Itt a nyár. Többnyire itthon vagyunk és régi ismerőseinkkel vegyülünk, mi áprilisban lenyaraltuk a magunkét. Egy-egy napos Szentendrék, Veszprémek, Egerek (!) néznek ki, de nagy utazás nem, a konyhaprojekt ára miatt sem. Szórakoztatni kell a gyerekeket. Julis hatéves, Dávid négy. Itt csodálatos, üdítő a nyár. Kesztyűbáb-vonalon nem vagyok erős, de például szívesen legeltetem őket az Anna-réten vagy rajzolok A0-s méretű papírra óriás szitakötőket tündérleányommal, keverek-főzök velük finomakat, meg hagyom őket a teraszon legózni.

Van, hogy embert akarunk látni: lenézünk a városba, találkozóm van, és akkor már miért ne kacagjanak a kávézó kertjében (jaj, a Villa Bagatelle-ben tegnap lefűrészelték az időközben elpusztult fenyőtörzset, amire a varázslatos deszka-gyerekkuckó épült), mellesleg az egész család elmehet fodrászhoz, ökomosogatószert venni és csekket feladni, és akkor már miért ne vegyünk új, urbánusan szűk farmerünkhöz egy fehér Tamaris tűsarkút is (megbolondultam bizonyosan, vénségemre plázacica leszek, L-es méretben, avagy készülök a jövőre: Vájfot és Kozmáékat egy magasabb színvonalon fuzionálván, gondos sminkben, magassarkúban, baconba göngyölt sárgabarack-cikkelyeket sisteregtetvén életmódvideókat forgatok majd a lefikázott konyhámban?). Korrekt programnak tűnt, haladt is szépen előre, aztán a Mammut előtt belebotlottam Dórába, három gyerekkel igyekezett a Millenáris felé, hát ti hová, van ez a dinós valami, vetítéssel. Ami agyon van reklámozva plakátokon.

Megnéztük mi is.

Meg kell mondjam, afféle bevezetőként, én mindig is tartottam a dinóőrülettől, magamat meg távol tőle, már amikor a kilencvenes években először felütötte a fejét, és indusztriális méretűvé, valamint tudatformálóvá vált (miért nem mondjuk az inkák, kérdeztem). Bővebben… →