de mi a megoldás?

És egyáltalán: mi a célom ezzel a bloggal?

Megírjátok rendszeresen a szeret a férjem, de témájú bejegyzések alatt: nagyon rátapintottam a lényegre. Tényleg! Mintha a te életedet írtam volna meg.

De akkor most mi van? Felismertük, megértettük. Most akkor kezdjünk apával nagyon komolyan beszélgetni? Párterápia? Elváljunk? Megjavítsuk? Szétszedjük? Kidobjuk? Nagyon, nagyon tettrekész ilyenkor az olvasóm. Hogyan lehetne változtatni ezen a helyzeten, viszonyrendszeren? Hogy a lányaink már ne ilyen kapcsolatokban sínylődjenek? Tegyünk meg minden ezért!

És én nem tudok receptet. Diagnózis volt, fanyar, szemléletes. Nem vagyok terapeuta. Néha azt gondolom, fel kéne szántani az egészet, de mélyen, és behinteni sóval. Hát, nem valami reális perspektíva.

Van, aki tagadja, hogy ez viszonyrendszer, és mindenkinek az életét meghatározza: minden történetet egyedinek lát. És hol a nő, hol a férfi: csak ne legyünk olyan egyoldalúak. Meg is írja. Érvelek. A bejegyzés után újabb szomorúság a többiekben: ennyire durva?

Ennyire. A vicces, műalkotás-jellegű, kávé mellé javasolt blogon is ennyire. Hát még az élet. Hát még a kétmillió-kétszázezer élet.

Más olvasók eleve sejtették, úgy jöttek ide, hogy az, hogy a nőknél annyi vagy akár csak összemérhető mennyiségű hatalom, erőforrás lenne, aligha igazolható. Ő is ebben él, tudja régóta, sejti, hogy ennyire nem lehet hibás, és igen, felszabadító ezt olvasni, kimondani. Szeretne változást.

És én nem tudok mit mondani. A hozzászólásokban fel-feltűnnek életutak, példák. Nagyjából mindenki elvált vagy új kapcsolatba kezdett.

Szerény és önfejű napszámosa vagyok én ennek a genderszemléletnek. Mindazt, amiről írok, tán kevésbé szellemesen, de kutatók, írók, újságírók ezrei mondták már ki. Nincs itt mit felfedezni, és ha az alapelveket nézzük, nincs is miről vitázni. Legfeljebb arról: érdemes-e innen nézni a világot.

Nos, nekem nem megy máshonnan. Nem tudom nem meglátni a bátyámban a tunyaságot, a híres férfiúban a gőgöt, a Hooters-ben a prostitúciót. És a döntéseim is ennek megfelelőek. Elutasítok sok mindent, nagyon sokakkal nem vagyok jóban, és a világtól elzárva élek. Egész boldogan amúgy. Ha kéri Jakab, és kéri, szoknyát adok rá is. Ő is segít teregetni. A férjemmel gyönyörteljes szellemi birkózás, nagy röhögések. Nem engedem az életembe, aki bánt. Futok. Dolgozom. Néha kiakadok.

Ó, bár ilyen egyszerű lenne. Kimondom, érvelek, meggyőzöm a kétkedőket. Aztán veszünk egy nagy levegőt: ebből kiszállunk! És elindul a változás. Mert eddig nem tudtuk, mitől szar, tényleg szar-e másokhoz képest is — most sikerült megfogalmazni, tényleg szar, értjük az okokat. Hát akkor ne csináljuk tovább!

Egyik szerelmem mondta: igen, megalázó, hogy a férjek megcsalják a feleségüket, hogy tizenhét évesekre csorgatják a nyálukat, pornót néznek, kihasználós szex után sóvárognak. De akkor is ez van, ha megfeszülök, akkor is. Ő is érintett volt. Szabad neki, hogy ne csak titkos gondolata legyen mindez, hanem örök kaján téma az öreg róka, kortárs költő, tizenéves tanítványait sorra fogyasztó kollégájával. Beavatás, összetartozás: ez a férfilét. A férfilétnek a hétköznapi, kocsmák mélyén, egyszer látott albérletekben vállalt, megengedem: legfontosabb része. Csajozás pont hu. Beszámolok pont kom. Az Ezer és három gőgje.

Mit tehetünk? Ebből ki lehet szállni. Titkolják előlünk, de azért lehet sejteni, ki ilyen. Úgy harmincöt fölött leszünk olyan tudatosak, hogy már nem állunk le ilyenekkel, nem kuncsorgunk a rosszfiúk szeretetéért. Sőt, talán senkivel nem állunk le. Jobb egyedül.

Ja, van férjünk is. Vele kellene megváltoztatni a mosogatás — szex — anyós — közös program — anyagiak — gyereknevelés — kommunikáció sokszögben az életet.

Pontokba szedjük, mi a gond. Beszélgetést kezdeményezünk. Megpróbáljuk elmondani, mit szeretnénk, mi hiányzik. A férj egy kicsit a tévé felé sandít, leül kelletlenül lelkizni. Neki csak az a gondja, hogy a felesége lelkizik. Szól a telefonja. Mi csak mondjuk azért. Megegyezést csikarnánk ki. Ígéreteket, hogy ezután minden másképp lesz. Mi is megígérjük, hogy mehet hetente háromszor focizni, és behűtjük a sört és nem morgunk. És esetleg azt is, hogy lesz szex. Lesz, persze. Ennyit engedhetünk, nem? Ha ez kell neki! (…)

Esetleg ultimátumot adunk. Szereljük a férjünket, mert megoldandó feladat lett. Szereljük, nem szeretjük (nem nagyon van rajta mit szeretni: a vastag düh- és fájdalomréteg alatt már nem is látszik az eredeti, naiv érzésünk).

Esetleg… szülünk még egy gyereket. Békítőgyerek. Az talán segít!

Na, ettől mentsen meg az Úristen. Meg a gyereket is. A létére fogunk neheztelni, amikor mintegy száz százalékos valószínűséggel kiderül: ő sem megoldás. Nem lehet ilyen terhet egy újszülött nyakába pakolni.

Ez megint a nők mindent-vállára-vevése. A mi szándékunk nem elég ahhoz, hogy mindez, ami körülvesz minket, megváltozzék. Nagy elhatározások, nekibuzdulások, új élet.

Az is lehet, hogy le sem ül, hanem azt mondja: meghülyítettek téged. Telebeszélték a fejed. Már meg feminista vagy?

Kezdődnek a konfliktusok. Sok nő rájön, nem éri meg az örökös súrlódás. Szankciók lépnek életbe, ha nem viseli el a megszokott állapotokat. Ha szól. Ha sokszor kér. Ha nem mosolyog hozzá. Ha nem örül neki, hogy hiába kér.

A némaság a leggyakoribb szankció. Az életformává lett neheztelés. A férj már nem néz a szemedbe, soha. Nem mosolyog, nem kezdeményez semmilyen interakciót. Panaszolja a barátjának, hogy morgós az asszony, utál hazamenni.

Nem is jön. Későn jön. Ha együtt a család, tüntetőleg a gyerekekkel foglalkozik. Nagyon kedves velük. Külön kedves. Anya nincs a családi fotón. Próbál ő is ebben részt venni, de láthatatlan. Anyósnál ebéden mintaférj a mi férjünk. Karcol a gyomorban valami. A hazugság.

Aztán előfordul még, hogy a férj sokat van távol, napokat (dolgozik, utaznia kell), fura ügyei vannak, új parfümje, újabban kiborotválja a szőrt a nyakáról is. Talált valakit, akinek ő így is jó. Persze az úgy nem így, mert azzal a nővel kedves, gyerekei sincsenek, kötelességei se, sóhajtozhat a szörnyű feleségén — ezt, hogy ő olyan itthon is, csak ő hiszi sértetten.

Az is gyakori, hogy inni kezd. Cimborákkal, vagy otthon. Dacosan kibontja a kettővel több sört. A spájzba surran házi pálinkát inni. Likőr maradt csak? Nem baj. A munkája megterheli nagyon, és akkor otthon is ez a stressz, az elégedetlen feleség. A naphosszat internetező feleség.

Sokféle szankció van.

De a visszaút, az nehéz. Mi már nem leszünk többet mosolygós feleség.

Hát akkor el innen!

Elmenni sem vidám. Ez itt a legdurvább szankció: évente, mindenféle társadalmi rétegben mintegy ötven-hetven áldozata van.

A családon belüli gyilkosságok többsége közvetlenül a válságba jutott kapcsolat lezárása előtt, vagy rögtön a kapcsolat befejezése után történik.

Az esetek negyven százalékában a gyilkosságot fenyegető zaklatás előzi meg.

Itt olvastam.

De a gyilkosság ritka. Nem is szeretek róla írni, mert mindenki azonnal megnyugszik, hogy ez nem róla szól, ezek azok a különös népek, nem ismerünk egy ilyen családot sem, csak a Blikkben olvastuk.

Viszont mi nem csak életben maradni szeretnék. A békés, inkább tunya elnyomók jelentős része is bedühödik, ha kenyértörésre kerül a sor. Nagyon sok kiabálás, nyomásgyakorlás, váratlan reakció várható. Pokollá lesznek a mindennapok. A gyerekekéi is. Van férfi, aki a nyílt szankció helyett ebben az időszakban hirtelen nagyon is jámbor lesz (apám és első partnerem is fölvette a válás idején a jegygyűrűt, amit anyám, illetve én pont akkor vettünk le). Elpanaszolja mindenkinek, hogy őt el akarják hagyni. Nyomatékosan gyereknevel. Ha ezt is kibírjuk, és nyilván mi sem vagyunk nagyon vidámak, akkor jön a válóper, vagyonmegosztással és gyerekelhelyezéssel. Lakás, kocsi, hitel. Olyankor a férfiak ráébrednek, hogy ha otthagyják csak úgy a lakást, akkor balekok, azt meg mégsem lehet, és elkezdenek keménykedni, fitogtatni a hatalmukat. Derék keresztények is. Aztán a gyerek. Aki próbálta, tudja. A legkevésbé a gyerekre van tekintettel a szülő: sokszor a nő sincs, de az apáktól jóval gyakrabban számíthatunk  nagyon durva, gyerekrablásig, fenyegető zaklatásig terjedő reakciókra, a kenetteljes törvényszövegek ellenére (“a gyermek mindenek felett álló érdeke”), a bíróságon meg mint a vízfolyás: ki fog derülni, bizonyítékokkal, hogy az anya labilis, vagyontalan, munkanélküli, alkoholista, ön- és közveszélyes, összeférhetetlen. Mivel nagy a tét, remekül megélnek ám a válóperes ügyvédek.

Nem vidám időszak, azt is elátkozzuk ilyenkor, hogy megszülettünk. Ha elválsz, több év, mire gyomorgörcs nélkül élhetsz, az is lehet, hogy ellened fordul egy-két gyereked, téged vádol, veled üvölt, a te ajándékodat fitymálja le és az apjához költözik. Teljes harmónia tán soha nem lesz.

Van, akinek sikerül, de minél nagyobb a gond, minél mérgesebbek a fullánkok, annál inkább azt javaslom: ne vágj bele. Rendszerbe vagy zárva te is.

Mit nyerhetsz mégis ezzel a bloggal és a felismeréseiddel?

Kifele menekülés, exodus helyett építhetsz szigetet belül. Biztos lehetsz abban, hogy nem te vagy a hülye, nem te gondoltad rosszul. Dolgozhatsz a saját érzéseiddel. Gyakrabban lehetsz egyben magaddal. Találhatsz sorstársakat és magánörömöket. Lehetsz kevésbé bűntudatos anya. Rátalálhatsz az eszményi vibrátorra.

A férjed meg, társ vagy körülmény, olyan, talán egyre olyanabb, mosol, főzöl, pakolsz, kerülöd a konfliktust. Élünk tovább. Úgy és még úgyabbul. Szerelemre vágysz? Hogy átéld: élsz, reszketve a létezés gyönyörétől? Én is. De helyette szülői értekezleten ráncoljuk a homlokunkat. Aztán megnőnek a gyerekek, drukkolunk, hogy felvegyék a táncművészetire meg atomfizikusnak, finanszírozzuk a házi részecskegyorsítóját, dolgozunk, kosztümöt választunk a lányunk esküvőjére (idétlen kalapocskák lesznek-e még akkor? Örömanya, kimondani is iszonyat): nagyon meghíztunk vagy éppen sokkal vékonyabbak lettünk… unokánk lesz — nem érünk rá amúgy sem a párkapcsolatunkra. Ha a lányunk, fiunk él reszketve a létezés stb., vagy elválik talán, azt mi mind végignézzük, és aggódunk érte. Lehet nagy örömet szerző hobbink, kezdhetünk alkotni, maradhatnak barátaink. (Írtam már ezt? Pont így?)

Aztán bizony megöregszünk és meghalunk. A nők amúgy is tovább élnek, ápolják, majd eltemetik anyjukat, apjukat, férjüket, és idősen, mint Polcz Alaine, néha megrendítő könyveket írnak. (Ún. bölcs, sokat megélt asszonyok.)

(Optimistább megoldáskísérletek is vannak.)

46 thoughts on “de mi a megoldás?

  1. Jól értem, hogy két megoldást látsz? Az egyik a válás, a másik a beleszürkülés, kis burokkal a lelkünkben, hogy nem én vagyok a hülye? De inkább ne váljunk mert az csak erős idegzetűeknek való? (Igaz egyébként…) Akkor maradt egy. A szürkülés. A másik oldalra helyezni a problémát nem lehet? Mi megoldani biztosan nem tudjuk. Ezt látjuk. A kérdés, hogy a történet másik szereplője akarja-e, tudja-e megoldani? Mert szerintem a kulcs ott van. Bár valóban nagyon-nagyon sok meló a részükről, amit eddigi tapasztalataim szerint nem nagyon akarnak elvégezni, de hátha…

    Kedvelés

    • De, persze, a probléma a másik oldal… illetve nem is: a rendszer, annak a haszonélvezője a másik oldal.

      De én nem akarhatom, hogy ő akarja. Neki nincs is baja. Nincs mi megrendítse annyira. Ő nem járhat rosszul. Ez a rendszer lényege.

      Mondogathatom persze neki: szürke leszek, megöregszem, ezt akarod? Ahogy körülnézek, nekik mindegy ez is. Fontosabb a délig alvás meg a nyugalom. Horgászat. Autóvezetés. A többi nyűg. Eleve belekódolják az egészbe, lásd: nősülésviccek, feleség-idiómák, karikatúrák, hogy a nők morgósak, szürkék, kedvetlenek, sárkányok, frigidek.

      A maguk módján igazuk van: alig látnak olyan nőt, aki nem. És sosem láttak még igazán sugárzó nőt. Hogy milyenek lehetnénk.

      Kedvelés

  2. Két megoldás, és ó, jajj, egyik sem a szánk íze szerint való. Pedig ez van, megszoksz vagy megszöksz. De van egy jó hír, a szavazás nincs lezárva, egyéni opciók hozzáadhatóak 🙂

    Ja és nem, a másik fél általában nem akar változtatni. Hiszen neki baromi kényelmes ez az egész.

    Kedvelés

  3. Ja, és még valami. Az utópia, a meg nem valósítható. Megdönteni a rendszert. Vagy legalábbis megváltoztatni. Valódi egyenlőséget kiharcolni. Valódi változást. Élhető világot. Ahol nem kell visszahúzódva, önmagunk és a társadalom közé húzott falak között, buborékvilágokban élnünk. Na, ide most jöhetnének szép, összeszedett sorokban az indokok, hogy az miért lehetetlen. Hosszú lenne és súlyos.
    Mindenesetre álljon itt ez a lehetőség is, mint olyan.

    Kedvelés

    • Nem tartom kizártnak, hogy ahogy a svédek is átgondolták, mi mit ér meg, mekkora nemzetgazdasági kár származik a nők elnyomásából, lassan errefelé tart a világ. A jogrendszerünk betűje mindenképpen. Csak aztán meglátom Harrach Pétert meg ilyeskiket, és úgy érzem, vissza, a középkorba megy a szekér.

      Kedvelés

    • A rendszert meg lehet dönteni, csak lassan, napról-napra, generációról generációra. Sokat tehetünk azért, hogy a fiaink már ne pontosan azt a mintát kövessék, amit az apjuk nyújt nekik. A minta valóban erős, de nem áll mindenek felett, el lehet tőle térni, mint ahogy el is térünk egy picit mindig, generációról generációra.

      Kedvelés

      • bogárka az utolsó másfél évet ágyban párnák közt, vagy a számítógép előtt töltötte. négy apró gyermekkel jártam a tescot, futottam óvodába, dolgozni.
        úgy érzete eltávolodok, ezért aztán meglökött, először csak az ajtónak estem, következőnek az asztal alá. ezt még nem látták a gyerekek, de azt már igen amikor összerugdalt. kint volt a mentő, a rendőr: minek verekszünk? a büntető bíró – nő, fiatalabb nálam – (súlyos testi sértés)megkérdezte, hogy miért nem elég egy bocsánat, minek rázom itt a lelkem? végül megintették. és ennyi!
        a nanenak írtam levelet, nem válaszoltak. eljöttem, otthagytam az én kertet, az én házat, én autót, az én varrta függönyt, az én virágokat amit ültettem, az én füvet amit nyírtam.
        sok idő telt, sosem szabadulunk hiszen – kötelező – apás láthatás van.
        de. megérte! nagyon megérte, és ha más nem is, én büszke vagyok, magamra.

        Kedvelés

      • A maga életét mindenki maga tudja, és a döntése következményeit is maga viseli.

        Én eljöttem mondjuk.

        Milyen történetek? Eljövős? Igen. Ne én mondjam meg.

        Kedvelés

      • A 14.07-es kommenttel teljesen egyetértek.
        Tulajdonképpen megfordult a fejemben, hogy anyagot gyűjtesz egy írásodhoz, mert történet lenne rendesen. De valószínűleg túl sokat képzeltem bele a kérésedbe (“kérlek, írjatok erről”) és csak itteni hozzászólásokra ösztönzöl.
        Úgyhogy vissza az egész.

        (Én egyelőre itt nem tárulkoznék ki, elég speciális eset, kicsit félek, hogy más olvasók felismernének.)

        Kedvelés

      • Nem, sajna én sem tudok más lehetőséget.
        Egy biztos: több, mint tíz (na jó, tizenhárom) év tapasztalata azt mutatja, hogy ez így nem működik. Tehát az egyik lehetőség kilőve.
        A másik út ismeretlen, bármit hozhat.
        A párterápia gondolatával kacérkodtam, de azt hiszem, csak tüneti kezelés lenne.

        Kedvelés

  4. Ezt pedig Risztov Éva mondja (sportügyben):
    „Ha nem lép ki az ember egy rossz kapcsolatból, mert nincs mersze, sohasem tudja, mi várhatott volna még rá. Egy rossz kapcsolatot lehet húzni-nyúzni, akár három évig is, de az elvesztegetett idő az, amit nem lehet visszanyerni.”

    Kedvelés

  5. jó, akkor direktben: aki tökéletes kapcsolatban él, tényleg kérem, hogy írjon egy évszámot, mennyi idő óta.
    nem látok magam körül tökéletes kapocslatot. ami annak tűnik, az még a kezdeti időszak rózsaszín felhőjén csücsül.

    Kedvelés

  6. Én is várom a történeteket. Tanulságosak. Én leléptem. Megérte. Ez lassú méreg, de rendkívül hatásos. Látom a fotókon, mi történt velem a házasságomban. Nagyon nehéz, igen a rendszerbe zárva még nehezebb, de akkor is megérte. A tisztánlátásért, az autentikus életért, a felelősségvállalásért. Hiába nehezebb így, mint az “aranykalitkában”, az akkor is csak kalitka. Ha nem létezik egyenlő kapcsolat, mert utópia (én még hiszek benne, hogy igen és látok férfiakat, akik látják a haszonélvezet mellett a rájuk nehezedő káros hatásokat is), akkor inkább egyedül.

    És a rendszer adja a jogokat, de a haszonélvezők is megszívják, ha csak elvesznek a kapcsolatból, a társukból. Egy élő kapcsolat, ahol az együttműködés az elsődleges, mindkét félnek sokkal kielégítőbb, mint egy egyenlőtlen kapcsolat. Ha nincs oda-vissza áramlás, előbb utóbb elfogy az energiaforrás és az addig haszonélvező megfosztódik a forrástól. Azt hiszem ezen a ponton jön az erőszak. Aminek a jogi következményeit ma Magyarországon könnyű megúszni (nálunk is nagyjából ez volt), de ez csak jog. Én hiszem, hogy az Úr a bíró. És ezzel a hitemmel jól elvagyok földi igazságszolgáltatás nélkül. 😦

    Kedvelés

  7. Visszajelzés: nem jól harcoltok | csak az olvassa

  8. Visszajelzés: egyre hangosabban | csak az olvassa

  9. Visszajelzés: végül is nem ver | csak az olvassa

  10. Visszajelzés: csalás nélkül, könnyedén | csak az olvassa

  11. “Úgy harmincöt fölött leszünk olyan tudatosak, hogy már nem állunk le ilyenekkel, nem kuncsorgunk a rosszfiúk szeretetéért. Sőt, talán senkivel nem állunk le. Jobb egyedül.”
    Olvasgatok, ezt most köszi, a saját itteni idegenségemre egy lehetséges magyarázat. A “leszünk” (mi) körülrajzolta csoporttal megint nem sikerül azonosulni.
    Én nem voltam még szerintem 14-15 se, amikor már. A tudatosság részt persze nem garantálom visszamenőleg, de az alap hozzáállást, hogy jobb egyedül, mint egy rossz kapcsolatban, feltétlenül. Gimi vége felé a kedvenc tanárnőm megjegyezte, hogy “ezzel a hozzáállással” valószínűleg nem fogok férjhez menni. Azt feleltem, hogy tudom: én alapvetően arra készülök, hogy nem fogok férjhez menni, kivéve ha találkozom valakivel akihez tényleg érdemes. Nem volt az életemben “már”, amikor nem álltam le “ilyenekkel”; sohasem álltam le “ilyenekkel”.

    Hezitáltam egy pár pecig a “nagyon dolgozunk” meg a “tökéletes” közt. Aztán “nagyon dolgozunk” lett, a tökéletesben nekem van valami statikusság, gyönyörűséges mint Michelangelo Dávidja, de azért kicsit entellektüel-szomorkodnék azon, hogy és ennél már azért nem is lehet jobb, mert be van fejezve a nagy mű igen.

    De mégis hezitáltam, az Ikra definíciója miatt. Kezdetektől harmónia és megértés, igazi egyenlőség. Amikor filozofálok, én úgy szoktam definiálni, hogy nem két félből egy egész, hanem két egészből egy nagyobb egész. Én életem, ő élete, mi életünk. 17 éve, ebből eddig 12 a házasság.

    A kezdeti időszak rózsaszín felhőjében lehet valami, bár azt se tudom megmondani, hogy az mettől meddig tartott amikor még nem volt áttekinthető méretű perspektíva és hezitálás nélkül tökéletest ikszeltem volna; mikor volt az első ráébredés, hogy korábban is hibátlan volt, de most még jobb mint akkor volt, mert most már félszavak helyett olykor csak összepillantunk, a vendégek iránti tiszteletből elharapott vigyorát már meglátom a nyakizmán akkor is ha háttal áll, jobban is ismerjük egymást mint akár tegnap. Be lehetne jelölni azt is, hogy “other”: pont jó ahogy most van; a mindenkori optimális.

    Lehet, hogy anyámat elküldöm majd ide olvasni. Érdekes szám ez a 35, ő tényleg ennyi volt amikor bennem(!) először komolyan felmerült, hogy a házasságuknak nincs jövője, nekik csak annyit mondtam ott és akkor a vacsoraasztalnál, hogy még majd jól beszéljék át egymás közt ami itt az imént elhangzott (hogy ki hogyan képzeli el 15-20 év múlva az életét), mert az ő két verziójuk kölcsönösen kizárja egymást. Anya 35 év házasság után költözött el.

    Kedvelés

    • Mindig érdeklődéssel olvasom a kommentjeidet, de nem szeretem, amikor azt hangsúlyozod, hogy vagy te és van itt az összes többi, egyneműnek vélt kommentelő.

      “Én nem vagyok azonos a kommentelőimmel, és ők is különböző emberek, egyesével, ezt tartsd szem előtt. Eredendően hamis az én–ti szembeállítás (vagyis az új kommentelő kontra a blog írója és az összes többi kommentelő)…”

      Érdekes, amit írsz. Küldd anyádat, kösz!

      Kedvelés

      • Elolvastam a nyitányt, fel is fogtam, de amikor azt írod hogy “mi”, és bennem megszólal, hogy “én nem”, akkor első körben ez nem a “blogközösség”, hanem a szöveg nézőpontja, illetve a szöveggel éppen aktuálisan azonosuló olvasók nézőpontja – és konkrétan erre is hivatkoztam amikor hivatkoztam: a szöveg “mi”-je által körülrajzolt csoportra. (Amibe minden egyes konkrét xy vagy beletartozónak érzi magát, vagy nem.)
        Nyilván nem én vagyok az egyetlen olvasód, aki a szövegeid nézőpontjával nem (mindig) tud azonosulni, miközben a tartalmukkal vagy a levezetéseikkel esetleg igen.
        “amikor azt hangsúlyozod, hogy vagy te és van itt az összes többi, egyneműnek vélt kommentelő.”
        Ilyet nem vélek, tehát nem is hangsúlyozok.

        Kedvelés

      • Amibe minden egyes konkrét xy vagy beletartozónak érzi magát, vagy nem. De miért ilyen fontos ez? Miért kell mindig valahova állni, magunkat meghatározni, deklarálni magunkat? Miért ilyen erős hatásúak a szövegek, hogy sokan úgy reagálnak, mintha sarokba szorítaná őket, amit írok?

        Nem gyönyörködtet a különbség?

        Kedvelés

      • Dehogynem; különben bolond volnék bárhol is olyasmiket olvasni amik megkérdőjeleztetik velem a sziklaszilárd és tökéletes nézeteimet, rákényszerítenek, hogy gondolkodjak el azon is, hogyan lehet ezt “még” látni.

        Ha már így rákérdezel, nem csak egyszerűen gyönyörködtet. Nekem ez tényleg tanulás, pont mint az egymással homlokegyenest ellentétes nézeteket valló nyelvészet szakok szimultán látogatása, vagy az otthonszülős blogommal párhuzamosan olvasott-fordított otthonszülés-ellenes Amy Tuteur. Néha borzasztó élmény a definíciókkal küszködni, és pl. amikor hosszas olvasgatás után itt először kommenteltem komolyabban, annak még mindig majdnem ronda vége lett, talán csak a kölcsönös iq miatt nem, de akkor hetekre eltűntem innen. Azok alatt a hetek alatt elsajátítottam az itteni házasság-definíciót 🙂 meg annak tükrében újradefiniáltam még további elég sok ezt-azt, és pl. nagyon érdekeseket beszélgettem a férjemmel akkoriban arról, hogy pl. mi az hogy “erkölcstelen”, illetve hogy házasságon belüli tetszőleges kölcsönös megállapodás végeredménye lehet-e az.

        Naná, hogy gyönyörködtet.

        Nem tudom, miért kell mindig valahova állni. Amikor először jöttem, fel lett nekem róva, hogy a nézőpontomat nem definiáltam mint “konzervatív katolikust”, mert az akkori-ottani szövegértelmező szerint enélkül nagyképű voltam, erkölcsi magaslatokról másokat lenéző, hiteltelen. Ott és akkor is a szöveghez képest írtam, és mondjuk ott pont _nem akartam meghatározni magamat (konzervatív katolikusnak meg főleg), csak a szövegből lettek mindenféle gondolataim.

        A szövegek erősek (na nem mondtam újat), van bennük valami megkerülhetetlen. Ez alatt azt értem, hogy amihez semmi közöm (úgy tűnne), azt is ügyemmé teszik a szövegeid, és egyéni kidolgozandó tételkérdés, hogy hogyan viszonyuljak. Aztán majd esetleg a viszonyulásom állít be valahova, és remélhetőleg nem mindig sarokba (épp az előbb vigyorodtam el azon, hogy ha “én” lennék egy napra a belügyminiszter, akkor “is” börtönnel büntetnék a “bevonzás” szót használókat); a sarokba szorított élmény háttere szerintem legtöbbször az, hogy a szöveg valamilyen szempontból nehezen viselhető. Nekem pl. már egyszerűen a szenvedés látványa az, és az üdvhadsereg-komplexusom miatt oda kell figyelnem az adagolásra. A szövegeid nagy része továbbá eltorlaszolja a tagadás-önámítás felé vezető szokásos ösvényeket, és én sokszor érzem túl keménynek a megfogalmazásokat, ugyanakkor már beláttam hogy a stílus része a témának (anyával is sokszor csak így lehetett megértetni, a finomabb-csöndesebb egyszerűen nem jutott el, csak az a hangnem amihez bőven túl kellett lépnem a saját kereteimet), és amikor a stílus nem kellemes, akkor igazából első körben a téma nem az, és az élmény, hogy valaki mutogat, hogy a király meztelen.

        Kedvelés

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.