FRISSÍTVE 2023. június 20-án

Wertán Sára már nemcsak instán fegyelmezget, hogy ki az agresszív meg mi a lenyomás, hanem turbóban jóemberkedik is a Lakmuszon, ami ilyen szakértős-elemzős alrovat ám:

https://www.lakmusz.hu/hogyan-beszelgessunk-azzal-aki-nem-akarja-meghallani-a-tenyeket/

Ha nem hallgattad meg a lenti hangfelvételt, most ne hagyd ki!

*

Már említettem ezt a témát, de most konkrétabban reagálok, a Beszélgess jól! oldal készítőjének címzem és küldöm el, egyben részletezem az erőszakmentes kommunikációból és a(z alkalmazott, hétköznapi) pszichológiából való kiábrándulásom okait.

Van három pont, amelyet nem fejtettem ki eléggé, bár felírtam, de nem akartam nagyon kanyarogni, sem félórán túlra húzni:

hogy van ez, hogy a kommentelés, kommunikáció, testalkat, a szexualitás témájában folyton a megbántottságukról, érzéseikről, szégyeneikről hüppögnek a nyilvánosságban, ismeretlen nickek körében cselekvőképes, felnőtt nők, sajnosmanapságoznak, morális pánikolnak? Nekem ez divatnak, elterjedt népszokásnak tűnik, sőt, hatalmasodásnak, erkölcsi jópontszerzésnek, nem valódi megélésnek. Ezek az emberek hazatalálnak (by Cris) a lakcímükre, autót vezetnek, vacsorát főznek, adóbevallást képesek kitölteni, gyereket beiskolázni, mégis a lelkükről beszélnek, kiskamasz stílben panaszkodnak, érzésekre hivatkoznak, mindenki csupa érzékenység – amennyiben ő lehet a megbántott fél. Ennek minden morális nyereségével. Biztos, hogy ez az, ami? A lelkizés ilyen dózisban, ennyire tét nélkül (mert nem a téged bántó személynek mondod) nem produktív. A legjobban pedig az zavar, hogy erre szépen rászoktatták őket a pszichológiai népszerűsítő megmondók, tehát a szájukba van adva, min illik panaszkodni, mik a normák, mi a jóság (mindig ők a jók), hozzá ilyen szavak: bántalmazás, agresszió, szégyen, áldozat, nárcisztikus, trauma. És ezt segítségnek nevezik… hát dehogy segítség ez, sok ezret keresel vele óránként.

Ehhez kapcsolódva: ha értelmes beszélgetést akarunk folytatni, akkor kényesen kell őriznünk és számon is kérnünk a szavak valódi jelentését. Én efféle nyelvi mutatóujj szeretnék lenni. Bántás, erőszak, elmebeteg, paranoia, nárcisztikus, elnyomás, diszkrimináció és a többi (férfi, nő!). Én nyilvánvaló esetekben sem használom, hogy nárcisztikus vagy bántalmazó, annyira viszolygok ettől a buta játéktól, drámázástól. Nem bemondásra, érzésre megy a szavak jelentése. Mindenki arra kerekíti és definiálja a szavakat, hogy ő jobban jöjjön ki a helyzetből mások (vagy a tények) rovására – így lett burger, hús és sajt az az adalékanyagos növényi katyvasz, amelyeket csillagászati árakon a vegán vállalkozók árulnak. Az asszertív technikák népszerű, lebutított használata is sokszor csak a helyezkedést szolgálja, sőt, a rosszindulatot álcázza (ezért haragszom utólag az itteni lelkes kommentelő Hirlandóra, aki a becsomagolt hatalmaskodást, helyezkedést mesterfokon űzte a maga sótlan, elméletieskedő, kioktató, álmegértő stílusában, és úgy hallom pl. a poliamór csoporttól, hogy ott is mások randijait elemzi).

És a harmadik kiegészítés: a közösség számára zavaró, de nélkülözhetetlen igazságok kimondóit, a rebelliseket és éleslátókat, köntörfalazni nem hajlandóakat, a másképp gonbdolkodókat formális és netes közösségeikben, a családjukban is következetesen azzal büntetik, hogy nyilvánosan rájuk kenik, hogy ők erőszakosak/nárcisztikusak/rosszul kommunikálók/betegek, és elküldik őket kvázi száműzetésbe, hogy “segítséget kapjanak”, vagyis: a saját pénzükből, idejükből, óránként 15-40 ezer forintért neveltessék magukat pszichológussal, pszichiáterrel, trénerrel illedelmessé. Olyanná, aki többé nem zavarja a szép beszédű, “érzelemszabályozásra képes”, “mások felé nyitottan közeledő”, “kompromisszumra hajlandó”, megfontolt többieket. (A húszezer forintos óradíjból majd megérti, mi a büntetése annak, aki nem beszél szépen, indulatmentesen.)

A mondandómba beleszövök példaként egy tegnap látott filmet is. Cannes-i nyertes, mestermű és nagyon vicces:

https://port.hu/adatlap/film/mozi/a-szomorusag-haromszoge-triangle-of-sadness/movie-230264

Az eredeti poszt, amelyre reagálok, és amelyet illemtanárkodásnak, nevelgetésnek találok:

*

Én:

A negatív érzéseim, indulataim, haragjaim nem tévedések, nem rosszakarat vagy rossz jellem jelei, nem terelendő-nyesegetendő hajtások, és főleg nem kommunikációs képzés, tanulás kell a feloldásukra, megszüntetésükre, hanem méltó élet, a morális igazság helyreállítása és az, hogy nőként meghúzzam a határaimat, el merjem hinni az igazamat, átlássak az álszentségen. Ha erőm is van ehhez a harchoz, akkor győzni fogok. Én a forradalmárok örököse vagyok.

A hangfelvétel (27 perc, és végre nem fúrtak a szomszéd felújítók!)