I-nak
Ez még egy elemzendő jelenség, amikor végre, hosszas vívódás, talán évek után a világ elé mer állni a pár, és vállalják (avagy a kotnyelesek kiderítik): nem megy tovább, válnak.
És akkor jönnek a jóakarók békítő akciói.
Küzdeni kell, mondják a nyilvánvalóan kifogástalan házasságukból. Átkiabálnak a falon. Tele ítélettel. A kapcsolatot meg kell menteni! Azért kapcsolat, hát nem?
Négy, nyilvánvalóan bántalmazó kapcsolatról hallottam az elmúlt két hétben: a kínok között megejtett coming out után a lelkes barátok összefogtak, találkozót, beszélgetést szerveztek, meglepetés wellnessutat fizettek be (!), hogy “közeledjenek az álláspontok”, “megmentsék a házasságot”.
Amelyet a benne élők, indulataiktól elvakultan, nyilván, nem akartak megmenteni. Gyerekek, ne hülyéskedjetek már, hát szeretitek egymást…! Gyanítom, keresztény közösségekben nagy méretekben zajlik ez.
Filmforgatókönyv: már majdnem elváltunk, már eladtuk a lakást is, de akkor a barátaink! Cseng a metszett borospohár. Ha akkor a Nóri meg nem szervezi azt a randit…! Nekik köszönhetjük!
És a végső érv: a gyerekek!
Mintha a romboló egyenlőtlenség olyasmi volna, amelyet romantikus és egyszeri külső beavatkozással meg lehet oldani. Mintha nem a benne élő, ezerszer megalázott fél és gyerekei viselnék a következményeket. Mintha olyan könnyű lenne kilépni.
Elvakítanak titeket a vélt vagy valós (na, ezért is ütni tudnék) sérelmek. Te egy kicsit többet segíts, Elemér. Te meg ne legyél annyira érzékeny, Zsuzsa. Két pohár bor még nem alkoholizmus! Így képzelik.
Az egyenlőség, nem először írom, nem non plus ultra, hanem sine qua non. Nem abszolút cél, vágyálom (noha jelen körülmények között — elég szomorú — aligha tűnhet másnak), hanem a működőképesség alapfeltétele. Nevezhetjük a másik komolyan vételének, korrektségnek is. Hogy következménye van a tetteinknek. Felelősségnek is nevezhetjük.
No, ez hiányzott az általam hallott történetekben, nem a szeretet, nem a jó szándék és nem a baráti pátyolgatás. Ez a négy házasság mind az egyenlőtlenségbe, tehát a működőképesség alapfeltételének hiányába rokkant bele. Az egyenlőtlenséget a környezet éveken át ezer formában tapasztalhatta közvetlenül és közvetetten, láthatott helyzeteket, hallhatott panaszokat — és mégis vakok voltak rá. A segítőkészség az emberek helyett a házasságot mint olyat védte, mert nem ismerte fel a valóságot. Mert a körülöttünk élők elemi igénye, hogy megerősítsék hitüket a Házasságban mint mindenkit csak gazdagító intézményben, és ehhez épp mi kellettünk. És azért is, mert nem hallották az ellenkezőjét, épp mert évekig voltunk némák, avagy hazudtunk, és aztán már nem hittek nekünk. A Kapcsolatot látták, nem a bajt, és éppen ez a másik fél érdeke, hogy fennmaradjon a számára is sokszor romboló, mégis kényelmet és dominanciát biztosító kötelék. Így védték a barátok tudtukon kívül, szándékuk ellenére magát a bántalmazást.
Minden rendben, csak a házasság megmaradjon! A többit megvesszük.
Ó, mennyire szeretnék egy olyan világban élni, ahol nem kell hazudni és a világ fejcsóválásától ennyire félni. Ahol nincsenek zenélő Micimackók, ceruzaelemmel működő fejcsóválók. Ahol nem tételezzük fel reflexből, hogy ha nincs hangos szó, látványos szerető, letagadhatatlan alkoholizmus, akkor aztán biztos boldogok, hiszen együtt vannak! Szeretik egymást! Ahol annak a feleségnek, aki végre lépni mer, nem az a megítélése, hogy “bepasizott és rútul elhagyta” a férjét. Ahol lehet szólni. Ahol hisznek annak, aki azt mondja: nem bírom tovább, és nem koppintanak az orrára ezerszer hallott erkölcsi lózungokkal, nem a maguk kis kerekded ideáit féltik a sérüléstől, hanem a jó barátot. Ahol nem bagatellizálják, ami történt. Ahol kompetensnek érezheti magát nemcsak a tökéletes, hanem a problémáival küszködő ember is. Ahol nem kell iszonyatos páncélokat növeszteni, amelyről lepereg a szörnyülködés. Ahol világos: senkinek nem buli válni.
És ahol nem én vagyok a negatív, aki mindig mindenben a rosszat látja, és nem tisztel semmilyen értéket… Ahol világos, hogy ez, pont ez, amit én írok, védi, erősíti azokat a párkapcsolatokat, ahol nincs hátradőlés, hanem összetartozás, munka, önreflexió és revízió van. Ahol elválik az ocsú a búzától.
Tisztelek én mindent, mindenki eldönti, a maga életében mit tisztel — ha közünk van hozzá, és nem ítélünk reflexből “család”, “magyarság” szólamokkal, még talán el is mondja nekünk, mit miért. A hazugságot nem tisztelem egyedül.
csak az olvassa. én szóltam 
Jaj de igaz….
KedvelésKedvelés
“A segítőkészség az emberek helyett a házasságot mint olyat védte, mert nem ismerte fel a valóságot. Mert a körülöttünk élők elemi igénye, hogy megerősítsék hitüket a Házasságban mint mindenkit csak gazdagító intézményben, és ehhez épp mi kellettünk. És azért is, mert nem hallották az ellenkezőjét, épp mert évekig voltunk némák, avagy hazudtunk, és aztán már nem hittek nekünk.”
Vagy, azert, mert ok maguk is hasonlo cipoben jartak, amit nem mertek vallani, ezert egyszerubbnek tunhetett a “bekito tamogatas”, mint a sajat helyzetuk felvallalasa. Micsoda frappans onigazolo mechanizmus!
KedvelésKedvelés
nagyon jo cikk… es mint elvallt szulok gyereke annyit tudnek hozzatenni (es ezt a “provokativ” allaspontot mar 13 evesen is kepviseltem) hogy a legnagyobb szivesseg amit a szuleim tettek neken, hogy elvalltak. Sose tapasztalhattam volna meg gyerekkent egyebkent, milyen kellemes jokedvu normalis legkor lehet egy csaladban.
Ja, es az onigazolo mechanizmus – bingo!
KedvelésKedvelés
Kedves ismerősöm (huszonsok évvel ezelőtti) egyik első kérdése, amit a leendő anyósától kapott (megtudva róla, hogy elvált szülők gyermeke): de aztán nem tervezel válást, ugye? Mert ez nem szokás a mi családunkban.
KedvelésKedvelés
Azta…ez durva…
KedvelésKedvelés
nagyon jo cikk… es mint elvallt szulok gyereke annyit tudnek hozzatenni (es ezt a “provokativ” allaspontot mar 13 evesen is kepviseltem) hogy a legnagyobb szivesseg amit a szuleim tettek neken, hogy elvalltak. Sose tapasztalhattam volna meg gyerekkent egyebkent, milyen kellemes jokedvu normalis legkor lehet egy csaladban.
KedvelésKedvelés
Hasonlóképpen… Nem szeretném megtudni, milyen lett volna, ha a szüleim együtt maradnak. Abból az időből (5-6 éves voltam) a veszekedés, ordítozások és egy-két ijesztő kép maradt meg, más nem nagyon.
Erről egy film jut eszembe, nem tudom, látta-e valaki: a Tűzálló/Szeretetpróba című, egy keresztény barátnőm mutatta, és akkor nem tudtam megfogalmazni, mi a gondom vele (cél: mindenek felett a házasság intézményét védeni, tök mindegy, hogy ki mit érez), de már tudom, és hányingert keltően álságosnak tartom ezt a szemellenzős hozzáállást.
KedvelésKedvelés
az enyeim egyuttmaradtak…pedig 13evesen en kertem oket, hogy valjatok el..
KedvelésKedvelés
Ezt kimondottan csineva figyelmebe ajanlanam, mivel a “forrasai” szerint 100%-ban serultek azok, akiknek elvaltak a szulei…
🙂
KedvelésKedvelés
Az én szüleim is elváltak, anyu úgy hozta meg ezt a döntést, hogy előtte egyetlen válás sem volt se apai, se anyai oldalon, mindenki mélyen vallásos a családban. És mégis elvált, ő kezdeményezte, mi kicsik voltunk. Úgy is el akart válni, hogy apám nem hangoskodott, nem csalta meg, nem ivott, kivette a részét a gyereknevelésből. Mégis. Anyu kapott is a fejére évekig a családtól, nem áldozhatott…stb Én már hét évesen azt mondtam, hogy jobb így, pedig nem voltak hangos veszekedések. Csak csendes, de állandó feszültség. Amitől két éves koromtól hét éves koromig kéthetente beteg voltam, majd varázsütésre megszűnt. A gyerekeket nem a válás betegíti meg, hanem a rossz kapcsolat. A szüleim egyébként barátok a mai napig. Harminchat éve házasodtak össze és huszonnyolc éve váltak el.
KedvelésKedvelés
Nem a szülők válástól sérül a gyerek, hanem attól, hogy a válás után már csak a gyerekek a közös pontok, őket tudják egymás ellen használni fegyvernek. Erre sajnos sokszor nem is gondolnak, hogy a gyerek ettől szenved, mert neki mindkét szülő egyforma attól függetlenül, hogy ki miatt válnak el…
KedvelésKedvelés
Hogy a szüleim elváltak, sérültem. Igaz. De nem az én problémám, és nem vagyok hajlandó hurcolni az ő sérülésüket. Megsérültem és meggyógyultam a kapcsolatomban. Nem hordozom mitának, hanem fekszabadultan tekintek rá. Soha nem éltek jól ,rosszul választottak, húsz év kínlódása után váltak el. Mind a ketten belerokkantak érzelmileg. Nem a házassás intézményét védem. Csak azt állítom, hogy a válás olyan mint egy csládtag halála. Gyászolni meg nehéz.
KedvelésKedvelés
Szerintem meg a válás csak következmény, így nem attól, hanem az előtte hozott rossz döntéstől szenvedünk/sérülünk tulajdonképpen.
Talán paradoxon, de attól sérülünk, ami létrehozott bennünket.
KedvelésKedvelés
lilimami, nalunk is ugyanez volt. Nem akartak elvalni, most is egyutt vannak. En is afele hajlok, hogy lehet jobb lett volna, ha elvalnak. Ugynakkor nem tudom milyen lett volna ha megis.
En igy is nagyon serultem.
KedvelésKedvelés
en is epp ezt akartam meg irni..hogy sajnos igy sem lettem egeszseges,hogy egyuttmaradtak, gondolom a gyerekekert..
KedvelésKedvelés
en nagyon szerettem volna, ha elvalnak, de nem tettek meg. lehet, ghoy akkor nem leptem volna le egy hatizsakkal (na jo, csovazas volt, abba azert belefert sok cucc) 18 evesen, amint lehetett. utolag persze mar mindegy, nem szoktam nagyon bankodni semmin, de erdekes eljatszani a gondolattal.
KedvelésKedvelés
Én sem szoktam rágódni, de az többször eszembe jutott, hogy ki lennék most, ha nem válnak el. Szeretek az lenni, aki vagyok.
KedvelésKedvelés
Én is elvált szülők gyereke vagyok, és számomra nagy trauma volt a válás, még nagyobb az utána következő elszegényedés, a nehézségek és anyagi problémák miatt állandóan aggódó, agresszív, hisztis anyám, aki rajtunk verte le a frusztrációját, és a fokozatosan eltávolodó apám, akivel a viszonyom most is olyan semmilyen. Úgy gondolom, ha nem válnak el a szüleim, mindezen nem kellett volna keresztülmennem, gyerekként-fiatalként nagyobb anyagi-érzelmi biztonságban nőhettem volna fel, és sokkal jobb, könnyebb életem lett volna. Mégis azt mondom, jó volt, hogy így, hogy már nem szerették egymást, és anyám nem is tisztelte apámat, elváltak, mert még sokkal rosszabb és hosszútávon pusztítóbb lett volna éveken keresztül azt nézni, hogy csendben utálják egymást. Mellesleg nem tudom, mi értelme van beavatkozni mások életébe, főleg a barátainkéba. Sok ember, mintha kötelességének érezné, hogy ha egy barátja közli vele egy elhatározását pl. “elválok” “szakítok a Pistával, mert bunkó” “otthagyom a munkahelyem, mert utálom és unom” “ma este nem megyek bulizni, inkább itthon maradok” akkor elkezdje játszani az ördög ügyvédjét. Mintha úgy gondolná, hogy a másik nem kompetens a saját életét illetően. Persze, véleményt mondani lehet, de a másikat győzködni eléggé visszás.
KedvelésKedvelés
Hát nem tudom…szerintem ha van gyerek, mindenképpen sérül. Mi a lehető legcsendesebben váltunk el, az apja rendszeresen elviszi és tényleg szeretettel foglalkozik vele, mégis azt a fotót őrzi és nézegeti, ahol hárman vagyunk még. Pedig abban aztán tényleg mindketten egyetértettünk és tettünk is érte, hogy Ő a legkevesebbet érezzen az egészből.
De nem csinálnám máshogy azt hiszem, ma sem. Akkor is és ma is azt vallottam és vallom, hogy a két rosszból a rosszabb választás, ha marad az ember. Pedig majd beleszakadt a szívem…
De önáltatás azt gondolni, hogy egy gyereket nem visel meg egy válás.
KedvelésKedvelés
Az előzőt neked akartam írni, valamiért eggyel feljebb tette.
KedvelésKedvelés
Annyira nehéz lehet ezt jól csinálni… lehet egyáltalán? Mi azért szenvedtünk, mert a szüleim a válás előtt, alatt és után következetesen egyre jobban gyűlölték egymást, ami odáig fajult, hogy nem bírnak egy légtérben lenni, gyomorgörcsöt kap az egyik, ha meglátja a másik nevét a telefon kijelzőjén (nem is fordult elő ilyen az utóbbi négy-öt évben), elkerülik egymást az utcán, és – a saját érdekemben – nem ejthetem ki az egyik nevét a másik előtt. Elmondhatatlan, milyen így élni, szerencsére már sok éve nem élek velük, de így is megvisel.
Ebből régen arra a következtetésre jutottam, ha intelligensen, ember módjára viselkednek egymással, akkor tuti nem lett volna semmi gond. Láttam is egy-két ilyet (mármint ami ilyennek látszott), mígnem szembesültem az egyik elvált barátnőm helyzetével közelről: végtelen okosan, türelmesen, mindenkor mindkét oldalon a gyerek érdekeit szem előtt tartva nevelik azóta is a gyereket külön és kommunikálnak egymással, a gyerek pedig, annak ellenére, hogy az egyik szülőnek már új családja van, és maga a válás is sok éve történt, még mindig azt akarja, legyenek együtt. A legváratlanabb helyzetekben tervez komolyan úgy, hogy ők hárman (laknak/utaznak/csinálnak bármit) együtt. Annyira gyakran és komolyan, hogy úgy tűnik, mintha neki meg épp az lenne a baja, hogy nem érzékeli, hogy anyának és apának nem jó együtt, egyiküknek már mással jó, közös gyerekük is van.
Remélem, nem félreérthető, nem azt mondom, hogy igenis mégis szidni, gyilkolni kell egymást a gyerek előtt, hogy ne fájjon neki annyira, hogy anyuapu külön van, sőt, legyen érte hálás, csak azt próbálom mondani, hogy sajnos még a legnagyobb odafigyeléssel és intelligenciával lebonyolított válás (ill. pre-/és poszt-időszak) sem jelent garanciát semmire. Mert a harmónia akkor is hiányzik. Ugyanúgy, ahogy az együttmaradás sem. A harmónia hiányozhat olyan családokban is, ahol senkinek sem fordul meg a fejében sem válás, sem különélés, még akár megcsalás sem. Sőt, a legharmonikusabb család sem változhatatlan és mindentől védő burok. Akkor pedig, azt hiszem, belátható, igenis bárki, bárhol, bármilyen családban sérülhet (csineva). A sérülés mértéke az egyetlen, amire hatással lehetünk, amire kell is hatással lennünk. Meg persze talán a módja sem mindegy.
Megint csak arra tudok kilyukadni, amire minden más irányból való közelítéssel is szoktam: beszélni kell, kimondani. Nevükön nevezni és helyükre tenni a dolgokat. A sérülések nem kerülnek el senkit. De nem mindegy, hogy kitisztítjuk-e, mielőtt kérges var nő rá, vagy békén hagyjuk, begyógyul, de nem gyógyul meg, és jön a mérgezés belülről, a feltépődés, a krónikus gyulladás, majd esetleg súlyosabb esetekben külső beavatkozással kell újra felnyitni (életmentő beavatkozás, ha idejében történik, ha megtörténik)…
Csakazolvassa: ezért (is) vagy terápia. Bocs, hosszú lett. Sajnálom a gyerekeket, magamat már nem, de annyira szeretném, ha az érintett szülők nem a felnőtt gyerekeik kiborulásaikor hallhatnának életükben először arról, hogyan élhet meg egy gyerek bizonyos helyzeteket. Nyilván mind másképp, és minden helyzet más, de legyenek minták, példák, gondolkodás egyre több helyen.
KedvelésKedvelés
Szerintem két rossz közül a kevésbé rosszat kell választani. És az általában az, hogy lép az ember. Szerintem. Mert a válás fáj ugyan mindenkinek, de utána mindenki a saját életét élheti, ergo boldogabb lehet, felszabadultabb és talán több igazságot adhat az ember a gyerekének, mint ha benne maradt volna egy álságos kapcsolatban. Inkább talán az a nagy feladat, hogy a gyereket tanítsuk meg arra, hogyan tudja magában kezelni a fájdalmakat és mindent, ami ezzel jár. Ez borzasztó nehéz…
De hát, igazad van, igazán jól nem lehet csinálni. Egyébként nálunk is ugyanez van, hogy egyszerűen nem érti, hogy miért váltunk el, mert amúgy “normálisak” értsd diplomatikusak vagyunk egymással. És furcsamód sosem hangzott el egy hangos szó sem. Szóval nem volt viharos, és ezért a gyerek nem is érzékelt semmit abból, hogy valami gond lenne. Megjegyzem én sem nagyon….
KedvelésKedvelés
Szerintem meg inkább egy válás miatti traumát kelljen feldolgozni a gyereknek, mert feldolgozza, mint olyan családban nőjon fel, ahol folyamatos a feszültség, úgy sokkal inkább sérül. A válásra pedig sajnos az esetek nagy részében már a gyerekek után kerül sor, így szerintem ez a kisebbik rossz. Az én szüleim is elváltak, 7 voltam, de semmi rossz emlékem nincsen, barátsággal váltak el, mai napig jóban vannak, szerintem így is lehetne, kellene…
KedvelésKedvelés
Noncsivercsinek válaszoltam volna, csak rossz helyre tette, bocs.
KedvelésKedvelés
Jó helyre tette, csak betartja az érkezési sorrendet. Ami a tiéddel egyforma szélességben jelenik meg, az mind ugyanarra a noncsivercsi-hozzászólásra válasz.
KedvelésKedvelés
Remélem, ha gyrekeim válaszolnak a blogon, akkor azt mondják, amit látnak. Én boldogan, szabadon élek. és a feleségem is. Igaz voltak leülések, halványabb évek, sok feszültség, de az eddigi 30 év nekem nagyon jó volt. Nem a házasság, mert nem azért élünk együtt, mert megfogadtuk, hanem mert szívesen vagyunk egymás közelében
KedvelésKedvelés
Meg azt szeretnem megkerdezni, hogy van-e egyaltalan olyan sajat tapasztalat, hogy valakinek a szulei jol eltek egyutt??? En akarhogy is kutatom, keresem, egyet sem lattam meg. Olyat persze hallottam, hogy “az en szuleim peldasan eltek egyutt, anya mindent megcsinalt, es felnezett apara”, de ez az en fogalmaim szerint nem jol eles, hanem az egyik fel totalis onmegtagadasa.
Olyat, hogy valoban egyenlo kapcsolatban, es mindket fel reszerol elegedetten eltek egyutt, na olyan nem tudok. Szoval mirol is beszelunk????
KedvelésKedvelés
Ezen én is rengeteget gondolkodtam, ismertem egy családot, akiket ilyenkor mindig példának hoztam. Biztosan nekik is voltak válságaik, de húsz év után is nagyon szerették egymást, ezt biztosan tudom, együtt tolták a szekeret vállvetve, két szép, okos, kiegyensúlyozott gyerekkel, csak magukra számítva. Családként éltek (nem kirakat), programokkal, közös hobbikkal, célokkal. Aztán egy baleset után anya és fia egyedül maradt, és már sosem tudom meg, tényleg olyanok voltak-e, amilyennek mindig láttam őket. Pedig mindig annyira szerettem volna, ha egyszer őszintén elmondták volna, az volt-e, aminek látszott.
KedvelésKedvelés
az en szuleim.
KedvelésKedvelés
az én szüleim is. az se könnyű amúgy…
KedvelésKedvelés
Családban látok ilyen házasságokat is, kettőt egész biztosan.
KedvelésKedvelés
olaszorszagbajottem kerdesere valaszoltam de nem oda kerult a vaalsz. az en szuleim olyanok voltak. sajnos apam mar meghalt.
KedvelésKedvelés
Megint beletrafáltál…mikor úgymond elváltam, az ő barátaitól folyton azt hallottam, hogy na dehát mentsétek meg, menjetek el wellnesselni, oldjátok meg, szeret téged, ti vagytok neki a legfontosabbak, stb… Még a sógornőm is, aki egyébként a saját házasságában hites – úgymond – “feminista”, de a jó értelemben, náluk abszolút egyenlőség van, nah, még ő is úgy tekint rám azóta is, mint egy rongyra, pedig ismeri a bátyját….
Valamelyiken írtátok, hogy a gyerek ígyis-úgyis megérzi…hát drágáim, nem tudok ezzel egyetérteni, legalábbis a saját példám nem ezt mutatja. Elváltam a gyermekem apjától (2 éves volt akkor a kislány), miután külön költözött tőlünk az édesapja, én azonnal jobban lettem (addig folyton volt egy visszatérő pszichés betegségem) és érdekes módon a gyerek is….Aztán lett egy új párom, “apuci” újra kiborult, kb. ugyanazokat adta elő, mint csakazolvassa exe (sőt, nemcsak kábé, hanem pont), aztán november elején kiment külföldre, azóta én továbbra is jól vagyok és a gyerek is….
Nem gondolom, hogy nincs rá hatással, de a mi családunkban én voltam az állandóság a számára, az én hangulatingadozásaimat ő is követte, de apuci jelenléte nem volt konstans, már az együttélésünk alatt se, viszont a szakítás utáni balhékból, hála az exem “intelligenciájának”, ő is kapott, így valahogy egyáltalán nem hiányolja apucit….
Egy rendes, jelenlévő apát lehet, hogy hiányolt volna, de egy bántalmazót ő sem….(de jó érzés leírni ezt a szót, h bántalmazó…végre….)
KedvelésKedvelés
Pozitív példával sajnos én sem tudok jönni. Az én drága szüleim aztán a végletekig húzták a dolgot.
Képzeljétek, a gyerekkorom egyik legélőbb emléke az, hogy menekülök kifelé a házból a rétre, hogy ne halljam a veszekedést.
Már elváltak egyszer a bátyám születése után, aztán “előttem” pár évvel ismét összejöttek, majd végül 11 éves koromtól éltek külön (apukám megismerte a későbbi kedves mostohámat), s pár évre rá váltak el. 20 évet szenvedtek le együtt.
Nem verekedtek, semmi durvaság, épp csak mindig, mindig veszekedtek.
Párom szüleinek is ő és a tesója könyörögtek kamaszként, váljanak már el.
De ugye a közös dolgok, a gyerekek… mentsük meg mégis… mennyire fájdalmas igazság az, hogy tényleg A Kapcsolat a fontosabb, mint a benne élő és szenvedő emberek!
A hazugság akkor is hazugság marad, ha becsomagolják.
KedvelésKedvelés
Megfogadtam, hogy nem szólok többet hozzá, az ilyen témához, de mint hivatkozott fél a hozzászólásokban, úgy érzem, helyre kell raknom néhány dolgot abból, amit mondtam.
Nem tudom, a SOTE Magatartástudomnyi Intézetének kutatása mennyire reprezentatív. A szakmai előírásoknak bizonyára megfelel, de az a kijelentés, hogy a vizsgált gyermekek mindegyike valamilyen növekedési (szellemi, testi) rendellenességet mutatott rögtön a válás után, ijesztő. Többen írták itt, hogy megviseli őket a válás. Ennyit mondtam. Hogy ettől sérülnek. Hogy maradandón vagy sem? Hogy a sérülés inkább jót tesz, mint rosszat? Elfogadom. Sok mindenen gondolkodtam a napokban arról, amiket olvastam a hozzászólásokban. Kínlódom. Ez van. Nem rejtem véka alá. Nem tudom, hogy kell feldolgozni a válást, úgy, hogy a manóim ne lássanak sírni, és ne lássanak egy megkeseredett, leginkább önmagából és a képességeiből kiábrándult apát, aki egyszerűen nem tudja, hogy kell élni. Aki ezt nem élte át, vagy nem érzi át, veheti kezébe az éles gránitdarabot és dobhatja felém. Hogy mitől sérülnek az enyémek? Lehet, hogy ettől, és akkor én vagyok a hibás. De biztos 100%-ban? Ha kilépek az életükből, mint az az apuka, akiről itt szó volt, majd attól százszor jobban lesznek? Nem tudom. A környezetemben vannak szép családok. Nem kirakatok, hanem olyanok, ahol egészséges emberek nevelnek egészséges gyermekeket. Senki nem tökéletes, tudom, de mikor a közelükben vagyok, a kényszerszingli életemmel, a szaraimmal és kínlódásaimmal úgy érzem magam, mint egy testi fogyatékos egy rave partin. És az rettenetesen tud fájni. Próbálok szembenézni magammal, tényleg, és nem a mindentudás magas lováról osztom az eszet, hogy bezzeg a HMH, az milyen jó. De hiszek benne. Olyan ijesztő ez, É.? Hogy még mindig jobban hiszek annak a meleg, építő, erősítő hatásában, mint abban, amiben most vagyok? És olyan nagy szemétség, hogy féltem a gyerekeimet attól, ami rájuk vár? Tudom, én is hibás vagyok. leszek benne, de nem tudom, a sok pozitivista maszlagon kívül, hogy nézz előre, szedd össze magad, ne folyj szét, légy férfi (ezt nagyon utálom) mit lehet még mondani? Mi van, ha egyszerűen nem megy? Akkor mi van? Hogy érjem el azt, hogy NE sérüljenek? Lépjek ki? Tűnjek el?
KedvelésKedvelés
csinvea, olyan ez a hozzászólásod, mintha apám írta volna tizenöt-húsz évvel ezelőtt. Ő is így beszélt, valószínűleg még most is így beszélne, ha nem érezné úgy, hogy ennyi idő után már nem kellene. Fájt mindig ezt látni, hallani, de tudom, hogy szeret, tudom, hogy törődik velem, tudom, hogy ő is ember, tudom, hogy kínlódott, kínlódik, tudom, hogy úgy érzi, kisiklott az élete, tudom, hogy még mindig próbálja megérteni, tudom, hogy mindene a család, még ha sokat hibázott is – hogy mennyit, hogy ki mennyit, ebből a szempontból lényegtelen. A te gyerekeid is biztosan fogják ezt tudni, fel fogják ismerni. Ez itt ugyanolyan, mint amikor az anyukák tökéletesek akarnak lenni, mert mindenki azt várja tőlük. Meg amikor bárki bármiben meg akar felelni az külső nyomásnak, az elvárásoknak. Megvan a vasárnapi apa-sztereotípia is a maga elvárásrendszerével, meg a rendes elvált apukáé, meg sok más. Ember vagy te is, mindenki hibázik, mindenki téved.
Apámnak egy határozott döntése volt a válás után: a gyerekeinek ezután is lesz apjuk. Volt, van. Remélem, érted, mit szeretnék mondani. És köszönöm, hogy ilyen őszintén leírod.
KedvelésKedvelés
“Az, hogy normálisan élek tovább, legtöbb esetben nem több puszta látszatnál és udvariasságnál.” – ezt az egyik ismerősöm írja a blogjában. Te is azt mondod, édesapád azért nem beszél úgy, mert nem kellene… ez vajon nem kényszer? Vajon nem az van, hogy belül ugyanúgy érez, csak nem illik már kimondani? Most láttam az Unsaid c. filmet. Annyira tetszett a főhős mondata, amikor az öngyilkos fiáról kérdezték:”Azt mondom, ilyen az élet, mert akkor mindenki azt hiszi, túl vagyok rajta, és nem jönnek tanácsokkal.” Mikor érünk el oda, hogy hogy nem azért nem beszélünk így, mert nem kellene, hanem azért, mert meggyógyultunk? Őszintén, nem látom az alagút végét. “Ülök mozdulatlan magammal, mint aki csak él, nem fél, de remél.” És nem értem, miét hullt rám a sötétség ilyen hirtelen… de ez az én bajom.
KedvelésKedvelés
Igen, jól látod, ezt írtam. De azt is írtam egy másik kommentben korábban, amit lehet, hogy nem olvastál, hogy az én szüleimnek sosem sikerült megérteni, megfogalmazni, tisztázni, mi történt közöttük. Csak gyűlölködés és vádaskodás volt/van, ami mérgező némasághoz vezetett.
Amit itt megpróbáltam neked elmondani, az az, hogy egyrészt összeszorult a szívem, amikor olvastam, amit írtál, másrészt szerintem nem kell próbálnod megfelelni semmiféle elvárásnak, ami szerint csak akkor nem sérülnek a gyerekeid, ha… ez a helyzet, meg nem történtté tenni nem lehet, de egyrészt a te gyerekeid sem fognak szükségszerűen többet sérülni, mint az együttmaradó szülőké (erről már följebb írtam és írtak sokat mások is: nem a válás tényétől sérül), másrészt ők is meg fogják érteni, hogy így is szereted őket és apjuk maradsz, és ha jól értem, neked most az az egyik legfontosabb, hogy így legyen.
Igen, óriási veszteség, és a filmből hozott példád is szíven ütött, sajnos arról a fajta veszteségről is van személyes tapasztalatom, és kb. ugyanígy fogalmaztam meg, amit éreztem akkor, amikor már azt várták volna, hogy túl kell lennem rajta. Évek után egy óriási sebhely formájában maradt meg, amit takargatok, gyakran vizsgálgatok, feltépek, feltépik, fáj, de már merek élni, és merek örülni is. Remélem, te is fogsz. Most a pokol van. Remélem, nem érted félre, nem akarok neked okoskodni, meg megmondani a tutit, nincs tuti, tudom, ez mind az én példám, csak azt szeretném, ha látnád, ki lehet jönni belőle. Ki tudsz. És igen, jó lenne, ha maradnál.
KedvelésKedvelés
Nem, ne tűnj el. Érthetőek az érzéseid, dolgozz velük, engedd meg magadnak. Csak ne vádaskodj, ne akarj mindig felelőst.
KedvelésKedvelés
Én is csak azt mondhatom, hogy ne lépj ki az életükből. Te vagy az apjuk, mellettük a helyed. Légy önmagad, ha velük vagy.
Ha sirni kell, hát sirj. Valaki magyarázza már el nekem, hogy mi abban a rossz, ha a gyerekem látja rajtam az érzéseimet? Miért akarjuk ennyire megvédeni őket? Mitől? A mindennapi élettől? Lehet, hogy klisé, de az élet tényleg nem habostorta, és mindenkit érnek gondok, hirtelen fordulatok, mindenki sérül.
Inkább mesélj nekik, hogy neked ez a helyzet nagyon nehéz, és idő kell, amig kigyógyulsz belőle. Szerintem ők úgy is érzik, hogy valami nincs rendben, ha eltitkolod előlük, de ezzel csak azt tanitod meg nekik, hogy a negativ érzéseket titkolni kell. Ez hosszú távon sokkal veszélyesebb lehet a boldogságukra, mint az, ha néha sirni látnak.
Nem csak a családon belül érnek maradandó lelki sérülések. Én pl az iskolában éltem meg valamit ami a mai napig kisér. Nem lehet mindentől kivédeni a gyerekeinket, de szerintem nem is annyira törékenyek, mint ahogy mi azt képzeljük.
KedvelésKedvelés
csineva, a ferjem is tul van egy valason. most is azt gondolja hogy jol dontott, en a masodik feleseg vagyok. Az elso hazassagbol szarmazo gyerekeivel jo a kapcsolata. ha a gyerekek tudjak hogy szamithatnak rad, betartod amit igersz nekik, betartod az osszes lathatast, ha elore tudjak mikor talalkoznak veled ujra, ha felhivhatnak amikor kedvuk szottyan (mi vettunk az akkor 6 es 10 evesnek mobil telefont es barmikor hivhattak aput, apu meg visszahivta oket) akkor az sokat segit. es az ido is sokat segitett. mert az ido meghozta hogy lattak hogy mi tortent. hogy ki mit csinalt es miert. es ha nem is esszel latjak, de erzik, ereztek. most 16 es 20 evesek es jonnek hozzank amikor csak tudnak, a 16 eves egy evre suliba is itt jart es velunk elt es amint leerettsegizik, mar repul is hozzank. addig meg surun skype es talalkozunk amikor csak lehet. es probaltunk az anyjukra nem rosszat mondani. (pedig lett volna mit, es az anya uszitotta oket ellenunk amennyire csak tole telt) mi mindig azt mondtuk hogy szeressetek anyut, fogadjatok szot neki, hiszen vele eltek es o is szeret titeket.
KedvelésKedvelés
es a ferjem is megszenvedte a valasat, kulonosen hogy a gyerekei az exnel maradtak. o kialakitott maganak egy masik eletet, ahol mindig helye lesz az elso hazassagbol szuletett gyerekeinek. velem lassan 10 eve van egyutt es van 2 pici lanyunk. van/lehet elet a valas utan. es a parom nagy gyerekei rajonganak a kicsikert. a te gyerekeid hany evesek? mikor volt a valasod? (nyilvan ha nem akarsz nem valaszolsz)
KedvelésKedvelés
5 (lányom), 8 (fiam), és két éve váltunk. Szívesen válaszolok, csak ez az É. blogja, s nem akarom uralni a bajaimmal a terepet, ezért visszafogom magam. Vendég vagyok.
KedvelésKedvelés
Ez a blog erről szól. Azért vagyunk itt, hogy tanuljunk egymástól és épüljünk, építsünk. Rajtad keresztül mi nők is sokmindent megértünk. Ritka az ilyen hosszan beszélő férfi erre felé. Ne tűnj el, maradj és gyógyulj itt, velünk vagy általunk. 🙂 Ez kölcsönös lesz, az tuti! Nagyon tanulságosak amiket leírtál. És jó, hogy beszélsz róla. Nagy lépés 🙂
KedvelésKedvelés
Én is örülök, ha új téma, beszélgetés indul a bejegyzések alatt! Nagy a blog, sokan elférnek, ha jó szándékkal jönnek! Látod, mindenki szeretettel beszélget veled, jó lesz ez!
KedvelésKedvelés
egyetertek, nyugodtan ki lehet mutatni az erzeseket, DE…mi azt lattuk hogy a gyerekek akkor szeretnek nalunk/velunk lenni, ha a leheto legkevesebbet beszelunk az anyjukrol vagy a valasrol. ha lehet velunk jokat nevetni es jol erezni magukat, ha nem mondunk rosszat az anyjukrol. ha sokat gyomoszoljuk, csikizzuk, olelgetjuk oket. mi nagy egyuttalvas partiak is vagyunk. csak gondold at te milyen korulmenyek kozott erezned jol magad. ahol sok a szomorusag, feszultseg, siro szulo, plane 2 ev utan (is), vagy ahol sokat nevetsz. a ferjem a vicces apu (persze lehet vele komolyan is beszelni) de az elso hogy megnevetteti a gyerekeket. ha pl felhivja telefonon a gyerekeket, amikor felveszek akkor ugy szol bele, hogy hallloooo, allatkereskedes?? aprosagok, de a gyerekek elvezik. es voltak alkalmak amikor leultunk veluk komolyan is beszelgetni vagy felajanlottuk nekik hogy kerdezhetnek a valasrol, vagy amirol csak akarnak. es akkor kerdeztek is. vagy megvontak a vallukat hogy beszeljunk masrol. a gyerekek elete megy tovabb. nekik is konnyebb ha nem azt latjak hogy apu szep lassan tonkremegy, hanem azt hogy valtozott a helyzet, nagyon nehez elfogadni, apu is megszenvedett vele, de ez van, ezzel kell egyutt elni, ebben kell megtalalni a boldogsagot es a vidamsagot.
KedvelésKedvelés
Hát persze, hogy sokkal jobb, ha olyan környezetben vagyunk, ahol nevetünk és jól érezzük magunkat, felnőttként is, gyerekként mégjobban.
Én is úgy gondolom, hogy a gyerekek élete megy tovább, sokkal jobban tudnak alkalmazkodni, mint azt mi gondolnánk. Ha megértik, hogy megváltoztak a “jatékszabályok”, ahhoz tartják magukat és megtanulnak együtt élni vele.
Én csak belegondoltam, milyen rettenetes lenne a csineva helyében lenni, és bár én nem voltam pontosan az ő helyzetében, de hasonlóban igen, és tudom mennyire borzasztóan tud fájni. Amikor semmi sem segit, csak rádtör és kész. Nem tehetsz róla, befolyásolni sem tudod.
És ebben a helyzetben nem hiányzik még egy lelkiismereti teher, hogy nem elég, hogy én ennyire kivagyok, de még a gyerekeim is sérülnek tőle. Ez nem szabály és egyáltalán nem biztos.
Ahhoz, hogy kifejezze az érzéseit, még nem kell az anyjukról beszélnie (nem is lenne fair szerintem), de nem hiszem, hogy bántaná a gyerekeket csak azzal, hogy elsirja magát.
Ez nem verseny, hogy kinél érezik jobban magukat a gyerekek. Ha ez igy lenne, akkor én sem engedném többé a gyereket a nyagyihoz, mert ott persze mindig jobban telik, mint itthon, ott nincsen annyi szabály, végig játszák az időt – nekük van idejük máskor elvégezni a házimunkát, ugy-e 🙂 – és még csokit is kap mindennap. De ez nem jelenit azt, hogy ez lenne a legjobb nevelés a gyereknek.
Mindezt úgy irom, hogy nekem eleget kiöntötték a lelküket a szüleim (túl sokszor is) de végső soron nem ez volt az ami megsebzett, hanem az, ahogy ketten nem tudtak zöld ágra vergődni, a mindennapi feszültség, a ki nem mondott dolgok, a veszekedések, stb, az sokkal jobban megviselt.
Abból, hogy elmondták mi van, megértettem, hogy ők is emberek, tévednek, ezért vagyok képes még mindig szeretni őket és együtt lenni velük. Na jó, nem 10 évesen értettem meg, hanem később, de megértettem.
És persze szar volt, ha anyámot láttam sirni, de ha elmondta volna akkor, hogy én nem tehetek róla és nem is az én feladatom megoldani az ő problémáját, lehet, hogy könnyebben átsiklottam volna az egészen.
Ez hosszú lett, remélem van értelme :-).
KedvelésKedvelés
És itt két teljesen különböző helyzetről irunk, irtok. A férjed úgy tud vicces apu lenni, hogy közben megtalálta újra a boldogságát, mig csineva, ha jól vettem ki abból amit ir, még mindig egyedül maradt a fájdalmával.
Ez azért nem ugyanaz.
KedvelésKedvelés
-hat bekuljetek mar ki!
-persze, hisz olyan jol megvagyunk!
KedvelésKedvelés
Húú, látom sokan vannak hasonló sorson mint én…megnyugtató érzés. Nálunk nagyon csúnya válás volt. Anyukám rettentő sok ideig bízva bízott a reménytelenben, hogy apám más lesz, hogy megváltozik. Nem tudom, mit gondolt.
Látom, itt mindenki azon töpreng, vajon sérül-e a gyerek? Hát, én csak a saját példámat tudom felhozni, és azt mondanám: igen. Sérül. Ha nagyon szépen, “csendesen” zajlik le a válás, akkor is. Szerintem ez elkerülhetetlen, valamelyest nyilván más irányba viszi tovább az életét, mintha együttmaradtak volna a szülők. De ezzel nem lehet mit kezdeni. Sablonos, de ez az élet rendje: ha valami változik, minket is megváltoztat.
És csatlakoznék a rengeteg hozzászólóhoz annyiban, hogy egy már nyilvánvalóan elromlott házasságnál a lehető legrosszabb, ha kínból együttmaradnak a szülők. Ha rágondolok, hogy Anyának miket kellett elviseljen, összeszorul a szívem. Még úgy is, hogy nem utálom Apámat.
Szerintem nem kell túlparázni a dolgot. Én nagyjából egy-két éve “nőttem fel” véglegesen a szüleim válásából, most, hogy a tinikorszak lement már. De nem úgy tekintek rá vissza, mint egy borzasztó nagy valamire. Ez is a része volt az életemnek. Nem hiszem, hogy egy válás szörnyűséges pszichopatát csinál önmagában egy gyerekből….A lényeg, hogy legalább az egyik szülő szeresse őt. Nyálas, de ha szeretet van, minden van. 🙂
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: manapság minden második házasság | csak az olvassa
Visszajelzés: a boldog szülők hiányának vesztese | csak az olvassa
Nem tudom, olvassa-e valaki még ezt, de ez megütötte a szemem:
“Ó, mennyire szeretnék egy olyan világban élni, ahol nem kell hazudni és a világ fejcsóválásától ennyire félni.” Ez csak rajtad múlik. Én is ebben a világban éltem, aztán rájöttem, hogy ezek a külső kényszereket csak én képzelem oda. Nem kell tudomást venni róluk, bízni kell magadban, és élni az életedet. Aztán majd lekopnak azok, akiket ez zavar, és jönnek helyette mások, akik elfogadnak így. Aki meg lekopott, azért nem kár, akkor sem, ha a szüleid azok.
Szóval a korlátokat csak magadnak állítod fel. Nekem 8 évem ment rá erre a felismerésre.
KedvelésKedvelés
Készülj fel, hogy újabb nyolc éved rá fog menni, hogy felismerd, ez nem ilyen egyszerű és az ügyek ennél sokkal árnyaltabbak 🙂 Ezt minden gúnyolódás nélkül, támogatólag mondom.
KedvelésKedvelés
Az én szüleim majdnem-elváltak, 4 évig külön is éltek, majd úgy alakult az életük, hogy újra összejöttek. Nem volt akciózás sem a család, sem a barátok részéről, ők döntöttek így. Számtalan éjszakát beszélgettek át, atomjaira szedve a régi sérelmeket és elcseszett kanyarokat, biztos közhelyes, de én úgy láttam, valóban új alapokra helyezték a Kapcsolatukat. (Nagy kával.) Nem azért, mert jaj a gyerekek (23 éves voltam, mikor újra összejöttek, a húgom 19. Kis túlzással már mindegy is lehetett volna…) vagy mert mit mond a mama meg a gyülekezet. Az, hogy tényleg újra tudták kezdeni, szerintem annak köszönhető, hogy annak idején nem várták meg, hogy végérvényesen megutálják egymást, vagy teljes közönnyel öregedjenek meg a “dehát mégiscsak együtt maradtunk, csuhajja” álszent égisze alatt. És hogy Apám volt annyira korrekt (!), hogy annak idején felvállalta a döntést, hogy neki új kapcsolata van és nem megy a szarkenegetés tovább. Bántalmazás nem volt, hangos szó se nagyon. De tapintható volt a feszültség és az elfojtott indulat, ami szerintem ugyanúgy káros, mint a nyílt agresszió.
Sérültünk? Biztosan. Sokáig – súlyos szereptévesztésben – én voltam Anyám támasza, és haragudtam Apámra. Majd ahogy teltek az évek, és ahogy magam is belekeveredtem egy nagyon hasonló sztoriba, összeállt a kép: beláttam, hogy a szüleim nem tévedhetetlen félistenek, és – bár számomra elsősorban ők Anyu és Apu – igenis vannak elképzeléseik az életükről és a vágyaikról a családon kívül is.
KedvelésKedvelés
Ez valóban ritka.
Anyukád mit képzelt el a családon kívül?
KedvelésKedvelés
Semmi különös, csak elég random a munkarendje, aztán régen rendszeresen ment azon a vita, hogy van-e vacsora, ki van-e takarítva és hasonlók, Anyu meg inkább a munkával járó kötelességeinek tett eleget (csoportos kirándulások, estig rendezvények) mert ott jóformán körülrajongták, a rengeteg energiából és kedvességből, amit ott befektetett, legalább kapott is vissza valamennyit, otthon meg egy idő után szinte csak a fika ment. Ennyi idő elteltével nagyjából így látom.
KedvelésKedvelés
Azt megkérdezhetem, hogy miután kibékültek, onnantól kinek a “kötelessége” volt a takarítás és a vacsorakészítés?
KedvelésKedvelés
Mikor kié 🙂 Pont ez az, hogy már ez nem téma; apám nem kéri ezt számon, mert rájött, hogy anyám nem háztartási alkalmazott, anyámat meg nem feszíti a megfelelési kényszer. Megosztják.
KedvelésKedvelés
ahh, ezt szivesen latnam en is a szuleimmel, de nem tul valoszinu…
KedvelésKedvelés
Vajon bántalmazásnak minősül, ha a szex hiányát daccal, elfordulással, hallgatással reagálja le a férj? Vagy ez nem tudatos ?
(ez megy nálunk évek óta, és nem tudok napirendre térni felette.
KedvelésKedvelés
Nem tudom, de az biztos, hogy nem valami felnőttes kezelési módja a helyzetnek. Nyomásgyakorlási eszközként próbálják bevetni. Azt nem tudom, esetetekben tudatos-e, de az biztos, hogy manipulációs kísérlet. Nem nagyon szokott jól elsülni. Amúgy megkérdezhetem, mit jelent pontosan a “szex hiánya”?
KedvelésKedvelés
Hát a “lesz este szex?”, vagy a látom, most sincs kedved” címü “kedvcsínáló” mondatokra adott visszahúzódást.
KedvelésKedvelés
“látom, most nincs nkedved”. ha jól sejtem, ezt nem szó szerint kell érteni 😦 Mármint, hogy “látom, hogy most ebben a hangulatban vagy, ezért ezt akceptálom”) Igen nehéz egy manipulatív emberrel együtt.
KedvelésKedvelés
“Vajon bántalmazásnak minősül, ha a szex hiányát daccal, elfordulással, hallgatással reagálja le a férj?”
hatareset, szerintem. igazabol nagyon nem jo szokas.
KedvelésKedvelés
Nem a bántalmazás kifejezést használnám először, hanem érzelmi zsarolást, bűntudatkeltést. Amik persze lehetnek bántalmazás eszközei.
KedvelésKedvelés
Neki se könnyű, az érzéseihez joga van, de a szex mint elvárás, házasságban garantált üzem nagyon nem szokott működni.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: szomorú együttmaradási statisztikák | csak az olvassa — én szóltam