Van ez a jó magyar szokás: a megismerkedés után hét és fél másodperccel rákérdezni, kinek mi a foglalkozása, mit végzett. Mintegy belőni, elhelyezni őt hiedelmeink és ítéleteink rekeszeiben. Vannak olyan kultúrkörök, ahol már ez is bárdolatlanság, csak az előrébb haladott ismeretség engedi meg a káderezést. Ezek szerintem boldogabb országok is, de biztos csak korreláció van, mint amilyen van például az állatok jogainak komolyan vétele, a jogorvoslat és kártérítés valódibb lehetőségei, vagy a sarokra parkolás belülről vezérelt tilalma és a társadalom progresszivitása között. Na, ezt majd árnyaljátok, gondolom – el tudom képzelni, hogy illúzióim vannak, és/vagy rosszak, elhamarkodottak a példáim. Állandóan ezekről a boldogabb helyekről beszélek, ahol sosem éltem huzamosabban, ahol büszke lehet, aki coming outolt, és nem ciki a bordó pulóver…

No és aztán lehet még tovább beszélgetni itt nálunk, a szürke pulóveres világban, hasonlóan színvonalasan, firtatni, hogy új ismerősünk mennyiért vette a lakást, vagy az aktuális állásában mennyit keres, és hogy tud megélni. Hát ugye, sajnos, manapság.

Általában hatalmi helyzetből kérdezik ezeket, jómódú az ágrólszakadtat, idősebb a fiatalabbat, főnök a leendő beosztottat, híresember a senkit.

Fú, a pofám leszakadt a minap. Bővebben… →