Ez a regényírásom alapvető kínja. Erkölcsi probléma, másrészt alkotást-minőséget illető kérdés.

Hogy is ne lennének sérelmeim? Nagy lendülettel, friss élménnyel – avagy régivel, de friss érzelmi energiával – megírom az epizódot, jólesik írni, gyönyörködöm a sodrásában (terápia, feszültséglevezetés!), aztán visszahőkölök: tán a regény mégsem erre való, hát mi köze az én alig ismert, távoli olvasómnak a privát indulataimhoz, hogy cikinek tartok embereket? (Szoktam egyáltalán másról írni?) De hol a bejárat innen, az érzelmi-intellektuális felháborodásaimból az értelmes ábrázolásba, a Fontosba?

Kihúzom az egészet. Majd megbánom, mert olyan semmilyen a maradék, és én nagyon jót akarok írni. Így hát visszaírom óvatosba’… és az már szar.

Tegyem félre a saját sértettségemet? Másét írjam? Vagy csak idő kell a feldolgozáshoz, átszűréshez… várni, ránézni újra? Lépjek hátra, úgy alakítsam érvényes történetté? Ellensúlyozzam “ön”kritikával? Az nem hamis?

Vagy ne is legyen benne sértettség? Legyen laza, feelgood szöveg, amelyben nincsen igazi tét?

Ilyenkor – észre se veszem! – elhiszem, hogy mindenki más békében él, próbál az emberekkel kijönni. Legalábbis kénytelen. (Ja, úgy könnyű, ha csak hát mögött szidod őket.) De Barbi (!) elvhű! Mint én. Én folyton kiírom az ítéleteimet, ellenkezéseimet, és hiszem, hogy ez fontos. Az én “összeférhetetlenségem” egyébként pszichológiailag akkor volna gond, ha nem találtam volna meg a létezés erős, harmonikus módját, ha képtelen lennék tőle munkát végezni, vagy ha magányossá tenne. De nem ez a helyzet. Így nincs probléma. Bővebben… →