Mi, akik sokat tanultunk magyarul, olvastuk a Nagy Nyelvteremtőket (Károli, Pázmány, Vörösmarty, Arany, Kosztolányi, Ottlik, EP…), kiismertük a rétegeket, stíluseszközöket, archaizmust, hajlékonyságot, játékokra és iróniára képesek vagyunk… sokszor bele se gondolunk, hogy másoknak viszont a nyelv pórias eszköz, nem a főjó. Pocsolya, amin át kell vergődni. Nem bővízű lubick. Vagy éppenséggel küszködés neki – és ő nem, nem fogja érteni a finom árnyalatot. Sőt, ideges lesz. Minek ez? Bézik módon rendőrködik, elütésekre csap le. Mást nem tud.

Most épp ezen dühöngött egy szülőtárs:

Be szép vagy, be nagyon illel leventének…

Hogy az aranyjános nem tudott magyarul, mert illesz. (Mondjuk már az is valami, hogy rájött a tőre.)