Volt egyszer egy férfi. Kudarcnak és még annál is nagyobb unalomnak érezte a házasságát, ostobának és parancsolgatósnak a feleségét, tévútnak a kertvárosi jóapaságot. Netezett unalmában, és a kapu záródása előtt remélte, lesz még valami élet. És nem csak vadvirágos réteken csókolózás meg lázas beszélgetések Szabó Magdáról… netán egyszer az életben lesz saját laptopja, étteremben kajál és egy fapados járattal eljut Párizsba, sőt… milyen fővárosok is vannak még?

Szociokulturális kísérlete lett volna ez, ugrás a lapályról, de érzelmi is.

És rám talált. A detektora működött: alkotókedv, szív, autonómia, intellektus és természetélmény, ez kellett neki, hogy elszívja, magának használja. Belém szeretett, és mivel szép volt akkor még, és meghatóan rajongott, csodált, én viszonoztam. Jött felém erőteljesen, két hónap után életméretű tervekkel, összeköltözni (ide). Jót akartam neki. Támogattam, azt akartam, jó élete legyen. te egy fillért se, nehogy megérezze a család! Ebből lett az, hogy a kétszáz forintos kávéját se. hogy én fizettem kajákat, amiket csak ő evett meg, elfelejtett megkínálni.

Az ideköltözéstől óva intettem. Nem lett volna közös élethez pénze, se nyugalom nem lett volna. Én meg nem akartam a gyerekeit is, a cirkuszokat. Nyilván nem. Az egész agglomerációs szappanoperát, hamisságot. Már úgyis nagyok, mondta erre. Néhány év, és megbocsátanak. Bővebben… →