Ezen merengtem a tegnapi Balaton-átúszás közben. Tegnap végre! Teljes távot, eseménytelenül, ketten…!

Először elmondom, mit nem utálok:

nem utálom az edzés aszketikus jellegét. Azt, hogy zilált, kócos, járni alig bíró, kivörösödött, izzadtan ragacsos, dehidratált leszek tőle, hogy elkoszolódnak a szépséges cipők, és minden cuccot mosni kell. Jó barátságba kerültem ezzel az állapottal, büszkeséggel tölt el. Ha nem élem át egy ideig, hiányzik.

Hogy az edzés monoton, azt sem unom, mert nem élményhajhászás, hanem megélés, főleg az egyszerű tevékenységek (alapgyakorlatok, futás). Kifejezetten a rituális, befele figyelős, monoton fajta mozgásokat szeretem, amikor nem szól hozzám senki.

Nem utálom, hogy a korlátaimba ütközöm, amikor tehát megélem, hogy nem megy úgy, ahogy elképzeltem, vagy mint régebben ment, vagy ahogy az instán láttam a kézenállás-istennőtől. Nem nyomaszt, ha nem vagyok olyan jó. Tudni kell a dolgokat, nem illúziók kellenek. Biccentek (okos fejemmel). Bővebben… →