De bezzeg régen!

A magyar közéleti durvaság történetéből válogattam nektek.

Álliberális undorító férgek és dögkeselyűk lepték el hazánkat, és amíg a liberális férgek belülről rágják édes hazánk nemes testét, addig a liberális dögkeselyűk kívülről tépik, szaggatják az ezer sebből vérző, Trianonban megcsonkított, Párizsban továbbkurtított szerencsétlen nemzetünket.

Torgyán József, 1996

Nekem az tűnt fel, itt is és általában a híres beszédeiben (mert bizony, Maci és én, a legendás páros, aki mindenen röhög, néha nekiülünk ezeknek, nosztalgikus és rendkívül vicces élmény!), hogy semmi tartalmi elemet nem mondott soha, nincs veleje, semmi érv, konkrét teendő, megragadható gondolat, csak szimbolikus állítások, dagály, Féja, Szabó Dezső, Napkelet indulat. Soha nem volt olyan vidám a parlament, az ifjú Lamperth Mónika meg Bokros Lajos azzal a szép bajszával mind szakadtak a röhögéstől.

Mondjuk Horn elég sötét figura volt.

Pontosan lehet tudni, ha ismered ezt a fílinget, hogy Torgyán (A nagy szerszám című könyv szerzője) mikor ejti ki újra, hogy édes, keselyű, nemzettest. És hasonlítja a magyarokat túlhabzó kiabálással az amerikaiakhoz: ha ők mondhatták magukról, hogy a legjobbak, mi miért nem? – ööö… Atombiztosan következik a ritmusban a következő szóvirág.

Illik, szokás kárhoztatni a sajnosmanapság eldurvult közbeszédet, de micsoda illemtan ez? Még tanulatlan, felelősséget nem vállaló, oda se figyelő kommentelőktől is elvárjuk, amit Adytól sem?

Mikor lettünk ilyen harangviráglelkűek? Harc a Nagyúrral:

»A te szivedet serte védi, 
Az én belsőm fekély, galád. 
Az én szivem mégis az áldott: 
Az Élet marta fel, a Vágy. 
Arany kell. Mennem kell tovább.« 

Vagy

Ha a magyar kuruc vóna 
S többször ütne, mintsem szólna, 
Bizonyhogy kerekednének 
Felhős harag, felhős ének.

Vagy

Óh, Baál, Nagyúr, ez az irgalom-óra. 
Mi itt a gályán most hozzád kiáltunk. 
Nézz hát reánk, reánk, két kárhozóra. 
Nem énreám. Hisz én mi vagyok? Féreg.

A Moslékországot nem ő írta, hanem Karinthy, de pont azért írhatta, mert Ady az ostorozás mestere.

Petőfi a cudar dúvadnak az előfutára:

Ki a síkra a kunyhókból 
Miljomok! 
Kaszát, ásót, vasvillákat 
Fogjatok! 
Az alkalom maga magát 
Kinálja, 
Ütött a nagy bosszuállás 
Órája! 

Ezer évig híztak rajtunk 
Az urak, 
Most rajtok a mi kutyáink 
Hízzanak! 
Vasvillára velök, aztán 
Szemétre, 
Ott egyék a kutyák őket 
Ebédre!… 

Ott van még Szabó Dezső, Az elsodort falu írója, egyik kötetének címe: Azért mert én egy két zsidót utálok? (rövid publicisztikák gyűjteménye, Budapest, 1937). A nyelv mestere volt, páratlan műveltségű tanár, és mindenkit utált, nem csak a zsidókat.

Más címek:

• Ölj! és egyéb elbeszélések; Táltos, Bp., 1922
• Panasz. Újabb tanulmányok; Ferrum, Bp., 1923
• Jaj. Elbeszélések; Stádium, Bp., 1924
• Segítség!, regény, Bp., 1925

Az egész Wikipédia-szócikk érdekes róla, de ez a jellemzés különösen:

A sértődöttség Herkulese volt, a különvélemény Toldija: antiszemita, aki utálta az antiszemitákat; fajvédő, aki vitriollal higított epével támadta Németh Lászlót és általában is a mélymagyarokat; náciellenes, németellenes, Horthy-ellenes, Bethlen-ellenes, nyilasellenes, kommunistagyűlölő, ugyanakkor plebejus szellemű, aki a keresztény-nemzeti kurzust csak »görénykurzusként« emlegette…

Vannak témák, amelyek erős szavakat is elbírnak, sőt, megkövetelnek, és nem, ez nem veszekedés. Az ilyesmit nem bírni a műveletlenség egy különös esete.

Mikor lettünk ilyen finomkodók, mindig rációt, kedvességet, selymes szavakat követelők, szép napot kívánók? Akik minden ellenkező érvre felcsattannak, hogy az gyűlölet, nácizmus? “Sajnállak, mert nem lehetsz valami boldog.” Hát még aki sötét, és az igazságtól fél!

Én azokat ítélem el, akik kötelezővé teszik, hogy “vagy mondj elismerőt, hízelgőt, vigasztalót, vagy hallgass”. Micsoda manipuláció ez? Most meg akarod vitatni a témát, vagy nem?

És kerülgeti mindenki ugyanazt, mindig.

Én meg nem. Mert az a lényeg. Hogy a kérdező, mondjuk, kicsit sem vonzó, azért beszél a jó lelkéről a társkeresős nyavalyposztban.

Az igazság miért nem fontos? Annak márpedig lendülete van. Hogy ne lenne? Széle, habja, hordaléka.

Belém akarták beszélni évekig, testi adottságaim, szélsőséges sportom és stílusom miatt, hogy én férfi akarok lenni. Én soha nem akartam férfi lenni. Én egy ember vagyok, aki figyel, szokott gondolkodni és félelem nélkül kifejezi a gondolatait, miközben nem csak a saját személyes szempontjai érdeklik, hanem a dolgok működése. Megjegyzem, semmi bayerzsolt nincsen, tudatos visszafogott semlegességgel használom a szinonimákat. Mindig irodalmi stílusban írok – csak ezek a fejcsóválók nem olvasnak.

Elég nagy baj, ha valaki azt gondolja férfiasnak (tartalomtól függetlenül!), amit ő durvának érzékel. Nekik szabad az indulat, és beszélhetnek hülyeséget is…? Én meg leírom, hogy perverz, zsarol, vagy nyomor, és már ki vagyok átkozva.

Szerintem annak van igaza, aki igazat mond, nem annak, aki szépen mondja. Szépen mondani a semmit kell, vagy a ferdítést.

Az Olvassuk újra sorozatot itt éred el:

csakazolvassa.hu/tag/olvassuk-ujra