körülrajongott férfiak semmitmondása, apakép, minta, alkohol

Istenem, ezek a hirtelen divatossá vált férfiak a médiában! Azt veszed észre, hogy az összes portál, csatorna, újság őket hívja az adott témában, és azok a témák nagyon pörögnek ám. Hú, de jókat mond, ismered? Mindnek van egy gumicsacsija: a rostok és az emésztés, a bél–agy kapcsolat, a másiknak a függőségek, a harmadiknak a generációk, a negyediknek pszichiáter létére a pszichiátria kritikája, az ötödik a renitens, jó fej tanár, akit üldöz a rendszer, és megmondja, hogyan neveld a gyereked, a hatodik búbánatosan elemezgeti az oroszokat és a háborút. Az összes témát együtt nevezzük korszellemnek, de feltűnő, hogy egy-egy témának a szűk hazai nyilvánosságban csak egy-egy királya van, nincsenek azonos súlyú kihívóik.

A médiajelenlétük hatására pedig tanult, városi, a világban járó-kelő, felnőtt emberek eldobják az agyukat. Annak ellenére, hogy a szakértők nem is mondanak semmit, ami egy kicsit is elmésebb társaságban két fröccs után ne hangozna el, plusz némi “hosszmetszeti kutatás” vagy statisztika hozzá, és kész a produktum. Csupa klisé, magától értetődő állítás, butus anekdota, vagy egyenesen tévesen keretezett valóságdarabok a trendnek megfelelően: “nincs minta a férfiak előtt, hogy hogyan legyenek apák” – a minta hülyeség, legalábbis ennyire univerzálisan, de erről majd később.

A követők, akik megveszik jegyet, megnyomják a lejátszás gombot, valamiért beérik ezzel a színvonallal. Olyannyira önállótlanok, annyira akarnak valahova tartozni, vágynak a helyességük átélésére, hogy félreteszik a saját gondolataikat, és időt, pénzt, rajongást szentelnek ezeknek a szereplőknek.

A legutóbbi ilyen tartalom, amit kíváncsiságból meghallgattam, amíg elbicikliztem a nyaralóból a hipermarketig, a Hoppá! című szórakoztató műsor volt “a mentális egészség és a show határán”, vagy valami ilyesmi a szlogenje. Az előttem ismeretlen műsorvezető eléggé nem találta a szavakat, búbánatos közhelyekbe zavarodott bele, és úgy kérdezgette Steigervald Krisztiánt és Zacher Gábort, két példányát az okoskodó prototípusnak, hogy mi az összefüggés a generációk és a függőségek között.

Bővebben…

manapság lehetetlen ismerkedni

De miért kell…?

Ti értitek ezt?

Mindenki fent van, kipróbálom én is! – kiált fel az egyszeri sodródó, unatkozó, városi leány, avagy legény. Rohan a Tinderre (vagy akármire).

Ki ne szeretne bókokat, izgalmas üzeneteket kapni új, vonzó emberektől? Olyan csiklandós érzés!

Gondolja, az életében az űrt majd betölti a kellemes emberi kapcsolódás. Vagy csak egy-két estét. Legyen valami történés. Ha csak szex lesz, az is lehet jó. Sőt, lehet nagy szerelem, ismer ilyet is, két gyerekük lett…

Mint a filmeken, olyan randik lesznek. Borbárban, látványos folyópartokon, kis nyaralókban és a Maldív-szigeteken!

Pedig az űr szellemi, spirituális. Magányra az panaszkodik, aki bérért dolgozik, hajt, “egyről a kettőre jut”, de egyedül un már fogyasztani.

A lélekben gazdag ember magányosan is talál ámulatot. Túl a fogyasztáson: felfedezi a lelkes, isteni részét a világnak. Eleve is, mindig ezt tette. Ettől az űr nem sajog úgy. Így válik tartalmas és érdekes emberré, aki tud beszélgetni, és emiatt nem is magányos. Ennek alapja az intellektuális hajlam, az életöröm, az iskolázottság.

Materiálisék a sivár életükben joggal kérdik: csak ennyi az élet…?! Nekik a fogyasztás mellé kell a társ. Konzumpartner kell, szigorúan a korszellem szerint. Majd nézik a streaminget, beülnek a KFC-be, olcsón vesznek háztartási gépet – ez az élet. Ugyanígy ingatlant, kocsit, gyereket (komoly kapcsolat = nagyobb összegért fogyasztani). “Gyarapodnak, előre terveznek, összekapaszkodnak.”

Avagy, a másikat fogyasztják: az “ismerkedés” nagy része prostituált-ajánlkozás és keresés. Vizslatják, elég pénzes-e a jelentkező. Megfejtik ruháit, óráját. Frankón az egyik Borkai-féle leány, Kóté Csenge is panaszkodik a Threadsen, hogy tárgyakkal, más autójával pózolva gazdagabbnak mutatják magukat a férfiak ismerkedéskor, és ez ugyanolyan hazug trükk, mint a nőknél szűrők meg a push up!

Amikor megkérdezem, miért akarja ennyire tudni, mennyi pénze van az illetőnek, és neki miért nincs (ha már suba a subához), akkor azt írja, hogy neki sokan szoktak írni, ő válogat, nem tud annak a fejével gondolkodni, akinek félévente ír a szomszéd üzenetet, vigyorgó szmájli.

Nekem a szomszéd se. Nem keresek társat, nem is kerestem soha. Nem csetelek, legfeljebb annyit, hogy “hozz tejet”, “átutaltam az osztálypénzt”, “ügyes maci vagy”. Bővebben…

a pártalálás nehézségei manapság, ezt a címet adta éva ironikusan

A net tele van azzal a panasszal, hogy milyen nehéz párt találni. Hát milyen ez a mai világ! Egy bizonyos jópofis-nyavalygó-dögösködő szegmensben, melynek homályos pontjai a régi Kisviku, a Velvet Randiblogja, Szentesi Éva munkássága, a Nlcafé, ez az örök téma: sikertelen randik, jól induló, majd eltűnő matchek, ghostolás, és ezzel kapcsolatos értetlenség, néha vicceskedés. Az ember azt hinné, ez a probléma általános: hovatovább senki nem lel szerelemre. Bővebben…