Csak meg ne kelljen hallani, mi bajunk van igazából. Nevezzük PMS-nek. Vajon ha elmúlnak a nehéz napok, elmúlik a problémám is, ami miatt összevesztem veled?

A házasságunkban egyre csak próbálkozunk közvetíteni a saját valóságunkat. Hogy mi valóban mit érzünk. Hogy fáradtak vagyunk, hogy jólesne egy kis megértés. Hogy szeretnénk valamit csinálni a gyerekeken túl, de nem tudjuk, mit. Hogy összevitatkoztunk a fórumon két másik taggal, és igen, ez fáj, ettől vagyunk idegesek. Hogy nagyszerű ez a horgásztúra, örülünk, hogy jól mulat, de szívás itthon maradni négy taknyos gyerekkel. Hogy valahogy nem is tudjuk, de mégsem örülünk annyira ennek a harmadik gyereknek. Ha semmi adekvát reakció, mondjuk nyűgösebben. Ha ezredszer se hallja meg a kérésünket a partner, kiabálunk. Vagy megnémulunk. Vagy értéktelennek érezzük magunkat, és elkedvetlenedünk. És a partner nem abban segít ilyenkor, hogy jobban érezzük magunkat, hanem makacsul mondja, hogy nem jól látod a dolgokat, az nem úgy van, az nem jogos. Csak eltúlzod, drágám. Te sem tudod, mit akarsz. Majd lenyugszol, és akkor világosan tudsz gondolkodni. De bonyolult vagy.

Nem, nem vagyok bonyolult, csak te nem akarsz arról tudomást venni, hogy mik az érzéseim és az igényeim, mert akkor változtatnod kellene. És nem vagyok már képes az automatizmusokat követni. A szerepem lehetőségeit és a te tóligjaidat.

maguk sem tudják, mit akarnak, 2012. augusztus 13.

A leírt gondolatokból köveztetnek arra, hogy én milyen lehetek. Ilyen békétlen, kötekedő fajta. Ők látnak engem keserűnek, mert ismeretlen számukra ez a gondolkodásmód, talán a témák is: minek mindig a rosszra koncentrálni. Esetleg az ő ismerős gondolataikhoz képest ezek a mondatok felkavaróak, riasztóak, és ebből következtetnek vissza, talán kapva kapva (!!! de szép) a traumákon, nehéz történeteken, hogy ilyet csak olyasvalaki mondhat, aki boldogtalan. Pedig hát nem az a meglett ember, aki megúszta, hanem aki szembe mert nézni vele, lement az aljáig.

Innen a blogról egyébként nagyon is kiderül, hogy milyen életet élek, és hogy ez az élet nem puszta szerencse, hanem jelentős részben a tudatosságom, erőfeszítéseim eredménye. De ez az én utam, nem általános módszer. Gondolkodni, szétnézni mindenesetre érdemes és örömteli is.

Nekem újságíróagyam van, ami azt jelenti, hogy minden érdekel, nem csak az, ami engem is közvetlenül érint. Mindenfélét megfigyelek, összeszedek, összefüggéseket keresek, szeretek gondolkodni. Itt a blogon már érzem, hogy ez működik, és nem kell magyarázkodnom.

Másrészt meg forradalmár alkat vagyok, az, aki kimondja, hogy meztelen a király. Ezzel sincs mit csinálni, erős vízióim vannak, és dübörög bennem, hogy az nem lehet, hogy… Érthető, hogy nem komál mindenki, a királyok és udvari szabók biztosan nem.

…ahhoz, hogy teljes legyen a kép, nem kellene a másik felet is meghallgatniuk?

Ez nem bíróság. Mi nem igazságot akarunk tenni, hanem egy talpalatnyi földet és egy darab kétszersültet biztosítani a hullámveréstől és a sok sületlenségtől megfáradtaknak.

Tehát ön nem gyűlöli a férfiakat.

Már hogyne Miért tenném? Ismerek nagyon szerethető és persze ellenszenves férfiakat. Nem ővelük van bajom. És van egy rendszer, a szerepeké és hiedelmeké, amelyben élünk, és amelyből rengeteg fájdalom származik. Amitől sok férfi viselkedése tipikusnak mondható, az az, hogy ők a rendszer, az adott szerepek képviselői, sokszor önreflexió nélkül, tehát maguk sem tudják, milyen értékek, sztereotípiák jelennek meg a viselkedésükben. Lehet, hogy élénken tiltakoznának ők is ezek ellen.

Milyen rendszerről beszél?

A rendszerről, amelybe bele vagyunk zárva mindannyian. Ha gyűlölök valamit, hát ez az. Illetve a legjobban a rendszert szépítő képmutatást.

De nem gondolja, hogy aki rendben van magával, az mer nő lenni, meg meri élni e szerep minden szépségét? Az nem borul ki, ha előreengedik az ajtóban, az nyitott egy bókra, mosolyra, és az ilyen nőt tisztelik is.

Elnézést, tud adni egy kisebb méretű zacskót? Ez valami magazinhülyeség megint. Ha harmonikus nő vagyok, mert az apukám eleget dicsérte a szempilláimat, illetve ha az apukám sose jött haza, de én feldolgoztam a traumáimat, akkor rendben van a viszonyom a nemiségemmel, és ez persze azt jelenti, mi mást, hogy a férfiakkal. Szeretem a férfiakat — ez vajon annak a bizonygatása: heteroszexuális vagyok, és engedelmes, elérhető a másik nemnek? Nem lesz velem gondjuk, szépen beilleszkedem a fennálló rendbe, nem vitatkozom? Ha ezt jelenti, akkor nem szeretem a férfiakat, mert a fennálló rendet nem szeretem. De komolyan, nincs még elegünk abból, hogy a nőket annál a félelmüknél fogva rángatják, veszik rá mindenfélére, hogy majd nem kellenek a férfiaknak…?! És ők mindezt még belsővé is teszik?

Amúgy meg nem vagyok elérhető, ugyanis monogám kapcsolatban élek, már befizettem egyre. Azzal az eggyel kell boldogulnom. Szeretem. Ja és a fiainkból kell lehetőség szerint jó fej férfiakat nevelnünk, hogy ők ne béna külsőségekben, felelőtlen promiszkuitásban és mélységesen sértő szólamokban éljék meg a férfiasságukat.

Ön nem ismer olyan nőt, aki a kudarcai miatt haragszik a férfinemre?

Ez a jól ismert hiedelem: csak a frusztrált nőknek van bajuk a férfiakkal. Mi van emögött? Persze megint az áldozathibáztatás: a traumáik az ő hibáik. Ők választottak rosszul, ők túl érzékenyek, ők követelik agresszívan az egyenlőséget, hát ne csodálkozzanak. “Ha nem tetszik a nyilvánvalóan és mélyen igazságtalan szereposztás, az a te hibád.” Nem abszurd ez? Nekem épp az a gyanús, ha egy nőnek nincs semmi baja azzal a viszonyrendszerrel, amelyben él. Mire tartja vajon magát? Esetleg szerencséje volt, burok veszi körül? Nem hallott, de nem is olvasott más nőkről?

Nem a megbékélés vinne előre? Számos nő, aki súlyos traumákat élt meg, el tudja ezt fogadni, és szeretettel emlékszik vissza a férjére.

Paris Hilton Polcz Alaine, igen. Hát, én hallom a fájdalmat az ő szavaiból. És azt is, hogy össze nem mérhető emberileg a férjével. A nagy bizonygatók viszont szerintem megszépítik a múltat. Ki ne kelljen mondaniuk, hogy velem is megtörtént, és hogy ezzel az egésszel, ami körülvesz minket, és amitől minden második nő frusztrált és keserű, és aminek legdurvább megnyilvánulásaival nem akaródzik szembenézni, ezzel kellene valamit kezdeni…

a rendszert gyűlölöm — interjú a csakazolvassa blog szerzőjével

Hogy jól érezzük magunkat, valóban, hogy találkozzunk a saját valóságunkkal, és az ne külső tényezőktől függjön, ahhoz le kell emelnünk a szemünket a festett horizontról. Az nem lesz könnyű, az sokaknak, akik a szappanbuborékokat markolják, nem fog tetszeni. Konfliktus lesz az ára.

Én már lefelé nézek. Nekem az ég nem kell, csak a levegő. A föld nem köt, nincsenek ellensúlyozandó, ijesztően materiális ügyleteim, ezért lehetek szárny nélkül is szabad. Olyan jó a van, ha én is vagyok. Csak járok rajta, ring a léptem, surran a kerék, és meglepően messze jutok. Ember vagyok, nem madár. Meleget lehel az aszfalt. Az eszményem: maga a nézés. A fejem van magasan, nem a víziók, ködök. Lent van a kín is, bokáig, térdig merülök bele.

Ott lent nincsenek délibábok, csalóka fények. Ott sár van, bodobács, de fű is nő, az ég a pocsolyában tükröződik, és ott látom a botlóköveket is.

Ott számolhatom a kockákat, nem botlok meg mégsem, ott léphetem át a repedéseket, s a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre lépek én. Milyen szépek a kavicsok! A döngölt föld hűvöse a talpamon. Homokba markolni is jó. Az olajfolt: szivárvány. Valaki fekszik a földön, és én lehajolok. Márványba merevedett csigaház! Találni fogok kétszáz forintot, eszményeim rég nem lesznek akkor már, de fél liter tejre futja még.

…akarjuk nagyon ezt az egészet. A kapcsolatot a nehéz férfival, az elköteleződést, igen, akkor is, az esküvőt és a kitüntetést, hogy elvesznek. Lelkesek vagyunk.

Aztán meg sírunk. Nekünk nem jó, beszélnünk kell, mi adjuk be a válópert, sokan, és még így is hányszor, hányan nem adjuk be — komikus is sajnálni a “széteső házasságokat”, “értékválsággal küzdő korunkban mindenki lecserélhető”, “inkább eldobják (kik is?), mint hogy megjavítsák”, az egész keresztény kritika, hogyisne, hát hányan maradnak így is az iszonyatban? Gratulálnunk kellene azoknak, akik meglépik.

Mi sírunk, mi nők. És mi vagyunk ki az oly igen akart csemetéktől is.

És akkor ott áll az a szegény férfi, és a társai is mind a sörözőben, teniszöltözőben avagy a kártyaasztalnál, és együtt nem értik: hát te akartad ezt az egészet. Ez ilyen. Most meg sírsz.

Mert hogy milyen, azt viszont ők szabják meg. Elsősorban a mulasztásaikkal és az eleve adott egyenlőtlen viszonyokkal (erről szól az egyenlőtlenség formái sorozat), amiről egyrészt nem tudunk (ezért sírunk csak később), másrészt lassan kiderül, hogy azt hittük, bírjuk, bírni fogjuk, mindig továbblendít a mégis nekibuzdulása, de végül nem bírjuk. Mert a bírás nem lehet kell. Nem szándék és nem is megszokás kérdése, hanem matematika. Oxigén nélkül nincs élet, napfény nélkül fotoszintézis, kész.

És mi, bár ismerjük anyáink történetét, a barátnőkét és a celebekét, makacsul úgy gondoltuk, hogy a nem is olyan rossz Bélánkkal önmagában megvált az, hogy esküvő, nagy akarás és gyerek. Minket megvált. Minekünk olyan otthonunk lesz! És olyan gyerekeink! Mi majd megbeszéljük a problémákat. Mi majd nem felejtünk el nők maradni. (Ez is kedvencem.)

Nem bírjuk. Pedig nincs baj (vagy még nincs), és mégse bírjuk, a lélekgyilkos egyszerű hétköznapokat nem bírjuk, a hiány kiált, belerokkanunk. És sírunk.

akkor meg mit sír

…telnek az évek, gyerekek születnek, sűrűsödik az élet, fáradnak, kopnak a lelkesedések, és akkor az asszony előbb nem érti, aztán felismeri, hogy ez így nem lesz jó, és utána javaslatokat is tesz. Beszélgessünk! Olvasd el ezt a cikket! És a végső döfés, amikor már csak a rutinok működnek: párterápia!

És a férj: jaj, hagyjál már. Ki beszélte tele a fejedet? Milyen blog? Mit lelkizel? Én, egy idegennek? Inkább a kertben tartanál rendet!

Akkor a nő elnapolja a témát, esetleg van egy nyugisabb időszak. Olyanokat olvas a facebookon, hogy adni jobb, mint kapni, és hogy a szeretet olyan, mint a nap, csak sugároz, nem vár viszonzást. Lájkolja a szép képet, és közben bűntudata van. Bűntudata van, amiért szeretne valamit a párkapcsolatától. Hát ő csak akkor szereti a férjét, ha pont olyan, mint amilyennek elképzeli…?

Az “agresszív” asszony élete tragédiája, hogy ő mindent beletesz, házimunkát és emeletes tortát és párosmasszázs-utalványt, és emiatt, egyensúlytalanul, a férje megengedheti magának, hogy csak nézzen: de hát mi a probléma? Nincs itt semmi probléma, a ház felépült, hála istennek egészségesek vagyunk… Csak valamiért a nő egy kicsit ingerült, és folyton akar valamit, ki érti ezt?

A csak nézés is az egyenlőtlenség része ám. Hogy uralni akarja a csóka azt a teret, ahol eldől, mi a probléma. Ő nem akar macerát, az asszony meg tönkremegy.

Az “agresszív” asszonyok férjei egy pillanatig nem engedik meg a feleségüknek, hogy elégedett legyen önmagával. Ezek az asszonyok el sem jutnak odáig, hogy az egyenlőtlenség fénytörésétől mentesen, természetes fénynél szemléljék a kapcsolatukat. Hogy amúgy jó-e, működne-e, mire lehet vele menni.

 

agresszív asszonyok 2. — a felújított változat

(A többi alá is beteszem a linket, hogy legyen kontextus)

Egy nő, aki önmaga lehet a nőiség tágas kertjében, sokkal kevésbé függ a partnerétől érzelmileg, tudatilag és anyagilag, és sokkal szabadabb belül, mint az, akit az elvárások, szerepek szűkös sarokba szorítanak. Nézzünk szembe azzal, hogy ma az a sok házasság és élettársi kapcsolat, amely nem bomlik fel, nagyrészt a tabuk miatt és félelemből, egzisztenciális vagy érzelmi (“nélküle el sem tudom képzelni”) vagy lelkiismereti (“ápolnom kell”) kiszolgáltatottságból nem bomlik fel. Ezért félnek a fundamentalisták az egyenjogúságtól, mert az ezeket a függéseket számolná fel, és azt kell mondjam, joggal félnek, mert ha lenne más választásuk, valódi választásra gondolok, világgá menne a fél feleségállomány. És épp azt féltik, ami eleve értelmezhetetlen lenne az egyenlőség világában, nevezetesen a monogám és élethosszig tartó házasságot és az igényeit önmaga elől is eltitkoló, hallgató, mindenestül a patriarchális család intézményét szolgáló nőt.

Ha a nőnek van ideje magára, ha van önbecsülése (és nem élt korábban túl sokat lélekromboló közegben), akkor az lesz, aki lehet: kinyitja a bimbóit, kivirágzik. Élvezni fogja az életet, az ízeket, a könyveket, a szexet. De néha meg hisztis lesz és önző, mert az is lehet. Nincs letiltva a tökéletlenség neki sem. És kevesebbet fog bírni monotóniából, házimunkából, gyereksírásból, mert nem dolga többé, hogy mindent bírjon, nem rajta fogják számon kérni a bevetett ágyat és a háromfogásos vacsorát. Igen, ez a nő nem lesz tökéletes háziasszony és nem lesz példás anya. Mégis, boldog, szabad és vonzó lesz (és más, új problémái lesznek). Jobb formában is lesz, de többé nem azért sportol, keni a szemránckrémet és öltözködik, mert retteg, hogy elhagyják. És az talán másoknak is feltűnik, és akkor neki is feltűnik, hogy vannak más férfiak is, és nem fog többé úgy örülni, mint majom a farkának, hogy akadt egyvalaki, aki őt elvette. Az az egy épp nagyon igyekezett, és ez így nem igazságos, de akkor is elő fog fordulni, és nem azért, hogy visszavágjunk, hanem azért, mert a házasság nem lesz börtön többé. És akkor azt a hálát is képtelenek leszünk érezni, amit most érzünk, ha a férjünk olykor felkel a felsíró csecsemőhöz. Talán házasságot sem köt az a nő, aki azt a bátorítást kapta gyerekkorában és a kapcsolataiban, hogy ő értékes, és csak kövesse a szívét és hajlamait. Mint feleség, túl lesz a csak a nőre kötelező hűség tabuján, esetleg, remélem, nem visz el az erkölcsrendészet, fejest is ugrik egy másik kapcsolatba, és ez épp csak annyira lesz erkölcsi probléma, mint ha a férje tenné.

Erre, az egyenlő kapcsolatban élő nők életlehetőségeinek e szédítő, ma elképzelhetetlen spektrumára szokás mondani, hogy a nagy emancipáció kiheréli a férfiakat, elbizonytalanodnak, és a potenciájuk sem működik így. Erre mondom én, hogy elég szomorú, hogy eddig így működött: hatalmi helyzetben, mások szenvedése vagy legalábbis lehetőségektől való megfosztása, örömtelensége, önmaga elől való rejtőzködése árán. És tudjuk, hogy egyszerűbb lenne, de nem az a célunk, hogy az egyenlőségért vagy annak látszatáért, egy kicsit több kedvességért, férji házimunkáért cserébe tökéletes és boldog feleségek legyünk, és ti patriarchálisan megnyugodhassatok.

És mégis, ha valódi kapcsolatra vágytok, őszinte és felszabadult partnerre, és egészséges mintát akartok nyújtani a gyerekeiteknek, akkor nincs más választásotok, kedves férfinak született embertársaim, mint vállalni ezt a kockázatot, és belevágni a komolyan vett egyenlőségbe.

mert az nekik is jó lenne, június 20.

Változnak az idők, és bármilyen makacsul tartják magukat az avas eszmék a klímaberendezés és a mosogatógép által határolt térben, azért sok férfi már, különösen, ha nem keres annyit, hogy a jómódért cserébe ő diktálja a szabályokat, sokkal kevesebb előjogot élvez. Akkor jönnek az egyenlőtlenség burkolt formái: amennyiben nem tehet már meg ennyi mindent, vagy már nem ennyire szabadon (például mert akkor felelőtlen, önző alaknak nevezik/tartja magát, és nagyon sokat veszekszenek vele, vagy új partner után néznek), akkor eléggé morog, papucsférjnek érzi magát, és irigyel másokat. Ez a férfi hazajön és segít, nem iszik, nem kurvázik, még a Hűvösvölgybe is elmegy a családdal, focizik, angolozik és törődik a gyerekekkel, és ez remek — de nem boldog. A feleségével való viszonyában, ahogy egyre több a teendő, ahogy telnek az évek, egyre inkább némaságba menekül. Nem beszélget, nem kezdeményez, nem bókol. Neheztel és fáradt. Nincs kedve a feleségéhez. Kritizálja, menne, szabadulna, de nem megy mégsem. Az is lehet, hogy nincs különösebb baja, de automataként létezik, meglett polgár és tisztes családapa, van már kenyerem, borom is van, csak erekcióm nincs mindig. Legfőbb ismertetőjegye, hogy a felesége nem boldog.

Mert lejjebb adni mindabból, amire a férfinak született embertársunk eleve, neménél és nem érdemeinél fogva fel van hatalmazva — több döntési lehetőség, több pénz, több szexuális lehetőség, több szabadidő, kevesebb kötelesség — nagyon nehéz. A férjeink ebbe születtek bele, hogy ez nekik jár, valóban és nagyon mélyen azonosultak ezzel, hogy ettől férfiak, és, ahogy mindannyiunké, tele van az ő fejük is ideológiákkal, hogy ez talán nem szép, de hát ilyen a férfitermészet (poligám, egyszerre csak egy teendőre tud figyelni, nem érdeklik az apró-cseprő lelki dolgok, mert nagy összefüggésekben gondolkodik, illetve kedvencem, a kapuzárási pánik — ó, ha egyszer megtudhatnák, mi nők mi mindenre vágyunk titokban!). Az egyéni változás nem egyszerű döntés kérdése, mert eszméletlenül köt a szocializáció során szerzett identitás. És amint valami társadalmi változás kezdődik, azonnal jön a rendszerszintű reakció: a német férfiak keserűen panaszkodnak emancipált honfitársnőikre, és Thaiföldről hoznak maguknak alázatos feleséget, mert oda még tényleg nem ért el a nemeket összemosó filozófiák szele…

Körül vagyunk dongva…? Először is, csak néhány, szép, fiatal és izgalmas nő van körüldongva, ti sosem gondoltok a többiekre, sőt, igen kegyetlenek tudtok lenni velük: a többiek egész életükben kínlódnak azon, hogy alig néz rájuk valaki, ők csak hű cimbora-barátnők lehetnek, akinek más lányokról sír az örök elérhetetlen, meg jó anyák, meg rendes feleségek, a mellük kicsi, a seggük nagy, a hasukról ne is beszéljünk. A szüléstől szétroncsolt test, és ez is idézet, cseppet sem szexi. A középkorú nők meg aztán végképp nem érdekelnek senkit.

A másik: akik donganak, azok

á, milyenek: bénák és mohók, jogot formálók, esetleg nagyon is diadalmas hímek, akik úgy gondolják, akit ők meg akarnak baszni, az ki van tüntetve ezzel. Egész életükben donganak, nem is emlékeznek már, ki mindenki körül.

bé, miért donganak: igen, azért. És nem valami jó kis elköteleződésért, vagy akár mámorító néhány hetes viszonyért vagy akár kétnapos sehallselát szerelemből. Nem finom udvarlásról van szó, hanem bámulásról, gyakran zaklatásszámba menő, semmim-sem-kívánja béna poénokról, célozgatásról. Ha értelmes emberek is, nem nagyon lehet velük semmiről sem beszélni, semmit sem kezdeni, mert nem látnak belőlem semmit azon kívül, hogy dongható vagyok, közénk áll, hogy ők férfiak. És főleg nem olyan könnyű kiszállni, mert munkahelyen is csinálják, és a családapák meg különösen jeleskednek benne. Nem hagynak teret. A szörnyű szexuális ínségben, amit nem értem, hogy nem oldott meg még a Holdon is járt férfiember, örökké nyálcsorgatnak, közelednek (ama kevesekhez), próbálkoznak, célozgatnak, rábeszélnek, jönnek, iszonyú idegesítő is tud lenni, pedig én nem vagyok körüldongott: nekem több vödör felmosóvíz, mint vágyakozó pillantás jutott e női létben.

Egyáltalán, szabaduljunk meg minden szagtól, váladéktól, szőrtől: esztétikus, formatervezett műanyag eszközök, szőrcsipesz, betétcsomagolásra alkalmas virágos nájlonka, neszesszer (ki gondolta volna, hogy valamelyik két sz, de ha már, miért a második?). Komplett férfigenerációk nevelkedtek fel a Playboyon, a púderezett mellbimbójú, ragyátlan, steril női testeken. Az ilyen a saját ondójától is viszolyog. Hát még egy élő nő.  A punci miért nem parfümillatú? Fúj. Másrészt viszont anális szex. Cu.mshot, a csúcspont, és b.ukkak.e. Értem én ezt? Nem. De még a leszbikusok is nekik legyenek gusztusosak.

Kedves fanyalgók, kedves hamar továbbkattintók, ha nem értitek, minek erről ennyit írni, mit akarok én ezzel, miért verem el örökké a férfiakon a port: örüljetek neki, hogy nem értitek. Úgy látszik, nagyon jól csináljátok, és remek ember a partneretek is. De akkor ugye nagyon boldogok is vagytok? És a válaszban nem lehet de! Ha a ti életetekben nem jelenik meg, amiről írok, és semmi ilyesmi, ha ti más szemszögből szemlélitek az életet, nekem az is rendben van. De a szomszédasszonnyal sem történik hasonló? A húgotokkal? Az anyukátokkal? Annyian “nyavalyognak”, hogy talán szembe kellene nézni vele: nem nyavalyognak. A napi sok száz kattintás, az új olvasók özöne az épp két hónapos blogon világosan jelzi, hogy van miről írni, olvasni, eltűnődni.

Ha férfiként nem érted, ha irritál ez az egész, ha folyton az ellenpéldák jutnak eszedbe zsarnoki nőkről és hűtlen cédákról, ha könnyen odakened, hogy na, megint a feministák, akkor te is részese vagy az össznépi hárításnak, a szembe nem nézésnek, a gondolati, érzelmi és erkölcsi restségnek. Tehetnél valamit, de nem teszed meg. Vagy ímmel-ámmal megteszed, aztán jó férjnek, jó apának érzed magad, és a nagy elégedettségben behajtod a háromszorosát. Esetleg leöntöd a kényelmedet valamilyen ideológiai szósszal, hogy te vagy a fej és a feleséged a nyak — sajnos, a keresztények jelentős része ezt teszi. Szerinted igazságos így? A gyakorlati kérdés, ami mindent eldönt: boldog a feleséged? Megosztja veled a titkos gondolatait? Vagy látod rajta a kétségbeesést?

Azért bagatellizálják sokan a problémát, azért mondják, hogy ilyen nincs, mert nagyon nehéz lenne szembenézni azzal, mennyire eredendően rendezkedtünk be erre. És persze látszólag elműködget így, és még mindig jobb nekünk, mint az anyáinknak. Jobb, igen — de jó-e? Mindannyian nagyon jó véleménnyel vagyunk magunkról, ezért nagyon fájdalmas lenne dobni mindent, amit családról, nőről, férfiról gondoltunk, a gondolatnál is alapvetőbben hittünk eddig, átértelmezni a velünk történteket, és sokkal nehezebb lenne úgy élni, folyamatos önreflexióval, figyelemmel, több energiabefektetéssel, az életünk átszervezésével, hogy valódi (nem nagy, nem kicsi és nem grammra mért) egyenlőség legyen. Mert ez az értékrend, ez a magatartás sajnos nem jön belülről és magától. De ha beletanulsz, akkor egymás szemébe lehet nézni, akkor nem lesznek játszmák, fojtott szemrehányások.

…mindez vaskos hatalmi kérdés: a pofátlanságot, teszem azt, hogy a férj azon lamentál három gyerek mellett, hogy szerelmes-e még a feleségébe, avagy egy kicsit elvonuljon ezen gondolkodni, az engedi meg magának, aki megteheti. Akinek ebben a helyzetben kevesebb a vesztenivalója, mert nem fognak neki ajtót mutatni így sem. Mert annyira szeretik? Még az is lehet. Mert közös a hitel? Mert “amúgy jó apa”? Mert ő hozza a pénzt? Mert bosszút állna? Nagyon gyakran.

 

De akkor mi a megoldás?

 

Ha én volnék az állam meg a társadalom, én nem forszíroznám ennyire a hagyományos család egyeneszményét. A világos beszédet, a szembenézést, sokféleséget inkább. Nem kell mindenkinek megházasodni, gyereket vállalni. És nem stigmatizálnám ennyire az elváltakat vagy az alternatív utakat választókat: akik külön élnek, de működik a kapcsolatuk, vagy a homoszexuális viszonyokat. De nem hagynám azt se, hogy bántalmazó meg feleségüket zaklató meg tartásdíjat nem fizető férfiaknak ekkora tömege lehessen biztos benne: soha semmi következménye nem lesz a tetteinek.

Olyan erős szimmetriaigénye van az egyszeri olvasónak: az ő számára 1. nőpárti, még inkább: férfiellenes és 2. férfipárti (ez mint nőellenes nem azonosíttatik valahogy) szélsőségek léteznek. A4-es matekfüzetébe felvázolja tehát: egyik oldal, másik oldal (persze elképzelt, eleve koncepciózus történetek, haverom is mesélte stb.), aztán vonalzóval távolságot megmér, középre merőlegest húz, metszéspontba beáll. Én szerinte csak azért vádolom a férfiakat, mert csak ezekre a történetekre figyelek, a másik oldalról nem írok, elfogult vagyok, túlzok, sarkítok.

Az egyszeri olvasónak nincs igaza, megírtam itt és itt már, de újra:

Mindannyian esetleges történeteket hallunk. Hogy én épp közel ötszázat, és elég részletesen, meg amúgy is figyeltem egész életemben minden ilyesmit, az is esetleges. De a tendencia világos. Mérjük meg egyszer, hogy ahol az igazi döntések születnek, rendszerekről, közösségekről és javakról, ott hányszor hallatja nő a hangját. Mérjük meg, hányszor szunyókál egy nő szombat délután. Ki mennyit dolgozik a maga bérért végzett munkáján felül, otthon. Kinek mennyi pihenés, hobbiidő jut. Ki mennyi pénz fölött rendelkezik. Ki dönti el, mi a norma, mi a fontos téma avagy teendő. De ne az “én rengeteget segítek” férfiak és “nekem így jó” nők beszámolói alapján, hanem objektíven. Mérjük meg, vessük össze ás álljunk némán.

(…)

Szeretném, ha megértenétek: mindaz, amitől annyian szenvednek, tehát a nemek egyenlőtlensége a rendszer bűne, ott kérhető számon és ott változtatható meg. Ezt a rendszert magyarázni, mentegetni, toldozgatni-fodozgatni is bűn. Áldozatai vagyunk mindannyian: haszonélvezőik, a férfiak is, és gyermekeink is, hetedíziglen.

a katolikus magyar menyasszonynak

<Ezek> a férfiak (a hatalom birtokosai) rendkívül sokszor csóválják a fejüket, hogy hová jut a világ. És bizony, történelmi értelemben ők (még mindig a hatalmasok) tették társadalomszervező erővé a keresztény erkölcsöt, a monogám házasságot is, és találtak ki másfelől olyan intézményeket, mint a cölibátus. Ők harsognak ma rettenetes öltönyeikben arról, hogy fogy a magyar, és védeni kell a hagyományos családot. Persze csak azt tükrözik vele vissza, amit az egyszerű bamba tévénéző állampolgár akar: az úgynevezett a hitet az úgynevezett alapvető értékek fontosságában. Komolyan, ez az egész kereszténynek nevezett erkölcs, ez az erőltetés — bizonyos fénytörésben nézve — vajon nem csak arra szolgált, hogy a nőket megrendszabályozza, elhallgattassa, vitalitásukat megölje…? És hogy közben például a velencei, firenzei gazdagok, köztük a papság is olyan életmódot folytathassanak, amilyent mi el sem tudunk képzelni, ma sem.

A család ugyebár a szocializáció elsődleges terepe, a populáció újratermelésének helyszíne, tömeges értékteremtés, adófizetés csak családi háttérrel történhet. A család nem eshet szét, ezért lózungokkal védjük, kampányokat indítunk, gyerekszülésre szólítunk fel mindenkit, meg körmeneteket tartunk, de valójában a családot a nők viszik el a vállukon, és a családfő közben (aki akar) azt csinál, amit akar (“levezeti a feszültséget”, “szórakozik”).

És ennek megfelelően nevelik a nőket is, és ezért történhet meg, hogy a gyanakvó fiatalasszonyt (“talán mégsem szeret a férjem?”) a százszor megtiport — és mindebből kényszerűen ideológiát kovácsoló — ötvenes nőtárs fogja elhallgattatni és visszaterelni szépen az akolba…

természetüknél fogva poligámok, október 1.

…az agresszorok mindig azt mondják, hogy a sérelem meg sem történt, vagy nem úgy, nem olyan mértékben, igazából a másik a felelős, és ha mégis történt valami, annak nem kellett volna ilyen hatással lennie az elszenvedőjére. Lépjek már túl rajta, nézzem a szépet, illetve én csak feszültséget szítok azzal, hogy ezeket elmondom. Ez a fontos ebből: az agresszor könnyen felejt. Sem a vérbírók, sem a besúgók, sem a pedofilok, sem Amanda Todd halálba kergetői, sem a feleségverők nem emlékeznek. Úgy nem tudnának élni, hogy emlékeznek. De azt szeretnék megmondani, mit érezhet a másik. Túloz, hisztizik, ő provokálta ki. Mindez definíció is: aki így gondolkodik, az az agresszor-logikát követi. Aki nem akar bántani, az mindenekelőtt hisz a másiknak.

a sorsom szépsége, november 29.

Ha a nők megerősödnek, tudni fogják. Ez a válasz a blog minden kérdésére: miért maradunk, maradjunk-e, mi lesz velünk, ha válunk, hogyan válasszunk párt, mit mondjunk a lányunknak. Ha a nők megerősödnek, akkor nem állnak le az elsővel, aki házasságot ígér nekik. Nem fognak egymás alá ígérni készségességben, alkalmazkodásban és rendelkezésre állásban, nem lesz kitüntetés számukra az esküvő. Akkor vállalnak gyereket, ha valóban és mindketten gyereket akarnak. Benne maradnak a házasságban, ha érdemes, építik, ha van mit, és akkor újrakezdik huszadszor is, és nem azért, mert mit szól az anyós. És külön élnek, ha úgy jobb, meglátják a boldogságot, ha máshol van, nem tesz páriává, ha a nő talál új partnert, mert van esélyük másik kapcsolatra, még mielőtt teljesen kivonulnának a boldogságos nemi forgalomból. Nem lesz játszmázás, érzelmi zsarolás, nyomásgyakorlás, nem szankció lesz, hogy a férj nem jár haza…

paradoxon, november 11.