Na, itt a címben van egy kis önvita, tehát hogy a hulljon a férgese idiómában a hull vagy a hullik ige van-e — már az Osiris helyesírási géniusza is olvas, úgyhogy majd megkérdezzük –, meg amúgy is a hulljon szerepel az idiómába merevedve, mindenesetre én most nyomatékosítom. Hulljon a férgese, írtam a házasságokkal kapcsolatban Illés Blanka blogbejegyzésére, mire ő a válaszának a Hulljon a férgese? címet adta. A válaszom: hulljon, sőt, hulljék. (Ha esetleg sietsz.) Bővebben…
válás címkéhez tartozó bejegyzések
manapság minden második házasság
A mondatot mindenki be tudja fejezni. Bővebben…
akkor eldobják
2013. januári írás
A házasság: holtodiglan-holtomiglan. Egészségében, betegségében. Nem a pénzéért. Nem csak fiatalon.
Az a sok lerobbant, kisemmizett férfi, halljuk a taxistól, olvassuk kommentekben, aki csak addig volt jó, amíg húzta az igát, amikor hozta a pénzt…! Belerokkant, már nem kell. Eldobták, mint egy rrrongyot. Bővebben…
hát béküljetek már ki
I-nak
Ez még egy elemzendő jelenség, amikor végre, hosszas vívódás, talán évek után a világ elé mer állni a pár, és vállalják (avagy a kotnyelesek kiderítik): nem megy tovább, válnak.
És akkor jönnek a jóakarók békítő akciói. Bővebben…
akkor meg mit sír
Arról ábrándoztunk, hogy családanyák leszünk. De legalábbis arról, hogy milyen jó lesz, ha feleségül vesznek. Nagy szerelemről, ami nem akart jönni, de ha nem jött, legalább esküvő legyen, és esküvőről, amiből meg inkább együttélés lett, de legalább rendes a Peti.
Itt megjegyzem, tartósabban elmerengve blogkolléga bejegyzésén, hogy semmi nem ennyire önzően önmagáért való, mint a ma a kicsit is jobb módúak körében szokásos esküvő. Bővebben…
de mi a megoldás?
És egyáltalán: mi a célom ezzel a bloggal? Bővebben…
feudális maradványok
Á, 2012 van, most nézem a naptárban. A közbeszéd különböző szintjein, tereiben azonban makacsul tartja magát néhány középkori nézet. Bővebben…
leszoktam rólad
Azt mondja Kukorelly Endre az egyik interjújában, négy stádium van egy pár életében. Az első: alig várod, hogy bejöjjön a zuhanyzásból. A második: ha bejön, jó. A harmadik: elalszol, mire bejön. És a negyedik, a legdurvább: úgy teszel, mintha aludnál.
Ti hol tartotok?
Arra gondolok ilyenkor, ebből a szempontból milyen jótékony volt a háború, a hadifogság, és ugyanígy elfedi ezt a problémát a kiküldetés, a külföldi munka. Lehet vágyakozni.
Hogy várja Bess a férjét a Hullámtörésben! Na, megkapta. Ő a nulladik szakasznál tartott, már el is veszítette.
Ti kivel töltitek az estét? És van olyan, hogy nem az estét, de csak együtt? Hát olyan, hogy spontánul? Tehát nem mondjuk csütörtökönként mentek moziba, hanem felhív azzal: elviszlek ma valahová, érted megyek ötre, a gyerekek a nagyinál!
Nem hiányzik ez?
Odanéz még a férjed, amikor leveszed a melltartód?
Fürödtök együtt?
Min nevettetek legutóbb?
Nem tudom, hogy jutottunk idáig. Szeretjük egymást, persze. Tele vagyunk közös ponttal, nincs harmadik. Odateszi magát, lelkiismeretes a gyerekekkel, kialvatlanul is előbb kel, behozza a kávét. Jó ez. Csak néha villan belém: kölcsönös szolgáltatáscsomag-szerződés ez. Én megteszem neked, hogy…, te megteszed nekem, hogy… Elviszem a gyerekeket, hogy tudj dolgozni. Kiviszed a kutyát a dermesztő téli reggelen, mert fáj a torkom.
Mit is mondanak erre a problémára a női magazinok? Csak rázom a fejem: nem, ez nem én vagyok. Nálunk nincs az, hogy jaj, a munka, későig kell bent maradni, meg másodállás. Nincs hitelcsapda, megélhetési stressz. Nem allergiás a gyerek, nem rohanok munka után apámhoz a kórházba. Nem vagyok besavanyodva, eltramplisodva. Nem vagyok gyerekmániás, rengeteg téma érdekel rajtuk kívül is. Már nem hiszem azt, mint a nagyfiam apja mellett, hogy az a gond, hogy engem nem lehet szeretni.
A háztartás persze döcög, nem egy lakáskultúra-címlap az otthonunk, de valahogy öntisztul a padló, mindig van mit fölvenni, korrekt főtt étel kerül az asztalra. A gyerekek pedig boldogok, iskolába jár az egy, óvodába a kettő, itthon vagy játszótéren legel a három. Én pedig kicsit dolgozom, sokat hódolok intellektuális szenvedélyeimnek, meg aztán fiatal nő volnék, sport és fodrász, néha még barátok is beleférnek az időmbe.
A férjem meg egy álom: nyitott, érzékeny, kedves és rendkívül intellektuális. Nem sörözik a cimborákkal, nem nézi az EB-t, tévénk sincs. Hozzám egy lehúzó, dermedt kapcsolatból jött, és nagyon örült nekem. Hihetetlen gazdagság fakadt föl a találkozásunkból, és nemcsak a legelején. Most mégis bedarálnak minket a hétköznapok. Valahogy telnek a hetek, és csak lerogyunk este, sokszor külön. Mert ha mégsem, azt én kezdeményezem, és mivel nem mindig járok eredménnyel, egy kicsit belefáradtam a készenlétbe, javaslatokba, próbálkozásba.
Érett, bölcs asszonyok mondják nekem évek óta, hogy egy hosszú távú kapcsolatban ezt nem lehet várni. Persze, hogy elmúlik a lángolás, nem lehet ezer fokon égni… És kicsik a gyerekek és fáradtak vagyunk. Persze, persze. Épp azért.
Uramisten, én nem akarok ezer fokon égni. Még utazni, színházba menni se nagyon. Én csak beszélgetni akarok, kiülni a teraszra, együtt fejteni rejtvényt. Azt akarom, hogy a szemembe nézzen. Elmesélje, mit olvasott. Azt akarom érezni, hogy nő vagyok, nem robot.
Asszonyok, szép a gyereknevelés meg a kötelesség, de ha ezt nem lehet várni a házasságtól, akkor nincsen semmi értelme!
A szörnyű dilemma: ha tökéletes feleség vagyok, azaz figyellek, mi esne jól, békén hagylak, akkor te ebbe belesimulsz, észre sem veszed. Ha meg nem vagyok tökéletes feleség, ha nyaggatlak, szorgalmazom, hogy ne zuhanjunk a gravitáció bizonyossággal számítógép elé, aludni, akkor jön a bűntudat, hogy nem hagylak békén. Így is, úgy is hiányzol.
Olyan, mintha lenne “becserkészlek” üzemmód, meg “úgyismegvagy” üzemmód. Én tudom, csak rajtunk múlik, melyiket választjuk. Akkor is, ha a családi élet tele van kellekkel, rutinfeladatokkal és elvárásokkal: olyan helyzetekkel, amikor a másiktól várunk valamit, hogy nekünk könnyebb legyen. Akkor is, ha gyakran egy kicsit haragszunk: már megint nem hajtotta le a deszkát, már megint csupa víz a mosogató környéke, megint kiabál a gyerekekkel… De ne tudnánk ezen felülemelkedni? Hogyan lettünk ennyire automatikusak? Mi ezerszer átbeszéltük ezt, tudja, mit szeretnék, tudja: kettőnkért szeretném. És ha beleengedi magát, ő is örül neki.
És miért hallom ezt mindenhonnan, mindig ugyanígy: a feleség vágyakozik, ölelésre, szavakra, ő szervez programot, beszélgetést, a férj meg nem hallja meg? Létezik az, hogy a komplett magyar férjtársadalomnak nincs igénye arra, hogy a feleségével töltse az idejét? Vagy érzik, hogy a torz szereposztás kicsinálta a feleségüket, és félnek a szemrehányástól, a “lelkizéstől”? Mert nekik így is megfelel? Lehet, hogy ha ezen elkezdünk gondolkodni, választ találunk arra, miért olyan sok a válás és miért élnek annyian boldogtalan házasságban.
Nem a megcsalással kezdődik, az biztos. Soha a történelemben ennyi szabadidőnk, ennyi választási lehetőségünk nem volt a világnak ezen a felén. Mintha meg lenne írva a férjszerep. Mintha kötelező lenne unottnak és fantáziátlannak lenni. Igen, tegyük hozzá, sok nő is lekerít magának egy területet, ott teljesedik ki, aztán jól elmagányosodik. És reflexe, hogy mindig mások a fontosak, ő az utolsó. Ezért béna a haja, ezért lóg a hasa, és ezért nem szereti magát. És ha a másik elegáns és fess és sikeres és nincs otthon, akkor érthető, hogy még keserű is.
Jó lenne erről beszélgetni. Írjatok!
Könyv a témáról: Dalma Heyn: A vágy csendje, LÉLEK kontroll sorozat, Háttér kiadó, 2003.
a fél fiam
Gyerekelfelezés, a blog hajnaláról (2012. május)
Én küzdöttem. A rettenet hónapjaiban azzal fenyegetett a fiam apja, hogy a) öngyilkos lesz; b) elpereli a gyereket; c) külföldre viszi. Bővebben…
a gyermek ára
Közbevetés
Eheti sajtószemlénk nem akar megszületni, mert erős volt a kísértés, hogy a Nők Lapja ún. férfinapi számáról írjak, különösen a szerkesztő előszaváról, de annak nem volna tétje, mert az csak vicces.
De ma a fogason volt időm elolvasni a tegnapi Magyar Narancs egyik cikkét. A szívem megállt már a címétől: “Megvettem a gyerekem”. Elvált apákról szól, akik sok pénzt költöttek arra, hogy hozzájuk kerüljön a gyerek. Magam is érintett volnék, de minálunk csak sima zsarolásról van szó, sok pénzről nem.
Nem tudok linket írni, mert ugye később teszik fel. És sajnos, fejből idézek, mert ha most felállok, a mellbimbómat rágó Jakab felébred. Később frissítek, ha pontatlan volnék.
Tehát, az egyik apa, egy orvos, elmondja: a válás idején puhatolózott, és közömbösnek érezte a feleségét a kisfiukkal kapcsolatban. Korábban is gyakran másokra bízta a gyereket, a férfi viszont igyekezett a kevéske szabadidejében jó apa lenni. Ezért megreszkírozta az alkut. Először virágnyelven, aztán kis gondolkodási idő után egyre nyíltabban beszéltek. Vett tehát egy lakást a nőnek, meg még sok pénzt is adott neki a gyerek felügyeleti joga fejében. Ő nagyon elfoglalt, sikeres. A házasságuk megromlott. Számunkra, a Szeret a férjem, de… csoport tagjai számára e két mondat között már kirajzolódik valami valóságféle, és nem épp vidám. A kisfiú most nála van, az anya szégyelli magát, azt mondja a vidéki városban, ahol él, hogy csak átmenetileg van a kisfiú az apjánál, a látszat kedvéért (vagy talán perre készülve?) óvodát is keres. De az apa nem nyugodt: egy ilyen nőnek, aki erre képes volt, ő nem szívesen adná át a gyereket.
Hogy tetszett mondani?
És az újságírónő: hogy tetszett ezt kommentár nélkül hagyni?
Milyen nő az, aki pénzért lemond a gyerekéről, háborog az apa.
Fogalmazzuk csak át: milyen nő az ilyen, akit én lefizettem!
Jól ismerem ezt: prostituáljuk a nőt, majd megvetjük érte.
Kezdjük úgy, hogy mindenféle embereknek lesz gyerekük, nincs cenzus vagy felvételi vizsga. Sokakat jobbá, felelősebbé érlel ez, másokból meg, például a kényszerű gyerekvállalókból, az érzelmileg éhezőkből, a labilis kapcsolatban élőkből vagy a materiális gondolkodás áldozataiból meglepő és elkeserítő reakciókat hoz ki a helyzet. Igen, vannak gázos anyák. Vannak, akiknek teher a gyerek. Miért ne lennének ilyenek is? Sok mindent tehetnénk egyébként, hogy a helyzet javuljon — kezdjük ízibe’ a kíméletlen, igazságtalan ítélkezés beszüntetésével, de további kósza ötleteim is vannak. Nem kellene eszményi mázzal, csinos és sugárzó sztáranyukák fotóival bevonnunk ezt az egészet, mert gyermeket vállalni nagyszerű élmény tud lenni, és magasztos feladat, de azért szerencsésebb, ha az élet természetes velejárójának, buktatókkal teli, de azért teljesíthető, egyébként pedig többé-kevésbé átmeneti kötelességnek fogjuk fel, persze közben némi vagy akár sok öröm is csurran. Ha így gondolunk rá, nem lesz akkora a a csalódás, és nem válik oly sokaknak pótcselekvéssé, öncéllá és mártírsággá. Aztán, nem jó, hogy a mai viszonyok és szeretett egészségügyünk így traumatizálja a szülést. Mi több, sokkal több és emberibb segítséget kellene kapniuk a friss anyáknak, az anyósok és más nénik meg egy kicsit visszavehetnének. És nem kellene a társadalomnak szentesítenie a döbbenetes aszimmetriát sem, hogy apu dolgozik, anyu gyerekezik, mert erre sokan, akik amúgy jó, jobb anyák lehetnének egy szimmetrikusabb világban, rámennek.
Egy anya rajzolódik ki előttünk, aki az első években otthon volt, és mivel jómódban, hozzá is képzeljük, hogy béemvével megy a műkörmöshöz, míg a babát szittelik, de neki ez sem elég jó, a házasság tönkremegy, pedig az áldozatkész apuka mennyit dolgozott őértük, és amikor nem dolgozta éppen a nagyon fontos munkáját a távoli dolgozóban, akkor olyan apja volt a gyereknek, hogy ihaj! Egy anyától, aki nagyrészt egyedül végigcsinálta ezt (mit is? Talán olyasmit, amiről Doris Lessing Az ötödik gyermek és Lionel Shriver Beszélnünk kell Kevinről című regénye is érzékletesen ír), egyszerűen nem korrekt számon kérni, hogy miért nem küzd körme szakadtáig. Azaz: miért nem tölti el nagy lelkesedéssel, hogy keservesen harcoljon a pénzes túlhatalommal. De hát a gyermekért! Igen, pontosabban azért, hogy ugyanezt az életvitelt még jobban magára hagyva, talán anyagilag is ellehetetlenítve és feszültség közepette folytathassa.
Akárkinek is ítélik a gyereket, ő nem tárgy és nincs tulajdonjoga. A válni készülők, főleg azok, akik nagyon félnek, két mondatot hajtogatnak. Elszakítom az apjától! Ezt aggódva, bűntudatosan. Nem, nem. Akár apa vagy, akár anya, akár neked ítélték a gyereket, akár a másiknak, hogy mennyit találkozol a gyerekeddel, milyen minőségű időt töltesz vele, az jórészt rajtad múlik. A másik: de hát nem fogom tudni egyedül eltartani! Megint: a másik fél nem szűnik meg szülőnek lenni attól, hogy máshol él, továbbra is kötelessége, nem csak joga részt venni a gyereknevelésben. (Tetten érhető itt a jellegzetes a mentalitás: elhagyom, és akkor az a büntetésem, hogy egy fillért sem kapok. Cserébe én nem engedem az apjához… ezt is ismerjük.)
Mármost, visszatérve a túlterhelt apákra, ők sem mindig izzadva hajtják a pénzt, a fontos munka tövében azért gyakran egyéb szép virágok is hajtanak, miközben átélik, ők nagyon fontosak, és még a mosogatást, játszóterezést is megússzák.
A családban élő, néha azért hazatévedő apukákról írtuk ezt. Ha ők a váláskor nem harcolnak a gyerekért, hanem hagyják, hadd jusson a fáklyásmenet a feleségnek, miközben új életet kezdenek, messzire költöznek, kivirulnak, nem szalad fel a szemöldökünk, hiszen a gyereknek elsősorban az anyjára van szüksége. De nem vagyunk megdöbbenve a terhes csajukat, esetleg feleségüket gondolkodás nélkül elhagyó férfiak viselkedésén, az elzüllő alkoholistákon, a masszív érzelmi terroristákon sem, mert annyi ilyen történetet hallottunk már, hát igen, sajnos.
Régen azon csóváltuk a fejünket, hogy nahát, a bíróságok mennyire nőpártiak, kilencvenöt százalékban az anyának ítélik a gyereket (mintha ez diadalmenet lenne, nem kőkemény napi aprómunka és felelősség). Ennek a döbbenetnek társadalmi artikulációja is van már régóta: az Elvált Apák Érdekvédelmi Egyesülete, igaz, az ő honlapjuk fórumán, amikor még elérhető volt, nagyrészt arra nézve olvastunk tippeket, hogyan ússzák meg a szegény exférjek a tartásdíjfizetést. Ugye, ez is a tét: az egyik félnél marad a gyerek, és akkor a másik szükségképpen fizet, mármint elvileg.
Változtak az idők: ha egy pár perre viszi a gyerekelhelyezést, tehát nem egyeznek meg róla, a nőnek, ezt épp a múlt héten olvashattuk ugyanebben a lapban, alig több az esélye ma már, viszont a harc iszonyatos összegbe kerül. Szabad időnkben szívesen járunk szakértői vizsgálatra: ki az alkalmasabb, kihez kötődik jobban a gyerek — csupa olyan kérdés, ami az elvárás szerint lényegében mindenestül az anya identitása. Mindez, a költséges harc és a vizsgálat az amúgy is totális káosz közepette zajlik, amit a válás érzelmi terhe, a megváltozott élet és a vagyonmegosztás jelent. És most, hogy ez a helyzet, megdöbbenünk azon, hogy akiket zsarolnak, azok olykor zsarolhatók. Elképedünk, hogy nem küzd talán koldusszegényen, elképzelhetetlen nyomás közepette, mert esetleg békét akar (erre az eshetőségre az egyik megszólaltatott szakértő is korrektül utal).
Pontosabban: ki képed el? Az apák, akik ezt kiügyeskedték, -harcolták. Van egy másik történet is a cikkben. Ez az apa aláíratta a feleségével, hogy az lemond az ikergyerekekről. Méghozzá az ő jelenlétükben, mivel a találkozó az ügyvédnél elhúzódott, és már el kellett menni értük a bölcsibe. És kért tíz percet, nem tudta folytatni, kiment a vécébe sírni! Hogy ilyet tesz a nő!
Ki ment ki? Ki sírt? Az, aki lefizette és presszionálta a feleségét. Komolyan, beszarok.
A következő bejegyzésben pedig leírom az én elfelezett gyermekem történetét.