A tizenhárom éves blog első posztja. Nem volt olyan hónap, hogy ne jelent volna Egyszer volt egy nyolcnapos szünet, 2014 augusztusában, amikor aljas kavarásba kezdtek a korábbi rajongók. De már elmúlt, mindenki megkapta, amit a habitusa, tettei érdemeltek. És nem tőlem. Lett tagság, jelszavas rendszer, minden más mellékes, alkalmi munka. Kiismertem az embereket: a blog virul, lesz, mindörökké.

Itt érdemes olvasni az irodalmias megzuhanást (őszinte, mélyre hasító döbbenet volt, hogy emberek ilyen kavarásra képesek), meg alatta a kommententeket. Én már nem sajnáltatom magam nyilvánosan, nem osztok meg alkotói, személyes válságot.

Személyesen meg annyit tennék hozzá, hogy habár a szele se érint annak a viharnak, amiben állsz, mégis inkább nem osztom, nem terjesztem a bejegyzéseid, hiába van, amit rendszeresen újraolvasok, és naponta erőt ad és reményt és túlélést. Félek attól, hogy azok közül, akik általam jönnének ide, nem-e lesz olyan, aki bánt téged. Így hiába szeretném a világnak kikürtölni, hogy milyen egy remek hely ez, eldugom, rejtegetem, hogy csak az enyém legyen a fénye.

Szóval én önző vagyok. És vajon mennyire önzőség egy mezei olvasónak azt kérnie, hogy maradjon a blogger, mert nektárt csepegtet, még akkor is, ha tudja (sejti), hogy ezzel milyen járulékos terhek vállalására is kéri? (Krucifixes a mondatszerkezet, de tőlem csak ennyi telik:).)

Az eredeti poszt, 2012. április 16. (akkor még semmit nem tudtam a bogírásról, elemi szerkesztői tudnivalókat, formátumokat, technikai és tartalmi eszközöket sem. Mindent egyedül csináltam):

Gyűljetek körém, ti mind, játszani fogunk, kis piros széketeket idehúzom, ülj csak le, magyar Líra, te is, reménytelen Apahiány, és gyere csak, tékozló Életöröm, és te is, dühöngő Közlésvágy, meg aztán dühödt (nem dühös) Igazságérzet, gyere te is, sötét Kétségbeesés, meg a váratlanul élvezett Harmincas Éveim és a kisöcsétek, az űrmagányú Kamaszkor, hát te? te túlkoros vagy, narancssárga Töltőtollam, tudod, ma már senki sem ír kézzel levelet, gyertek, csüccs, most játszunk, blogot játszunk, cirkalmas, tűhegyes vagy parféként (parfait!) olvadó jelzőimmel megírjuk együtt a színházi függöny pompás porát, megírjuk, mitől jó az aranygaluska, számot adunk a hó végi ezresből vett hajdani rózsákról (csoportos rózsa, húsz statiszta); megírjuk a választási csalást és meg a comb belső felén a csíkokat, elmeséljük, milyen, amikor belénk szeret a nős főnök, kapisgáljuk majd azt is, milyen sok a kevés, és milyen harmadik feleségnek lenni, aztán azt is, mit gondolunk a szomorú válási, de még inkább a szomorú együttmaradási statisztikákról, meg még az otthon született Jakabot és Johannát is megírjuk, bizony, előbányásszuk a régi naplókat, különös tekintettel egy csíkos, vaskos kötetre, tán csak azt nem írjuk meg, miért beteg a magyar futball, mindenesetre már most sajnáljuk, hogy nem kezdtük el előbb,

de előtte mondjuk el együtt:

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris és a szelid őz.