megengedhetem magamnak

Megengedhetem magamnak, hogy ne csaljak adót.

Ez nem pénzkérdés. Tudatilag engedhetem meg magamnak; ha anyagilag nagyon nem engedhetném meg magamnak, nem végeznék számlás tevékenységet. A játékszabályok ismertek, és én döntök.

Megengedhetem magamnak, hogy ne hozzak rossz pénzügyi döntést, ne csábítson személyi hitel, lakáshitel, semmilyen hitel.

Ne adjam el a lelkemet multinak, legyen szívem szerinti munkám, sőt, újabban itthonról, rugalmas munkaidőben, sőt: önmegvalósítós.

Megengedhetem magamnak, hogy ne akarjak autót, hogy olyan életet alakítsak ki, amelyben nem kényszer az autó, mert van bicikli, fogas, és hazasétálni is szép.

Viszont oviba vagy onkológiára menet, meg nagy hóban, meg ha már elegünk van, megengedhettük magunknak, hogy legyenek olyan barátaink, akik szívesen fuvaroznak. És megengedhetjük magunknak azt is, hogy havonta ötször taxizzunk.

Megengedhetem magamnak, a színes-szagos fogyasztásaink mellett is, hogy ne legyen reflexem, hogy minden pénzt elköltsünk; hogy eszembe jusson a jövő, a megtakarítás is.

Hogy ne a tévé legyen a legszínesebb szórakozásom, sőt: ne legyen tévém egyáltalán.

Ne keressek mákonyt se cigiben, se fűben, se alkoholban.

Megengedhetem magamnak, hogy fogalmam legyen a világról, hogy érdekeljen politika, szociológia, színház, irodalom, ökológia, bármi.

Megengedhetem magamnak, hogy ha gondolok egyet, besétáljak létszámfölöttiként egy premierre; hogy tudjam, az melyik színház, ki a színész és milyen volt az előző előadásban, és hogy tudjam, mi a következő mondat a párbeszédben.

Megengedhetem magamnak az információt és emiatt a szempontokat is a puszta túlélésen és szokásjogon túl; megengedhetem magamnak a tudatosságot mosogatószertől bankkártyán keresztül a szülésig.

Megengedhetem magamnak, hogy ne kelljen hazudoznom, hogy hangot adjak annak, ami nem tetszik — és van, akinek ez fontos, aki szereti olvasni.

IMG_8979Megengedhetem magamnak, hogy ne irigyeljek és ne is akarjak utánozni senkit.

Megengedhetem magamnak, hogy ne vágyjak a Maldív-szigetekre, viszont egy hónapon belül elutazzam Ausztriába vagy Finnországba.

Megengedhetem magamnak, hogy felismerjem, hogy ebből mi az én teljesítményem, és azt is, hogy a helyzetem nem annyira a nagyszerűségemnek, hanem a szociokulturális hátteremnek, bőrszínemnek és egyéni szerencsémnek köszönhető.

Kapcsolódó bejegyzés:

ők csak ne szaporodjanak

jó képességű, fehér bőrű gyermekeink

és még egy, aki nem olvasta:

ti mit sírtok?

És egy új a másik, újraélesztett blogról:

a liberális trükk

127 thoughts on “megengedhetem magamnak

    • Én meg nem akarok itt arcoskodni, hogy én gazdaságos permeátumon élek, aztán mégis milyen boldog vagyok. De ami lett, nem az én érdemem, erről szól ez a bejegyzés. Hogy az erkölcs: luxus. Remélem, nem irritáló. Baromi nagy szerencsém is volt, de többször ugrottam a semmibe, igazán Nem Vártam Meg, Amíg Minden Körülmény Meglesz…

  1. érdekes a fotó, tudom hogy ez egy fonott keretes kerek tükör, mégis amikor nézem, úgy érzem, hogy egy kút fenekén vagyok ahová ők benéznek.
    illetve csak a felnőtt, mert a kicsi élénken figyeli a kamera képét… szenzációs.

      • Alkat és kompromisszum kérdése. Sem én, se a kollégáim nem vagyunk uniformizáltak, úgy látom, más ez ám belülről (nyilván cége, kultúárja, jellege, vezetője/i válogatja), mint ahogyan én is gondoltam anno. Azért írom, hogy alkat kérdése, mert én meg azt nem bírtam volna amit sok bölcsésztársam, akik a végzettségükhöz jobban (??) passzoló munkát választottak: soha nem bejelentve lenni vagy csak félig, számlázni, nyolc lábon állni, bizonytalan és változó fizetést kapni vagy mégis bejelentve ám a minőségi élethez kevés fizetésért komoly munkát végezni (minőségi élet értsd: színházjegy 4 főre, nyaralás, minőségi étel, kozmetikus stb stb). Egyszer, ha érdekel majd írok erről bővebben. Nekem bejött és nem mennék máshova.:-)

        • Oké, oké, én inkább hajszás, tönkremenő embereket láttam a nagy cégeknél. Én biztosított vagyok, keresett a magam területén apró ismeretségek, nagy véletlenek és sok munka eredményeként, adózom, számlát adok, remekül vagyok.

          A férjemnek ehhez még plusz harminc év és hihetetlen tudás is, de ő is legálisan és szabadon dolgozott.

          • Tényleg senkinek az élete, választása nincs itt megtámadva, de még megkérdőjelezve sem, csak felteszem a kérdéseket, meg írok arról, hogy másképp is lehet. Itt arról írtam, hogy nem akartam, hogy engem bedaráljon a multi (a Cég, a hierarchia, az intrika). Ahogy, ahol élünk, a napi bejárás is az lenne (kicsik a gyerekek, nincs kocsi). Ez nem jelenti azt, hogy a multi definíció szerint az, ami bedarál.

            • én mint multikatona – bár a munkahelyem láttán ezt senki nem mondaná meg, dohányzóirodás, dohányzóraktáras hetvenes évekbeli kóceráj, és néha inkább érzem magam helyi kisvállalkozásban:) – mondhatom, hogy azért nem rossz dolog az a kötött munkaidő, kötött fizetés. nekem évek óta mindig van műszak és blokkolóóra, és kifejezetten jó az. biztonságos, és az sokat jelent, én is rémesen érezném magam, ha bizonytalan lenne, hogy épp van-e munka, és hát amellett vannak dolgok, amiket csak műszakban lehet megcsinálni. hogy lehetne mondjuk nem kötött műszakban működtetni egy gyárat? nem gyanús az, sok embert érdekel, már nem a szalag mellett, hanem följebb, úgy értem. és sok ember van, aki nem is képes otthon koncentráltan dolgozni, én se tudtam, régen próbáltam, csak szétestem tőle, és majdnem ünnepnap volt, mikor kimentem az utcára. és nem is rossz dolog, hogy ha az ember leteszi a lantot aznapra, akkor az le van téve, attól az még lehet hivatás, és nem lélekeladás szerintem.

              • Oké, csak nekem van három gyerekem, és az ő intézménybe előkészítésük-juttatásuk után kellene nekem bejutnom a Zirodába, valamint ugyanez vissza délután (délben). Amellett, és ezt én alapfizetésemnek tekintem, jár utánuk csp és gyes, ami nemsokára azonos összegű főállású anyaság és biztosítottság (de én már azon is gondolkodom: minek legyek biztosított utána? Ahogy egészségi állapotom eddig alakult, kipengetem azt a nagyritkán-díjat, még magánorvosnál is jobban jövök ki, mint a biztosítás költségeivel).

                És a nem kötött fizetés azt is jelenti, hogy néha nagyon sok, és tényleg csak rajtam múlik. De csak azért, mert megtaláltam, ami könnyen megy, és kell másnak is.

            • 🙂 tudod mint bölcsész, sokszor lebölcsészeztek…a lemultizással hasonlóképp vagyok. ezért írtam. persze igaz, akinek nem inge….

  2. Gyönyörű, megható fotó.
    És nagyon tetszik a cikk megközelítése. Sajnos, odáig jutottunk, és erre az utóbbi napok történései is ráerősítettek, hogy a többi ember emberszámba vétele a művelt úri közönség hóbortja lett.

  3. Volt az életemnek egy szakasza,amikor folyamatosan harcolni kényszerültem és én pedig annyira szerettem volna jóságos lenni! Olyan,mint egy falat kenyér! De nem tehettem meg és ez rettenetesen frusztrált. Akkor értettem meg,hogy jónak lenni kiváltság

  4. úristen, szerepelek! sokszor érveltem olyasmikkel, amiket ilyen témában tőled hallottam, itt: http://poldi.blog.hu/2013/01/12/bevetettek_a_hajlektalanfegyvert
    leírhatatlan a mocsok, ami ömlik az emberekből, csöves-, cigány-, szegény-, akármi-ügyben. csak próbáld ezt egyszer megmagyarázni egy olyan fórumon, biztos próbáltad, ahol ez folyik. próbáld ezt egyszer megmagyarázni kb bárhol, ami nem ez a kényelmes háromezer fős újlipótváros-másodikkerület-tengely, az a háromezer fő, amelyik az összes ellenzéki dzsemborira kivonul, és mindig szépen kezet rázunk egymással. én már nem, befejeztem, nem hiszem, hogy ezzel tehetnék valamit. na mindegy, ez zárójel. mert az a baj, hogy aki amúgy is fogékony az ilyesmire, az olvassa el, pedig az ilyen írásokat kötelezővé tenném az iskolában, hogy nézzen mindenki mélyen magába, lehetőleg még korán, és nem akkor, amikor már minden bebetonozódott az ember agyában. ez a bajom az ilyen tüntetésnek álcázott belbulikkal is, hogy fain, hogy mi megveregetjük egymás vállát húszezredszer, csak azokhoz nem jut el, akikhez kellene, mert új lenne nekik.
    más szempontból meg szar olvasni ezt, mert nyomorult dolog, hogy igazából nem vagyok jó ember, amiért önkénteskedek, meg humánusan gondolkodom, hanem csak megtehetem, mert úgy neveltek, és nem lett teljesen kiölve belőlem. ugyanakkor szörnyű bűntudatom is van attól, hogy megtehetem, és nem kell három állásban megszakadnom, csak egyben, de abban se szakadok meg. nagyon szeretnék oda jutni, ahova te, hogy a romboló bűntudat helyett valóban hálás legyek ezért. iszonyún felszabadító lehet. felnézek arra, hogy megengedheted magadnak, hogy leírd ezt.
    a másik két írást különben már olvastam korábban, és nagyokat bólogattam. bár a cigány-témáról azt gondolom, hogy bonyolultabb. és azt, hogy sokakkal ellentétben nem hányok be schiffer andrástól. nem kell sok ahhoz, hogy valakiben felmerüljön a rasszizmus, ha magyarországon él. nagyon sokat kell gondolkodni, és nagyon sok összefüggést elemezni, és folyamatosan ezzel foglalkozni ahhoz, hogy ne merüljön fel. nagyon nehéz nem összekapcsolni a cigányokat azzal, amit közülük rengetegen művelnek nap mint nap. és egy idő után nem lesz elég az, hogy de nem a bőrszíne miatt. túl sok embert meg lehet érteni. őket is. de ha megtörténik tíz eset, nagyon nehéz lesz nem félni a villamoson azoktól, akiket láthatóan cigánynak nézek, mert láthatóan azok, és egy idő után nem fogunk túl sokat gondolkozni ezen. én sem. és ez borzasztó. és szeretném, ha ezt nem vennéd úgy, hogy cigányoztam. nem szeretnék. csak azt gondolom, hogy ez a társadalmi probléma réges-rég túl van azon, hogy cigányozás.
    ez nagyon hosszú lett, úristen. bocsi. sajnos nem tudom meghúzni, mert mindegyik részét fontosnak tartom.

    • Ne húzd, írj. Értem, amit írsz. De legalább azok ne cigányoznának a fotelből, akiknek az életét nem érinti ez a villamosos helyzet. Inkább ne mondjon semmit. Javítsa a saját életét, emberségét, és ha marad ideje, energiája, segítsen valahogy.

      Én ritkán és segítőleg találkozom cigányokkal, Erdős Virág révén. Ennek az egyetlen családnak a sorsa is annyi kérdést vet fel. Mindjárt jön egyébként az apa, az ablakkereteket javítja, és nekem el kell mennem. És nem aggódom.

      Igenis, életmód teszi, szociokulturális közeg, átörökített terhek, nem származás; mindannyiunk tragédiája, ha egybecsúszik végképp a leszakadók és a cigányok csoportja.

      Amúgy meg a legtisztább érvelés mostanában (Schifferre reagál):
      http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20130114_Kartekony_Egyensulyozok_Klubja

      Blogok, hát igen. De még A Város Mindenkién is mi ment a kétrészes Tarlós-interjú alatt!

      Engem zavarna, hogy a magam jóságának hiszek valamit, ami a helyzetemből fakadó ráérős előny. Eleve az, hogy nem gyanakvó lózungok szabják meg, mit gondolok, ez is kiváltság, a tájékozódás joga, lehetősége. Feszítene a hazugság.

      • Én önkéntesként dolgoztam elég belemenősen elfekvős öregek mellett heti min. 2 órát hetente, plusz évi két hét ‘nyaraltatás’ (0-24) 10 éven àt. Imádtam csinálni, hősnek éreztem magam. Amikor nehéz volt, a társaim is segítettek – ha tudtak és/vagy észrevették.
        Most meg gyerekezem, meg újra tanítok. Mindenkire mosolyogni próbálok a buszon. És hősnek érzem magam, stb.
        Jó, hogy megengedhet(t)em magamnak, igen.

      • pont a hvg-cikkre mondtam, face-n láttam, hogy kiraktad, és az jutott eszembe, hogy nem hányok be schiffertől. kell lavírozni, igenis, nem megoldás, hogy húszezredszerre is elítéljük a rasszizmust, és gyurcsány megjelenik “én is cigány vagyok” felirattal. én is kiröhögöm. hát mit ért meg belőle az, akinek egy számára kellemetlenebb cigánycsalád a szomszédja? hát nem teljesen természetes, hogy ezek az emberek tömegével állnak amellé, aki szerintük kimondja az igazságot? hát nem inkább türelmesen el kellene magyarázni nekik, értelmesen, a rasszizmus című, teljesen kiüresedett szó használata nélkül? mert így nem megyünk semmire. veregethetjük megint egymás vállát az újlipótvárosban.
        és nem a fotelből mondom, hanem a villamosról. hogy az a baj, hogy ez a két réteg gyakorlatilag teljesen összecsúszott. és már réges-rég hiába magyarázna az ember a rasszizmusról. a hvg-cikk szerintem gőgös.
        a másik téma: igen, szar dolog, hogy az embernek még ez sem a maga jósága. de az sem, hogy a ráérős idejében eldönti, hogy inkább csinál valami hasznosat ahelyett, hogy otthon reszelgeti a körmét? mert az már döntés, a megengedhetésre alapuló, de döntés.

        • Szerintem aminek a körömreszelgetés az eredménye, meg aminek a segítés, az is determináció.

          A hvg cikk nem az egyszeri embert kólintja főbe, hanem a politikusokat, szónokokat. Schiffernek egy árnyalat, nekem meg európai norma: ilyet nem mondunk. Azért, mert sokan azt hiszik, a cigányokkal van baj, még nem kell nekünk is besétálnunk ebbe az utcába. Ott vannak a megoldások , de mindenki lusta volt. Nem a népet nézi le, hanem a felelősöket dorgálja a cikk.

          • úgy érted, eleve determinálva van az is, hogy segíteni fogsz, vagy körmöt reszelgetni? vagy hogy az van determinálva, hogy ezek valamelyikét megengedheted, és akkor tök mindegy, hogy melyiket választod? mert ez utóbbi szerintem nem mindegy, mert akkor valamit mégis eldöntöttél.

            • Szerintem a beállítódás is jön, igen. Ha én nem negyedik gyerek lennék, és húg, akkor nem akartam volna lázadni, bizonyítani, csakazértis másképp… keresni egy világot, ami csak az enyém. Akkor tök más érdekelne.

              • okés, ha nem lettem volna elsőszülött, nem akarnám kényszeresen és folyamatosan lemosni magamról az “önző vagy, tehát szar alak” bélyeget azzal, hogy magamnak bizonygatom napjában hatezerszer, hogy de én ma is adtam pénzt a koldusnak, de meglátogattam a nagyanyámat, de takarítottam, de önkénteskedtem, stb stb. na de a kérdés továbbra is az, hogy ha akármilyen erőtől is hajtva teszel valami jót, vagy legalábbis olyasmit, ami annak minősül általánosan, akkor igazából mégiscsak előremozdult valami, vagy mégiscsak történt valami, nem? akármi is volt a kiindulópont. primitíven megofgalmazva, ha soha nem kaptam volna ezt a bélyeget, akkor az a csöves ma száz forinttal kevesebbet kapott volna. így értem, na. mert ha nem ez lett volna, akkor ugyanúgy, ma tök más érdekelne. de az az érzésem, hogy azt állítod ezzel kicsit, hogy minden olyannyira predesztinált, hogy szinte nincsenek is saját magunkból és nem a körülményekből fakadó döntéseink.

                • Nem, nem állítom. De nekem furcsa a bizonygatásod. Nagyjából az egész világ úgy működik: megtehetem (anyagilag, tudatilag, bárhogy), megteszem. Aki nem ufgyanazt csinálja, amit te a koldussal, annak a tudatából hiányzik valami, ami a tiédben benne van, vag y valami plusz van ott, más.

                  Amúgy sem érdemből csináljuk. Hanem mert kiált. Szégyellnénk nem megtenni. Aki azért csinálja, hogy jó fej legyen, az gyermeteg.

                • nem állítom, hogy azt állítod, hanem csak az az érzésem 🙂 nehogy megharagudjál, nem akartam rosszat mondani. csak érdekes volt ezen elgondolkozni, hogy akkor ezt így most hogy, csak úgy látszik, nem sikerült jól megfogalmaznom.
                  és szerintem a legtöbb ember bűntudatból ad pénzt a koldusnak, és azért, hogy elmondhassa magáról, hogy ma adott pénzt a koldusnak. kiált is, szégyellnénk is nem megtenni, de ez összemosódik. vagyunk annyira gyarlók, hogy igenis jó fejnek akarunk látszani a saját szemünkben, más néven a lelkifurdalást csillapítani. szerintem nehezen szétválasztható. és legalább azt hazudni nem akarom, hogy kicsit sincs ez benne. ha már a magunkhoz való őszinteség.
                  és mi a fura az előbbiben?

  5. engem azert irrital mert en ha fejen allok sem engedhetem meg magamnak. es nehez latni hogy mas meg igen. es persze az ember kuzd hogy ne irritalonak talalja hanem inkabb oruljon a masik oromenek, akarmilye`nek, na de az nem konnyu. es kuzdeni kell mert az elso reakcio nem az orom.

    • szerintem nem az anyagi, hanem a szellemi-lelki megengedhetés a lényeg itt. na persze vannak benne anyagiak, az első pár sor, de a többi inkább nem az. meg persze nem is feltétlenül az az irritáló, hogy valakinek több a pénze, hanem hogy felszabadultabb és kevesebb rajta a lelki teher, ami csak bizonyos szintig pénzkérdés, mondjuk azalatt meg igenis az.

    • Mit nem engedhetsz meg? Te mást engedhetsz meg. Én nem érzem, hogy akkora különbség lenne.

      Úristen, nem akarok magyarázkodni a saját blogomon. Hogy mi mindenről mondtam le, hogy így élhessek. Hogy igenis nagyrészt tudati a dolog. Például hogy a hálát és az elégedettséget megengedjük magunknak.

      • nem kell magyarazkodni. leirtam az oszinte reakciomat. mert itt szabad. nem bantasnak szantam, meg csak valaszt sem feltetlen vartam. es az en saram hogy en meg a masok sikeret kicsit a magam kudarcanak elem meg. mert en meg nem vagyok a helyemen. pedig nagyon szeretnek mar ott lenni. es amig a gyerekem el nem megy bolcsibe eselyem sem nagyon van valtoztatni. utana sem sok.

      • Jó lenne tudni, hogy miként lehet megtanulni megengedni magunknak a hálát és elégedettséget. A férjemet kellene megtanitani rá, neki soha semmi nem elég (vagy nem elég jó).

  6. Szerintem egy kicsit irritáló, mert az ember arcába csap. Mert mondjuk a lakáshitel is egy olyan dolog, hogy valahol lakni kell. Mennyivel jobb egy albérlet, ahonnan bármikor kitelhetnek és ugyanúgy odaad az ember több tízezer forintot a nagy semmire? Persze, van aki azért vesz fel hitelt, mert nagyobbat akar, szebbet akar, aztán nem tudja fizetni. De én spec. azért vettem fel, mert elváltam, előtte szolgálati lakásban laktunk, megszűnt az állandó lakcímem, a gyerek 3 éves volt, velem maradt hála istennek, és nem akartam kitenni annak, ezután a számára amúgy is nagy dráma után, hogy, kéthavonta új óvódába kelljen mennie, mert a főbérlő esetleg kénye-kedve szerint dönt. És ezután az önmegvalósítás tényleg luxus….Tehát valóban óriási szerencse kell, mondjuk egy önkormányzati lakás. És akkor már szabadabban lehet dönteni erről-arról.

    • Értem, és tudom, hogy ez érzékeny, meg vita tárgya. De a fél Magyarország házat akar zöldövezetben, hitelből, és épül a sok, később eladhatatlan fusiház, közben rámennek, belebetegszenek, elválnak. Az idő mutatja meg, melyik a jobb döntés, én egyértelműen az albérletet választanám a (frank)hitel helyett, amíg nem öröklök esetleg, mert az nem köt gúzsba, és jóval kevesebbe kerül összesen a lakhatás.

      Nem szerencse, nem protekció, nem umbulda, hogy nekünk önkormányzati lakásunk lett, hanem utánajárás, türelem és egy negyed lakás ára. Öt évig hirdette a figura, mielőtt mi szerződtünk vele, ott volt a lehetőség bárkinek, a szomszédunk most is hirdet egyébként.

      • Igen. Értem én, mit akartál mondani. Sokat lehetne erről beszélgetni és nem akartam véletlenül sem kihegyezni az önkormányzati lakásra, tök jó annak, akinek van. De azért fájdalmas egy kicsit a bejegyzés, mert nem mindenki azért dönt úgy, ahogy dönt, mert nem gondolkodik. Akkor így tünt helyesnek. Akkor lehetett fizetni, még az előkalkuláció után is. Én egy 43 négyzetméteres lyukat vettem (vidéken), akkor biztonságosabbnak tünt, mint az albérlet.
        Mindegy is, értem a bejegyzésed lényegét, a kényszerpályákat leszámítva, amiről nem mindig tehet az ember, nagyon is egyetértek vele.

        • Még csak nem is tök jó, hanem ugyanolyan választási lehetőség, mint a többi. Talán nem annyira kézenfekvő meg elterjedt. De hogy a reflexszerű vádakat hárítsam: ez nem szociális lakás, költségelvű bért fizetünk. És nem volt ingyen, nem csókosként kaptuk.

          Az ember mérlegel. Tényleg nem szerencse. Mi ezt akartuk, és nekünk megéri.

          • Nézd, én nagyon szeretem a blogodat. Rengeteg igazságot írsz és valóban vízválasztó. Viszont vannak élethelyzetek, amiket másképp ítélünk, élünk meg, ki így, ki úgy, gondolkodásmódtól, élethelyzettől, pszichikai és idegállapottól, akkori befolyásoltságtól és értékrendtől függően. Szeretném leszögezni, mert kezdem azt érezni, hogy támadásnak vetted a hozzászólásomat, holott ez távol áll tőlem, hogy nem állt szándékomban sem vádolni, sem semmi ilyesmi. Csak kifejtettem egy más álláspontot. De itt be is fejezném, mert nem akarok túl sok lenni itt.

            • Nekem semmi bajom a kommenteddel, örülök, hogy olvasol, írsz. Időnként, kedves szokásom szinte ez, kifejtem, hogy bizony, önkormányzati bérlőnek sem istenkirályság ám lenni, még a tizenkettedik kerületben sem: az is harc, pereskedés, kiszolgáltatottság.

            • Nekem semmi bajom a kommenteddel, örülök, hogy olvasol, írsz. Időnként, kedves szokásom szinte ez, kifejtem, hogy bizony, önkormányzati bérlőnek sem istenkirályság ám lenni, még a tizenkettedik kerületben sem: az is harc, pereskedés, kiszolgáltatottság.

  7. Erősen gondolkodtam a kutyával elmenet, hogy leszedem ezt, mert úgysem értik, és aki megírja, az még istenes. De nem, itt marad: ez a bejegyzés is vízválasztó. Aki megérti, hogy ez miért nem dicsekvés, hogy miért hála, és miért tabutörés, az “csak az olvassa”. Tele van a sajtó, az internet, a suli aulája a nehéz sorsokkal. Az ember azt hinné, nyolcmillió rokkantnyugdíjas országa ez. A hozzám hasonló, akár kicsit nehezebb életűek, hát még a szerencsésebbek meg hallgatnak. Egy másfél-két, talán hárommilliós, befolyásos, amúgy hangos réteg hallgat, ha az anyagi helyzetéről van szó, vagy panaszkodik, álnyomorog.

    Hát én nem hallgatok. Mindenki lefelé kerekít, mindenki szemérmes, mindenki aggódik, számolgat, úgy vesz új pözsót, mindenkinek baja van, de én igenis mertem másképp dönteni pályaválasztáskor, munkahelyeknél, lakáskereséskor és máskor, és engedtessék meg a sok széllel szemben hugyozás után az öröm, hogy fölfelé kerekítek. Nem kell viszonyítani, méregetni, taksálni.

    Tudom, hogy idegesítő, tudom, hogy provokatív, de én elégedett vagyok, és nem gondolom, hogy csak azért, mert én jól csináltam, de az is benne van. Még öt éve is szüleim padlásterében, állandóan vegzálva, még hét éve is másfél szobás lágymányosi albérletben, egy szál pendelyben, gyerekkel, tanári fizetéssel, roppant jómódú apjától elmenekülve, egy fillér tartásdíj nélkül, és akkor sem panaszkodtam — ezt is vegyétek bele, olvasók, és addig is nézzen mindenki abba a fenti tükörbe, hátha nem velem van a gond akkor, ha ő nem elégedett, ha nem örül isteni egészségének, esztétikus munkakörnyezetének, munkaképes, élő férjének.

    • Nekem elég nehéz az, hogy ne hasonlítsam össze magam másokkal, amiből mindig negatívan kerülök ki. Másnak nagyobb, szebb, több, jobb, más okosabb, ügyesebb, stb. Ami persze rengeteg frusztrációt okoz nekem. Te valahogy tudatosan alakítod úgy, hogy ne essél a méregetés hibájába vagy már eleve olyan a szemléleted? Vagy inkább az is benne van ebben, hogy saját korábbi állapotodhoz képest érzed a mostani helyzetedet jobbnak? Mármint az albérlethez vagy a szülői házhoz képest.

      • Igen, ez is benne van, hogy nagyon nagy szívásokból jöttem.

        A másik, ami szinte permanens mámorérzetet okoz, hogy már régesrég kiderült, hogy nekem nem attól lesz jó (nagy, ügyes, szép, sikeres), mint másoknak, és különösen nem megyek semmire a szokásos jótanácsokkal. Működik a csodálatos fordított arányosság. Én talán fordítva vagyok bekötve, ezért sincs értelme másokhoz viszonyítanom magam.

    • “Az ember azt hinné, nyolcmillió rokkantnyugdíjas országa ez. A hozzám hasonló, akár kicsit nehezebb életűek, hát még a szerencsésebbek meg hallgatnak. Egy másfél-két, talán hárommilliós, befolyásos, amúgy hangos réteg hallgat, ha az anyagi helyzetéről van szó, vagy panaszkodik, álnyomorog.”

      mennyire igaz, de mennyire!!! és én is, nagyon. úristen, ez durva. és nem vagyok egyedül. nem tudom eldönteni, hogy
      a) tényleg úgy érezzük, hogy nagyon szar nekünk
      b) félünk, hogy mit fognak majd szólni azok, akiknek két forinttal kevesebb van
      c) szégyelljük magunkat, mert mások bezzeg éheznek.
      én az utóbbi. de mennyire rettentő sok van az elsőből, és ez a baj. és hogy akinek két forintja van, az engesztelhetetlenül gyűlöli azt, akinek három, mert rózsadombi mocskos ingyenélő mutyizó szarházi, aki nyilván rohadtul ráér egész nap szolizni, és azt is, akinek egy van, mert azénadómból élő mocskos ingyenélő csöves szarházi, aki nyilván nem akar dolgozni. rettenetesen lehúzó ez a közeg egyébként, nap mint nap, buszon, munkahelyen, boltban, edzésen, stb stb. és fárasztóan fölösleges állandóan szégyellni magam. ez biztos úgy hangzik, mintha három forintom lenne az említett konstellációban, pedig kettő van, de nagyon kell vigyázni, hogy ha pl valahol a lakáshitel a téma, és én azt mondom, hogy nekem nincs olyan, akkor hozzátegyem, hogy de aztán negyven négyzetméteren is élek az erzsébetvárosban, és egy tűzfalra néz az ablak, és kötelező hozzátenni, hogy hát igen, milyen szar, pedig nem szar, mert ez az otthonom, és egy barátom egyenesen csí-központnak nevezte, mert tök szép sárga a függöny meg a díszpárnák 🙂 és el nem tudom képzelni, milyen felszabadító lehet, ha valaki nem érzi úgy, hogy be kell szállni ebbe a hisztibe. /és születhettünk volna burkina fasóba is./

      • Nos, ami engem illet, kettő és fél, de úgy érzem magam, mintha három lenne, mert nem viszi el cigi, kocsi, hitel, van viszont jó kávé, szép ruha. És nem nézem le a kettőt, nem irigylem a hármat, és folyton figyelmeztetek arra, hogy az egyet, azt mi el se tudjuk képzelni, és hogy ne ítélkezzünk. Szóval nem játszom a kettőt, sem a másfelet.

        • hát jó neked, de nem a kettő és fél miatt. hanem hogy tudod nem játszani a kettőt meg a másfelet. ezt nevezem én felszabadultságnak. hogy nem száll bele valaki ebbe az össztársadalmi játszmába, ami irigységből, szégyenből, félelemből és gyanakvásból fakad, az luxus, de megint csak nem anyagi, hanem lelki luxus. amit megengedhet magának az, aki látott már mást is, aki gondolkodik, olvas, értelmez, stb. ez akkor most a megengedhetés, vagy sem? és töj jó, hogy osztom itt arról, hogy társadalom így meg úgy, meg sokan osztják erről, de belegondolunk-e, hogy mi is “a társadalom” vagyunk, akik ugyanezt átsszák? mert én sajnos igen. mert tudom, hogy az emberiség jelentős hányadához képest csodálatosan jó dolgom van, és hálás is vagyok az erzsébetvárosi sárga díszpárnáimért, azért, hogy zuhanyozhatok, ehetek ha éhes vagyok, minden második nap beleülhetek a suzukiba, el tudok menni a fogászatra és sportolni, és aztán kimegyek az utcára, és görcsösen bizonygatom, ezt nem engedhetem meg, meg azt, ami igaz is, csak igazából nem zavar. ezért nézek fel arra, aki ebbe nem száll bele.

  8. Kell a vízválasztó, és kell a szókimondás. Mert akik gondolkodnak, hajlamosak hallgatni, a brutális ostobaság – hogy gonoszságot ne mondjak – és az önös érdek meg ott harsog, virít mindenhol. Kockázatos a szó, mert félreérthető, mert akaratlanul is bánthat. Vagy mert nem mond eleget, én mindig ettől félek. De a jó példa igenis megerősítést adhat, hogy lám, valaki lelkismerete szerint, tudatosan, szabadon döntött, és most élvezheti ennek a gyümölcsét. Mert pont erre nics garancia, ezért kerülünk kényszerpályára, mert mi-lesz-ha… és hajszoljuk a biztonság igéretét. A sok képmutatás és hazugság között jó látni, hogy van aki sej-haj fütyülve baktat.

  9. hű, de nehéz!
    nehéz ebben a magyarnak mondott társadalomban örülni a másik örömének
    nehéz eljutni arra a szintre, hogy ha a másiknak van, a másiknak kényelmes jó élete, tudása, munkahelye, egzisztenciája van, az engem is gazdagít.
    ha a gyerekem padtársának rosszul megy, attól nekem nem jobb, hanem rosszabb a sorsom.
    ha a szomszédnak leesik a fedele, mert szegény, attól nekem nem lesz jobb, ha az én tetőm épp marad.

    ez magyarországon még családon belül sem működik. még férj-feleség relációban sem tudunk örülni a másik örömének/elégedettségének/hálájának/együttműködésének. helyette, gyanakszunk, vagdalkozunk, csípőből vesszük elő a saját sérelem hátizsákunkat.

    akkor hogyan is működhetne “nemzet” (mostanra hogy utálom ezt az egyébként gyönyörű szót !!!) szintjén.
    Hogyan?
    a
    zt beszélik tanult embertársaink, hogy a társadalmi tudat erőteljes összefüggést mutat az anyagi színvonallal. biztosan így van. biztosan más annak a társadalmi tudata, akinek amiatt fáj a feje, hogy hova menjen síelni, mint annak, akinek a számlák befizetése okoz gondot.

    jogos, ugyanakkor rengeteg dolog van, amit a panaszkodó réteg nem tesz meg a jobb hangulata, a kevésbé irigykedő hozzáállása érdekében. nem megy sportolni (drága, mondja), nem olvas (drága, mondja, meg nincs ideje), nem jár moziba/színházba/könyvbemutatóra/kiállításra (drága, mondja, meg nincs ideje).
    tv-t néz és közben morog. közben a tv-ből ömlő szennyből orientálja a saját világát. és panaszkodik és ujjal mutogat.

    jó, hogy vizet választottál.
    jó, hogy ki is egészítetted.
    nincs vele baj.

    • Köszönöm, és azért is, mert mi már találkoztunk, te már rajtakaphattál volna, hogy nem is igaz.

      De nem akarok én bizonygatni semmit, nem a sikereimet taglalom itt, kárörvendően tesztelve, hogy a tisztelt olvasóközönség nem irigy-e véletlenül — épp az a lényeg, hogy, ahogy eastern sugar is írta, a jótékonyság, tudatosság is közeg, születés kérdése. Nem a síelésről meg a lazacról van itt szó.

      És még csak azt sem mondom, hogy akinek hasonló a közege, annak tuti kijut tudatosságból és szabadságból — elkeseredetten tudnám sorolni a példákat akár a saját családomból is. De azt igen, hogy akinek tejügyi gondja van huszadikán, annak nagyon kis valószínűséggel lehet ilyen választási lehetősége.

  10. Hadd fűzzek hozzá még 1-2 gondolatot, mert valóban megdöbbent, hogy néhány ember nem az egyéni szabadságot olvasta ki az írásból, hanem alapot a féltékenységre, rossz szájízre.

    Most csak magamról írok. Nagyon sokáig nem engedtem meg magamnak jó dolgokat. De ezt egyszerűekre éppúgy vonatkoztatva, mint nagyokra. Nem vettem ruhát magamnak, max. olcsóért. Nem vettem meg a teljes kiőrlésű, sokmagvas lisztet, hiába abból igazán finom a kenyér, de sokba kerül. Nem jártam nyelvtanfolyamra, tornára, itthonról el, mert drága és különben is, nekem nem jár.
    Egész komolyan úgy gondoltam, hogy nem engedhetem meg magamnak, és ebben nem az anyagi szegmenst kell előtérbe helyezni, hanem agyilag ,,nem járt”.

    Már egy ideje -kb. változatlan anyagi helyzet mellett- megengedem magamnak, hogy azzal foglalkozzam, amit szívesen, kompromisszumok nélkül teszek (írok, még némi pénz is jön belőle). Eljárok angolra, nem itthonról, egyedül tanulom -sokkal jobban fejlődöm csoportban. Megengedem magamnak, és csak azt nem értem mai fejjel, hogy eddig miért nem engedtem meg?! Hát kifogásom volt ezer. Akkor valódi okoknak tűntek. Ma már ürügyeknek.

    Ezért írom, hogy ma már megengedem magamnak, hogy ne másokhoz mérjem a szabadságom mértékét. Ha a másik sikeres, leírja, elmeséli; én elhiszem neki, tisztelem érte, legfeljebb a know how-ra vagyok kíváncsi, de nem irigylem. Hiszem, hogy könnyebb így nekem is.

  11. csakazolvassa: már nem akarok alá írni, mert függőlegesen rendezi majd betünként. Szóval örülök, hogy nem bántásnak vetted, egyébként egyáltalán nem értettem félre az írást, kicsit sem. Remélem, Te sem értetted félre, amire rá akartam világítani. Ez csak az anyagi részre vonatkozik. Persze, döntés minden. De a döntéshez lehetőségek is kellenek, amik közül választhat az ember. Ha csak az első sornál maradok (de hát nem akarnám erre kihegyezni, de mindegy, leírom, szóval pl ez az önkormányzati lakás-kört én is megfutottam. De közölték, hogy felejtős, mert kihalásos alapon megy az egész, ráadásul mivel tökegyedül maradtam a gyerekkel egy kisvárosban, más városba is kellett költöznöm, hogy az egyéb feltételeket is tudjam biztosítani, ahol egyedül is boldogulok, könnyebben. Így ez a verzió szóba sem jöhetett, mert legalább 5 év kell ahhoz, hogy valaki kapjon lakást. Szóval csak erre mondtam, hogy vannak helyzetek, amikor a rosszabb felé billen a mérleg nyelve egyéb más ok miatt, ami fontosabb.)
    Bennem egyébként nincs irígység, ha valaki ezt vette volna le, mert hasonlóképp gondolkodom, már rég nem érdekelnek a trendek és a nagyvilág folyása.

  12. eszembe jutott még valami!
    magamban fordított irigységnek szoktam nevezni, ami valójában egy eltorzult dicsekvés.
    anyósom űzi magas szinten. elmondja, hogy X Y-nak mije van és az miért rossz neki, vagy mije nincs és az miért rossz neki. aztán rácitálva részletezi, hogy neki ellenben meg milyen jó.
    (pl. ugye Budán lakni úri huncutság (irigykedik is rendesen azokra, akik ott élnek), ezért előszeretettel fejti ki, hogy milyen nagyon rossz lehet felmenni a hegyekbe, hányszor el lehet akadni, micsoda borzalom utazási nehézségek, míg neki az alföldön milyen csodálatos élete van,
    vagy a legutóbb hallgatott szólója: olaszországban milyen rossz a pizza! az valami szörnyű! nem is megyünk oda! menjen akinek elment az esze! és így tovább a végtelenségig)

    minden mondanivalója mögött fellehető ez a kifordított világ:az irigykedő rosszindulat végtelen magaslatai.
    lehet rajta szórakozni, de közben elég fárasztó és sokszor ezen a kiindulóponton nagyon nagyon káros.

  13. Olyan korban élünk, amikor az egész emberiség, benne Magyarországgal, folyamatosan olyan dolgokat csinál, amiket nem engedhetne meg magának. Holnap reggelig tudnék erről írni. A lényeg: Az emberiség kb. 5000 éve a folytonos, exponenciális növekedés pályáján van (hogy előtt miért nem volt azon 145.000 évig, az a 15.000 dolláros kérdés), és kb. a 21. század elejére elértük a növekedést határait. Ennek az egész folyamatnak a pontos dinamikáját, a főbb statisztikai jellemzőit és a végkimenetelét több, mint 40 éve 99%-os matematikai pontossággal ismerjük – és higgyétek el, ismerik a vezetőink is.

    Kb. 35 évvel ezelőtt megpróbálták elmagyarázni az embereknek, hogy VÁLTOZTATNI KÉNE. Csakhogy az emberek képtelenek voltak elfogadni ezt a narratívát. Helyette inkább mindig olyan embereket választottak vezetőül, akik folyamatosan azt sugallták: NEM A TE HIBÁD. Mindig valaki más tehet róla, mindig valaki más hibája, vétke, bűne a kialakult helyzet.

    Magyarországon pontosan ez a helyzet. Az ország gazdaságilag kb. 1973 óta folyamatosan többet enged meg magának, mint amennyit munkája, szorgalma és tehetsége képes lenne kitermelni, de ezt ma senki sem hajlandó elfogadni. Az ország emiatt van bajban, és süllyed le egyre mélyebben a mocsárba. Változtatásra esélyünk sincs: NINCS olyan politikai erő, ami akár csak közelítőleg is látná, felvállalná a problémát, pláne olyan, amilyen normálisan képes lenne az emberek felé kommunikálni ezt. A katasztrófa törvényszerű és elkerülhetetlen. Magyarországra rettentően sötét jövő vár.

    A végére egy kis személyes számvetés: tegnap éjszaka az intenzív osztályon az ügyeletben elgondolkodtam azon, mennyi pénzből kellene megélnünk, hogy biztos, kiszámítható jövőt tudjunk biztosítani magunknak és a most 12 hetes lányunknak. A következőket gondoltam végig:

    1. A gyerek kb. 18 év múlva egyetemre fog menni, és az már világos, hogy ezt senki se fogja kifizetni helyettünk, nekünk kell kifizetni. Egy jobb nemzetközi egyetemen egy félév kb. 30.000 dollár, vagyis ha csak tíz félévet jár a gyerek, az 300.000 dollár. Ezt kell kitermeljük a következő 18 évben. Az évente 16666 dollár, havonta 1388 dollár. Ennyit kellene havonta félrerakni, hogy a gyerek BIZTOSAN kaphasson jó karriert adó szakmát. A megtakarításaink után reálkamatot nem fogunk kapni, örülhetünk, ha az inflációt tudják tartani a befektetéseink hozamai. Euróban az havonta 1041 euró.

    2. Ha a nejemmel VALAHA is nyugdíjba akarunk menni, akkor a jelenlegi életszínvonalunkat fenntartó pénzösszegnek legalább a felét el kell tenni havonta, mert nyugdíjunk szintén nem lesz sehonnan se. Kamatot itt is felejtsük el.

    Tehát ha havonta X összegből élünk meg, akkor X*1,5+1041 eurót kéne keresnünk ahhoz, hogy kiszámíthatóan biztos pályán tudjuk tartani a családot (mindkét generációt). Ha ezt nem kezdjük el NAGYON sürgősen, akkor maximum az marad, hogy amikor a lányom 18 éves lesz, a szemébe nézek, és azt mondom: kislányom, sajnálom, életed végéig segédmunkás leszel és nyomorogni fogsz, mert nincs pénzem egyetemre. De ugye milyen jó volt, hogy magas életszínvonalon éltek a szüleid, amíg gyerek voltál?

    Ez az, amit ma Magyarországon az emberek nem képesek megérteni. Feléljük a jövőt, aztán meg zsidózunk és cigányozunk, amikor a jövőből hirtelen jelen lesz.

    • Nem értem, miért a pénzről beszélünk megint, még mindig.
      Mi van a tudati, érzelmi, őszinteségi megengedésekkel? Mi van, ha adót nem csalni nem pénzkérdés?

      És ha már pénz: az elitben miért akarunk még elitebbek lenni? Mi van a nem-kardiológus, nem értelmiségi tömegekkel, nekik semmi esélyük semmi emberire? Csak egyetemi végzettséggel lehet karrierje? Mi van, ha nem olyan jó az egyetem?

      Én nem látom ilyen sötéten a jövőt. Az én gyerekeim ösztöndíjat fognak kapni, mert okosak, mint a nap, dolgozni fognak, ahogy én is dolgoztam tizennégy éves koromtól, és amúgy szorgosan teszem félre nekik a tehetőt, és még jól is élünk (az én fogalmaim szerint, kocsi, saját lakás, nyaraló, külföldi utak nélkül). Ja és a rengeteg copyright a zseniális könyveimből is rájuk száll. És mindent megteszek, hogy ne neveljem őket függőségekre fogékonyakká, értelmetlen, költséges luxuscuccok fogyasztóivá. A fiamnak például nem norma az autó. Ettől még lehet neki, de bőven van tapasztalata, hogy anélkül is eljut A-ból B-be, mondjuk egy matekversenyre, amit megnyer.

      Ilyen vagyok, amikor felfelé kerekítek. Állójegyre mindig jusson, ennyi.

      • Silentspring!
        Te vagy az az apuka, aki ha a gyerek a haztartasban kart okoz -eletkoratol fuggetlenul-kozlod a kar osszeget?
        (nekem itthon van egy ilyen statarialis karszakerto ferjem, tobbnyire elvezem vele az eletemet, hiszen fontos tudni mar kisgyermekkorban, hogy minek mi az ara)

        • Én ennél tovább megyek. Én vagyok az az apuka, aki családi bankot fog alapítani, és MINDEN kiadás csak ebből a bankból mehet ki – és a banknak kell majd visszafizetni, méghozzá KAMATOSTUL.

          Vagyis a gyerek egyetemre megy – a családi bank kifizeti neki HITELBE – majd ezt ő szépen visszacsöngeti kamatostul a családi banknak. És az ő gyerekei is, és az azok gyerekei, és így tovább. Valaki a családból vesz egy házat – a bank hitelezi, de vissza kell fizetni kamatostul.

          Olvass utána annak, hogy a világ leggazdagabb családjai közül melyikek voltak azok, amik 2-3 generáción belül elpazarolták a vagyont… és melyikek tudták megtartani, egész dinasztiákat alapítva ezzel. Ez volt a módszerük.

      • Lehet álmodozni a szép jövőről, de a valóság kiábrándítóan más lesz. Hogy lenne például a te gyerekeidnek ösztöndíj, mikor MÁR MOST elkerülhetetlen a fizetős felsőoktatás?

        A helyzet az, hogy ha van iható folyóvíz a lakásodban és legalább 1 heti élelmiszer a háztartásodban, akkor jobban állsz, mint az emberiség 80%-a. Ha van annyi pénzed a bankban/zsebedben, ami 3 havi jövedelmednek megfelel, akkor már jobban állsz, mint az emberiség 92%-a. Ha egy évi jövedelmednek megfelelő megtakarításod van, akkor már a legfelső 1%-ban vagy.

        A jövő arról fog szólni, hogy a legfelső 1-10% újratermeli önmagát, a többiek pedig teljességgel elszegényednek majd. Kb. 2030-tól többen fognak éhen halni, mint amennyivel a népesség nőne, és kb. 2050-re az emberiség létszáma olyan 3 milliárdra fog zuhanni, 2100-ra pedig 0,5-1 milliárd körül stabilizálódik. Szerinted mi lesz majd a 6 milliárddal? Szépen éhen halnak. A félmilliárd pedig azokból fog kikerülni, akik most a felső tíz százalékban vannak.

        Szóval mi lesz a nem-kardiológus, nem értelmiségi tömegekkel? Éhen fognak halni. Ez van. Megelőzhető lenne, illetve inkább lett volna, de nem tettünk semmit. Még most se teszünk. C’est la vie.

            • “ijesztő vagy, ugye tudod”
              Én inkább úgy fogalmaznék, hogy “ijesztő sokunk számára az általad felvázolt jövőkép”. Tényleg nem kötözködni akarok, csak az előző sima személyeskedés szerintem. Legalább itt ne minősítgessük egymást…

              • azt hiszem az én hozzászólásomat tartottad személyeskedőnek. igen, az volt, bocsánat érte.
                enyhítő körülmény: az én férjem napi szinten a siletspringgel azonos álláspontját citálja.
                és ennek CSAK egy apró szelete az, hogy bármi leesik/eltörik/megsemmisül/elég/mosásbantönkremegy/nemtaláljuk/nemrendeltetésszerűenhasználjuk stb. stb.
                akkor azonnal megtudjuk az adott jószág piaci árát+20-50%, mert a helyi kárszakértőnk mindig felfelé kerekít, gondolom mondandója nyomatékaként (ez silentspring-nél is jól tetten érhető, amikor nem az átlag felsőoktatási félév költséget veszi, ebből kivonva esetlegesen az ösztöndíjat, egyéb támogatást, hanem egy felső összeget nyom a képünkbe, hogy lábaink azonnal elkezdjenek a félelemtől remegni és lelkünk pedig annál jobban szégyellje magát, hogy napi/órai/perci szinten nem ezen jár az agyunk).

                vannak olyan személyiségű emberek, akik az adott perc örömét keresik. nem búsonganak a múlt hibáin és nem keseregnek a jövő kilátástalanságán. ésszerű határokon belül takarékoskodnak, költenek, élnek. azt hiszem silentspring szintjére kerülni a jövő kilátásaiban nagyon nagy hiba lenne.

                képzeljünk el egy sima reggelt a silentspringi agymosás után:
                – fiam ne kelj fel, mert vészesen közeleg az az idő, amikor (mint az emberiség 60 %-a, vagy már nem is tudom milyen szám hangzott el) éhen fogunk halni.
                – nem kell mostantól iskolába járnod, elég ha szépen várod az éhhalált
                – addig is költsd amid van, úgyis minden mindegy, hiszen a megtakarításainkat (amit nem a családi bankban helyezünk el) a bankok úgyis felélik és mivel közeleg a világcsőd sem a nyugdíjbiztosításunk, sem semmilyen biztosításunk nem fog fizetni.

                fontos még megjegyezni, hogy örvendünk annak, hogy silent az emberiség 10 %-ba (vagy 1 %-ba?) tartozik. és annak is, hogy alighanem ezt napi szinten el is mondja a feleségének, amikor az éppen azon morfondírozik, hogy adjon-e még egy réteg ruhát a gyermekre van sem.

                “hétköznapi örömök egy kardiológus oldalán” címmel aztán majd olvashatjuk best seller visszaemlékezéseit. már alig várjuk!

                és enne

                • Nem a tiédet:) Az én véleményem szerint személyeskedés az, mikor nem a másik fél véleményére mondunk jelzőket, hanem a személyére. Bevallom sokszor nehezemre esik nekem is, főleg valami szélsőséges véleménynyilvánításnál, hogy ne azt mondjam, “Te nem vagy normális”. Azért erőt szoktam venni magamon és azt mondom inkább, én “ezt a véleményt nem tartom normálisnak”. Persze van aki ezt is személyeskedésnek veszi, pedig így már nem az. Amikor valakinek a gondolataira nagyon pipa vagyok, inkább nem válaszolok (mint a katolikus menyasszony esetében). Jelentéktelen apróságnak tűnik a különbség, pedig ha mindig, mindenki betartaná nem lenne szükség moderációra 🙂

  14. Szerintem az igazán nagy szégyen az volna, ha valaki, aki ilyen tehetséges és ilyen jól ír, nem tudná az általad leírt, európai szemmel nézve mindössze középszintű életet vinni ma Mo-on.
    Sajnos megintcsak rendszerszintű jelenség, hogy egy csomó férfi tehetségtelensége ellenére bazi jól keres, csak mert gátlástalanul törtető és kapcsolatrendszert épít a hasonszőrűek körében.
    Na ezekbe az elitberkekbe nő csak mint prostituált kerülhet be.
    Nők közül ezért kizárólag a luxusprostituáltak keresnek sokat, de nekik a totális önfeladást kell ezért nyújtaniuk, és totális megvetés az osztályrészük, ezzel szemben a kiemelt férfiak körét hatalmas elismerés övezi még akkor is, ha ráadásul
    nem a saját, de a más emberek testén élősködő stricik.
    Akik nagyon jól el tudják magukat adni és milliószorosát keresik a saját önfeladásuk nélkül, ld őt pl . :
    http://www.origo.hu/itthon/20121228-harmadik-leggazdagabb-magyar-gattyan-gyorgy-docler-holding-tulajdonosanak-portreja.html

    • Szép sztori:
      Rákosszentmihályi kőművessegédből lett az internetes pornó egyik legfontosabb alakja…számára a család szent…övé a világ legnagyobb erotikus honlapja Gondolom itt szép családi mozikat készít, más gyerekeinek az okulására! No meg biztosan a munkában megfáradt többi apukának ad ezeken a honlapon ötleteket a család szentségének megőrzésére. Ámen…

  15. nekem ez volt az egyik legnehezebben emészthető írásod, mert a mondanivaló itt valahogy keserű pirulába volt csomagolva. bár én már képes vagyok magamban tárgyilagosan konstatálni, hogy az irigység mindig rólam szól és nem arról, amit aktuálisan megirigyelek valamiért, az érzés attól még szar.

    viszont alapvetően ezen én is sokat gondolkoztam már, hogy valahogy merev pályára álltam az egyetem után: kellett valahol lakni, kellett valamit dolgozni, hogy harmincadikán is tudjunk enni valamit, és annak is örültem, ha közben a teljes jövedelmemre be voltam jelentve, dagadt borítékokban sárga csekkek stb. közben meg láttam egy csomó olyan embert magam körül, akik ehelyett Afrikába mentek fél évre majmokat menteni, Indiába rituális cirkuszművészetet tanulni meg sok hasonló ötlet. nem feltétlenül csak tehetős családokból. és BIZTOS, hogy kell lenni valami más magyarázatnak azon kívül, hogy nekünk nulla hátszelünk volt a szülők révén (de abszolút nulla, mert ott sem lakhattál velük egy fedél alatt, meg semmi).
    na, lényeg, hogy ez valahogy tuti egy részben fejben dől el, hogy igen, egyáltalán eszedbe jusson, hogy így is LEHET élni, kevésbé… izé. megszokottan? szabványosan? szorongón?
    sajnos, fogalmam sincs, miféle módon kell így felszabadulni, nekem valahogy “bokáim és útjaim szilárdak”, kötnek is a földhöz jó biztosan. de nem vagyok biztos benne, hogy ez jó. viszont abban sem, hogy azoknak, akik így élnek (neked igen, de mindenki másnak is?), mindenképpen meghálálja a sorsa a szükséges, nehéz, minden pillanatban okos döntéseket . és sokat tűnődöm azon is, hogy esetemben mi lehet ennek a “röghöz kötődésnek” az eredője, talán az önmegvalósításra való restség?…

    • “….mindenképpen meghálálja a sorsa a szükséges, nehéz, minden pillanatban okos döntéseket…”
      erre szerintem nincs semmilyen garancia. A nehéz, okos döntések annyiban segíthetnek, hogy legalább azzal nem “gáncsolod” magad, ami nem rajtad múlik. Ha “erős”, ha “szabad” vagy, könnyebben túlélsz…Ha “tudatos” vagy, megérted és elfogadod, hogy felesleges a “többieken” rágódni…

  16. Sokan nem értik, hogyan lehetséges ez az elégedettség, derű – bizonyos kisebb-nagyobb nehézségek ellenére is.
    Szerintem ez döntés, tudatosság kérdése. Persze, utóbbi elég sok emberből hiányzik, aki meg a tévén meg a blikken él (más szóval hagyja magát beszippantani), meg sem kérdőjelezvén azt, amit lát és hall, annak nehezen magyarázza el a másik, hogy lehet úgy is élni, hogy nem az határoz meg minket, hogy a (“bezzeg” vagy a “szerencsétlen”) mások miként élnek. Fejben dől el ez, csak nyilván könnyebb másra, másokra mutogatni, megmagyarázni, hogy “oké, neked ez megy, mivel neked ez meg az meg amaz (siker, pénz, szerencse, lehetőség) van az életedben” (holott egyáltalán nem ennek függvénye).
    Persze nekem, aki nem éhezik, könnyebb ezt mondanom, de akkor vajon miért léteznek olyan emberek, akik nyomorúságos körülmények között is képesek derűsek lenni?
    Idáig el kell jutni, hogy így gondolkozzon az ember, de ez meló, ehhez tudatosság, nyitottság is szükséges. (Ja, és sokszor visszaesik az ember, úgyhogy az megint csak munkával, erőfeszítéssel jár – de megéri.) Na meg egy döntés.

    • na ez az amit en mar nagyon regen probalok. eldonteni hogy en jokedvu, pozitiv es minden effele leszek, akarmilyenek is a korulmenyek. es nem megy. akarhogy probalom. hiaba dontottem el. gozom sincs hogy lehet elerni. szerintem ez szuletesi. hogy az embernek a felig tele vagy a felig ures amit lat. ha nem az akkor valaki mondja mar meg nekem hogy lehet ezt megtanulni. ismerosok akiket kerdeztem, adtak nekem onsegito, okos konyveket. hat ettol nem lettem pozitivabb csak csodalom hogy tudnak ok ilyesmiben hinni. ismerosom aki pszichologushoz jart sokaig hasonlo ugyben, azt mondta hogy azon ahogy osztonosen reaglaok nem fogok tudni valtoztatni, max megtanulhatok egyutt elni vele. varom az otleteket hogyan legyek pozitiv, no matter what.

      • Elnézést, én egyáltalán nem arról beszéltem (kívántam beszélni), hogy minden körülmények között fülig érő vigyorral és teljesen elégedetten kell élni.
        Van egy olyan hozzáállás, hogy semmi nem jó, és nem a saját belsőd, hanem mások élete, viszonyai, jó(vagy nem jó-)léte határozza meg azt, ahogy érzel. Ezt ki lehet védeni, én erről beszéltem csak.
        Ne keverjük ezt azzal, hogy állandóan vidámnak kell lenni, mint aki szívott… Lehet ezt úgy is mondani, hogy egyfajta békét, belső egyensúlyt (jaj de nem szeretem az ilyen kifejezéseket) volna szükség megtalálni ahhoz, hogy ne állandóan azt érezd, hogy

        – bezzeg másnak milyen jó
        – jaj, de kellemetlen, hogy nekem jobb, mint xy-nak…

        • ” vajon miért léteznek olyan emberek, akik nyomorúságos körülmények között is képesek derűsek lenni?” hogy lehet ezt elerni? mi a teendo hogy nekem is sikeruljon?
          “egyfajta békét, belső egyensúlyt (jaj de nem szeretem az ilyen kifejezéseket) volna szükség megtalálni”
          hogy kell? van ra modszer? mi a teendo?

          es nem allandoan azt erzem hogy masnak milyen jo vagy hogy kellemeltlen hogy nekem jobb, es nagyon igyekszem nem irigykedni. Plane amikor a csaladban latok olyat akinek lehet 4 gyereke es melle sok penze, szabadsaga, jo munkaja, szereto csaladja es ezert a kisujjat sem kellett mozditania. Nem is arra irigykedem ha valaki elert valamit, ha megkuzdott valamier. akkor megerdemli. Akkor irigykedem ha valaki nem kierdemelte hanem az olebe hullott. es sajnos sokszor az is ilyen ha pl. jo helyre szuletett. es amikor valakinek kenyszerdontesek sora kiseri az eletet (mert lakni kell, enni kell, a gyereket iskolaba hordani kell,stb) akkor nehez latni hogy masnak meg nem.

          • Nem tudok receptet, instant megoldást mondani. De nem is gondolom, hogy kéne: nekem sem mondta meg senki, mit csináljak. Semesének: Én csak rengeteget gondolkodom, magamon is, és sokat tanulok, fejlődök ezáltal.

            Pont ez a lényeg: nem irigykedem. Ha meg igen (mert természetesen megesik), akkor arra szoktam gondolni, hogy mégis miért teszem.
            Akármit is csinálsz, mindig lesznek olyanok, akiknek a feneke alá tette a “zélet” a jólétet anélkül, hogy az illető bármit megtett volna érte. Ezt el lehet fogadni, és úgy érzékelni, hogy az nem vet a te életedre semmilyen árnyékot vagy: lehet ezen bosszankodni meg keseregni egész életen át. Annak, aki miatt irigykedsz, semmit nem számít ez, de saját magaddal viszont nagyon kiszúrsz így.
            Kiszúrtam én ugyanígy magammal is, de nagyon zavart, ezért próbáltam keresni az okokat, az eredetet, a gyökeret, na meg elkezdtem gyakorolni nem bosszankodni olyan dolgokon, amelyekre nincs befolyásom. Ettől eltekintve még mindig van, hogy engem is zavar a fent említett példa, de nem ez határozza meg a hozzáállásomat, a saját életemről való gondolkodásomat.

            Még egyszer mondom, én nem tudom megmondani másnak, hogy miként tegyen, hiszen állatira különbözőek vagyunk. Mi itt ezen a témán el tudunk gondolkodni, de rengeteg olyan ember van, aki meg sem érti azt, hogy mivel van a baj. Mások vagyunk.

          • Vannak már a pozitív pszichológiát meghaladó nézetek is. Sosem lesz nálunk bestseller, persze. ( úgy rémlik, te tudsz angolul, ha nem, akkor elnézést, azért ideteszem a linkeket.
            Bluebird: Women and the New Psychology of Happiness http://www.goodreads.com/book/show/6736214-bluebird

            The tyranny of positive thinking: http://www.peakoilblues.org/blog/?p=1989

            http://www.drgajdos.com/Articles/PositivePsychologyGetReal.html

            (nem a melankóliát akarom népszerűsíteni, csak annak is van földhözragadt oka, ha nem megy a derű oly könnyen.)

      • Vannak már a pozitív pszichológiát meghaladó nézetek is. Sosem lesz nálunk bestseller, persze. ( úgy rémlik, te tudsz angolul, ha nem, akkor elnézést, azért ideteszem a linkeket.
        Bluebird: Women and the New Psychology of Happiness http://www.goodreads.com/book/show/6736214-bluebird

        The tyranny of positive thinking: http://www.peakoilblues.org/blog/?p=1989

        http://www.drgajdos.com/Articles/PositivePsychologyGetReal.html

        (nem a melankóliát akarom népszerűsíteni, csak annak is van földhözragadt oka, ha nem megy a derű oly könnyen.)

      • Én nem arról beszélek, hogy pozitív gondolkodás meg életszemlélet. Ez nem cél, ez melléktermék — lehet, és nem ez a lényeg. Ezt a mosolyipar, a szembenézni nem akarók várják tőlünk, mert az ilyen emberekkel nincs probléma Emlékszel a négy kérdésre? Ott elmondtam, mit gondolok erről.

        https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/10/23/negy-valasz/

        Elsősorban a tisztánlátásról, a szembenézéstől, a metsző őszinteségről van szó. Az okosság élvezetéről és hogy minden más elviselhetetlen.

        Lehántja az ember a fölöslegeset, a lózungot, az ideológiát a létezéséről.

        Ennek eredményeként az ember átalakul, jó döntéseket hoz, sikere lesz. Apró siker, vagy nagyobb. Kiszállt a mókuskerékből.

        És innen nézve meg már nincs baj. Egyszerűen megerősödik, és értelmetlen panaszkodni, keseregni, viszonyítani, méricskélni. Kompetens lett, kezében a sorsa. Ez nagyképűségnek és önzésnek is tűnhet. És ettől megosztó is. Az harc. És az meg erősödés, megint.

        És amikor valamire azt mondjuk: ez gáz, emez meg sértő, amaz gonosz, itt nagy baj van — az sem meddő panasz többé.

        Ez mondjuk vicces, mert most kaptam meg egy nagyon pozitív, keresztény ovistárstól, hogy én mindenben csak a negatívat látom, és ez csak nekem rossz… Mert neki idegen és fura az én egyes pontom, ott fenn: a tisztánlátás.

        Bizony, sok minden borul, ha azt komolyan vesszük.

        Nekem nem kizárt, hogy silentspring például elégedett lenne dagibban is, és nem számolgatná úgy a pénzt egy jól működő kapcsolatban.

          • Igazából az első könyv szerzője, Ariel Gore is kb arról beszél, amiről itt mi a blogon. Ő is kikínlódta önerőből a jobb életet. És aminek te (a blogger) vagy a megvalósult példája. A többi cikk témája is rokon ezzel, én belelátom az összefüggést. Kifejezetten a súlyos, rendszerszintű problémákkal való szembenézésről szól, amely során egyrészt kiderül, hogy mi is az a megfoghatatlan baj, amitől szomorú és tehetetlen az ember lánya; másrészt pedig a megkönnyebbülésről, a bűntudat nélküli élet lehetőségéről, ami részben attól válik lehetségessé, hogy meg tudjuk különböztetni, mi az amiről tehetünk és miről nem.

          • Ilyen irányban változott az életem, amióta ismerlek, és nagyon kellett a blog hozzá: “És innen nézve meg már nincs baj. Egyszerűen megerősödik, és értelmetlen panaszkodni, keseregni, viszonyítani, méricskélni. Kompetens lett, kezében a sorsa. Ez nagyképűségnek és önzésnek is tűnhet. És ettől megosztó is. Az harc. És az meg erősödés, megint.”
            A belső bizonyosság, a felvállalt konfliktusok, a gyökeresen más nézőpont és személyes célok, amelyek vezetnek utamon- rólam így hámlott le az irigység, okafogyottan, amikor kezembe vettem az életemet.

    • Semesének: egyéni, hogy kinek mi jön be. de ha már kérdezted, talán segít, ha elmondjuk saját megoldásainkat.
      szoktam irigykedni. olyan sárga tudok lenni, hogy magamtól is megijedek. aztán egy pillanatra meglátom magamban a ronda, irigy, rosszindulatú, hülye picsát és elmúlik.
      hogyan látom meg magamban mindezt? ez a kérdés? vannak erre eszközök, kinek mi jön be. az én “eszközeim” (önsegítő csoportban és éva magazinban: stresszoldó mechanizmusnak hívják): futás, szauna. berúgás a csajokkal (nagyon finom és nagyon drága boroktól), ezek mind együtt, egymás után és néha …(f.ű.)

      tegnap kimentem futni. ahol lakunk azt kőbányának hívják és ha ez szóba kerül engem mindig lesajnálnak kb. az “ott is laknak emberek?” nézéssel.
      a parkban ahogy futottam lefelé a latyakban, ahogy hallottam a hátam mögött surrogni a fiam biciklijének a kerekét, ahogy világítottak a fények a lengyel katolikus templom tornyán, ahogy csillogott az aszfalt – elöntött egy olyan fokú jó érzés, ami biztosítja azt, hogy a sárga, irigy dög egy darabig csendben maradjon bennem

      üdv.
      szeretettel.

      • koszi hogy ezt leirtad. a kerdes az volt hogy kell hogy fel se meruljon az irigyseg. Legyozni en is le tudom. de az elso reakcio akkor is az irigyseg.

        • es nem csak az irigyseg. hanem hogy a pozitiv reakcio legyen az elso a negativ helyett. nem csak irigyseg, hanem orulni a mas oromenek, meglatni a felig teli poharat, orulni ha neki jo, stb..

        • Semese, talán egy szent képes erre!:-) Az irigység, mint kínzó érzelem önmagában csak egy jelzés, mint a betegség. Egy szimptóma, amely arról szól, hogy valamely alapvető szükségleted, célod krónikusan kielégítetlen. És azért annyira fájdalmas, mert onnan, ahol éppen vagy, elérhetetlennek tűnik. És igazságtalan, hogy téged miért sújt ez mást meg miért nem. Az ember összeroskad a súlya alatt. Jól ismerem én is. Nekem az segített, hogy pontról pontra összeszedtem írásban, hogy X emberben vagy embercsoportban egész pontosan mit irigylek, mit akarok, ami neki van, mi az ami nagyon elkeserít, azaz mi az okom arra, hogy lehetetlennek találom, hogy én is odajussak. Ha az ember nagyon szarul van a bőrében, előbb-utóbb felszívja magát és rettentő kreatív lesz abban, hogy megoldásokat találjon.

      • Laknak bizony 🙂 Ha csak a lengyel katolikus templomot nézem a park mellett, mindig úgy érzem, valami más világba csöppentem. Olyan mesebeli hangulatot áraszt 🙂 Üdv. Kőbányáról.

  17. VIGYÁZAT, belsőszervi dolgok, érzékenyek ugorjanak…
    Tavaly április végén SBS (Short Bowel Syndrom-rövidbél szindróma) Klub volt a kórházban, ahol kezelnek. (2011. novemberében súlyos autóbalesetem Cipruson, bal lábfej bénulása és belső vérzések, vékonybél sérülések miatt sürgősen belezni kellett, stbstbstb).
    6-an jelentünk meg, az 1 méteremmel nekem volt a 2. leghoszabb (idiótán hangzik) vékonybelem. A leghosszabbé 1,2 m volt, a legrövidebb 30 cm, utána 0,5 m, ez két hölgynek is sikerült, egy idősebb úr 0,6-nal. Viszont, a leghosszabbal rendelkező fiatalember Crohn-beteg volt, tehát neki a megmaradt rész is gyulladt, esélyes, hogy azt is lassan ki kell venni. Nálam a kioperált kb. 4-5 méteren történt a tápanyagok, vitaminok nagy részének a felszívódása. (Időközben sajnos, a 30 cm-es úriember meghalt.)
    A lényeg, ami miatt ezt leírtam: addig én is a magam kudarcaként fogtam fel mások sikereit, bizonyos témakörökben. Nem szép dolog, de mivel 12 évet kellett várnom a kistesókra, közben 3 év alatt 3 barátnőm 5 gyereket szült, olyan is, aki nem is akart, olyan is, aki 40 felett volt, szóval, nem volt egyszerű tiszta szívből velük örülnöm. (Ezt rettenetesen bánom még ma is.)
    Azon a klubon fogtam fel, hogy nem a számok számítanak, (nem a méret a lényeg), mert rengeteg összetevője van a dolgoknak, még ha akár ugyanakkora is. Máshonnan jöttünk, más sérelmekkel, más siralmakkal, más pénztárcával, mást engedhetünk meg magunknak. (Volt egy kis fejsérülésem is, így a rövidtávú memóriám is érdekes lett, néha nem találom a szavakat sem, elnézést, ha össze-vissza vagyok…) És hogy mindennek ára van. A másik meg, hogy “Ne ítélj addig, amíg nem jártad végig az utamat.” vagy vmi hasonló.

      • Nagyon köszi. 🙂
        Ó, mennyire szívesen futnék én is…
        Tavaly március körül még reménykedtem, hogy nemsokára, 3 km-es verseny, talán. (Oké, akkor már az is nagy szám volt, hogy egyedül, segédeszköz nélkül kezdtem járni.)
        Tegnap este hajszárítás közben is simán kifulladtam, életemben ilyen messze nem volt még a maraton célja. 😮 Tudom, tudom, innen szép felállni.
        😀
        Mit tudok tenni, ha beledöglök és akkor sem engedhetem meg magamnak? Ezt hogyan lehet feldolgozni?
        Nem adom fel…az addig oké. 😀

  18. Na, ide írom a válaszokat, hogy elkerüljük az egy betűből álló szövegoszlopok kialakulását.

    Szóval:

    csak az olvassa:

    “Neked az a célod, hogy gazdag dinasztia légy?”

    A világképem szerint a következő néhány évtizedben ez az EGYETLEN módja, hogy emberhez méltó életet tudjak biztosítani magamnak és a következő generációknak. Most már nem lehet másképp, minden más lehetőséget “kinőttünk”. Vagy felemelkedsz, vagy visszavonhatatlanul abba az alsó rétegbe fogsz tartozni, akik menthetetlenül sodródnak az éhenhalás felé, és gyakorlatilag esélyük sincs a kitörésre. A következő 20-30 év áll MAXIMUM rendelkezésre ehhez, utána már nem lesz erre idő és lehetőség.

    “Az ENSZ szerint nem így lesz.”

    Az ENSZ-nek két olyan tanulmánya is van, ami engem igazol. Az egyik a Millenium Ecosystem Report (2008-as), amiben leírják: az emberiség létezését biztosító 23 nagy biológiai rendszer közül 15 súlyosan károsodott, 8 visszafordíthatatlanul. Érted? BÁRMIT teszünk, bármilyen technikát is találunk ki, bárhogy is alakítjuk a gazdaságot, ezt a 8 rendszert már NEM LEHET megmenteni. A földi bioszféra természetesen egy önkorrigáló rendszer, majd szépen ki fogja korrigálni ezt is, csakhogy valószínűleg úgy, hogy a kialakuló új rendszerek már nem az embert fogják eltartani, hanem valamilyen más fajokat.

    Itt egy zseniális kis összefoglaló erről, egy zseniális humoristától:

    A másik tanulmány a FAO (Food and Agriculture Organization, az ENSZ egyik ügynöksége) 2012-es jelentése, amiben leírják: ha 2020-ig nem állunk le a húsevéssel, 2025 után SÚLYOS élelmiszerhiány lesz. De még ha le is állunk vele, maximum 30-40 évet nyerünk, mert a folyamatos népességnövekedés gondoskodik arról, hogy teljesen “vegan” diéta mellett se jusson elég mindenkinek. Minden 9 megtermelt kalóriából egyébként öt nem az emberek hasában végzi, 3-at az 5-ből pl. állattenyésztésre fordítunk (vagyis növényi kalóriákat fektetünk be, hogy cserébe negyedannyi állati húst kapjunk). 2 kalóriát a 9-ből elpazarlunk (főleg tárolási, szállítási és logisztikai problémák miatt, de van, ami egyszerűen a szemétben végzi, mert a fejlett országok elvárásainak nem felel meg) – de jegyezzük meg, hogy a jelenlegi élelmiszer-termelési rendszer még ezzel is a világtörténelem leghatékonyabb rendszere: a korábbi rendszerek ennél JÓVAL több kalóriát pazaroltak el.

    Köszi a linket a másik blogról, nagyon jó kis írás. Erről van szó.

    “Még most is van ingyenes felsőoktatás és ösztöndíj.”

    Még most van. Pár év múlva nem lesz. Ahogy nem lesz ingyenes (vagyis inkább az állam által finanszírozott) egészségügy, szociális ellátás és úgy általában társadalombiztosítás sem. De az adó valószínűleg jóval magasabb lesz még a mostaninál is.

  19. árnika:

    “képzeljünk el egy sima reggelt a silentspringi agymosás után:”

    Pont ellenkezőleg. Ismerve a borús jövőképet, fel tudsz készülni rá, és tudsz TENNI ellene. Ha a mában élsz, és a “carpe diem” szemléletmóddal nem készülsz fel erre a jövőre, akkor ESÉLYED se lesz. Vagyis pont, hogy nem arra fogom nevelni a lányomat, hogy ne is keljen fel reggel, hanem arra, hogy élete minden pillanatában a lehető legjobbat hozza ki a lehetőségeiből, mert csak így lehet esélye, hogy emberhez méltó élete legyen.

    • hát, ez a nevelési terv nagyon könnyen visszaüthet. nem mindenki akar maximalista lenni élete minden pillanatában, sőt ha ezt egy ilyen intenzív, minden percben éreztetett elvárás, akkor kaphatsz egy olyan reakciót is, hogy teljes satufékkel még annyit sem hoz ki magából, amit minimális energiabefektetéssel képes lenne. mert ebből a nagyszerű elképzelésből kb. totálisan kihagytad a gyereked személyes vágyait, saját céljait. és ha céltalanul csavargó vándorzenész akar lenni? vagy meglátja a fényt és elmegy második Terézanyának Kalkuttába a nyomornegyedbe, hogy a védenceivel együtt haljon éhen?
      ami a te elképzelésed a jólétről, az nem biztos, hogy másnak is, még ha a saját gyereked is az illető. és még ha aktuálisan egy édin szuszogó rózsaszín csomagról beszélünk is.
      meg azért azt se hagyd figyelmen kívül, hogy jövőre kirúgod az anyját a francba, az sem biztos, hogy a te világnézeted felé fogja hajlítani, ha abba a korba ér, mikor a két szülőtől tanultakat mérlegre teszi.

      • Hát ja, nekem ez kicsit arra hasonlít, amikor a szülők véres verejtékkel, sok lemondással felépítenek egy bazi nagy házat, hogy majd milyen jó lesz, a gyerekek is itt fognak lakni, a gyerekek meg (nem ritkán a gürizésből fakadó folytonos rossz hangulat hatására) az első adandó alkalommal jól elköltöznek, a szülők meg maradnak egyedül a nagy, üres, szép házukban.

      • Nézd, természetesen nem vállalhatok felelősséget a gyerek jövőbeni tetteiért, de: véleményem szerint pont ő lesz az a generáció, aki kőkeményen át fogja élni, meg fogja tapasztalni azt, amiről fent írtam. Ha ennek ellenére nem a szorgos hangya, hanem a muzsikus tücsök életét választja – hát, sajnálom, az már nem az én felelősségem. Én mindenesetre mindent el fogok követni, hogy átvegye a fenti életmodellt. Ugyanis ez, és csakis ez lehet a jövő. Sajnos.

    • Hát nem is tudom…szerintem ezzel meg inkább egy jó nagy megfelelési kényszert raksz bele. Én úgy vagyok vele, hogy inkább figyelem a gyerekeimet, hogy miben jók, mit szeretnek igazán és azt próbálom erősíteni. Mert szerintem így lesznek csak boldogok és így lesznek igazán sikeresek az életben. Amúgy is annyira teljesítményorientált ez a világ, hogy szinte már elviselhetetlen terhet rak a gyerekekre, aminek akár végzetes következménye is lehet. (nem írok példát, de tudnék). És annak sem leszek ellenére majd, ha épp nem akarnak főiskolára vagy egyetemre menni, mert mondjuk épp valamilyen szakmát szeretnének tanulni inkább.

  20. Ne haragudjatok, de ez a blogmotor nekem áttekinthetetlen. Ha a feltett kérdésre helyben akarok válaszolni, akkor 3 kommenten belül egy egy betű szélességű oszlopot olvasgatunk, ha meg újat indítok, akkor meg iszonyat sokat kell le-föl scrollozzak, hogy egyáltalán tudjam, kinek mire kéne válaszolni. Szóval nem igazán fogok tudni mindenkinek válaszolni. Ez történt a “Micsoda különbség” poszt esetében is. Megpróbáltam válaszolgatni, de feladtam.

    Nem lehetne átállni valami értelmesebb rendszerre? Vagy a WordPress csak ennyit tud?

    • Úristen, és ne szidd már a wordpresst, ingyen ilyen van, és mindenki ezt újítja, még a katolikus menyasszony is átállt. Nem véletlen, könnyű kezelni, szép…

      Ha többen és kedvesen jelzitek a gondot, két héten belül reagálok. (Három gyerek, határidős munkák, ezer teendő; ha ideülök, akkor bejegyzést írok vagy kommentekre reagálok — a többi, sajnos, most kényszerűen részletkérdés).

  21. Úgy érzem, tanulok tőled, amikor leírod, hogy a tévé helyett mást választasz, és működik, hogy nem kertelsz, és meghallgatnak, és beválik… Stb… Ettől én is megerősödöm és kedvet kapok és ki fogok állni az elveim mellett, mert tudom, hogy neked mennyire jó mindez! Én szeretem, ha néha megerősíted, hogy hogyan szeretsz élni.

    Szóval… nekem azért nem luxus mások sikerének örülni, mert úgy érzem, kicsit értem is dolgoztok, nekem is állítotok példát.

  22. Hála Istennek, hogy így van.
    Az a jó, ha megengedheted, ez így van jól!

    Ez az írás nagyon tetszett, csupa előrevivő dolog és csupa erő!

  23. Nekem bejött a megengedheted magadnak.És a multiba kösz de nem kötnék bele, én is “multizok”nekem ez megvan a fejemben, a polcomon, nagyon sajnálom ha valaki benne van és esetleg bántó.A bejárás, beszoktatás, logisztika a mindennapi dolgokkal, kinek kell bekenni a micsodáját és hánykor….sztem ezt nem lehet megoldani ha nem “engedhetem meg magamnak”.A másik ami szemet szúrt, a lazább akinek van pénze.Tényleg ezt olvastam?Szóval ez nagyon erősen és halálosan derült kis számomra pár napja.Volt pénz és nem volt könnyű, nagyon nem.És megvolt a felismerés, hogy milyen szar alak az, akinek pénze is van és mégsem érzi jól magát.Szörnyű lehet erre mondjuk milliókkal a bankban rájönni, nem tudok nagyobb csapást elképzelni.Miközben valaki lyukas pólóban halálra röhögi magát.Kicsit ijesztő nekem hogy manapság senki nem engedhet megmagának semmit.Sokszor én sem, de rajta vagyok hogy ez teljesen megszűnjön, mert a full boldogtalanaság valamint a betegségek melegágya.Nem akarom.

  24. Visszajelzés: van egy ismerősöm | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s