Újra edzek! Sokat! Újra kócos és boldog vagyok – az egész életem ilyen. “Mit csinálsz?” kérdezi néha az emberem, erre küldöm ezt, ilyen a hajam, ilyen a fotóminőség, NEM ÉRDEKEL:

Végre edzhetek: nem tiltja már heggyógyulás, semmi más. Kirepültek a felvételizők is, sokkal több időm lett. Tavasz van, újra van kedvem – én mindig csak erős, belső eredetű kedvből edzettem. Már az se nyomasztó, ha sötétben bringázom haza, mert az is tavaszias. Lett kondibérletem is gazdaságosan (köszönet érte itt is!).

Főleg a futásaimra készülök most. Az első futás inkább utazás, életélvezet, annak csak ürügye a tíz kilométer. A második lesz a komoly, ősszel (21,1). Van időm feljönni. De ha nem leszek gyors, az se baj. Csak ne legyen szenvedés.

Az ismerős érzés most: ez az! Ugyanaz az öntudat: értelmes, amit csinálok, meghaladom önmagam. Megint érzem a fejlődést, ha lassabb is. Élvezem is… húsz perc után, mert addig az elme erősködik, nem enged (ez ellen van a lépésszámlálás, szaunában a lélegzeteké, az visz bele abba a speciális állapotba), de utána jön a hormonözön. Ki kell bírni, belejönni, a negyedik kilométertől lesz jó. Meg aztán utána órákig.

De közben… nyomasztó is. És mindig egyszerre van a kettő.

Egyrészt a kényszeresség miatt: nem tudok leállni, ha egyszer belekerültem abba az állapotba. Belső elválasztású drogot termel a sport. Mindenkinek ezt termeli, ha komolyan csinálja, de nekem ez a függőségem. A futópadon cipelem magamat, ez már a harmadik blokk, előtte volt súlyzó és lépcsőgép vagy evezőpad. Mindenem másfélszer, kétszer akkora, mint a normál adag: az izomtömeg, a vállalás, az edzésidő, a kalóriaégetés. Két rágó, 45 gramm protein, 100 gramm kreatin. Nézem a futógép kijelzőjét, meg néha az órámat is. Legyen kerek: negyven percig elmegyek. Jó, akkor már inkább hat kilométerig. De akkor már, nem nagy ügy, legyen ötszáz kalória (ezt az óra méri)… és egész perc legyen… már csak egy kis szauna, de jó, legyen 25 perc… és az a vége, hogy oltják a villanyokat.

Tízkor lépek ki, záráskor. Semmi telefonnyomkodás, locsifecsi nincs az edzésidőben. Nem tudok mértéket tartani, olyan fáradt vagyok, hogy alig bírok hazamenni, és akar kezdődik a belső érvelés: így két edzésnyi lett egy közlekedés, egy mosás árán, tiszta haszon… úgyis hajat akartam mosni… Már megint… ötkor jöttem, hogy lett tíz óra…?

És hát nem újdonság már. Örömét a sok év alatt megszoktam: tudom, hogy ilyen, hogy képes vagyok rá, jól megy, nem vagyok bizonytalan, sem csodálkozó, tudom alsó és felső határaimat. Mindenestül a sajátom az edzésem, az énem kiterjesztése. Nem csúcsélmény, hanem minimum, ami alá nem megyek. Ha mégis (ez volt a műtétek után), akkor szar. Közepes mennyiségű edzéssel semmi különös, simán élhető az élet. Sok edzéssel pedig sugárzó.