most akkor ne úgy

Mindenféle improduktív körökben ragadunk, ezt gyakran mondogatom: helyzetről helyzetre (ide tesznek kötőjelet a gyíkok! pedig ez nem az a szerkezet) tökugyanazt csináljuk, és szoktunk csodálkozni, hogy jé, már megint nem más az eredmény. A kimenetel jobb szó talán.

Nekem például narratívák vannak a fejemben, történetek. Nagyon erős, de azonosítatlan elképzelések arról, minek kell történnie két ember — vagy épp ember (é/menjünk még beljebb a zárójelbe?/n) és csoport — között. Úgy értem, felismeretlen bennem az, hogy mindez, amit történésnek érzékelek, nem a valóság, hanem az én interpretációm, történetté faragásom, dramaturgiám. Ez magyar szakosságomból, olvasmányaimból ered, de már egész kicsi gyerekként is folyton sztorikban és lírai tartalmakban gondolkodtam. Nekem mindenem szöveg és cselekmény, így születtem. Nem is tudtam megkülönböztetni a saját érzéseimet másokéitól, regények és elbeszélő költemények hőseiétől, szenvedtem, mint a kutya, mint Werther, mint Goriot apó, mint Szilveszter és Gregor Samsa. Rendkívül erős elvárásaim voltak, és szükségszerű csalódásaim, mert ugyan azok a narratívák remekművek voltak, klasszikusban és eredetiben is, de hát a valóságban persze nem az történt. Lásd a művész urat. Bővebben…

a lányom

A leányom, a Julis, a Johanna, a Babalány, az echte sorsfordító szerelemgyerek, a középső sarjam, a reinkarnációm, az egyetlen csajóca, a balerinatökéletesség, a combig érő hajú…!

Az istenbizonyíték.

A Babalány soha nem volt kérdés. Hogy legyen-e, hogy ilyen legyen, hogy ilyen egyértelmű fürtű örömgóc-e és életfeltorlódás.

Pedig a Babalány egy hónapos korában majdnem éhenhalt. Bővebben…