…telnek az évek, gyerekek születnek, sűrűsödik az élet, fáradnak, kopnak a lelkesedések, és akkor az asszony előbb nem érti, aztán felismeri, hogy ez így nem lesz jó, és utána javaslatokat is tesz. Beszélgessünk! Olvasd el ezt a cikket! És a végső döfés, amikor már csak a rutinok működnek: párterápia!

És a férj: jaj, hagyjál már. Ki beszélte tele a fejedet? Milyen blog? Mit lelkizel? Én, egy idegennek? Inkább a kertben tartanál rendet!

Akkor a nő elnapolja a témát, esetleg van egy nyugisabb időszak. Olyanokat olvas a facebookon, hogy adni jobb, mint kapni, és hogy a szeretet olyan, mint a nap, csak sugároz, nem vár viszonzást. Lájkolja a szép képet, és közben bűntudata van. Bűntudata van, amiért szeretne valamit a párkapcsolatától. Hát ő csak akkor szereti a férjét, ha pont olyan, mint amilyennek elképzeli…?

Az “agresszív” asszony élete tragédiája, hogy ő mindent beletesz, házimunkát és emeletes tortát és párosmasszázs-utalványt, és emiatt, egyensúlytalanul, a férje megengedheti magának, hogy csak nézzen: de hát mi a probléma? Nincs itt semmi probléma, a ház felépült, hála istennek egészségesek vagyunk… Csak valamiért a nő egy kicsit ingerült, és folyton akar valamit, ki érti ezt?

A csak nézés is az egyenlőtlenség része ám. Hogy uralni akarja a csóka azt a teret, ahol eldől, mi a probléma. Ő nem akar macerát, az asszony meg tönkremegy.

Az “agresszív” asszonyok férjei egy pillanatig nem engedik meg a feleségüknek, hogy elégedett legyen önmagával. Ezek az asszonyok el sem jutnak odáig, hogy az egyenlőtlenség fénytörésétől mentesen, természetes fénynél szemléljék a kapcsolatukat. Hogy amúgy jó-e, működne-e, mire lehet vele menni.

 

agresszív asszonyok 2. — a felújított változat

(A többi alá is beteszem a linket, hogy legyen kontextus)