jónak lenni rossz!

Sokan vagyunk károsultak.

Nők, akik a legfogékonyabb éveinkben lelkesítő eszméket, jelmondatokat, elvárásokat szívtunk magunkba. A naivitásunk kiiktatta az elemi önvédelmi reflexeinket.

Mindenkit megértettünk, elfogadtunk, hittünk bennük és esélyt adtunk nekik. Mindenki jó. Mindenki jó akar lenni: ha tehetné, jó lenne.

Önelnyomásban éltünk. A maguk ellenségei lettünk.

Kicsit mindegy, hogy kerkonz szüleinkkel szembehelyezkedve vagy épp a családi balos-liberális-lázadó örökséget folytatva ugrottunk bele ebbe. A lényeg, hogy lángoló idealistaként hittünk az egyenlőségben, az emberi jogokban, mindenki méltóságában. A bőrünk alá ivódott, hogy bármilyen előítélet, fóbia, megbélyegzés, kirekesztés tilos. Az a legnagyobb bűn, véleményed sem lehet, üvöltően egyértelmű mintázatokat sem vehetsz észre, azzal “önként iktatod ki magad a komolyan vehető emberek köréből”.

Ezt a mondatot én írtam. Egyébként durva nőgyűlöletre válaszul, inceleknek, és tartom, hogy nem vagyok köteles bárkivel szóba állni, továbbá a nőgyűlölet gáz, és sokkal súlyosabb, pervazívabb, mint valaha hittem. Most már tudom: az, hogy szóba álltam ilyenekkel, elolvastam a förmedvényeiket, ugyanúgy önelnyomás volt. Mindenki ember, mindenki véleménye érdekes, ez csak félreértés, elmagyarázom neki, hátha megérti. Ezen csak picikét szépített az, hogy illusztrációs anyag lett az acsargásaikból nagy hatású posztokhoz.

Mások viszont nem úgy értették a kiiktatós mondatot, hanem a saját primer érdekeik szerint utáltak ki, hallgattak agyon, tettek indexre bárkit, akinek gyanús lett az egyenlősdi, a kontroll nélküli migráció, a perverziók normalizálása, vagy az, hogy korunk szentjei a buzik. Vagy épp a gyerekek tudatának mesterséges átszexualizálása import és bárgyú szólamokkal. Azok ellen uszítottak, akik észrevették, hogy az egyenlősdit pont a kulturális elit hangoztatja. Milyen groteszk! Márpedig nekik hatalmuk van és féltik a hatalmukat, ezért diktálnak ilyen erőszakosan.

Bővebben…

magyaróra újra, a harmadik: vesszők

A könyveket már megvettem: a fiamnak Háy Jánost, a lányomnak Lowryt (Az emlékek őre szerzőjének további könyveit), Dávidnak képregényt és Erich Kästnert, Macinak Fortepan-albumot, mondjuk az nem olvasásra van.

Mert csak annak biztos a helyesírása, aki sokat olvas, és mélyen bevésődött az, amit a míves szövegekből tanult, és ettől érzéke lett a szóalakokhoz és a mondattanhoz, amelyek rendszerét szintén figyelmesen megtanulta. Külön, olvasmányélménytől függetlenül aligha lehet ezeket megtanulni.

Hogy az agyunk és finommotoros készségeink el ne sorvadjanak, nagyon fontos lenne 1. újra(tanulni) kézzel írni, 2. sokat olvasni, papírkönyvet – de ha már kézben a telefon, miért nem egy Krúdy-novellát, Rakovszky Zsuzsát vagy Háy Jánost olvasol?

A mára tömegessé vált közösségi médiás írogatásban kétféle hiba a legsűrűbb: az egybe- és különírás, és a vesszőhibák.

A vesszőhasználatot negyedik és nyolcadik között lehetne és kellene megtanítani a gyerekeknek, hogy aztán soha többet ne rontsák el, de a legtöbb iskolában nem vagy alig tartanak nyelvtanórát, és dolgoznak kollégák elképesztő helyesírási deficittel is. Bővebben…

közkívánatra: újra magyaróra (1.)

Ma egy olyan nyelvhasználati kérdést tárgyalok ki, amely gyakran előkerül a hétköznapi beszédben. A válasz igen egyszerű – annál érdekesebb, hogy még mindig ennyiszer felmerül.

Többfelé ágazik a probléma:

  1. Mondjuk-e emberre, hogy ez, vagy csak azt, hogy ő?
  2. Mondjuk-e tárgyra azt, hogy ő?

Ez ismét “azt mondta a tanítónő, éssel nem kezdünk mondatot” típusú probléma, de egy kis olvasottsággal, nyelvi magabiztossággal már tudod, hogy a tanítónő dogmát tukmált, és nem úgy van az. Bővebben…

tanuljunk magyarul 30.: a lévén és a létére

Mi, akik sokat tanultunk magyarul, olvastuk a Nagy Nyelvteremtőket (Károli, Pázmány, Vörösmarty, Arany, Kosztolányi, Ottlik, EP…), kiismertük a rétegeket, stíluseszközöket, archaizmust, hajlékonyságot, játékokra és iróniára képesek vagyunk… sokszor bele se gondolunk, hogy másoknak viszont a nyelv pórias eszköz, nem a főjó. Pocsolya, amin át kell vergődni. Nem bővízű lubick. Vagy éppenséggel küszködés neki – és ő nem, nem fogja érteni a finom árnyalatot. Sőt, ideges lesz. Minek ez? Bézik módon rendőrködik, elütésekre csap le. Mást nem tud.

Most épp ezen dühöngött egy szülőtárs:

Be szép vagy, be nagyon illel leventének…

Hogy az aranyjános nem tudott magyarul, mert illesz. (Mondjuk már az is valami, hogy rájött a tőre.)

Bővebben…