sajnos, szülés után már

Ez egy baromi érdekes poszt és beszélgetés a redditen:

I remember growing up, my mom, my aunts, and most of my friends’ moms were chubby. All made the excuse “well I had kids so…”. I grew up thinking that was the norm. Then my sister had kids, friends had kids and guess what? They’re not fat. None of them. Opened my eyes to what a load of crap that is. I now have a child of my own and a second on the way… and I’m not fat. Yes, I got a couple of stretch marks from the pregnancy, but I can wear the same clothing as before.

Nálunk is masszív a mítosz, hogy szültünk, az a szép teljesítmény, a többi nem számít: anyuka mondjon le nemcsak az egész életéről, hanem a testéről is. Ha apunak jó lesz így is, paplan alatt, ahol nem vetik meg az olyan pózokat, mint a misszinonárius, akkor csönd legyen. Hát ez van, mindenkivel ez van – mit lehet várni még, esetleg: ahhoz képest jól néz ki. A babáért minden megéri, és most a baba a fontos. Bővebben…

csak csendesen

Nekem mélyen fontos ő. Dávidot vele szültem, fél évvel az előtt, hogy a cirkusz kezdődött.

A személye is fontos, meg a körülötte levők, és az a szülésem is. Mindent megváltoztatott.

Csak a hangoskodást nem szeretem. A szüléseim is nagyon szemérmesek, nem is írtam meg őket, csak nagyon zárt körben.

Én ezért így. Nem akarok fontoskodni, életemnek ezt a részét kifele mutatni. Amikor segíteni kellett, csendben, erőnkhöz mérten tettük.

Döbbenet, botrány, ami van. Ott lezsek, ha kellek.

Nem szeretek kotnyeles lenni, jólértesültséget fitogtatni, tapintatlanul kutakodni, felhasználni a személyét, ugyanazt elmondani, amit mások.