Mindig írják, bármilyen kommentemre képesek írni, hogy súlyos bajom van, kérjek segítséget, és biztos szar az életem.

A boldogság és békés beletörődés, helyeslés mint mutatvány.

Voltam kedves, rémült, egy eleven seb, sírós döbbenetű. Most visszaszólok, karcos vagyok – és nevetek. Sose voltam még ilyen biztos abban, hogy jó és jó is marad az életem. Mert engem megcsókolt a homlokomon az Isten.

Nem az kellett, hogy engem szeressenek, vagy ezt-azt felmutassak (“bakancslista”), hanem én szeressem magam, kétely nélkül. Akkor bármi történhet velem, állom. Ismerem az erőm.

Ó, de közhelyes.

Hogy lettem ilyen?

Alkatilag nem vagyok diplomatikus, nyugis, lágy. Mert annál okosabb. Tudom, hogy okos vagyok, emiatt nem szabadkozom.

Amiatt szabadkoztam, hogy van-e jogom jó életre, vagy adnom kell belőle. Mint a kajámból, amit végre magamnak főztem, a bátyáimnak. Nem volt erőszak, én adtam.

Én régen azt hittem, a kéreg, a “lassan ötven”, öreg róka, az szomorú hanyatlás. De ez itt vidám!

Képes maradtam adni is. Ha én akarom.

És nem vagyok összezuhanva, akkor sem, ha épp “csak úgy” élek. Közben fenyegetnek, zsarolnak. Megszokja az ember, nem lett semmi, most se lesz.

Minek örülök? Miért szólok vissza? Hogy lettem ilyen, aki lerajzolja őket, és röhög azon, ahogy hápognak? Aki kivárja, míg (hát persze!) felmentik, nincsen dráma… de most ti jöttök.

Én nem szeretek lelkizni, nem bírom a mellébeszélést, érzékenykedést, habverést: mondanám a lényeget. Ne kelljen kivárni, míg felfogják, ne kelljen bocsánatot kérni, gyógypedagóguskodni. Intellektuális érintkezést akarok, ha már ide kattint valaki. Én mondom, ő olvas. Ha tud olyan jót, hogy engem érdekeljen, majd én is olvasom az ő könyvét, blogját.

Sokan mást kerestek itt: társaságot, tükröt, magukat csodálni. Botrányt, konfliktust. Ha nem volt, csináltak. Hogy lett szenzáció, konfliktus abból, hogy ki a csávóm, mi tetszik, hogyan edzek, milyen a házunk?

Unalmukat űzték… lehessen megnézegetni valakit, mászkálni a világában, mert magányosak voltak – azt hitték, én is. “Nincs kivel megosztanod a gondolattolulásaidat, azért írod ki a netre.” Nem volt Tinder, de azt hitték, ez olyasmi, és én keresek társat, társaságot.

Jaj, ne akarjanak semmit. Csak a szellem világában egyesülök. Minden másra ott a Mastercard, amivel kifizeted a webináriumot, csoporttagságot. A pszichológust. Na, az meghallgat.

Hát mi vagyok én?

A suliban is olyan Bővebben… →