az új irodalomról

Én csak irtóztam a felolvasásoktól, a dörgölőzéstől, a nepotizmustól, meg hogy mindig az számít, ki kivel van jóban, kinek van lekötelezve. Úriszten, mondtam, ennek semmi köze a minőséghez. Jól kiismertem ezt irodlomtnörténész, kritikus emberem mellett is, ki mindenkivel és hogyan kell, lehet jóban lenni, kiknek a hálája segít, és ez mindig is taszított, és nem kértem a pártfogásából.

De történik ez egyébként is. Ez a fontosabb:

és még:

lehet-e sértettségből érvényes művészetet létrehozni?

Ez a regényírásom alapvető kínja. Erkölcsi probléma, másrészt alkotást-minőséget illető kérdés.

Hogy is ne lennének sérelmeim? Nagy lendülettel, friss élménnyel – avagy régivel, de friss érzelmi energiával – megírom az epizódot, jólesik írni, gyönyörködöm a sodrásában (terápia, feszültséglevezetés!), aztán visszahőkölök: tán a regény mégsem erre való, hát mi köze az én alig ismert, távoli olvasómnak a privát indulataimhoz, hogy cikinek tartok embereket? (Szoktam egyáltalán másról írni?) De hol a bejárat innen, az érzelmi-intellektuális felháborodásaimból az értelmes ábrázolásba, a Fontosba?

Kihúzom az egészet. Majd megbánom, mert olyan semmilyen a maradék, és én nagyon jót akarok írni. Így hát visszaírom óvatosba’… és az már szar.

Tegyem félre a saját sértettségemet? Másét írjam? Vagy csak idő kell a feldolgozáshoz, átszűréshez… várni, ránézni újra? Lépjek hátra, úgy alakítsam érvényes történetté? Ellensúlyozzam “ön”kritikával? Az nem hamis?

Vagy ne is legyen benne sértettség? Legyen laza, feelgood szöveg, amelyben nincsen igazi tét?

Ilyenkor – észre se veszem! – elhiszem, hogy mindenki más békében él, próbál az emberekkel kijönni. Legalábbis kénytelen. (Ja, úgy könnyű, ha csak hát mögött szidod őket.) De Barbi (!) elvhű! Mint én. Én folyton kiírom az ítéleteimet, ellenkezéseimet, és hiszem, hogy ez fontos. Az én “összeférhetetlenségem” egyébként pszichológiailag akkor volna gond, ha nem találtam volna meg a létezés erős, harmonikus módját, ha képtelen lennék tőle munkát végezni, vagy ha magányossá tenne. De nem ez a helyzet. Így nincs probléma. Bővebben…

portrék 20.: aki művésznek képzelte magát

Sűrű napok: négy este színház, de milyenek! Itt olvashatod a tömör naplót az élményeimről.) Nehezen kaptunk rá jegyet, végül szombaton néztük a StúdióK-ban (amely, ímhol, ötven éves lett!) Hegymegi Máté rendezését, a Nerót ifj.Vidnyánszkyval a címszerepben, akit én nagy szerepben még nem láttam soha (és nagy pillanat volt, hogy most igen: nagyon erős jelenléte, beszédének átütő természetessége van).

Egyetemi éveim meghatározó élménye volt a négy nagy Kosztolányi-regény közül is a legjobb, a Nero, a véres költő (1921) (persze neveztem én már az Aranysárkányt is a legjobbnak; a többi: Édes Anna, Pacsirta, és még egy kisregény: A rossz orvos). Akkoriban még (1994-99-ig jártam magyar szakra) a fehérterror rémtetteivel állították párhuzamba a zűrzavaros és devalválódott kort. Bővebben…