mostanában nem tudok aludni

Nem tudom, mi van velem. Nem tudok aludni, ha mégis nagy nehezen, kettőkor kipattan a szemem. Jár az agyam. Beteg vagyok? Nem vagyok beteg. Öregszem. És tolulnak ezek a nyugtalanító kérdések. Merre tart az életem? Mi lesz velem? Mi az igazán fontos? Így akarok én élni tíz év múlva? Elég az, hogy nem nyomorgunk, egészségesek vagyunk, és nálunk nincs hangos szó?

Nem elég, úristen, de mennyire nem elég. Nem érdekel a pénz, és nem érdekel, mit szól az anyám. Habzsolni akarom az életet, az én egyetlen életemet. Kiszállni a függésekből. Hagyjanak már békén. Szeretem én őket, de hagyjanak, voltam nekik eleget. Nem félni, hogy ez önzés, hogy ezt nem tehetem. Én akarok lenni én. Mindig csak reagálok. Félek, mit szólnának. Valami sodorjon el. Még inkább: valami jelentőset szeretnék tenni. Keservesen irigylem azokat, akik megtették. Még az öngyilkosokat is. Gavrilo Principre gondolok.

Nem beszélek erről senkinek.

Milyen rég nem gondolkodtam. Semmi ilyesmin. Csak hogy hova fér az étkezőasztal. Tettem a dolgom. Csekkek, meló, a főnököm, bevásárlás, öntözőcsövek, nyírott gyepszegélyek — magától ment minden. Mozgalmas volt, nem tűnt fel, hogy önmagát működteti. Szerettem, mert kedélyes volt és egyszerű. Nem gondolkodtam azon, szeretem-e, csak éltem. Ezt az én életemet, ami lett, és amiben olyan kevés a valódi döntés. Hirtelen valahogy olyan üres lett. Aztán a kételyek bekúsztak a bőröm alá. Tényleg az a központi téma, hogy tömött legyen a pázsit? Tápoldat? Fürtös paradicsom? Sziklakert? Tényleg egy komplett Praktiker-katalógus ez a mi szép, irigyelt életünk?

Kimenjek kávézni vagy visszaaludjak?

Árulás-e ez azokkal szemben, akiket szeretek? Szeretem őket. Ők mire vágynak? Kérdezem sietve. Mert őrájuk is gondolnom kell.

És a többiek. Minden barátom megnősült, hitelt vett fel, kiköltözött az agglomerációba, családi házba. Ott gyereket nevel, füvet nyír, kis pocak. Szoktam rajtuk mosolyogni, azt gondolni: de én igazán élek. Én értelmes vagyok, én gondolkodom, és nincs pocakom. Aztán rájöttem, én is pont így élek.

És most ki tudom mondani: ez nem élet. Világos, mint a nap. De mi az élet? Hol az élet? Hogy kell elkezdeni élni?

Miről álmodtam én tizenhat évesen? Úristen, a fél világirodalom erről szól.

Mi lehet még? Csajozás. Hülye, új hobbik. Pecázás. Tetoválás. Alpolgármester leszek, és ráérzek a hatalom ízére. Elválok. Miért válnék el? Hát ez az. De mégis. Őrjítő: nekem nem elég rossz. Csalna meg, de nem csal. Nem csalom én sem. Anélkül miért nem lehet? Mi ez az egész? Mi lesz még? Extrém sport, trx edzés. Meleg vagyok. Buddhista leszek. Elüt a villamos. Jaaaaj. Jaj, jaj. Az én életem. Ki mondja meg?

órákÉn mondom meg. De mit mondjak? Én mit?

Arra várok, hogy az isten megkocogtassa a vállam. Itt van, tessék, a tied. Az Élet.

Mindjárt felkel a nap.

Rágódom hajnalig. Aztán már csicseregnek a madarak. Elálmosodom. Félálomban mégis arra kanyarodik a tépelődésem, hogy hogy lehetne szebb a gyep.

292 thoughts on “mostanában nem tudok aludni

  1. Istenem, de telhetetlenek vagyunk! Én arra jöttem rá, miközben Szerb Antalt olvastam, hogy egy idő után még az utazás, a művészetek habzsolása is mennyire üres tud lenni. Mert a jelentős dolgok a fiatalságból jönnek. Az Ulpius-sztorik vagy megtörténnek, vagy nem, de minden eldől kamaszkorban. Én én anno azt választottam, hogy lázadok, hogy nem maradok otthon, hogy világot látok, hogy nem a könyveimben akarok élni. És ha hívtak, mentem. Sose voltam annyira szabad, mint 17-23-ig. És hogy mennyi bátorság kellett hozzá, mert arra kondicionáltak, hogy “Hova mész, minek mész, maradj itthon!” Ha most arra gondolok, hogyan kéne kiszívni az élet velejét, vidéki tájak ugranak be, emberek, akikkel szőlősökben lehet borozni, idegen országok (nekem még Ausztria is az), síelés, meztelen fürdőzés éjjel Egerszalókon. Minden nyárra van egy vágyam, és tavaly kezdtem gátlástalanul megvalósítani. Kicsi vágy, sikerélmény. Most is van, de már lista, és elkezdem pipálni. Nincs új hobbim, se tetoválásom, de olyan élményfürdő lesz nekem is meg a gyerekeknek is, hogy ihaj. Mint mikor te Spanyolba ruccansz. Nekem ilyenek.

  2. Jézusom, ez az első bekezdés… Mars ki a fejemből! :((((

    Persze közben hétvégén túra, biciklivl járunk, zöldazerdő meg télen uszi, nyáron korcsolya (ja nem, fordítva) de hol marad a katarzis, a rácsodálkozás, a telitorokkal őrült kacagás? Olyat nem csinál az, aki nem kiabál, nincs meg az ellenpólus…

    • De ez személyiség kérdése is, nem? Nekem például tök egyszerű kis életem van, ami talán sokaknak unalmas lenne, de nekem nem az, mert olyan vagyok, hogy mindent nagyon intenzíven, nagy lelkesedéssel csinálok.

      Régebben az animerajongást és a mangafordítást, az edzést, most a munkát, a macskázást, mindig vannak terveim, mindig pörgök valamin. Nekem katarzis egy jól megtartott óra, egy érettségi, egy diák mosolya, egy jó könyv, egy jó film vagy sorozat, vagy az, ha találok szép, középkort ábrázoló zsánerképeket, és meghallgatom hozzá, ahogy egy brit színész szép hangon elszavalja a Shalott kisasszonyát… Még a depizést és az önutálást is hallatlan hévvel, nagy elánnal művelem – így nem nagyon lehet punnyadni és unatkozni.

      • Arita, nekem perpill az a bajom, hogy a párommal nem tudok katarzisokon osztozni – irodalomban, zenében. Aki olyan pasim volt, akivel tudtam, az megbízhatatlan volt, gyerekes, önmagát szerette, nem engem, vagy engem szeretett, de én csak a vele megélt katarzist kívántam, nem őt magát – pláne nem szexuálisan.
        A mostani párom flegmatkus típus, talán még a Természet az, ami katarzisra tudja bírni, boldogan vigyorgunk egymásra egy teljesítménytúra oklevelei vagy a szépen felhalmozott komposzt fölött – de félek, ez nekem kevés. Vagy ha nem, 10 év múlva már tuti az lesz.

            • Kicsit előbb szólj, egyrészt két gyerekem van, és igazítani kell a programot, másrészt pl. holnap jön a kőmíjes, harmadrészt a Kupa nekem nem jön be, több oknál fogva ennyire rendszeresen nem tudok teljesítménytúrára menni. Hol gyerek, hogy buli, hol kiállítás, hol tánc – néha munka. Kert. Stb.
              A Balaton-átúszás napján pl. Szeged mellett leszek. Máskor bezzeg még akár augusztusban is volt, most, hogy táborban vagyok, júliusban van.

                • Helyes, tegyünk fel valami jelzést teljesítménytúrákon, hogy megismerjük egymást a blogról.

                • Mire gondolsz? 🙂

                  Amúgy ha meglesed a túrablogom, azon vannak képek rólam, tehát biztos felismersz majd.

                • Mondjuk narancssárga túracipő? De legalábbis narancssárga póló.
                  Küldtem access request-et, mert csak úgy nem tudok benézni.

                • A címe megérintett. Egy néhai barátom énekelte ezt az egyik K100-as befutójánál, valahol Tata határában. Egy évvel később meg öngyilkos lett. 😦

                • jajjjjjjj :/
                  (te, ezt inkább folytassuk az én blogomon, mert ez már bunkómód OFF kezd lenni itt.)

        • erenya gyakorlatilag ugyanazt érzem, mint te. Pedig kívülről az látszik, h minden tökéletes. Kertes ház, kutya, macska, autó. Csak én az emberi kapcsolataimat intenzívebbnek élem meg, a párom meg sok mindenben visszafogott, mondhatnám, nekem vértelen.
          Ezenkívül a tanulmányaimat unom baromira, pedig fontosnak tartottam, de most már iszonyúan fáraszt az egész. Látom mennyi felesleges baromsággal töltik ki a tantervet.

          • Nadja, de akkor hogy találtatok mégis egymásra, hogy maradtál vele? Mióta vagytok együtt?

            Nekem a magam intenzív személyiségével nagyon jót tud tenni egy higgadt ember, de a higgadt és a közönyös nem ugyanaz. Sajnos. A közönyt nem bírom, attól egyből előbújik belőlem a huszonnégy fejű sárkány, mert inkább legyen ordítás néha és csapkodás, mint süket, tükörsima némaság.

            • Mikor ilyenekkel előjöttem, a férjem rezignáltan csak annyit jegyzett meg, hogy ha nekem ugyanolyan temperamentumú férjem lenne, mint én vagyok, egyikünk már nem élne.

            • Úgyhogy már 9 éve ismerjük egymást és nyilván ennyi idő alatt részben változik is az ember, részben pedig a kapcsolat biztonságos keretei között felszínre jön az ember valódi énje. Sok mindenben hasonlítunk, de engem a családi élet sem tud teljesen lelassítani, őt pedig igen. Neki ez így tökéletes, ő megnyugodott, kialakította a kényelmes életét és neki nincs annyira szüksége a nyüzsgésre, én viszont vágyom a mostani életünk mellett is a katarzisokra, bulikra, mozgalmasabb programokra.
              Én úgy gondolom, nincs két tökéletesen egyforma ember, egyforma igényekkel, nagyon nehéz megtalálni az ilyen partnert. Ő más dolgokban nagyon jó és sok tekintetben megbízhatóbb, mint más férfi. Most lesz egy házibuli, ahová ketten megyünk, így egy kicsit helyrerázódott a lelkiállapotom. Másrészt próbálom a barátaimmal pótolni azokat a programokat, amiket vele nem csinálhatok.
              Szerintem az egész élet az igényeink összeegyeztetéséről szól. Aztán majd kiderül, hogy 10 év múlva is bírni fogom. 🙂

              gyöngyi 🙂 🙂

      • Hahh, Arita, totál ikrek vagyunk megint. Azzal a különbséggel, hogy néha letaglóz a depresszió, és akkor a szívárvány is szarszagú, de pár napig kibőgöm magam, aztán találok valami szépet, megvonom a vállam, és kimegyek a parkba katicákat gyűjteni, mintha semmi sem történt volna.

          • Én értettem az iróniát, de a depresszió tényleg kegyetlen betegség.
            Nekem is van rá hajlamom, nagyanyám súlyosan depressziós volt, azt hiszem az ő anyja is, elmondások alapján mindenképp, nagyanyám pedig biztosan.
            Többen is vannak érintve a családomban.
            Rossz mintázat, de genetika is.
            Kegyetlen betegség, és azt hiszem, még mindig túl sok a hamis, téves információ róla.

          • Beletelt vagy húsz évembe, de igen, nekem ez működik. Előtte vagy próbáltam erősen nem észrevenni a közelgő felhőket, tagadni, tagadni körmömszakadtáig, hátha úgy működik, hogy amit nem látok az nincs is, nem tud bántani. Na meg tettetni, hogy semmi baj, csak bokáig ér a szar, fölötte aztán tudok mosolyogni. Na meg küzdeni az árral, a cunamival szemben megállni egyenes gerinccel, hogy csak akarat kérdése, mások bezzeg kerekesszékben is bírják, aztán magamat hibáztatni, amikor a húsz réteg sár alól vakartam ki magam. Mostanra megtanultam együttélni vele, gyógyszerrel-napfénnyel-mozgással valamennyire szinten tartani, a mélypontok ritkulnak és jobban kezelhetőek, de ehhez kellett az is, hogy elfogadjam, mélypontok igenis lesznek, ha megfeszülök is, akkor már legyenek IGAZÁN mélyek, merüljünk le, egész a csontvelőig, ahol legbetegebb és legjobban fáj, eresszük rá a férgeket mert azok lerágják az elrohadt részeket. Így tudok rövid ideig tartó önkínzás árán gyorsan túlesni a legrosszabb napokon és villámgyorsan visszatérni az élhető szintre. Ott már tényleg csak egy vállvonás, “huhh, ez most húzós volt de ezt is túléltem” és lehet tovább élni.

            Pár hete itt a blogon nekiestem valakinek, akit szeretek, mert a depi szót használta, nem emlékszem, kinek, de szeretnék elnézést kérni tőle. Rosszkor volt nekem rossz helyen, érzékeny ponton érintett egy gyengébb pillanatomban és túlreagáltam. Bocsánat!

    • Nem férfi! Rólam írta, na! Én meg nő vagyok… vagy mi… Most raknék ide kacsintós szmájlit, meg vigyorgósat is.
      Hallod, milyen mát, hogy ennyien tipródunk ezen! Nekem ezzel meg is volt a ma reggeli “mégsem vagyok ufó” életérzés! Üdv, ufótárs! (És szmájlihegyek!)

      • Szerintem azért jellemző, hogy ebben az írásban férfi van, mert nőknél ritkább az, hogy ennyire minden összejön és látszólag fasza, és sehol egy kis túlterhelés meg kapcsolati egyenlőtlenség. Meg ha nincs túlterhelés és egyenlőtlenség az valószínűleg abból fakad, hogy mindét fél nagyon tudatos, és hamarabb észreveszik, hogy nem elég a középosztálybeli álom, vagy nincs eleven áramlás.

        • Egyébként igen, tényleg inkább férfiakra jellemző. Az, amit fentebb írtam, hogy magamra ismertem, valószínűleg attól van, mert az életpályám nem tipikusan nőies, kapok is érte a fejemre.

          • Férfi is lehet ez, kérem. Én legalábbis én minden további nélkül lehetnék 🙂 És üdvözlöm a becses társaságot, jó olvasni titeket!

            • Persze csak részben. Nem vagyok a gyepen agonizáló típus, és nem a Bp. körüli agglomerációban van szép házam, de van szép két gyermekem, viszonylag új házam és olyan hivatásom, ami hősiesnek tűnhet, de ennyi idő után meglehetősen kreativitást gyilkoló és még nem is megfelelően elismert semmilyen szempontból sem.
              Nagy érzésekkel születtem, szeretem megélni a dolgokat, de hajlamos vagyok elsüllyedni a részletekben és nem látni a kiutat. Sajnos a párommal nem rezgünk együtt, igényem lenne a mély érzésekre és tapasztalásokra, a rajongó szeretetre és a világ jobbá tételére, de nem egyszerű változtatni.

  3. Ha ilyet hallok, arra szoktam gondolni, hogy egyesek nagy jódolgukban nem tudják mit csináljanak… Van ilyen ismerősöm, akinek mindene megvan, könnyen lett szép barátnője, akit később elvett, aztán született két egészséges gyereke, apósék felépülték a családi házat, megvették nekik az első autót, van jó munkahelyük – és aztán rájött, hogy így nem jó…

    És panaszkodik, azoknak a haverjainak, akiknek sose volt barátnője, vagy épp nincs rendes munkájuk és albérletben nyomorognak és sose jutnak el nyaralni, vagy beteg kislányuk született, vagy nem is álmodhatnak saját családi házról. Tök rendesek a srácok, hogy igyekeznek megérteni, még úgy is, hogy rosszul esik nekik, és sose vágják pofán. Persze meg lehet érteni, hogy nem érzi jól magát, mert kapott valamit az élettől, amire lehet, nem is vágyott, meg is értem valamennyire, de nem tudom őszintén sajnálni, és bólogatni, hogy jajj szegény, milyen rossz neked – lehet, hogy túl gyarló vagyok ehhez.

    • szerintem nem erről van szó.
      nyilván aki megélhetési gondokkal meg beteg gyerekkel küzd, az nem veszi észre, hogy az egyszerű nyárspolgár-keretek önmagukban mennyire elégtelenek, mennyire nem adnak teret, időt a valódi élményeknek, lángoló barátságnak, szociális életnek, és hajlamos az gondolni, hogy ha nem lenne lakáshitel meg káosz a lakásban, akkor ő mennyire boldog lenne, és mit rinyál ez a szerencsétlen, há’ mindene megvan.

      holott nem kizárt, hogy ha helyet cserélnének, akkor ugyanúgy szenvedne az ő helyzetében egy idő után.

      • Lehet. De azt is észre kell venni, hogy mennyire kevesen vannak a mai Magyarországon azok, akiknek megvannak ezek a fent említett nyárspolgár-keretek, akik egyáltalán el tudják érni ezeket. Milyen kevesen vannak, akik nincsenek agyonhajtva, akiknek nincsenek anyagi gondjaik, akik megengedhetik maguknak, hogy a pázsit szépségén agonizáljanak. Lehet, hogy én élek rossz helyen, vagy mozgok rossz körökben, de nagyon kevés ilyet ismerek. Így aztán nem meglepő, hogy kevesen veszik komolyan, ha valaki ilyen miatt nyafog. Pedig persze, érthető ez, és ahogy fentebb írja Anna, mindenkinek a saját pokla a legrosszabb, csak ugye ez a piramis aljáról nem igazán látszik.

        • Ahol egynél többféle ember van, ott mindig csínján kell bánni a panaszkodással, mert oké, hogy szólásszabadság van, de sokszor lesz olyan, hogy a kutyát nem fogja érdekelni a bajunk, sőt, még tromf is érkezik…
          Munkahelyem tipikusan egy olyan hely, ahol ha azon nyavalygok, hogy ötkor kezdődött a műszak, akkor valaki szentség rákontráz, hogy “höhö, az is valami, nekem meg négykor. és túlórázok (stbstbstb:)”. Ahogy aztán másnap lehet, hogy én leszek az, aki magában vigyorog a nagyonúj kollégára, aki csórikám még megijed a hosszú és/vagy elmetrotty módon ütemezett műszaktól. Következő snitt: megint én fosok valami olyan feladattól, ami egy két hónappal “régebbi” kollégának már bakfitty, és nem érti, mintmind agonizálok ezen a kis piszlicsár szaron. Most ő vigyorog, vagy nézi a plafont, fáradtsági foktól és türelemtől függően.
          Anno volt egy nemesi eredetű ismerősünk, aki nagyban nyomta az igét, hogy csúnya a bőröm, menjek lochnesselni meg teniszezni. Próbáltuk Anyával nem nagyon tagoltan kioktatni, hogy mi újság van nálunk pénzileg, mert a) nem voltunk csorók se, de gazdagok se, pont azok voltunk, akik nem számolgatják hangosan a pénzt b) professzor a hölgy amúgy, tehát nem esze nincs, csak a helyzettel nem feltétlen van naprakészen képbe… Na ekkor találtam magam szembe a first worlddel.
          Szóval egyfelől ha nekem van valami elvont, nem megélhetési bajom, én is hatszor meggondolom, hogy kihangosítsam-e, nehogy olyasminek tűnjön, mintha panaszkodva dicsekednék (hogy lám, nekem a problémám is ilyen elit, te nem is értheted)

          • Én meg mindent kihangosítok, bírálnak is érte eleget, de sok a sorstárs is, akiknek ez fontos. Illik-e lelki terrorra vagy pláne közönyre, ürességre panaszkodni, amikor másokat véresre vernek, prostiként futtatnak? Na ugye. Biztos el vagyok kényeztetve, de azért az én életemben eléggé keveredik a nagyon drága életminőség, hisztérikus márkás cuccok a döbbenetes hiánnyal, a puritanizmusal (futok, nem squasholok, fürdővízzel öntöm le a vécét, és sikítok, hogy vájf valódi gyászként tálalja, hogy elromlott az okostelefonja) (egy kicsit ő is önkritikus azért). És egy élet, egy ilyen rendezett, szép élet önmagában, ha nincs benne intellektuális tartalom, újdonság, minőségigény, nekem sivárnak tűnik, kijelölt pálya, mintakövetés, semmi fordulat. Egyre kevésbé értek szót azzal, aki az olyanban jól érzi magát.

            • “fürdővízzel öntöm le a vécét”
              Dettó. És gyűjtöm az esővizet cserepest locsolni. Ez mondjuk nem pénz, nem is környezetvédelm – jobb nekik, mint a csapvíz.

            • Nagyon sok, ijesztően sok ember egyáltalán nem vágyik intellektuális tartalomra – nem érdekli, nem tud vele mit kezdeni. Nem kívánja az olvasmány és filmélményeket, nem érdekli a zene, ha utazik, akkor elsősorban az foglalkoztatja, hogy mit lehet enni az adott helyen, nem a látnivalók. Olyat is ismerek nem egyet, akinek a csendes, fordulatmentes élet jön be, akkor boldog, ha minden nap egyforma, és mindig minden úgy megy, ahogy eltervezte. Barátkozni én sem nagyon tudok az ilyenekkel, ha velük kell együtt utaznom, akkor kifejezetten dühítenek, de megértem, hogy ők így állnak hozzá a dolgokhoz, és ettől még lehetnek értékes emberek. Csak én nem tudok velük kezdeni semmit.

            • Mondjuk amiket te mondasz, azokra a “panaszkodás” nem first world problem. Nem ugyanabban mérjük az emberséget, az érdemi kommunikációt, az életszerűséget, mint azt, hogy hányforintvót a fasza új nadrágom. Aki ugyanabban méri, az vagy magával baszik ki, vagy mindenki mással, esetleg leginkább mindkettő…
              Olyan világ kéne, ahol tényleg megvannak a prioritások. Ahol márkás cucc-igény van, oda megy a márkás cucc (nekem is van kedvenc márkám, holott nem gondolom, hogy úgy kéne mászkáljak, mint valami elcseszett pénztárgép…), ahol meg azt diktálja a célszerűség, hogy fürdővízzel öntjük a budit, ott az a helyénvaló. Éljük az életet. Nem azért csináljuk úgy, hogy valaki ne nézzen hülyének, ne húzza az orrát vagy mittomén ne pletykáljon. Ha csak ez a norma, és csak ez van meg, az még csak egy kör a lábvizes lavórban…
              Én se tartom normális (vagy akár törvényszerű) dolognak azt a remek magyar (kelet-európai?) szokást, hogy ha valaki nem a leszakadt bal karjára panaszkodik, akkor “ugyan mit nyafog, ez nem is probléma” (vagy a terrorozó szomszéd esetében: “mit aggódsz, nem téged vágnak fődhő”… Nem, de egyfelől vághatnának engem is, másfelől meg most fotelből, önelégülten nézzem el, hogy másnak szétdíbolják az életét?? Na ne.).
              Némileg off: ezzel párhuzamosan meg megy azért a problémázás _tényleg_ kutyát nem érdeklő dolgokon. Érdekes mód a szomszéd terrorját inkább nem vesszük észre, de aaaaz, hogy miféle emberek megjelenhetnek a tévében, ill. hogy soseláttam-élőben-csak-képen csaj milyen vén pasihoz ment feleségül, biztos-a-pénzéért, az oszt borzasztó fontos, és óriási indulatok kellenek ahhoz, hogy erről pofázzanak órákig. Vagy amikor bulvárhírhez bekommentel a polgár egy bekezdésben, hogy őt ez mennnyire nem érdekli. Wtf.

        • Nem is az a baja a szövegbeli énnek, hogy nem szép a pázsit, azon nem is agonizál. Hanem hogy nincs Élet. Meg hogy nem tudja, mi bakja. Amerikai szépség. Midlife crisis. Van már kenyerem, borom is van… de nincs meg a kincs, mire vágytam.

          • na de van ilyen. szerintem van. én nő vagyok, ha jól sejtem, és mégis így kezdődött a kifordulás. valahogy az emberélet útjának felén, vagy mi. minden más megvilágításba került, és a mesebeli erdőben a rémekről felrebbent a fátyol.

        • Igazán gyomorszorító érzés, mikor elvitatják a panaszkodáshoz való jogodat azzal, hogy de neked jól megy, ne nyafogj. Elnémul az ember, bezáródik, azt gondolja, hogy ő itt nem fontos, egy darabig hallgatja a másik baját még. Nagyon ismerős helyzet.

    • Ugyanezt gondoltam, amikor olvastam. Egy elkorcsosult ujgazdag fiucska pillanatnyi megvilagosodasa…
      Kellene neki droidkent meloznia 3 muszakban, kozben meg idegeskednie az uzsorasa miatt. Dobnak ki az alberletbol 3 kisgyerekkel, mikozben nincs penze 2 havi kauciora etc….Rettegne elore a szeptembertol, mert iskolakezdes-horrorkiadas…
      Na akkor mindjart nem uresnek erezne az eletet, hanem egy kegyetlen harcternek ahol a LET A TET…..persze a szemheja akkor is kipattanna hajnali 2-kor es gorcsosen, zaklatottan forgolodna…

      Hiaba na, megmodtak mar, a let hatarozza meg a tudatot, nem forditva…

      Amugy meg ha mar tenyleg unod a pazsit minoseget vizsgalni, akkor asd fel a kertet es vetemenyezz…

      • Ez egy érzékeny hozzászólás. “Kellene neki droidkent meloznia 3 muszakban, kozben meg idegeskednie az uzsorasa miatt. Dobnak ki az alberletbol 3 kisgyerekkel, mikozben nincs penze 2 havi kauciora etc….Rettegne elore a szeptembertol, mert iskolakezdes-horrorkiadas…” Ezt kívánják egymásnak frusztrált emberek. Szépen vagyunk. Szolidaritás, empátia, jóakarat, küzdeni tudás és mindenekelőtt: irodalomértés.

          • Én például ásni szeretek, de nagyon. Van egy ismerősöm, ő például imád mosogatni. Szerintem mosómedve volt előző életében. Szóval nekem az ásás sok problémát megold, kivéve persze a derékfájást.

  4. Az én életem nem élet.Tudom ezt.Hiszen az életemet mások használják.
    Nálam úgy működik,hogy miután hazaszabadulok estére a mindennapi igavonás után már nem akarok semmit.Azt se tudom mi dolgom a világon.Pedig figyelem magam.Éppen ezért rosszabb az eredmény mint annál aki öntudatlanul teszi a dolgát hogy” hogy lehetne szebb a gyep” kérdésre megadja a választ.
    Úgy vagyok az életemmel, hogy minden percben számonkérem, és minden percben jön a visszajelzés, hogy nincs rendben.
    Nem csoda, hogy le is merül az akkumulátorom…

    Csak a szabadnapjaimon vagyok boldog önmagam.Akkor foglalkozom a gyeppel is meg mindennel foglalkoznék olyankor de túl kevés az időm.

  5. Nos, az én életembe 28 éves korom táján beköltözött valaki, akinek megengedtem, hogy vezessen, legyen akkor ő az én szellemi, lelki, világnézeti vezetőm. Mert azt mondta, ez nem lesz függés, ez szabadság lesz. Gyerünk, fedezd fel az életet velem! – mondta. El is kezdte, elkezdett átalakítgatni, a szemléletmódomat formálni. Érdekes volt magamat látni, mert bizonyos dolgokról soha nem gondoltam, hogy egyszer én majd egyetértek vele, magaménak vallom. Az elején gyakran felmerült bennem a kétely, mentem volna inkább a magam fejem után, ahogy előtte 26 évig megszoktam. De ha megtettem, mindig kiderült rövidesen: nem, ezt vagy azt ő tényleg jobban tudja nálam. Aztán megszoktam a vezetését, rájöttem, hogy tényleg a legjobbat akarja nekem, tényleg sokkal jobban ismer, mint én önmagamat, ráhagyhatom, rábízhatom magam. Ha holnap azt mondja, menjek Afrikába és nyissak egy iskolát, akkor megyek és csinálom. Az élet vele tényleg egy kaland! De ha csak apró feladatokat ad, az is tök jó (a végén majd úgyis kiderül, hogy ezek ugyanolyan fontosan voltak az életben, ha nem fontosabbak…)
    Vele sikerült levetnem a függőségeimet, amelyek nem voltak hasznomra: emberi kapcsolatokat, szokásokat, gondolkodási mintákat. Mintha héjakat hántana le rólam. Még rengeteg a tanulnivalóm, de érzem, hogy végig mellettem áll, megvéd, bátorít. Mindegy, mit kérdezek meg tőle, mindig tudja a választ, és hagyja, hogy rájöjjek magamtól is. Aztán együtt mosolygunk. Én néha sírva, ha keserves volt a tanulópénz. Mert azért az egész nem csak hepinesz, néha nagyon kemény meló és fáj is. De megéri. Vele tárult ki igazán a világ: utazom, embereket ismerek meg, segítek, adok magamból, adok és adok és adok – és százszorosan kapom vissza. Ez az élet, nem a szarpakolgatás egyik sarokból a másikba. Tök jól érzem magam a bőrömben és szabad vagyok, mert nem félek. Sem embertől, sem betegségtől, sem haláltól, semmitől.

    Ja, nem egy pasiról beszélek ám. Istenről. Aki egyszer (és még azóta sokszor) megkocogtatta a vállam: itt van, tessék, a tied. Az Élet.

  6. Mi nem élünk. Mi rendszereket működtetünk. Egy oriasi gepezet uzemanyagai vagyunk csak, szén a lapáton, hogy aztan a masik oldalon nyomtalanul tűnjünk el.

  7. Én próbálok néha úgy figyelni ezekre a dolgokra, hogy mi lenne, ha elveszíteném őket. Tudom, nem a legjobb hozzáállás, de sajnos az élet hajlamos olyan ördögi dolgokra, hogy úgy racionalizálja a problémát, hogy odacsap mellé egy sokkal nagyobbat. Én nem akarok azon merengeni, hogy “mi lett volna, ha”, hogy milyen világmegváltó dolgot nem vittem véghez. Igen, körbeutaznám a világot, nekem ez, én nem akarok valaki lenni, sosem volt ilyen ambícióm. De látni, tudni, tanulni a világot, az nagyon hiányzik. Viszont nem valószínű, hogy meg akarom/tudom fizetni ennek az árát. Jó így.

    • “az élet hajlamos olyan ördögi dolgokra, hogy úgy racionalizálja a problémát, hogy odacsap mellé egy sokkal nagyobbat”
      Sánta, mi van a hátadon? Semmi. Akkor nesze egy púp.
      Én sem akarok valaki lenni, az életem önmagáról szól. Akkor is, ha a gyerekeim nagyon-nagyon fontosak nekem – de az ő életük meg őróluk szóljon, én ehhez csak asszisztálhatok.

  8. Különös, én is sokat gondolok ilyesmikre mostanában. Pedig pont úgy élek ahogyan azt 16 évesen elképzeltem. Bár azon a festményen egy kis vidéki kúria volt lovakkal. Kúria nincs, ló van néha. De az nem is hiányzik ma. Feleség gyerekek családi ház hitel nélkül autók kerékpárik vezető beosztás tisztes fizetés ikea és bauhaus katalógus tömött gyep ami csak szerintem nem elég szép. Néha úgy érzem, nehogy csak kóros mintakirakás legyen ez mert annak végére érek egyszer és mi lesz aztán?
    De azért néha megcsillan a Tisza tükrén a délutáni nap két narancs kaucsukszíj között. És akkor mindketten Élünk.
    Valaki permetezze már le a füvet gombaölővel. Fáradt vagyok.

    • Hívj egy kertészt. Anyukám mindig azt mondta, azért kell takarékoskodni, hogy aztán maradjon pénzed olyan “luxusokra” pl, hogy a nemszeretem munkát mással végeztesd el.
      Te meg bonts ki addig egy sört. Vagy keverj egy koktélt. Ès ha befejezte kínáld meg a kertészt 🙂

        • Igazából ezt nagymamám mondta, anyukàm is tőle tanulta.

          Nagymamám lenyűgöző asszony volt, 22 évesen,friss menyecskeként boltot és kocsmát vezetett, 3 lányt nevelt fel , a háborúban batyuzni járt, s ha kellett, mosónőt, takarítónőt fizetett, hogy addig is, míg más végzi a nehéz munkát, ő a szeretemmunkákkal foglalkozhasson. Vagy a lányaival. Az ehhez szükséges pénzt az utcai szoba bérbeadásàból teremtette elő. Mindent megoldott. Csodálom Őt.

  9. kedves szerző! bennem úgy 7-8 éve merültek fel hasonló kérdések, aztán megkezdtem kereső-kalandozó üzemmódomat és találtam kijáratot a VALÓ ÉLET-be, a neve Zóna, 4D Zóna…itt találsz további infókat, készülj fel, mert mély a nyúl ürege és el kell hagynod komfortzónádat, ha be akarsz lépni, de megéri: http://www.4dzona.hu .üdv berczesadam.hu

  10. Én tini koromban éreztem úgy, hogy csak otthon ülök, és nem csinálok semmit, és elmegy mellettem az élet, miközben a többiek haladnak, pasiznak, buliznak. Akkor döntöttem el, hogy mindenhova elmegyek, ahova hívnak, nem leszek lusta ilyen szempontból. Azóta tartom is ezt (annyi változással, hogy csak oda megyek, ahova kedvem van), ennek következtében pedig csak aludni járok haza, mindig megyek valahova, kipróbálok valami újat, új emberekkel ismerkedem. Pörgök, vagy mi. Ennek ellenére továbbra is úgy érzem, elmegy mellettem az élet. Mivel nem vágyom gyerek-kutya-férj-kertesház kombóra – ami mások számára az életet jelentené – ezért halvány lila dunsztom sincs, hogy akkor mi is megy el mellettem.

    Anyámnak szoktam rinyálni, hogy igazából tök kellemes életem van, de nem történik benne semmi igazán fontos, vagy katartikus. Anyám mindig azt mondja erre, hogy ez a lehető legislegjobb, ami történhet az emberrel, mert ha az ember életében nagyszabású dolgok történnek, vagyis nehéz karmája van, akkor az egész életét ezek a dolgok befolyásolják, beszűkítik. Egy nehéz karma, mint pl. ha rokkantnak születsz, vagy rokkantat szülsz, túl fiatalon szülsz, túl fiatalon megözvegyülsz, háborúba, éhínségbe, szegénységbe élsz, azok mind befolyásolják, és/vagy korlátozzák a döntési lehetőségeid, az életed irányát. Én egészen szabad vagyok, csak a Rend és a félelem korlátozzák a lehetőségeimet.

    Mindemellett, még mindig nem tudom, mitől érezném úgy, hogy élek. Az biztos, hogy a gyep csak annyira érdekel, hogy le tudok-e rá ülni, vagy kutyaszaros?

    • Nekem is sokszor volt, van ilyen érzésem, hogy elmegy mellettem az élet, de azt is gondolom, hogy az elvárásaink az úgynevezett élettel kapcsolatban sokszor irreálisak. Mert legyen egyszerre kalandos, de persze ne legyen életveszélyes, legyen tele repkedő boldogsággal, ugyanakkor legyen biztos is, amit nem kell félteni, meg szorongani, hogy elmúlik, megszökik, legyen tele spontán bohémsággal (elugrunk hétvégére balira búvárkodni meg hasonlók, és vizes hajjal összenevetünk a delfinek uszonyába kapaszkodva), meg a többi. Lássuk be, Rosamunda Pilcher nem valóságregényeket írt, de az ember valahogy sokszor ezekből indul ki, ez az etalon. És a média meg a fb is azt sugározza felénk, hogy másoknak bezzeg haj, milyen Életük van, csak mi nyírjuk vasárnaponként a gyepet.

      • Ezen a búvárkodós pillanatképen, balin, most felröhögtem. Vizuális típus vagyok. Valami egészen lilás-vöröses volt az ég alja és mosolyogtak a delfinek.

      • De hisz Rosamunde Pilcher pontosan erről az áldott© unalmas myárspolgárságról írt dicsőítő regényeket© ahova a bohém, tékozló hősei is visszavágynak, visszatérnek.

        Csak ő a brit nyárspolgárságról írt, ami valahogy zsírosabb és természetesebb, mint a magyar.

        • En nagyon szeretem Rosamunde Pilchert, kövezzetek meg 🙂 Ahol az összes sarki boltos total kedves, sehol egy mogorva penztaros. Ahol nyugalom van, es mindenkinek van ideje arra, hogy nyugodtan elruccanjon egy kis szabira, ha ahhoz van kedve, valamifele kellemes függetlenseg lengi körül a szereploket. Na ezt ennel jobban nem tudom megfogalmazni. De az is igaz, hogy ez a vilag fenyevnyire van attol, amiben ma elek vagy elünk. Nagyon kellemes szorakoztato irodalom, amit ir. 🙂

          • Én meg bevallom, hogy egy könyvét se olvastam, csak a belőlük készült filmekből kaptam el pár pillanatot, és abból azt szűrtem le, hogy ennyi erővel nézhetném az Álomhajót is. Szóval nálam valahogy egy polcra került a Szívhang sorozattal. A neve meg pont A muzsika hangjai gejlfílinget hozta nekem.

          • Szerintem is. Csak fogyózóknak nem ajánlott m ert állandóan esznek benne. De tényleg. Fácánpecsenye, leves, sajt, kenyér, szalonnás tojàs, báránysült krumplival, tea, csokiskeksz, füstöltlazac, … Rettenet. 😀

      • Nem értek egyet. Az önazonosság néha szenvedések kohójában születik, de csendes, egyszerű. Nem üres, másiistandemugrikénmiértnem-kalandvágy. Nem reklámokban látható. Nagyon intenzív belső élet kell hozzá.

  11. Erről megint csak ugyanez jut eszembe, amit egyszer ide már bedobtam:
    Brian: Nektek önállóan kell gondolkoznotok! Ti mind egyéniségek vagytok!
    A tömeg: Igen, mi mind egyéniségek vagyunk!
    Brian: Ti mind különbözőek vagytok!
    A tömeg: Igen, mi mind különbözőek vagyunk!
    Egy ember a tömegből (Terry Gilliam): Én nem!

    Olyan időkben különbözőnek lenni, amikor brutál erős külső nyomás van abban az irányban hogy különbözőnek kell lenni (normáliséknál minden ember kötelezően egyéniség, átlagembernek lenni lúzer dolog…), hát nem könnyű na. Mint ponty a szatyorban.

    • Igen, ha a különbözőség az elvárás, akkor éppúgy nem lehetsz önmagad, mert mi van, ha te kifejezetten szeretnél átlagos lenni, mert épp úgy érzed jól magad. Nem átlagosan, nem azért, hogy beolvadj, hanem mert azt szeretnéd csinálni, amit az átlag. Csak.

    • hát én nem látok ilyen nyomást.
      olyan nyomást annál inkább látok, hogy „tanuljál” (pontosabban: szerezz diplomát), szerezz jó állást (vagy legalább valamilyet). ez már eleve eléggé behatárolja az, hogy milyen lehetőségeid maradnak különbözni.

      • Én mind a kétféle nyomást érzékelem, amiről ti beszéltek. Az utóbbi a szüleink generációja felől érezhető. Mindenki illeszkedjen be, legyen családja, rendes ember negyven évig marad egy munahelyen stb. A másik oldal felöl érkezik a nem is ember, aki nem bázisugrik életében legalább egyszer és nem stoppolja körbe a világot, hogy hazatérvén kalandos élete emléktárgyaival rendezze be bohém garzonját, miközben valami teljesen egyedi bizniszbe csap, és még mindig csak 25 éves.

      • Mindenből ez ömlik a reklámszolgenektől a napi fb-s okosságokig, hogy legyél önmagad. És minden kasztnak megvannak a konzervlehetőségei, hogyan legyen önmaga. A rendes-birtoklós konzumerek a hibridautótól, az ökotudatos passzívháztól vagy a drága (de szintén tucat) luxusórától vagy hasonlóktól lesznek önmaguk. A megmondást-vezetést igénylő arcok választhatnak a tucatnyi szekta, politikai párt, MLM-es valósítsd meg önmagad filozófiájú munka és hasonló agymosások között. A spirituálisok elmehetnek instant elkamínót járni, kimehetnek hétvégente tüntetni valami tibeti elnyomás vagy aktuális kormányzati intézkedés ellen, vannak mozgalmak ahol lehet témákról szájat tépni és valakinek a zászlaja alá besorolni, gyűlölni a nemzetrontókat stb. Ha kihívásos vagy, mehetsz hegyetmászni, hátha van még olyan nepáli hegycsúcs amit még oxigénpalack nélkül senki nem mászott meg, próbálhatsz valami olyan kisbolygót levadászni amatőrcsillagászként, amit még senki, vagy mehetsz valami nagyonveszélyes lövöldözős országba élelmiszertosztani, korlátlanok a lehetőségek itt is. És így tovább, bármilyen alkat is vagy, megvannak az instant előregyártott skatulyák ahhoz, hogy önmagad lehess. Csak az a baj, hogy valójában skatulyát választassz, minden előre le van gyártva, a nagy jólétben és szabadságban annyi ideje meg szabadsága van a népnek, hogy gyakorlatilag mindent kipróbáltak, minden ösvényt elkezdtek kitaposni, minden hegycsúcsot megmásztak, minden kaminót ezrek sétáltak végig, szóval bármerre is indulsz, egy járt úton indulsz el valószínűleg, egy mesterkélt kihívást választassz, rettentő szerencse kell a menekvéshez, hogy találj olyan helyet, ahol nem kell hazudnod magadnak ahhoz, hogy azt érezd, kicsit letértél az ösvényről.

          • nekem is tetszett! mert sziven ütött egy kicsit. kamaszkoromban mindig arrol almodoztam, hogy barmi legyek, csak ne atlagos nyarspolgar. Es most van egy olyan eletem, ami rettentoen atlagos, masok is vegigjartak ezt az utat, nem en vagyok az elso, sem az utolso, aki kulfoldon szallodaban huzza az igat. Es megis, megvan az az erzes, hogy azt szeretem, amit csinalok, megvan a magam elete, es nem olyan eletet elek, amit tolem elvarnak. Es ez igy van jol.

        • De miért az a fontos, hogy mások megmászták-e, kitaposták-e? Nem mindegy nekem, ha én még nem jártam arra, nekem újdonság?
          Szerintem ez nem szabadság, hogy görcsösen erőlködöm azon, hogy különbözzem. Hát nem épp úgy a másikat nézem, mint az, aki utánozza? Csakazértis másképp, még ha nekem úgy lenne jó, akkor is, mert én egyéniség vagyok? Hát így én inkább nem.

          • Olvastam egyszer egy csókáról, aki mindenhová hintákat szerel fel, amerre jár. Ő maximálisan elégedett embernek tűnt, de nem azért, mert olyasmit csinált, amit más még nem.

            • Nem lehet, hogy azért csinált olyat, mert elégedett volt az életével? Nem görcsölt a másságon, egyszerűen volt, azt csinálta, ami jó neki, és ami MELLESLEG olyan volt, amit más nem csinált.

            • Igen, maradt azért jópár ember aki elégedett annélkül, hogy sokat tökölne azon, hogyan tudna mégjobban önmaga lenni. De (érzésem szerint) nem erre tart a világ. A legyél önmagad, legyél szabad stb. nyomás jó marketing stratégia, mindegy, hogy narancsléreklámban vagy politikai pártban alkalmazzák, jól terel. Felpiszkálja az önérzetet (már annál aki ere fogékony, de szerintem a többség önérzetes). Eléggé önmagam vagyok? Vagy a szomszéd jobban önmaga tud lenni mint én? Mekkora tré dolog már, hogy a házban, a baráti körben, a munkahelyemen mindenki jobban önmaga nálam. A szomszédasszony, na az mosható pelánkát vásárol, nem eldobhatót, menniyvel önmagább mint én, lehet hogy szopás van vele, de milyen menő, hogy bevállalta. A kolléga megjárta elkamínót és megvilágosodottan néz a semmibe, én meg a rohadt kölkeimet terelgetem a tucat-Balatonparton. A fanándor megkerülte a földet valami hajóval, hát ha ennyi időm nincs is, de befizetek egy ejtőernyős tandemugrásra bármibe is kerül, az majdnem olyan extrém, jó nem földkerülés, de a haveroknak legalább kiposztolhatom, lássák, hogy éppen kiteljesedem és próbára teszem a határaimat. Egyszerűen nem menő már elégedettnek lenni azzal ami van, mert az már rögtön kompromisszumot jelent önmagammal szemben, hát hol van az önmegvalósítás szégyelldmagad. És így aztán minden marketing-politikai-társadalmi manipuláció betalál, csak a megfelelő irányba kell ezt az elégedetlenséget felpiszkálni.

              • “már annál aki ere fogékony, de szerintem a többség önérzetes”
                Nem hiszem, hogy az az önérzetes, akinek a reklám piszkálja fel az önérzetét. Ellenkezőleg, az tele van kisebbségi érzéssel. Ennek két fajtája van: az egyik megy a divat után – a másik antidivatot csinál, vagy próbál csinálni. De utóbbit is a divat határozza meg.

            • Ezt nem értem, hogy ‘elégedettnek lenni azzal, ami van”. Mintha lenne vmi anélkül nekem, hogy én azt odatettem volna. Nem csak azzal lehetek elégedett, amitôl jól érzem magam?
              Az elégedettségem az igényeimnek megfelelôen változik. Pl diploma után tanítani kezdtem, nem jött be, nem nekem való, hogy lettem volna elégedett azzal, ami volt?

            • Kérdés az, hogy az igények megváltozása mennyiben fakad belülről és mennyi az ami külső nyomás-befolyásolás hatására történik, vagy pont a nyomásnak való görcsös ellenállás miatt (ezt most nem konkrétan a tanítás nem tetszett dologra írtam, csak eszembe jutott). Maga ez a legyél önmagad nyomás mindenfelől is voltaképpen azt sugallja, hogy most nem vagyok önmagam, azért kell önmagammá lennem, az önmegvalósítás szó is azt jelenti, hogy most nem vagyok valódi, megvalósítottá kell tenni magam. Méricskélésre ösztönöz, összehasonlításra másokkal, bizonytalanságot kelt. Igen, van akire ez pozitív hatással van, végre körbenéz és változtat, de többnyire csak a tevéskényszer lesz belőle, hogy akkor most valamit kell tenni, hogy önmegvalósítottabb legyek, nézzük hogy csinálják mások, kell valami stabil viszonyítási pont, de olyan meg nincs, csak a zavarodottság meg frusztráltság marad, harag a szomszédra mer ő megbírkózik a mosható pelenkával, frusztrált gyűlölet a kamínózós kolléga felé.

            • Az igényeim megváltozása kb annyira fakad belülrôl, mint kívülrôl. És van, mikor én vagyok a nyomás saját magamra és van biza, mikor görcsösen ellenállok a nyomásnak, csakazértse teszem, ha nekem nem jó. Nem feltétlen könnyebb így az életem, de nincs más választásom, ha úgy akarom csinálni, ahogy nekem a legjobb. Amúgy semmiféle közvetlen, lényegi nyomást nem érzek, úgy általában, egy ideje, az életemben. Ez szerencse és tudatosság is. A nyomást nehezen bírom, keresek más utat, ami nem nyomaszt. Kollégáim, szomszédaim nem voltak már néhány éve, és mikor voltak is, nem frusztrált, nem kínzott ki mit csinál.
              Nem is értem az önmegvalósítás körüli hisztit. Hát mégis ki mást valósíthatnék meg, mint magamat? És nem születtem annak a fajtának, akinek a zsigereiben bújkál a valamire való rátermettség és háromévesen büszkén szavalja, hogy doktornéni leszek. Én figyelek, tanulok, kialakulok, változtatok, változok. Miért baj az önmegvalósítás? Miért társul ehez olyan fogalom, mint frusztráció, meg gyûlölet, meg kényszer, meg amiket egyebeket írtál?

            • Ani: Nem neked írtam, csak eltűnődtem, annyi önjelölt, látszatra kirakat-önmegvalósító van a környezetemben. Én hozzád hasonlóan élem az életem, és nem érzem azt, hogy hívatott lennék bármi különösebb dologra, nézelődöm a világban, van véleményem, ami néha változik és kész. És sok nagy önmegvalósító ismerős felől érzem a gőgöt, ő bezzeg tavaly megmászott két geleccsert, mekkorát változtatott már az életén, a másik meg onnantól hogy havonta kiolvas egy koélhót már egész más dimenziókban gondolkodik, a harmadik meg húúdehűű mennyire meglátja a szépet a világban, mostanában gombászni jár meg gyűjti a szív alakú kavicsokat, de soha nem felejti el az orrom alá dörgölni, hogy ő (bezzeg) annyira boldog hogy a kis apró szépségekre is figyel. És ezek még a kfinomult népek, az MLM-től, meg a különböző pszichológiai okosító könyvek olvasásától meg a szabadkőműves összeesküvés megértésétől megvilágosodottakról, meg a vállás után hirtelen tudom a tuttit, a boldogságkulcsa az elengedés meg a szétvállás nem is beszéltem még. Igen, persze, túlteszem magam rajta, élem az életemet, de ez egy elvi téma itt, önmegvalósítás, és számomra az egy jelenség a világban hogy sok embernek az önmegvalósítás egyenlő a hazudok magamnak boldogságot turbófokozatával…

          • Szövetszöcske, szerintem nem látsz egy csomó élethiányt, rabságokat, játszmákat és romboló kötöttségeket, őszintétlenséget, és lekezelően írsz arról, aki másra vágyik, mint amire szokás,és akinek az igazi őszinteség és kvalitás felszabadító. Nem, nem biztos, hogy ő fel van piszkálva. Sőt, valószínű, hogy kritikusabb a többieknél. Aztán nem lép mégse. Tele van a világ ilyen nagyon értékes, csendes elégedetlenekkel, majdnem-emberekkel.

            • Mindenkinek megvannak normálisék az életében. Neked a felújított fürdőszoba zuhanyfüggönnyel az ezüstlakodalom meg a nem gyötrik őket rémálmok. Nekem a kötelező önmegvalósítás, a muszáj-mélységek, a legyél már pozitívabb gondolkodás és az, hogy házasélet közben lelkiismeretfurdalást kell éreznem ha azon kapom magam, hogy fejben Fibonacci-sorozat szerint csoportosítgatom a párom hátán az anyajegyeket egy szép hétfő este, kapkodva kell keresgélnem a mélyebb érzéseket magamban, amik normáliséknak megvannak… Mindenkinek a saját őszintesége az igazi. Neked vannak saját különbejáratú normálisék, akiken látod, hogyan tuszkolják vissza a meglazult léceket, nekem is vannak saját különbejáratú normálisék a környezetemben, akik már annyira önmegvalósítottak, hogy alig találni bennük bármi emberit a nagy megvalósultságban. Nem látok sok mindent, nem tűnik fel. Te sem látsz sokmindent, ami neked nem tűnik fel. Így megy ez.

        • véges hely a föld:)

          én mondjuk nem látom azt a nagy szabadságot meg jólétet, amiről beszélsz. nyugaton egy elég szűk rétegnek talán jobbak a lehetőségei, de annak is tizenkét hónapig kell dolgoznia egy hét caminóért.

          egyébként meg a szabadság és a jólét az ember alapállapota.

        • Szerintem meg éppen a hasonló megközelítés taszít a depibe. Eldöntöm, hogy úszni fogok, imádom a vizet, úgy, ahogy van, az illatát, az ízét, mikor az orromon át benyelem, imádom medencében és tengerben, ahogy a fekete mély alattam van és nincs körülöttem mibe kapaszkodni. Szóval na, eldöntöm, hogy úszni fogok, marha jól fogok úszni, csinálom is, rendületlen. Aztán egyik nap felötlik, hogy miért. Úgysem leszek egy Egerszegi. Hova visz ez az egész? Vannak nálam sokkal jobbak, és millióan. Egye meg a fene az egész úszást, úgysem lehetek a legjobb, akkor minek?
          Nem is túl rég jutottam el oda, hogy teszekrá. Én élvezzem, én tudjak megmerülni benne, én érezzem úgy, hogy most igenis csinálok valamit, legyen az az én utam és akkor bánomisén, hogy ki, merre, hogyan jutott el hasonló céljai felé.
          Épp az örökös mások felé lesés, mikor olyan hegycsúcsot akarunk, amit még senki, az bénít meg. Mit számít, hogy más mit?

        • Lehet, hogy a reklám, a marketing a zászlajára tűzi a “légy önmagad!” jelmondatot, ettől még alapvetően arról szól és azzal nyomasztja az életünk, hogy “légy olyan, mint senki más!”, vagy “légy olyan, mint az összes többi!”. Ugyanannak a dolognak a két oldala, lényeg, hogy önmagad semmiképp ne légy, úgy nem leszel jó fogyasztó és engedelmes alattvaló.

  12. És nem lesz sohasem Élet, amíg távol vagyok Istentől. Amíg nem szembesülök azzal, hogy bűnös ember vagyok, akin a Szent Isten haragja van. De van kegyelem a számomra Jézus Krisztusban, aki bűneimért szenvedte el Atyja haragját, aki feltámadt és él, és engesztelést kínál fel bűneimre.

    Ha Krisztus nem ad bűnbocsánatot és új életet, nincs Élet. Csak Halál.
    “Akié a Fiú [Jézus Krisztus], azé az élet: akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.”

  13. A “derűs” gyerekkor után nekem annyi célom volt az életben, hogy senki ne b.szogasson. Ezt már rég elértem de sok év után sem tudok betelni vele. Nekem ez a siker 🙂

  14. Nekem elég hamar porig ég az agyam bármilyen konstellációban, ha szóba kerül a pázsit, ha van nekem, ha nincs, nemhogy tömött-e. Amúgy is minden gyep gyanús. Mondjuk soha nem tudtam aludni, el sem nagyon hamar, meg mélyen sem, azt lesem örökké, hogy hajnalodik-e már és végül kiosonok kávézni egyedül.

  15. Pont ma chateltem egy barátommal, aki kedvesen érdeklődött a hogylétem felől, majd miután rázúdítottam a választ, feltette a kérdést: Neked mi hiányzik?
    Azóta is ezen molyolok, mert persze fel lehet sorolni, hogy mitől üres a pohár fele, de ettől nem érzem jobban magam. Ha azonban azt a részét veszem górcső alá, ami itt van körülöttem és értékes, akkor feldereng valami fény, hogy azért nem olyan rossz ez. Vagy legalábbis lehetne rosszabb. Tudom, hogy ez nem visz előrébb, és vannak olyan időszakok, amikor ezeket hiába próbálom a napfénybe előrángatni, mégis árnyékos marad minden.
    Amúgy meg egyfajta megoldást nyújt a Mátrix. Lehet választani a kék meg a piros pirula között. A 16 éves fiam a pirosat választaná, valószínű 16 évesen én is azt választottam volna, de így 45 évesen hajlok rá, hogy lehet, hogy jobban járok, ha benne maradok a látszatvalóságomban.

    • Talán rémségesen kisstílűnek tűnik, de engem az borzasztott legjobban a Mátrixban, hogy a valóságban élők valami takonyszerűt ettek mindig. Én főleg e miatt gondolkodtam el, melyik pirulát választanám:-)

    • “lehetne rosszabb” — egyszer ne azokhoz viszonyítsunk, akiknek rosszabb, ne azzal nyugtatgassuk magunkat, hogy másnak még keservesebb… Ha csupa olyan ember venne körül, aki teljes életet él és nem köt romboló kompromisszumot, talán lenne valami motiváció, hogy lépjünk valamerre, önmagunk felé, igazán.

      • Igen, teljesen igazad van. Nem is az a lényeg ebben, hogy másnak még rosszabb, hanem az, hogy számba veszem magam körül azt, ami jó. Nekem jó. Valamiből muszáj töltekezni időnként.

      • Soha ne azokhoz viszonyítsunk. Azokra figyeljünk, érezzünk együtt, értsük meg, és ne ítéljük el, ha van rá módunk, segítsünk rajtuk. De viszonyítani magunkhoz viszonyítsunk. Legjobb, ha senkihez nem viszonyítunk, szerintem az ad a legtöbb motivációt. Ha a teljes életűekhez viszonyítunk, akkor sem mi magyunk vagyunk középen, nem jól gondolom? Jó, persze, figyelni kell, érdemes, látni, tanulni szükséges ahhoz, hogy magunkat is megértsük.

        • Ez a pszichológusom eszköze. Az a tapasztalata, hogy ha valaki örökké nála üresebb, hazugabb életeket, nagyobb traumákat lát, akkor könnyen megnyugtatja magát, hogy jó lesz ez így, és nagyon hasznos teljes életű embereket venni referenciának. Valami viszonyítás kell azért. Innen már én fogalmazom: az ilyen önnyugtatgató. míg magát vigasztalja, igazságosnak tartja az igazságtalant, elviselhetőnek a rombolót, boldogítónak az elviselhetőt, és nincs motivációja változtatni. Mintha hályog lenne a szemén. Képtelen letölteni önmaga legjobb verzióját.

          • Jó, azt értem, hogy nem tudjuk függetleníteni magunkat a környezettől, a viszonyítástól, ez nyilván így van. Nem is kell, nem is baj, de az már baj, ha alappá válik, ha csak másokhoz viszonyítva tudjuk magunkat definiálni. VAgy akár egy csoport tagjaként, esetleg egy csoporttól való különállásként (ott is a csoport lesz a lényeg). Én régóta azt mondom például, hogy a vezérkos lehet főnök, – de ettől még pont ugyannyira a nyájjal béget, mint a legutolsó bárány, ha ő is béget először.

    • Az utóbbi időben elhagyta párszom a számat a mondat: Bárcsak a kék pirulát választottam volna. De fejest ugrottam, benyomtam a pirosat. Nem tudom, jó döntés volt-e, egyáltalán kiderül-e, kaphatok-e bizonyosságot efelől. Ami viszont fura, hogy mostanában az is gyötör, hogy mi van, ha van még egy sárga pirula, amivel a még igazibb valóságba lehet jutni. Tegnap olvastam ezt a bejegyzést, ma meg nem tudtam aludni…

    • Mindig azon csodálkoztam, miért nem repül minden lázadó a Mátrixban. 🙂 Ha eleve tudják, hogy az nem igazi, hogy a szabályokat meg lehet kerülni vagy meg lehet szegni, miért érte be Trinity azzal, hogy nagyot ugrott? 🙂 Addig jártam volna vissza, amíg meg nem tanulok repülni.

  16. Nekem sok szempontból sikeresen alakult az életem, van szerelmem, van munkám, amit alapvetően szeretek és amiből el tudom tartani magamat. A két legjobb barátnőm hatalmas nehézségekkel küzd, egyedül nevelik a gyerekeiket, anyagi gondok, stb. Nagyon sokáig nem beszélgettem velük a problémáimról, kisstílűnek éreztem volna. Aztán pár hónapja valami megváltozott, úgy éreztem, hogy jogom van a problémáimhoz, és ha felmerül valami gond (ami egyébként sok esetben a megújulás előszele, sok esetben persze csak picsogás) ugyan már ne szólaljon meg egy rikácsoló hang a fejemben, hogy mekkora szemét vagyok, hogy nem vagyok mindig elégedett és debezzeg a többiek. Aztán egy borozós este elmeséltem az egyik barátnőmnek az aktuális nehézségeim, és láss csodát, nem azt mondta, hogy demásnakennyisincs, hanem végighallgatott, és nagyon jó meglátásai voltak. Sokat segített, és láttam rajta, hogy jól esik neki, hogy ezúttal ő segíthet. Komolyan, nagyon hálás vagyok neki, nála önzetlenebb és nagyvonalúbb embert nemigen ismerek.

    • A barátnők erre valók, nem? Nekem múltkor nyiladozott a zsebemben a bicska, mikor a barátnőm arról panaszkodott, hogy egy bizonyos csoportban munka közben ő jól érzi magát, csak most szabadidős tevékenység lesz velük, és ott már elő fognak jönni különbségek, és ez mennyire zavarja. ÁÁÁ. De befogtam, és végighallgattam, mert a kisangyal azt mondta, hogy ha most ez foglalkoztatja, akkor ez van. A végén ő maga jegyezte meg, hogy ez semmiség ahhoz képest, amiket az elmúlt hónapokban állt ki, de ha ez van, ez van. Szóval így van ez, na.

      • Igen, erre valók. Egyébként itt is a kölcsönösség számít. Ő elmondja a gondjait, én is elmondom, és az anyagi különbségek itt sem számítanak, nem kell szégyellnem, hogy nekem jobb. Objektíve persze az én problémáim semmik az övéhez képest, de nem objektíven, dekára-grammra mérjük egymás dolgait.

  17. Ez a legrosszabb érzés szerintem.
    Amikor mindened megvan, és mégis hiányzik valami, rosszul vagy, de nem tudod, hogy mi bajod.
    Még meg se tudod magyarázni.
    Pont ez a réteg csavarodik be legjobban szerintem.
    Valami kéne, de mi?
    Élet?
    Küszködni valamiért, de úgy, mint az állat?
    Szenvedély?
    Én nem tudom!
    Az én drága, csodálatos, okos, szépséges barátnőm a “fejlett Nyugaton” majd’ beledöglik.

    • Az egészségesen strukturált életet, értelmes feladatokat, terheket ne keverjük már össze azzal, hogy valaki olyan túlterhelt, hogy semmiről nincs ideje gondolkodni, és a túlélésért hajt. Háborúban nem lettek öngyilkosok az emberek… mit mond ez a háborúról? Talán a barátnő egy más életminőséget céloz meg, ott mások a problémák, és más a boldogság is.

          • FB-bölcsesség, de tényleg sosem lesz tökéletes, maximum pillanatokra. Pozitívabb módon úgy is megfogalmazhatom, hogy a tökéletességet nem itt kell keresni.
            Szerintem ha alapvető dolgok hiányoznak, akkor egyértelműnek tűnik, hogy a lakás, a pénz, a biztonság hiányzik, és ezt normálisnak is érzi az ember. Na de ha mindez megvan, akkor is jön az érzés, hogy nem tökéletes, csak ezúttal már a lelkifurdalás is társul hozzá, meg az elveszettség érzése, mert nehezen fogalmazható meg, hogy mi hiányzik.
            Az éjszakai sejtésekre meg oda kell figyelni, szerintem olyankor szólal meg az énünknek az a része, ami nappal nem jut figyelemhez. Mindenféle ezoterikus izé nélkül úgy gondolom, hogy sokszor az ember már tudja, hogy mi van, megvan minden infó, de a tudatos énje (biztos van erre valami pszichológiai szakszó) nem engedi, hogy meghallja. Ilyenkor jönnek a “jósálmok”, amik nem jósolnak, csak tájékoztatnak. “De néha megállok az éjen” – nem véletlen, hogy éjjel…

          • áh, valami borzasztó okosat írtam, de nem jelenik meg… Ezt jelnek veszem, és megyek aludni inkább, mint hogy okosakat írjak 🙂

          • Igen.
            Nehéz ez is.
            És nem tudom a választ.
            Van, amikor hiányzik valami.
            Neki is hiányzik, én csak sejtem, hogy mi.
            Nagyon szeretem őt, szeretném, ha neki jó lenne, de beleszólni nem tudok az életébe.
            Másrészt ki a bánat vagyok én, hogy beleszóljak?

  18. Az nem ilyen függetlenfilmes toposz, hogy a rendezett polgári élet a zöld gyeppel, fényes padlóval, arany retriever kutyával, két szép gyerekkel, autóval, nyugdíjbiztosítással MAGA A POKOL?

    Nem inkább egy olyan alap, ahol már az összes fizikai szükséglet elég jól el van látva ahhoz, hogy felmerüljön a lelki problémákkal, önmegvalósítással való foglalkozás? (Maslow-piramis) Sok embernek pedig elérhetetlen álom.

    Ezt ismeritek? http://www.szepi.hu/irodalom/lazar/buddha/buddha18.html
    Mindig ez jut eszembe a midlife crisisről. Simf, aki kihívja a zongoralehangolót, visszaadja a diplomáját, lebontja a házát, visszaviszi a feleségét, hogy újrakezdhesse az életét ifjún és szegényen. A gondos Lázár Ervin a szép zöld gyep kiirtásáról sem feledkezett meg.

    • “Az nem ilyen függetlenfilmes toposz, hogy a rendezett polgári élet a zöld gyeppel, fényes padlóval, arany retriever kutyával, két szép gyerekkel, autóval, nyugdíjbiztosítással MAGA A POKOL?” De. És mint ilyen, mély művészi igazság, attól olyan frekventált.

      • NEm tudom, hogy ez törvényszerű-e. Mi van, ha valakinek nem (ön)cél, hanem – egy – eszköz? Az még akár boldog is lehet, ha pázsit meg a család rendben van. Valószínűleg az is kell azért, hogy ezek mellett még egy csomó minden más is meglegyen, ami nem anyagiakban kifejezhető.

        • De hát ki mondta, hogy okvetlenül az, hogy törvényszerű? Csak abban az életben jellemző. Hogy a keretek is tartanak, ha üres is az egész. Olyan szép, irigyelt. És akkor a kontraszt,hogy semmilyen. Hogy a külsőségek túl sok figyelmet, időt kapnak. Ahogy szerintem a tüchtig háziasszony és a szexistennő tudatilag, mentalitásban kizárják egymást (tudom, hogy hazabeszélek, na, de tényleg), ugyanúgy nem hiszek abban, hogy korrektül, teljes munkaidőben rendben-tisztán tartott kert+ház+gyereksereg(+telek!) mellett létezhet belső szabadság és idő fejlődni,nyílni, csodálkozni. egyszerűen nem jön ki. Időben, prioritásban. Ennek jelképe a gyep.

          • Na igen, értem, ha egyszer a teljes élet kell a gyephez, akkor másra nem marad, tudom – de mi van, ha imádja a gyepet, ÉS a szükséges időt kertész alkalmazásával szerzi meg. Szóval a jellemzőt értem is, meg látom is, persze hogy jellemző. Csak azt mondom, hogy biztosat csak akkor tudunk, ha elbeszélgetünk a kert gazdájával, ha a gyepen kívül az életébe is bepillantunk. Ahogy a többiekébe, az önmegvalósítókéba is jó benézni, mert bizony a mindennap színház/kiállítás, kivéve mikor épp extrémsportolunk meg alkotunk meg meditálunk élet sem biztos, hogy teljesebb. Sőt, hány ilyen mögött van lázadás a gyepes szülőkkel szemben (alig önismerettel), például.

    • Ezt már egyszer megosztotta valaki itt a blogon, akkor is jó volt, most is örülök neki.
      Nekem egyébként van egy kollégám, akire pontosan illik a bejegyzés szövege, már ami a körülményeket illeti, és totál elégedett a helyzetével, az életével, a legnagyobb problémája tényleg a pázsit. Mivel nincs sok közös témánk, ezért a múltkor, mikor kettesben maradtunk, rákérdeztem, hogy mi újság a füvével. Azt válaszolta, hogy most volt orvosnál, aki adott valami cseppeket – hamar kiderült, hogy hallásproblémája is van, és úgy értette, mi újság a fülével 🙂

      • Jaj, ez novellába való. Az én egyik ismerősömnek ugyanez. Gyönyörű élet, csak épp éjjel-nappal zúg a füle. Rájött, hogy miért, de nem változtat. Megtartják a keretek.

  19. Olvasom a kommenteket, felmerül a kérdés, pontosabban nagyon adódik a könnyű értelmezés: az ember örökké elégedetlen-e, és ami rendezett és szép, de kiszámítható, azt okvetlen unja-e, nem tudja megbecsülni, mindig más kell, több kell, first world problem, el vagyunk mi kényeztetve, mások meg a túlélésért güriznek.

    Mindenkit arra biztatnék, ne elégedjen meg ennyivel, a szöveg feladvány, hogy mi baja van ennek az embernek, a válasz pedig az olvasóban van, aki hasonlókat érez. Neki mi hiányzik? Most magyarázni fogom a szöveget, mintha irodalomóra lenne, nem túl szerencsés feladat, de legyen. A bejegyzés irodalmi szöveg fiktív énnel, nem az én monológom, hökkenet, hogy még mindig meg kell ezt jegyeznem. Annak a létállapotáról szól, aki sejti, hogy ez látszatélet, de nincs motivációja, kapaszkodója, hogy kitörjön. Nem pontosan annak a története, aki ihlette, az ihletők mindig csak ürügyek, elnézést kérek tőlük itt is a szörnyű, felhasználós hajlamomért, biztos zavarba ejtő és frusztráló ezt olvasni.

    Szerintem nincs akkora különbség a túlélésért güriző, kiégés felé tartó kispénzű (de nem nyomorgó) dolgozó és a pázsitos férfi alapproblémája között. Nem, nem önmagában a pázsit a baj, meg az eseménytelen házasság. Hanem a kellek, a sorvadó lélek, a hiány, az intellektuális izgalom hiánya. Ami itt unalmas, azok a megírt forgatókönyvek: a jómód fenntartása, családi ház, a kert, a kocsi, ami viszi a pénzt, a meló, amit ehhez vállalni kell, a döntéseket nem igénylő, rutinos helyzetek, az elidegenedés, belefáradás, a monogám, élethosszig tartó házasság mint norma (ha nem norma, akkor nekem tök oké mint létező verzió, de ha norma, minthogy az, akkor magyarázza meg nekem valaki, mitől ilyen kibaszott boldogtalanok az emberek, tendenciaszerűen). És hogy ez kívülről, egy megfelelően felépített család- és énképpel sokáig élhetőnek tűnk, akkor is, ha belül már elsorvadt. Az üvöltő ellentét aközött, amit hajnalban érez a férfi, és amit nappal él és mutat kifelé, és ami, rutin lévén, elműködget sokáig, nem látszik, deszépenélnek. Az, hogy nem lehetsz őszinte. Aki szerint ez nem probléma, arra mit mondjak (szöcske?).

    A másik kérdés, hogy van-e egy eszmény, amire dialektikus hajlamú olvasóim azonnal következtettek, hogy akkor biztonság és anyagi javak, gyep, ház NEM, azt mind felrúgni, kiszállni; lelki tartalmak, ki tudja, miféle vágy a spiritualitásra, teljesség, elkaminó, darócruha IGEN. Nincs ilyen ellentét. Én például tök boldog vagyok, és tartósan tudok az lenni különösebb meditáció és elkaminó nélkül, materiális környezetemmel, benettonjaimmal, arckrémemmel, konyhámmal, csak mindez üres volna egy csak ilyesmit célnak tételező kapcsolatban, eleven rezgések nélkül (és a házasságom sem ilyen volt, hanem nagy emberi találkozás, naponta), avagy — mivel nem élek együtt férfival — állandó gondolkodási folyamat, néven nevezés, írás és főleg a minőségi emberi kapcsolatok nélkül. Ha szeretnétek valakit: egykeresőként, a kaotikus életemmel, budai középjómódban én tök boldog vagyok, jól érzem magam, van erőm a harcaimhoz, tudom, ki tud segíteni, szeretem a szerethetőket, és nem akarok mást sem anyagilag, karrierben, sem spirituálisan. Ezért terjedt el rólam, hogy önelégült vagyok. Legyen. Inkább, mint a nyafogás meg a “jó, de…” létállapot. Nincs de.

    Szerintem nem kényeztetett el, amim van. És szerintem létezik szabadság, kritikus távolságtartás, valamelyes függetlenség alternatív valóság a rendszeren belül, bár ezt sokan vitatják.

    • Szerintem n/s/incs eszmény. Csak annyi van, hogy kinek, mikor, miben jönnek össze az “eleven rezgések”. Nekem ez olyan szépen kijött egyes kommentekből itt is. Van, kinek soha, semmiben, van, hogy olykor, szakaszokban, olyat úgy általában nem láttam, hogy ez élethosszig meg lett volna. Amúgy meg, ha összejön ez bármilyen körítéssel, kérdés az, hogy az akkor meddig tud, tud-e eleven maradni … merthogy ha már összejött, akkor van-e tovább.

    • Az üvöltő ellentét aközött, amit hajnalban érez a férfi, és amit nappal él és mutat kifelé, és ami, rutin lévén, elműködget sokáig, nem látszik, deszépenélnek. Az, hogy nem lehetsz őszinte….
      Mi van akkor, ha ez a deszépenélnek maga a boldogság? Az őszinteség és a boldogság nem biztos, hogy összefér, eleve a pozitív beállítottság attól lesz pozitív, hogy a negatív dolgokon nagyvonalúan át tud lépni. Az őszinteség soha nem lehet nagyvonalú meg jóindulatú… Boldog vagy, ha találsz olyan szemszöget, ahonnan rózsaszínűnek tűnnek a dolgaid és fényességesnek a jövő. És boldog maradhatsz, amíg elnyomod magadban az ingert, hogy keress más szemszögeket, ahonnan már látszanak a szaros barna foltok a rózsaszín képen. Tulajdonképpen lehet, hogy az a boldogságra való képesség, hogy ha találsz egy ilyen rózsaszín szemszöget, akkor nincs rossz szájízed, hogy esetleg más szemszögből rosszul festene az a kép amit látsz, örülsz, hogy képes vagy rózsaszínben látni és nem próbálgatod ennek a határait. Simán lehet, hogy boldogok a lelki szegények, és aki tudatosan boldogságot keres, az eleve nem találhatja meg, a keresgélés kizárja a megtalálást és ha már nem keresed, akkor viszont rögtön meg is találtad?

    • Nem akarok előre csomagolt ideológiát nyújtani, de a buddhizmus nagyon szépen leírja ezt a jelenséget, amikor kimondja, hogy az ember mindig elégedetlen, sosem teljes az élete, mindig van valami, ami döcög, hiányos, tökéletlen, nem elégséges. Ez lehet konkrét, súlyos szenvedés, de lehet annyi is, hogy az újonnan megvett autóm színárnyalata mégsem olyan, mint amilyet elképzeltem, és a 2 közötti spektrumon lehet bármi. Ugyanaz a jelenség mindkettő, és az emberi tudati működések szükségszerű velejárója. Szerintem pontos leírás.

    • Én asszem értem a szöveget, de most olyan kibaszottul boldog vagyok, hogy négy egész napja szünet van és akkor kelek, fekszek, edzek, internetezek, olvasok, macskázok, amikor akarok, hogy nem vagyok fogékony az élet hiányának kínjaira.
      Most jó, és nincs de. Még az is katartikus élmény, hogy hétköznap délre, ebédre tökfőzeléket főztem, és hozzá fasírtot ettem és nem kellett sehova, de sehova sietni. Tegnapelőtt fél kettőig ágyban olvastam a Gyilkosság az Orinent Expresszen-t, délután edzésre mentem, tegnap pedig – megint csak edzés után – megnéztem a Tizenkét dühös embert, és utána a Disney-féle Szépség és a szörnyeteget. És cseteltem éjjel fél egyig. Ma sztárfotókat készítettem a macskáimról, majd darazsat vadásztunk és egész délután animét néztünk. Senki nem szól, senki sem basztat és a férjem azt mondja, hogy ez augusztus végéig így lesz. Én vagyok az élet királya, basszus!

      • Ájjj, de jó is ez!
        Tavaly évek óta először tudtam hosszabb szabit kivenni, amibe belefertek az ilyen napok is, hat tenyleg maga a mennyorszag.
        A strukturálatlan idő, amikor nem vagyok takra beosztva, az mennyire nagyon kell, szerintem én azért éjszakázom annyit, mert akkor ugyan az alvás rovására, de van olyanom.

        • Én nagyon sokáig éltem így, és tényleg jó volt, de egy idő után az anyagiak miatt feladtam. Most sokkal nagyobb biztonságban érzem magam – nincs olyan, hogy nincs munka, máskor meg majdnem belefulladok, és olyan se, hogy majd hónapok múlva fizetnek és addig majd összehúzzuk magunkat. Fáj a szabadság és a szabad időbeosztás hiánya, de most többet ér az, hogy nem kell a számlák miatt aggódni, és nem kell mindenből a legolcsóbbat venni, nyugodtan vásárolok jobb minőségű élelmiszert, ruházatot, cipőzetet, mert tudom, hogy kijövünk a hónapban és félretenni is tudok. Aztán majd lehet, hogy lesz olyan, hogy visszamegyek szabadúszónak.

            • Az anyagiak voltak a legfőbb ok, de mellette közrejátszott az is, hogy egyre jobban elkezdett érdekelni az, amit most csinálok. Sokáig csak félállásban tanítottam, de fura módon mostanra úgy kezdtem érezni, hogy sok minden után szeretnék még mélyebbre ásni ebbe. Épp jókor jött a lehetőség is, és nagy szerencse, hogy ez által pénzügyileg is jobb helyzetbe kerültem.

    • “Az, hogy nem lehetsz őszinte. ”
      azért gratulálok annak a teremtés koronájának, aki nem lehet őszinte, középkorára. mégis mit csinált akkor addig magával, az összes joggal és előjoggal a tarisznyájában, családfőként? annyi ilyen pasit ismerek, ma egy ilyennek a feleségével beszélgettem telefonon háromnegyed órát, mert nem volt szívem letenni. a fickó épp kurvára önmegvalósít egyébként, és igen hepi, a nő meg hordja a gyereket fejlesztése és állva elalszik, ha van pár perc nyugta. a pasi jó barátom, sőt inkább ő a barátom nem a nő, szóval nem nettóban fikázok, csak látom a szememmel ami zajlik. ja, ő sem lehet őszinte, a srác, azt mondja szegény néha, sóhajjal…

      ez nem az élet hiánya szerintem elsősorban, és még csak nem is az élet kereséséről szól, ez messze nem ilyen szép, emelkedett szabadságkeresés midlife idején hamáreddignem, hanem arról, vagy legalábbis én úgy fogalmaznám a férfiak esetében, ha még addig sem sikerült eljutnia, hogy legalább őszinte legyen, hogy a puhapöcsségből való felnövekedésről, vagy a felnőtt emberré válásról. hamár történelmileg az övék a pénz, a paripa, a fegyver és amiről persze még véletlenül sem kívánnak lemondani felesbenre, hogy lehessen kicsit a nőknek jobban levegőt kapni tőlük, meg a nagy szabadságkeresésüktől.

      bocs, tudom, hogy durva voltam, és bár a düh is dolgozik bennem a telefon kapcsán, ezt sokkal inkább meggyőződésből írom. ezt a típusú férfit, akiről a poszt szól, én sajnos mélységesen megvetem, és sem megértő, sem együttérző nem kívánok velük lenni. nem tud aludni? hát nem csodálkozom. az lenne a meglepő, vagy a gigagáz, ha még mindig tudna. mondjuk ismerek olyat is, jópárat.
      én kérek elnézést.

      • Pedig igen sokan vannak. Melóba bedarálódottak, klánokban vagy családi fotókon szerepüket betöltők.
        Körülbelül négy hónapja valahogy idegenül kemény a hangod. Ítélsz. Nem is értelek sokszor. Mások vannak mindig számonkérve, te felmagasztosulsz. Sokféle pokol van, sokféle torzulás és kín, és sok mindenbe lehet beleragadni. Nem mindenki él nyitott, elfogadó, pezsgő szellemi miliőjű környezetben. Nem mindenki látja önmagát. Egyébként tud aludni. És gyeppel álmodik.

        • 🙂 ebben a kérdéskörben, hatalmi visszaélés tekintetében, szerintem mindig kemény a hangom és igen, ítélek, sőt elvárok. nem egyénileg, hanem társadalmilag, jelenségileg.
          nyilván meg lehet érteni és át is lehet érezni mindenki kínját, csak nem gondolom, hogy el kell fogadni. a hatalmi visszaélés nálam zérótoleráns, és nem csak négy hónapja. nem gondolom, hogy magamat más mércével mérném, mint bárki mást ezügyben.
          ha olyan világban élnénk, ahol a jogokhoz, az erőforrásokhoz, a döntéshozatalhoz a nők és a férfiak egyforma eséllyel tudnának hozzáférni, és a kulimunkát is egyenlő mértékben végeznénk, akkor nem azt gondolnám, amit írtam. de már akkor sem, ha lenne érdemi férfihang, valami társadalmi szintű férfi-dialógus, javuló tendencia a nemek közötti együttműködés kapcsán, társadalmi méretekben, de sajnos még mindig nincs, viszont ami meg van helyette, hogy a jelenség árát a nők fizetik meg így vagy úgy. illetve általánosabban azok, akik hatalmi helyzete az adott szereplőhöz képest gyengébb, és függnek tőle. a politikusok esetében a nép, a tanárok esetében a tanulók. azt gondolom, hogy nem itt tartana a világ ahol tart, de különösen nem a mi országunk, ha azzal együtt is, hogy értjük az egyén lelki kínját, sokkal határozottabban szabnánk meg azokat a határokat, amiket nem lehet áthágni, akármekkora is a kín. nem lenne akkor százmilliós projekt szegény bántalmazók lelki életének ápolására, nem tehetnék meg papok és politikusok, hogy gát nélkül tolják ami a csövükön kifér. a posztban felvázolt jelenség szerintem nagyon pontos és fontos, és nagyon rátapint valamire, ami sokkal messzebbre mutat mint az adott férfitípus/férfikín. még akkor is, ha nem arra a részére tetted a hangsúlyt.
          ezekben nincs közöttünk egyetértés?

        • és igen, sokan vannak. nyomasztóan sokan, nem is véletlen, hogy itt tartunk ahol, mint ország, mint a házasságok állapota, mint egyéni lelki jólét, életminőség tömegesen. pont ezt mondom én is. csak erre a tényre én nem tudok megértően és elfogadóan rábólintani.

        • valami még eszembe jutott ennek kapcsán. az a posztod, amit a nők elsárkányosodásáról írtál, és az, amit felróttál ott a férfiaknak, az emlékeim szerint. meg amit a válósban (az és akkor eldobják, valami ilyesmi volt a címe). az, amit a nők éveken át felrónak a férfinak, ami miatt sárkánynak lesznek kikiáltva, annak az ikertestvér jelensége ez, ez a megélés, a férfi oldaláról, éveken át, amit itt leírsz. pontosan az, hogy a férfi nem tudott, nem akart, nem volt hajlandó őszintének lenni magával. nem figyelt, nem törekedett, húzta a gályát, és ennek égisze alatt felmentette magát a lelki munka alól, mert megtehette1. a nő dolga a kapcsolatot ápolni. ehelyett a férfi azt csinálta, amit itt is írsz, és ami valójában baromi kényelmes volt hatalmi szempontból. és amivel már csak akkor kezd el foglalkozni, amikor a saját nyakába rohad, amikor neki kezd már túlzottan fájni.
          azt állítom, hogy ha ezt a fajta élettörténetet nem kritizáljuk meg oksági szinten történetileg, és nem támasztunk ezek kapcsán már sokkal korábban elkezdődő elvárásokat, akkor nincs esély arra, amit annyiszor és annyit mondtunk már itt is, hogy a párkapcsolatban élő férfiak sokkal hamarabb, felelősségük és vállalásuk teljes(ebb) tudatában kezdjenek el magukkal (és ennek eredményeként a partnerükkel) beszélgetni, és ne csak akkor, mikor már nekik nagyon nyomasztó a gyepügy. és akkor nem fognak egy nap arra ébredni álmatlanul, hogy üres az életük és a kapcsolatuk.
          lehet hogy ezt rosszul látom, de így látom, és ebben most nincs semmi düh, számonkérés, ez részemről szimpla női rendszerkritika, és tök fontosnak és validnak tartom ezt az érvelést. érted amit mondani akarok? egyetértesz ennek az álláspontnak a legitimitásával? mondom ezt úgy, hogy értem és megértem a férfikínt is.

          mindenkit meg lehet érteni a rendszerben, nyilván minden rendes polgár úgy megy bele a házasságába, hogy jót akar. tegnap dühös voltam, sajnálom, de a mondandómat tartom és a kritikai élét, a keménységét, az ítéletet és az elvárást is, abban az esetben, ha társadalmi szintű változást akarunk a nemek közötti, a párkapcsolati viszonyokban. ha meg nem, akkor meg tőlem mindenki azt csinál amit akar :).

      • a Maslow piramis felső részében egyensúlyozva szerintem nincs olyan pillanat az életben, amikor az ember ne dönthetne úgy, hogy elkezd őszintének lenni. pláne nem felnőttként. először magával, aztán a szűkebb környezetével, aztán egyre szélesebb körben. ez vezet szerintem az önazonossághoz, az egyre kevesebb (ön)hazugság, megjátszás, sunnyogás. szerintem nem őszintének lenni nehéz, hanem vállalni a felelősséget azért, ami következik belőle. hatalmi helyzetben mindenki lehet őszinte. az én ontológiám szerint még pluszban dolga is, hamár bevállalta a hatalmi helyzetet, vagy nem teszi le önként és jól érthetően, és megy el a búsba, ahogy tehetnék azt a politikusok például.

        hajnali ébrenlétkor szerintem nem azt nehéz keresni, hogy merre van az élet, hanem azt tudni kimondani arra ami nyomaszt, hogy basszus, ezt kurvára elbasztam, majd pedig feltenni a kérdést, hogy mindebből a helyzetből hogy tudok úgy kimászni, hogy lehetőleg ember maradjak a saját tükrömben. a szabadság (keresés) ebben a témakörben szerintem csak tünet, nem pedig a gyökere a problémakörnek.

        • Az, hogy őszinte leszek, önazonos leszek, bátor leszek.. Nem döntès kèrdèse. Folyamat vège, ha már van annyi erőm. Attól, hogy a piramis csúcsán ücsörgök, mèg érezhetem szarul magam. Attól, hogy én kurvára magamra találtam, mèg nem bántom meg őszinteséggel a 90 èves anyósomat, aki hazugságban èlte le az èletét. Az nem őszintesèg, az kîméletlensèg. A tapintat ès az alàzat hiànya. Ezek a kötelek pedig körbefonják az életünket. Ott tekeregnek a gyepen.

          • igen, egyetértek. ráadásul az önazonosság felé haladásnak nem gondolom, hogy egyszer csak vége van, hogy odaértünk, ez is megvan, én ezt sokkal inkább egy folyamatnak látom, és reakciók/döntések sorozatának, az élet során érkező helyzetekre. az, hogy az őszinteség döntés kérdése, azt úgy értem, hogy azt el lehet döntenem, és ebben szabad döntésem van bármikor, hogy magam felé őszinte kezdek lenni, és döntéseket hozni arról, hogy mit és miért csinálok úgy ahogy, az (adott esetben elég szűk) lehetőségek között, pl. mit mondok és miért úgy. ezt lehet szerintem eldönteni egy adott ponton, ezirányba elkezdeni változni, és igen, ez lehet egy folyamat eredménye szerintem is, mikor már van annyi erőm. meg lehet akkor is, mikor már annyira szarul vagyok, és annyira felemésztette az erőm az önhazugság, hogy nem tudom tovább fenntartani. vagymi.

            • Igen, valahogy így, szerintem is. A félelmetes, hogy az önmaguknak hazudók pontosan tudják, mi újság. De csak így tudják túlélni.

        • Aztán a hajnalban töprengő férfi szeretőt keres, hányszor láttam. Sőt, az egyik legjobb barátom még meg is kérdezte, hogy jó ötlet-e. Mondtam, a barátnőddel, a gyerekeddel és abban az országban lévő állásoddal kockázol, neked kell tudni, hogy hol áll a kapcsolat, megéri-e, nem éreztem magam kompetensnek.

  20. Én azt nem értem, mért felsőbbrendű egyik norma a másiknál. Az emberek különbözőek. Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe, ahogy a költő is megénekelte. Valamivel meg kell tölteni a két semmi közti részt, végső soron nem látom mennyivel értékesebb nagy mély gondolatokkal tölteni, mint kipiszkálni a köldökszöszt békésen, majd kiürült aggyal vakargatni a sörpocakomat… Most mért lenne magasabbrendű dolog az eleven rezgéseket élvezni mint az új szépen csillogó alufelniket nézni a kocsin, amit ráadásul sikerült ár alatt megvenni? Van egy csomó ember, akinek az eleven rezgések púp a hátára, ellenben jól és biztonságban érzi magát bent a nyáj közepén, ha mindennap ugyanazt lehet reggelizni és a gyerekei nem hülyébbek az iskolában mint a nagyátlag. Jó érzéssel tölti el, ha kb. ugyanott tart mint a szomszédai, mindenféle önhazugság nélkül, szimplán kedveli az akolmeleget. Értem én, hogy a maszlópiramis alá meg fölérendel, de egy csomószor van olyan hétfőeste, hogy rohadtul nem hiányzik a piramis csúcsa.

      • Akkor neki az eleven rezgésről szól. Másnak meg az olcsón beszerzett alufelniről, meg a gyommentes angolpázsitról. Ahogyan az angolpázsit gyommentesítése üresnek hangzik, ugyanúgy hangozhat semmitnemjelentőnek a lélekrezgetés, Mindkettő egy életút, egy keret a semmiből semmibe vezető úton. Nem biztos, hogy akinek nyűg a rezgés, annak gyorsan lelki megvilágosodás kellene, meg gondolkodásátépítés mert ő nem működik jól, vagy valami kimaradt az életéből. Pont egyformán oké az elevenrezgés meg az alufelni, egyiket sem meggyógyítani meg felszabadítani kell, szimplán csak érdemes praktikusan azt kitalálni, miről beszélgetnek majd, ha mondjuk közös liftbe szorulnak pár napra.

        • Bűnös és ostoba ez a relativizmus, szándékos értetlenség. Ez ilyen blog, itt ilyen humán szándékok, panaszok, emberiteljesség-igények feszülnek, alufelnire nem izgulunk, használati tárgynak tekintjük, amúgy is máshol kapható.

          • Amikor többesszámban beszélsz, az nem normaszabás a közösségnek? Aki az angolpázsitra izgul, annak itt nincs helye, ez a verdikt? Ha valakit néha boldoggá tesz,azt a lyukat be kell tömködni a kerítésen, vagy nagyritkán lehet lazázni és boldogan nemhiányolni az emberiteljességet? A zászlón meg a közös küzdelem azok ellen akiket az akolmeleg tesz boldoggá?
            (vágom, hogy nem vagyok szimpatikus meg kiszolgáltatott kapaszkodókereső sem, de attól még elég barátságtalannak érzem ezt a választ,szerintem ha te kapnád valakitől, rögtön normálisék megmondják dossziéba menne)

        • Senki nem akar senkit felszabadítani, meggyógyítani. Ha engem kérdezel, irodalmi céljaim vannak: jelenségeket szeretnék láttatni, megértően és plasztikusan ábrázolva őket. Ez a poszt szólhat a mély megértéséről az ilyen nemistudommibajom-férfinak, és szólhat ugyanennek az életérzésnek a kemény elítéléséről. Úgy van megírva. Az olvasó dönt, az ő értelmezése a lényeg, én nem állítottam azt sem, hogy bármi is értékesebb bárminél.

    • Nade. Ez a poszt pont nem azokról szólt, akiknek megfelel. És ha figyeltél, nem is ítéli el őket. Miért érzed magad eltalálva?

      • Ez számomra elvi vita. Amiben eltalálva érzem magam, az a nyomás (mintha normálisék felől jönne), hogy ilyennek vagy olyannak kellene lennem, ha nem olyan vagyok, az nem oké, javítani kell. Illetve nem is nyomás ez, kutyát nem érdekli beállok-e én is a sor végére lelketrezegtetni, inkább annak az érzékeltetése, hogy én(illetve nem csak én, hanem mindenki aki nem tartozik az itteni mi-be) más kaszt vagyok, a kevésbé intellektuális. Egy csomó félmondatból süt a mi ugye tudjuk mi a napi katarzis, meg a lélekrezgés, ti meg nem. És egyszerűen nem fér a fejembe, hogy ha érezed milyen az amikor “úgy” néznek rád normálisék mert nincs fürdőszobafüggönyöd meg nem anatómiailag formált cipőt veszel a gyereknek, akkor hogy tudsz ugyanúgy normálisékként nézni valaki másra, mert intellektuálisan nem úgy működik, ahogy szerinted kellene.
        És általában nem szeretem a kasztosítást, vívom a magam szélmalomharcait mikor késztetésem van(most mindegy, hogy éppen a kuruc infón folytatok széllel szemben vitát vagy a jehova tanúi oldalán, a kötődve nevelő bioanyák között, vagy a bölcsészfeministák fórumán, nekem ezek összemosódnak, a zárt kirekesztő és kasztosító közösségeket látom ezekben, a mi megvilágosodottak és ti a plebsz különbségtételt. Aztán lemegyek ebédelni a kollégákkal majd esténként mélyen álomtalanul alszom, nem kavar fel, de rázom, mint foxi a lábtörlőt, rendes zsidógyerek vagyok, érzékeny a gettósításra, ezek a parttalan elvi viták az én flepnim, egyszerűen bele kell mennem, akkor is ha nem én vagyok érintve a gettósításban. Ennél jobban nem tudom elmagyarázni a miértet, mindenesetre amíg nem kapom meg a kitiltást a házigazdától, addig leírom amit gondolok, akkor is ha nem népszerű, úgy ahogy gondolom, nem a közösség szájaíze szerinti modorosra fogalmazva )

        • Igen, nekem is így tűnt. A vita kedvéért vitázol. Holott csak szöveget kéne érteni. A posztban nem volt szó sem kasztosításról, sem mi-ti szembenállásról, semmi ilyesmi. Lehet, hogy ott is látod ezeket, ahol nincs. Az meg nagyon fárasztó. Szerintem neked is.

          • Ahol látom, ott számomra létezik, a valóság szubjektív. (ezt nem hinném, hogy pont itt kellene magyaráznom, ahol sokan olyan történéseket is hatalmi vagy férfi-női működések logikája szerint értelmeznek, amiket a feminista zárványokon kívüli világban mainstream értelmezésben senki nem lát így). Én ezt a gettósítást,kirekesztő törzsi ösztönt látom bele sokmindenbe, olyanba is, amibe lehet, hogy nem kellene, mer ez meg az én flepnim, ennyi, ez a látásmód hozzám tartozik. Nekem ez a poszt arról szól, mikor a szerencsétlen kasztonkívüli rádöbben arra, milyen nyomorult is az élete, de ő nem beavatott abba kasztba akik ismerhetik a szabadság igazi ízét meg a rezgéseket, nem is éri el soha, kevés hozzá mint elefántban a normáltampon, neki marad a gyep meg a felnézés az azt meghaladókra. Ezt erősítették bennem a kommentek is. Én ehhez csak azt szerettem volna zárójelben megjegyezni, hogy minden relatív, lehet magas kerítést emelni a megvilágosodottak kasztja köré, akik értőn rezegnek (vagy éppen értik a zsidó összeesküvést a világ működése mögött, vagy tudják mennyire ártalmas ha nem anatómiailag formált az a gyerekcipő), de a kerítés mindkét irányba gettósít, ahogy a gyeppel szöszölés gettó, a nagy rezgésesdi meg szabadságosdi is pont ugyanúgy gettó ha az általam éppen kigazolt gyepen álldogálva nézem…

        • eléggé idegesítő, ahogyan mindent relativizálsz, direkt gerjeszted az indulatokat, nyomod a sértő címkézést (bioanya, bölcsészfeminista), gyakorlatilag trollkodsz – nem csak anyázva és személyeskedve lehet trollkodni. a kommentszabályzatban világosan írva van, hogy a szerző nem szeretne látni itt ilyen viselkedést.
          nem kötelező senkivel egyetérteni, a főposztokkal sem, viszont elég jól érzékelhető különbség van aközött, hogy tényleg másként gondolsz valamit és kifejted a saját véleményedet vagy nézőpontodat, vagy öncélúan a vitagenerálás kedvéért szőrszáhasogatsz, belekötsz.

        • “vívom a magam szélmalomharcait mikor késztetésem van” – ez most egyfajta feszkólevezetés,hogy gyakran női portálokon,gyerekszülés ,és egyéb nőket érintő témában trollkodsz?

        • nagyon szomorúan hangzik, hogy neked erre van szükséged. a bántalmazó apám jut rólad eszembe, aki kényszeresen piszkálja ki az embereket abból, amiben jól akarják érezni magukat. és persze mindig neki van igaza, a többi hülye vagy beszûkült.
          Van olyan közösség is, ahol örülnek neked, vagy mindenhova kötekedni jársz?

        • Amikor a lélekrezgés szót olvastam, reflexszerűen írni akartam neked, hogy na, pont arról kevésbé van szó, intellektuális a blogon közös pont, nem érzelmi. Persze lehetnek érzelmi következményei kiben-kiben. Aztán te is írod, hogy intellektuális. Értem a véleményed, de mint panaszt nem értem. Szeretnél tartozni valahova? Ez bánt? Hamisnak érzed a közös referenciát?

          Nincs előre meghatározott _mi_, a _mi_ az, amit mindenkor összehozunk, blogger és kommentelők. De írod is, hogy elvi a vita. Nos, a nagyonokos férfi elemző, aki meg sem rezdül, aki el nem árulná, ha valami megérinti, inkább okoskodó reflexe van, kényszeresen szemben áll a sok nő közegében, nekem igen gyanús. Nem szeretem, nem jó a közelében, fáraszt, értetlen, mindig találni fog valamit, nem okvetlen lényegit, ami nem jó.

          Pedig jó. Minden jó. Tárt karral ölelősen: jó. Az a gyanúm, nem érted a metaforákat. Sem ezt a tárt karral ölelőset, sem a gyepet. Volt egy eklatáns példája ennek a fajta kommentelésnek, már tavaly ősszel, nagyon lefárasztott, és boldog vagyok, hogy sértődötten távozott. Egyszerűen szar, ha ezen a blogon is folyton megkérdőjeleznek, vitatnak, intellektuálisnak álcázott attitűddel piszkálgatnak férfiak. Most visszajelzek, ez (a kommentjeid hangvétele) nekem milyen. Minden sértettség nélkül. Rám van erőltetve valami kérlelhetetlen maszkulin logika, amelyet, intellektuális nő lévén, méltányolnom és elismernem kellene. Nincsen neki mosolya, jófejsége, fölülről beszél hozzám, nincs benne hajlás, lágyság, és nem hagyja, hogy az lehessek a magam feminin-írói-egyéni módján, aki vagyok, mert akkor lecsap.

          És bírja vég nélkül, és mondja-mondja, és se nem vicces, se nem fontos, nincs egyetlen gondolata, ami megragadna. Zavarom azzal, hogy ilyen vagyok, nem enged közel magához, kákán is csomót keres, mert ez jelent neki élvezetet, ettől van méltósága: ő különáll, és önkényesen definiálja a ti-t és önmagát mint szemben álló feleket és vádakat fogalmaz meg.

          A blog specialitása, hogy a blogger azt is kéri az olvasóitól: szeressék is, úgy értsék. Ne csak logikusan. Ezért ez a címe.

        • “a közösség szájaíze szerinti modorosra fogalmazva” ezt baszdmeg azért, rendes zsidógyerekként ezt a kollektív, fölényes ítéletet. Azért is, mert hiába vagy okos, nem is fogalmazol ahhoz elég jól, hogy az itteni több tucat kifejezett írótehetségről kijelentsd ezt.

          És provokálj csak, nem tiltalak ki, de lesz mindig, aki szól.

          • Én mérnök vagyok. A feleségem is az. A kollégáim nagy része, az egyetemi haverjaim nagy része is. Életemben nem hallottam még senkinek a szájából a környezetemben az élethiány, kapcsolódás, hímsoviniszta, rezgés, minőségi emberi kapcsolatok és hasonló kifejezéseket (na jó a rezgést igen, de mechanikából, valószínűleg nem úgy ahogy te érted). Az én nézőpontomból modoros (de szerintem bármelyik kollégának megmutatnám, ha hajlandó lenne beleolvasni, ő is annak tartaná). Nekem ez egy zárvány, de nagyon érdekes meglátásokkal (ezért vagyok itt eredetileg, nem a küzdelem kedvéért). A szélmalomharc akkor jön elő (magától), mikor kirekesztést, fölényeskedést érzek. Szerintem egyébként belőled is előjönne, ha mondjuk valami természettudományos viccességeket írogató blogon lennének odaszúrások, hogy aki egy fourier-transzformációról nem hogy nem tudja mi az, de elmagyarázni sem lehet neki mer felfogni sem tudná, az már agyilag mekkora zokni hát minek él az olyan.. Biztos vagyok benne, hogy ha nincs is miért magadra venned, és nem tartod magad agyilag zokninak, azért törzsolvasóként visszaszólnál, legfeljebb tojna rá mindenki.. Ez egy ilyen speckó blog, ahol minden elejtett megjegyzésemre lecsap valaki. (gondolom egész addig, amíg áldásodat adod rám és legálissá teszel, akkor megszűnik a hiénázás).
            És igen, nekem rengeteg ismerősöm van akiket dolgok kötnek le. Nem emberi kapcsolódások meg rezgések, hanem dolgokkal foglalkoznak. El tudnak egy sörözős estét tölteni úgy, hogy fél éve nem látták egymást, de csak a linuxtelepítésről beszélgetnek, vagy éppen valamelyikük új autójának motorjáról.. A feleségem sem szeret ilyesmikről amik itt a blogban előfordulnak agyalni, egy fél éve egy posztot próbaképpen átküldtem neki innen, azt mondta két mondat után elveszítette a fonalat. Az köti le, hogy lehet jó fehércsokis málnalekvárt főzni, meg mit lehetne festeni a hálószobafalra, meg hogy hol lehet anyagot kapni ahhoz, amit a burdából éppen meg akar varrni. Pedig elvileg ő is feministának tartja magát. Nem azért varr, meg főz lekvárt, mert bezzegelni szeret azokkal akik meg nem, hanem őt a dolgok kötik le, nem az embereken meg kapcsolatokon agyal, hanem dolgokat alkot.
            Szerintem értem a gyepmetaforát, de azoknak az embereknek a nevében lenézőnek tartom, akiknek a gyeppel töltött idő(vagy éppen az ideális alufelni kiválasztása) érték és öröm. Rájuk sütni az élethiányt, szembeállítani a pezsgő szellemi milliőt a gyeppel, szerintem igenis normálisék-tempó, ha egy kicsit is hajlandó vagy más szemszögből nézni. Igen, vannak emberek, sokan, akiknek másoknál jóval kevesebb és kevésbé intenzív kapcsolódásra van szüksége, és a kapcsolódások nem is biztos hogy központi része az életüknek, egyszerűen kényszer lenne többet rájuk tolni, ők nem defektesek, hanem így működnek, ha koncsíta wurst oké, akkor esetleg ezt is lehetne tolerálni. (ezt egyébként nem a poszttal kapcsolatban érzem , hanem a kommentekből kialakult légkör ami nem tetszik, a posztról tényleg csak a brianélete idézet jutott eszembe hirtelen, nem más). Különben nem csak láttatod a jelenségeket, hanem rögtön állást is foglalsz mindről, mi elítélendő mi nem, de gondolom ezt te is tudod. (az én hozzászólásom is megkapta a bűnös és elítélendő jelzőt, ha nem értem meg áttételesen, jön az az ítélet direktben is)
            Én egyébként azt látom, hogy meg sem próbálod érteni, mi bajom van, nem szimpatikus a hangvételem, megkapom a sztenderd helyretevős szöveget, fölényes, relativizáló, mondjuk hímsoviniszta még nem vót, de lehet hogy csak nem érzem ki a maszkulinlogikából, mer a kettő ugyanaz csak ez magas nekem (pedig isten látja lelkem nem szeretnék fölényes lenni, egyszerűen csak száraz vagyok, elvi beszélgetésben szerintem nincs helye annak, hogy kétszer bocsánatot kérjek mielőtt nem értek egyet, meg poénokkal lágyítsam a mondandót, az a smúzolás része, amit itt nincs kivel művelnem, De a lényegi mondandó minél kompaktabb, annál érthetőbb, igen kocka vagyok, így szoktam meg).
            (ja és igen, munkahelyről írok, az otthoni időt általában sajnálom ilyesmire, de most egy darabig ez nem is lényeges, két hétre ellépek nyaralni, netmentes időszak lesz)

            • Akkor miért is nyomulsz itt ennyire? Egyetértek, hogy én sem ülök le sörözni, hogy linuxtelepítésrôl beszélgessek, ha közöm nincs hozzá. Ha meg mégis leülök, akkor azért, mert érdekel a téma, de befogom a pofám, mert egy, azért ültem le, hogy tanuljak tôlük, kettô, semmi építôt nem tudnék még szólni és marhára bosszantanám azokat, akik linuxozni jöttek össze. Ezért javaslom az olvasgatást itt, s ha majd érted, mirôl és hogyan folyik a téma, akkor szállj be.

            • Tudom, hogy marhára nem érdekel, és igazad is van ebben, de annak ellenére, hogy Aninak is igaza van, én kezdelek bírni egy ideje.

            • Klassz dolog ez a férfias mérnöki pálya, ahol munkaidőben ennyit lehet netezni. Biztos nem annyi fizetésért mint a munkaidőben köztudottan körmét reszelgető titkárNŐnek.

            • Szövetszöcske, én a kommentjeidből azt érzem, hogy szándékosan értetlenkedsz.
              Ha nem érted a posztot, vagy a hozzászólásokat, akkor olvasd el többször, és gondold át!
              Az egyetemen volt egy ilyen csoporttársam, aki szintén szándékosan értetlenkedett.
              Nem volt előadás, se szeminárium annélkül, hogy bele ne kezdett volna a “Dehát, azért, ha úgy vesszük…” magánszámba, amit mindenki halálosan unt, és egy csomó időt elvett.
              Mondjuk, neki ez jó volt, addig is ő volt a központban.

            • Nekem egyre hamisabb a kép,amit mutatsz itt nekünk. A családos mérnök, aki mellesleg 24/7-ben nõi blogokon veri a habot, ha jól látom, hosszú évek óta. A mérnök feleség, aki mindeközben a burdából varr… árad az életszag.

            • Szöcske! Én nem írtam le a rezgés szót, a lélekrezgést különösen nem — ízlésem tiltja, régóta írok, még régebb óta korrektúrázok, és nagyon komoly finnyásságaim vannak. Én nem tudom, ez milyen kívülről, én így gondolkodom, így írok. Nem célom a kirekesztés, mindenki maga felel a reprezentációiért, ha valami zavar, annak az oka érdekes lehet, és a magánügyed (amiről persze beszélhetsz nyugodtan, de semmiképpen nem én tettem veled). És abban sem hiszek, hogy eredendően van így különbség az emberek között foglalkozásuk szerint — ha igen, az buta lebontandó korlát. Abban van, hogy olvasó (= rutinos irodalomértő)-e vagy nem. Az nagy különbség, aki nem az, annak én hiába magyarázok, az nem fogja engedni, hogy eredeti célja szerint hasson a szöveg, hanem érveket lát benne, és válaszul is érvelni fog. Egyébként a férjem is mérnök volt. Ebben a szövegben nincsenek odaszúrások. Máshol vannak, néha, de nem affélék, amire itt utalsz. Ez egy intellektuális és sokszínű közeg néhány közösnek vallott értékkel, nem tudom megérteni azt, aki gondolkodó emberként ezen kívül érzi magát. Az odaszúrások a te fejedben léteznek csak, te alkottad meg itt a kirekesztést, mert, ahogy írtad is, rutinosan képzeled oda mindenhova. Szíved joga, de a vádat visszautasítom.

            • “Ez egy ilyen speckó blog, ahol minden elejtett megjegyzésemre lecsap valaki. (gondolom egész addig, amíg áldásodat adod rám és legálissá teszel, akkor megszűnik a hiénázás).” Ez pedig ártalmas rosszindulat. Gonosz vád ellenem, akinek bloggerként kényszerű feladatai vannak, és sokszor egyetlen lehetősége, és a többiek mélységes lenézése. Hidd már el, hogy nincsen irányítás, és azért írják, mert ezt gondolják. És vedd észre, hogy alig reagáltam a kommentjeidre. Virágozzék ezer virág. Meg időigényes is folyton kapálni, inkább új bejegyzéseket ültetek helyette. És zárvány a nénikéd térde kalácsa.

            • “azt mondta két mondat után elveszítette a fonalat” — erről beszélek, sokakat, akik amúgy intelligensek, nem nevelt értő olvasóvá a közoktatásunk, de hogy deklaráltan irodalmi blogokat miért olvasnak akkor, azt fel nem foghatom.

            • “Rájuk sütni az élethiányt, szembeállítani a pezsgő szellemi milliőt a gyeppel, szerintem igenis normálisék-tempó, ha egy kicsit is hajlandó vagy más szemszögből nézni.” Nem sütöttem rájuk semmit, te keresel mindenben kirekesztést. Ez a poszt ábrázol egy gondolkodásmódot, egy meglehetősen általános helyzetet, amelynek neve: életközépi válság. Az értelmezés a tiéd, ezért ne vádolj engem. A szöveg éppen úgy lehet lesújtó ábrázolása egy kertvárosi, gyenge, nem túl izgalmas lelkivilágú polgárnak, mint megértő elismerése annak, hogy nem olyan könnyű váltani abban az életben, amely úgy van berendezve, hogy ne legyen belőle kijárat.

              Bocsássa meg mindenki, de kedvelem a pezsgő szellemű, gazdag lelkivilágú embereket. Remélem, ez nem zavar. Csak azon mosolygok, milyen erős hatása van rád a szövegnek.

            • A melengető/megértő közegedben unalmas vagy már?Minek nyomulsz itt.Ne próbálj itt senkit megváltani/megmenteni.Nem vágod a feeling-et,értsd meg.

            • Feministának tartja magát, annak ellenére, hogy mit gondol egy-egy ittenihez hasonló vitáról. A kép azért nem kerek, mert nem mondtam el mindent, csak ami szerintem ide tartozott. (a többit senki nem kérdezte, így is túl sok vagyok itt).
              Különben szerintem majdnem mindenki háborogna, ha miközben hallgat a linuxtelepítésről szóló beszélgetés közben, odaszúrásokat érez.

        • Én a te kommentjeidet olvasom nehezen, nekem azok nagyon modorosak. Nem, nem kifejezetten a csoportot védem, amit itt vég nélkül kritizálsz (bár nyilván ez is benne van), hanem ezt látom és gondolom.

          • Igen, valószínűleg más közegben éljük az életünket. De én nem érzek semmi negatívat úgy általában az itteni közösséggel szemben. Nem a közösséget kritizálom jelenleg, hanem most az itt kialakult légkört, miszerint a zöldgyepnek vagy az alufelninek örülni valami alsóbbrendű dolog(szerintem az alufelni jobb metafóra mint a zöld gyep, kevésbé elcsépelt). Ezt a modoros jelzőt sem érzem bántónak (merhát milyen lenne két kocka beszélgetése kívülről ha nem modoros), én sem annak szántam, minden közeg modoros a benne idegenül mozgónak. Nehéz úgy megnyilatkoznom itt, hogy érthető legyen, és persze lehet, hogy egy csomó mindent félreértelmezek. De nekem a normálműködés az lenne,ha valamit nem értek, akkor jelzem, hogy nekem nem oké, szerintem nemigaz/zagyvaság/bántó/egyoldalú mittudomén(nekem fura, hogy abban, hogy nekem mi jött le a szövegből bárki valami általános ítéletet lát, nekem bántó vagy zagyva, elfogadom, hogy másnak nem az), és aki mondta az vagy azt mondja hogy lófaszt bántó, és lefordítja, vagy segít a megértésben, vagy benyeli kritikaként, hogy van aki ennek vagy annak érzi.

            • “szerintem az alufelni jobb metafóra mint a zöld gyep” — kösz a tippet! Hát még a tejszínes omlett! Az a legjobb. Írd meg, ha jó.

              “…és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt” — szerintem a Judit sokkal szebb név! A sövény meg eredetibb volna, ha kék volna.

              Egyébként te, a mérnök, ennek az utolsó tagmondatnak: “hogy lehetne szebb a gyep” — hallod a zenéjét? Trochaikus. Egy verssor, harmadfeles trocheus. Ez volt meg a posztból először a fejemben. És nem fű és nem pázsit, hanem gyep.

              Próbáld ki az “olcsóbb” és alufelni szavakkal, hátha megszólal úgy is.

          • Nem tudom, mit értesz más közeg alatt. Nem gondolom, hogy a foglalkozásod miatt a te kommentjeid mentesek az érzelmektől, vagy száz százalékig racionálisak. Nekem nem világos, mit szeretnél pontosan mondani, csak néha kilóg egy-egy csoport fikázása. Ezt látom, hogy fanyalogsz, méricskélsz, a blogot hol foximaxi-kurzushoz hasonlítod, hol olyan szavakat használsz vele kapcsolatban, mint hiéna, de hogy ezt miért teszed, nem értem. És szerintem nem azért, mert nem vagyok mérnök.

    • Talán mert ” hiába fürdeted önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat” Most gyorsan leellenőrzöm, jól idéztem-e. hehe : fürösztöd
      Talán , mert az alufelni önmagáért való, a másik emberrel való törődés meg lényegi dolog. Amit mindig pofázok : engem ne szeressen senki, csak törődjön velem. Az pont elég lenne. Egy alufelnihez nem tudsz odabújni melegedni , ha bajban vagy. Egy másik emberhez igen.

  21. Nekem a gyep, a ház, a kerekek és gyerekek..a kiszámíthatóság. A nyugalom, biztonság, kiszámítható élet. Hiszen még így is micsoda számlákat nyújt be a Jóisten, győzzem nyögni. De legalább van valami kapaszkodó. A rendbe, rendszerbe való kapaszkodást az nem érti, aki megkapta. Akit alanyi jogon szerettek. Életem legnagyobb ütését egy ártatlan, jó szándékú mondat okozta, a szomszédasszony szájából. Én akkor már hosszú évek óta gyomorgörccsel vártam ( dehogy vártam, ha rajtam múlik, eltörlöm) a karácsonyt, hiába biztosítottak róla a gyerekeim, hogy virslit is ehetünk és pont olyan jó lesz, mint bármelyik szerda délután…én kineveztem magam Önkéntes Csodafelelőssé és agyonra izgultam magam, hogy lássam a szemükben a bűvöletet. Aztán jött a szomszéd 55 éves Mariska, hogyaszongya: “Jön holnap az anyu és együtt sütünk”
    Kell-e magyaráznom, mit éreztem?

  22. Mostanában nem tudok aludni, annyira akarok erre választ találni. Érdekel, hogy mi lesz a palival, lassan róla, meg a gyeprôl fogok álmodni. A gyep, az a szép zôld gyep, csak azt tudnám feledni 😀
    És mindig az Amerikai szépséget futtatja le az agyam, ezzel a mi pasinkkal itt. És aztán vannak sokan mások, akik szintén nem tudnak aludni, szintén ezzel a kérdéssel. Olyan is, akinek gyep sincs, és mégis úgy érzi, valami szorít. De olyan nehéz egyszerre mindenre gondolni.

    Ez az ember azért boldogtalan, mert hiányzik belôle a boldogságra való képesség. A normák szerint él, mióta él. Ösztönösen érzi, hogy valami nem fasza, ezért jön a nemalvás, de mivel mindig a normákat követte (és most a követtén van a hangsúly), hiába is izzad bele minden éjjel az álmatlan forgolódásba, cselekvésképtelen. Nem ismer senkit, aki hasonló helyzetben lenne, mert a norma tiltja az errôl való beszédet. És agyal. De sosem kellett a jég hátán lennie és hát nem is fog menni ágyban, párnák közt. Akkor jönnek ezek a sablonok, legalább megcsalna, stb. Eddig jut gondolatban, ez a ketrec széle, ez nála a maximum. Meg az internet, valószínû pár álmatlan éjszaka után majd megkérdi a google-t, mi a bajom, nagytestvér? Azzal el is lesz egy darabig. Rátalál az elkaminóra, vesz feszes nadrágot, pólót húsz ezerért, szabadságot két hétre (elég az) két botot, ultralight hátizsákot, bankkártya a zsebben, menu del día, egyedül ül egy félreesô asztalnál, kancsóból tölti magának a rendelt bort, megsimogat egy kóbor kutyát, megszámol négy vízhólyagot, Santiágóban vesz egy kagylós szuvenyírt, hazamegy és azt hiszi, megnyugodott. És szorong attól az éjszakától, mikor majd a paplan alá suttogja, nem változott semmi.
    Itt nem az elkaminóval van a baj, és nem a pöpec házzal, meg fônökkel, hanem az emberrel. Abban az értelemben, ahogy az ember tartja össze ezeket. Hogy az ô háza, házassága, gyepe, elkaminója álmatlanná teszi. Hogy nem lesz katarzis. Mert sosem tanult mást mint az adott normák közül a legoptimálisabba illeszkedni. Ez a fickó nem magával foglalkozik, ha néha mégis megpiszkálja magát, akkoris csak a normák adta keretek közt, szigorúan négy fal között, azon túl nem is tudja, mi lehet. Se egy barát, se egy rokon nem járt azon túl. Az elkaminó is azért ringatta el, mert mily ügyesen követte a sárga jelet, mert teljesítette, mert follow follow.
    Mint a dejavu jön néha az érzés, hogy van vmi ezen túl is, ösztönösen basztatja, de nem érti, egyre gyakrabban azt hiszi, hogy ô a beteg. Hiszen megvan mindene, nem?

    • És mi van, ha nincs menekvés? A napi katarzis is csak follow, egy másik kitaposott ösvény ugyanoda, egy díszlet az út mellett. Mert csak follow van. Az ember megszületik valamilyennek, van alapgénkészlet, egy alap óramű. Lát ezt-azt, éri mindenféle hatás, szülők, barátok, balesetek, éjjeli csillagnézés, elgázolt kismacska. Változik, mert reagál, de a változás irányát nem tudja befolyásolni, senki nem tudja magát kirántani saját hajánál fogva a mocsárból. Mi van, ha minden döntés zsigerből megszületik tudattalanul, meghozza az óramű, és minden amit döntésnek nevezünk csak az utólagos igazolás (önigazolás és társadalmi igazolás) ehhez? És innentől mindenki önmaga ( a szerepjátszásom is én vagyok…), legfeljebb abban van különbség, kinek milyen késztetése van arra, hogy hazudjon önmagának szabadságot, illetve ki milyen képességet kapott hogy a saját működését tálalni tudja(befelé-ettől függ a boldogság, és kifelé, ettől függ a siker).

      • Ezért van szükség a körülöttem levő ( szerencsés esetben elfogadó, empatikus )közegre. Hogy segítsenek kikeveredni a szarból, amit kevertem magamnak.Nem ez a legtöbb, amit adhatunk egymásnak?

            • Konkrétan szenvedélybetegeket, de akár társfüggőket is lehet “benne tartani” a függésben azzal, hogy félrenézel, nem mondod el (neki), hogy mit látsz, bagatellizálod. Hogy lemész a piásnak borért, mert ő már szégyell, hogy tagadod a család, a barátok előtt. Hogy újra megbocsátod a marhaságot, ami a függéséből következik. Nehéz ügy, mert persze lehet, hogy jól megharagszik, és nyilván nem is kíméletlenségre van szükség, de a “nem is alkesz, csak néha (minden nap) sokat iszik”, az többet árt neki, mint ha a pofájába vágják, hogy elég szar látvány naponta összehányva. Sőt, van, mikor a kíméletlenség éppen az a “pofon”, amitől végre kinyílik a szeme, ahelyett, hogy mondjuk egy delíriumos roham (túladagolás, sokkoló megalázás a “pár” részéről) miatt térne észre.

            • Csak ide tudok írni,Laci, nem tudom, hova teszi a rendszer. Attól megmentett a sors, hogy együtt kelljen élnem egy szenvedélybeteggel, de a környezetemben ketten is belehaltak a piába. Először kicsi voltam, a második esetben már felnőtt. Írtam erről egyszer, végigrohantam az összes rokont, ismerőst, barátot, vertem a tamtamot, azonnal lépjünk. Ájtatos arccal válaszolták, hogy hiszen nincs semmi baj, túlzok és rosszul látom és ne nyüzsögjek. A halál után mindannyian egyet értenek abban, hogy vírus+baktérium+szúnyog+zsíroskenyér+talán a széljárás okozta a dolgot, de a pia, az aztán nem, miket is beszélek. Nem tudtam áttörni a hallgatás falát. Ezért nem értek én egyet azóta sem a “nem pofázunk bele egymás életébe ” dologba. Merhogy abba bele lehet dögleni. ..

    • Volt egy pasi a pszichodrámán, akinek igazán kirakat-élete volt. Nagy ház, gyönyörű feleség, három szép gyerek, menő állás, sok utazás, barátok. Előjött ám, mi hiányzik neki. Volt egy másik, ugyanez: munkahelyi sikerek, okos feleség, három gyönyörű gyerek. ott is előbújt, mi kéne, ami nincs. Egész konkrét okok jelentek meg, és ha a szíve vágyát akarta volna követni, borult volna minden: ház, kocsi, vitorlás, gyerekek, feleség. Inkább benne maradtak és vagy megoldják máshogy, vagy szenvednek.

  23. Még egy dolog eszembe jutott: mostanában sok amerikai filmet nézek, és ott egyértelmű, hogy mire vágynak az emberek. Bedarálja őket a munka, a középosztálybeli jólétért való gürizés, és szinte minden filmben elhangzik: I just want to have fun. Let’s make it a fun night! Meg beugrott az Eat, Pray, Love-ból az a mondat, amit Olaszországban hallott a főszereplő: You, Americans know how to entertain yourselves but you have forgotten how to enjoy your lives. Vagy ilyesmi. Nem is a hedonizmusról van szó, hanem arról, hogy jól érzem magam az életemben, és van kincsem is, borom is.

    • És mi van, ha szimplán, ahogy berendezzük az életet/vagy nekünk berendezik – akár tökmindegy is – az nem fun, nem lehet az alapjáraton? Nekem pld. már az is ultrafura, meg izé, hogy azért gürizel/ünk úgymond fél vagy 1 évet (kinek hogy), hogy x napra/hétre/hónapra aztán elmehess nyaralni/telelni/akármit, merthogy akkor azt csinálhatsz elvileg, amit akarsz, vagy legalábbis azt hiszed. Na és ez csak 1 példa, ami hirtelen eszembe jutott a fun-témában.

      • Most az a közhely jutott eszembe, hogy a legjobb dolgok ingyen vannak. Mert hozzáállás kérdése ez inkább. Akit fogyasztónak nevelnek, annak a nyaralás a cél, akit nem, annak más is játszik. Én is járattam már az agyam azon, hogy az életemet magam rendeztem-e így, vagy a társadalom. Pikareszk szerint az utóbbi. Még adok esélyeket az előbbieknek.

        • Ami a berendezést illeti: de ha mi is rendeznénk be, akkor a portfolió eleve adott, társadalmilag meghatározott, korlátozott. Ld. katalógus-effekt, aztán vagy összejön a gyep, az eleven rezgés, az alufelni vagy nem. Én ingadozom, van, hogy azt gondolom magunk rendezük be, van, hogy azt gondolom a társadalom. Valami kényszerű sodródást azért érzek, olyasmit, amire nincs befolyásom, vagy nem közvetlen.

        • Szerintem a legjobb dolgok, a varázslatok iszonyú pénzbe kerülnek, az élvezetük képessége, az érzékenység, a belső szabadság (hogy meg merem engedni magamnak, igenis) az, ami nem pénz kérdése.

      • De miért fura? Tényleg érdekel.
        Nekem volt 1-2 ilyen utazásom, amire gyűjtöttem viszonylag hosszan (és pl. nem vettem bútort az új kecómba, mert ez fontosabb volt) és imádtam minden ilyen utat. Nem éreztem tehernek. és főleg az egyiknél, ami ilyen hatizsakos, sokatmentős történet volt, nagyon meg volt, hogy ez mekkora szabadság.

        • Oh, igen nagy dolog tud lenni ám egy ilyen. Tudom, értem, nem, nem teher.
          És mégis, nekem torznak hat az az emberi működés, hogy amibe fun-t, szabadságfokot, ilyesmit tételezünk, ácsingózunk rá évhosszat vagy elvileg nem-robot, meg elvileg jól(l)éti mutató vagy mi a szösz, az olyan szigetszerű, olykor van, van, hogy kiváltság etc. (Ez mondjuk nem csak nyaralás, hétvége vonatkozásában van így.) Szóval, hogy pld. a szabadság a holiday értelemben az valami olyasmi, amibe elhúzol az egyébkénti életedből, ahol aztán elvileg kikapcsolsz, fellélegzel, feltöltődsz … de miből is, miért is kell onnan el/kifelé?!

          • Gondolkoztam ezen, Kalüpszó, jó a kérdésed a végén.
            Nekem pl. életem azon szakaszában, amikor viszonylag sokat utaztam, két dolog volt: egy, hogy valahogy mindig fellélegeztem, ahogy elhagytam az országhatárt,
            meg ráláttam az épp aktuális gondjaimra jobban, akkor amikor nem voltam itthon.
            Elmúlt mára ez a nagy mehetnékem, most sokkal inkább belül keresem a szabadságom, tudom a kereteimet, és azon belül akarok szabad lenni nagyon, egész jól megy már, talán azért sem vágyom már el a saját életemből.

          • Nagyon jók a provokatív kérdéseid. Ma jöttem haza a barátnőmtől, aki épp kiköltözött az agglomerációba. Mióta ott laknak, mindenki kivirult. Hogy több tér és tágasság van, hogy kedves emberek vannak, hogy nagyobb önállóság van, hogy lehet a földet túrni és éjszakáig a parazsat nézni. Nekem ez a második emeletről tényleg feltöltődés volt, és egyre jobban látom, hogy a panel-portfólió, amivel az embereket a városokban kínálják meg, élhetetlen. Nem európai embernek való.

            • Igen, sejtettem, hogy lesz valaki, aki meg pont a fordítottját éli meg. Én se akarok nagyon vidéken élni, de egy kert, az hiányzik, rettenetesen.

            • nekem is hiányzott, mert kertes házban nõttem fel, és az volt a normális. Aztán megszületett a lányom és nehéz volt boldogulni a belvárosban, alig vártam, hogy kiköltözzünk. De azt nem mértem fel, mennyi munka vagy pénz, hogy normális legyen a kert. Elõször örülsz, hogy elmolyolhatsz vele, aztán állandó és nyomasztó kényszerré válik. Mindenhova autó kell, vagy irreálisan sok idõt áldozol közlekedésre. A barátok elmaradoznak. Az eleinte üdítõen nagy terekben gyûlik a lom. De persze biztos lehet ezt jobban is csinálni, ha van rá elég idõ és pénz.

              • Ez érdekes. A kertben annyi munka van, amennyit csinálsz magadnak, tapasztalatom szerint, ha igénytelen bokrok és fák vannak, meg pázsit, meg pár rózsa, ahhoz nem kell sok idő. Kiváló időtakarékosság jó nagy fűszerkertet telepíteni 🙂 Ami nem bírja a gyűrődést, növényvédelmet vagy sok locsolást igényel – az kuka. Ribizli, meggy, olyan-amilyen fű. A lom, hát az gyűlik bárhol. Tény, hogy nekem a munkám helyben van, így utazni már nem naponta kell, iskola is van az agglomerációban is. Nincs is autó. A barátok meg nem maradtak el, legfeljebb úgy,ahogy a gyerekek után általában.
                Nem azt mondom, hogy te rosszul látod a te életed, csak van ilyen is.

            • Komolyra fordítva: jobb helyeken már rájöttek, hogy az élhetetlen városra nem a szuburbanizáció a megoldás, hanem az élhető város.

              • De jó mondat. Borzalmas ez a Budapest és környéke városszerkezet. Amikor a Budaörsi út torlódását látom, mindig az a gyanúm: ezek az emberek utálnak otthon lenni, pedig nagy reményekkel és sok pénzért vették a házukat. Lassan budai árakon, plusz az autózásra, két kocsi fenntartására elköltik egy másik ház árát.

            • Hat évig éltem az agglomerációban, és örülök, hogy úgy hozta az élet, hogy sikerült visszaköltöznünk. Hiába élvezi az ember a családi házat, a kertet, a csendet, a madarakat, ha egy idő után elviselhetetlen teher lesz a kert rendben tartása, és a házzal való többletmeló. Be kellett látnom, hogy a mi életvitelünkkel nehezen összeegyeztethető ez a bejárós életforma, és szó szerint úgy éreztem magam, mint akit száműztek a Paradicsomba. A közlekedés pedig rengeteg időt, energiát, pénzt emésztett föl, embertelen volt a dugóban ülni reggel és délután, egy idő után agyagilag sem bírtuk, variáltuk az autót a tömegközlekedéssel, egy szenvedés volt na. Persze, ha szép lassan felszámoltuk volna a budapesti szálakat, és beszüntetjük a bejárást minden nap, az más lett volna, de egyrészt ez akkor nem is volt lehetséges, másrészt nem is akartam, az már nem az én (mi) életünk lett volna.

            • Ami engem illet, én a büdös életben nem fogok többet ingázni (próbáltam, kösz, nem), azt a sok lóvét, amit bejárásra és a kertre költök, inkább elköltöm egy kisebb léptékű lakásra egy zöld környéken, a belvároshoz közel. Már ha lesz sok lóvém, mert ennek híján eddig csak az első két kritériumot sikerült teljesítenem 🙂 Addig meg a magam eszközeivel dolgozom egy élhetőbb város megteremtésén (pl. biciklivel járok, aktivistáskodom, edukálom magam, figyelek, szavazok).

            • Érdekes ez az élhető város, számomra ez majdhogynem oximoron. Valahol mindig beletörik a bicska, pedig már volt szerencsém párban élni. Vagy a levegő rossz tartósan, ebben csak fokozatok vannak/voltak szükségszerűen, vagy nincsenek érdemi és tágas terek, vagy irdatlan mocsok van, vagy, hogy ne legyen, akkorákat kell utaznom akármivel városon belül, hogy nem különb az ingázásnál, illetve egy arctalan massza az, amelyben tartasz erre-arra nap mint nap, akkor is, ha egyébként vannak bejáratott-otthonos helyeid, kapcsolataid etc. Valahol mindig volt egy kompromisszum, amelyet előbb-utóbb megsínylettem.

            • Mi lassan hat éve élünk Budapest agglomerációjában és a lehető legjobb választás volt. Hatalmas kertünk van, amit egyáltalán nem nyomasztásnak élünk meg, mert ha van kedvünk foglalkozunk vele, ha nincs akkor nem, bár tény, hogy mi igénytelenek vagyunk, de nagyon. A bejárással semmi bajom, Budapesten belül is lehet ennyit utazni, ha a város másik végébe kell menni dolgozni, de nem is kell a túlsó vége, vannak kerületek ahová képtelenség tömegközlekedéssel eljutni. Ja, igen, mi tömegközlekedünk és biciklizünk. Én imádom ezt a kisvárost, hogy a boltban ismerem az eladókat, hogy nem tudok végigmenni a városon anélkül, hogy ne találkoznék valakivel. Az embereket közel érzem magamhoz, de nem nyomasztóan, mint egy faluban például.
              Azt hozzáteszem, hogy én abban hiszek, hogy korszakok vannak és amikor ideköltöztünk meg is beszéltük, hogy addig lakunk itt, ameddig mindenkinek jó. Ha nem, akkor visszamegyünk, bár jelenleg ezt el se tudom képzelni, pedig engem a munka napi szinten Budapesthez köt. Szerintem, ha még ennél is jobb lenne a közlekedés, igenis nagyon élhető és jó megoldás az agglomeráció, én látom, hogy vannak olyan családok, akiknek ez kifejezetten bevált. A vasutat kellene modernizálni, járatokat bővíteni és akkor aztán tényleg szuper lenne minden.

            • Hát, tényleg nem vagyunk egyformák. Nekem fontos, hogy ápolt legyen a kert, mert egyszerűen zavar, ha nem az. Az viszont a legkevésbé sem érdekel, hogy ismerős-e az eladó a boltban.

      • Kalüpszó! Ez óriási! Most olvastam és megint éjszaka van, nem tudok rá rendesen írni, de pont ez az érzés fogott meg ma (mielött olvastam volna itt a kommenteket): hogy én már nem várom a nyaralást! (Ugye jó fél éve jövedelemtelen /azt nem mondom, hogy munka nélküli, de munkanélküli/ vagyok. Persze azért szerencsém is van, mert eltartanak.) Ìrok holnap, most nem megy több…

    • Most olvasom az Utas és holdvilágot, immár sokadszor, de nem lehet megunni. Ugyanez a probléma, csak 1937-ből:
      “Mert íme, mi volt az élete, az utóbbi tizenöt év alatt? Otthon és külföldön tanulta a mesterséget, nem a saját mesterségét, hanem családjának, apjának, cégének a mesterségét, ami nem érdekelte, azután beállt a vállalathoz, azután igyekezett megtanulni azokat az élvezeteket, amelyek egy vállalat beltagjához illettek, megtanult bridzsezni, síelni és autót vezetni, igyekezett a vállalat beltagjához illő szerelmi kalandokba bonyolódni, végül is megtalálta Erzsit, akivel kapcsolatban azután úri társaságokban annyit beszéltek róla, amennyi pletyka csak kijár egy előkelő cég fiatal beltagjának, és végre beltaghoz méltóan meg is házasodott, szép, okos, gazdag és előzetes viszonyuk által nevezetessé vált nőt vett el.”

      Én ismerek ilyen férfit, 2012-ből.

  24. Én nagyon szeretek-szerettem így élni: emberi kapcsolódások, intellektuális dolgok, tartalmas házasság, három gyerek, könyvek és újságok, illykávé, mosogatógépmentesség, erdei lakóhely, bicikli meg minden, de semmi bajom azzal, aki enélkül is, másképp jól érzi magát, tehát nem egyféle normát hirdetek. Arról szól a poszt, aki nem érzi jól magát, csak azt hitte.

    És alapélményem, hogy én döntöttem így, sokszor fizettem az árát. Valamint szerencsém is volt. És azt látom, hogy sokaknak nagyon hiányzik az igazi élet, csak az árát nem akaródzik megfizetni, a kockázatot vállalni.

    (Vajon én mire döbbenek majd rá a következő évtizedemben?)

  25. Napok óta motoszkál ez az poszt bennem. Mert a nem alvásból már rég doktorálhattam volna. Nekem valószínűleg a stressztől megy ez a profi hajnalban kelés – és már minden fázist végigcsináltam: a vergődéstől egészen a hajnali főzésig és vasalásig.
    Nem tudom eldönteni, hogy valami belső hiány-e ami felkelt igazából?
    Aztán a kommentek tovább vitték a tépelődésemet.
    Világ életemben mindig a boldogságra vágytam (és ki nem? ugye mindenki?) és mindig megkapom a pillanatokban – csak figyelni kell. Ma például amikor a túrótortát kevertem… annyira kerekenek és szépnek éreztem mindent… És milyen furcsa – tegnap például egyáltalán nem tudtam volna 2 percig sem a konyhában maradni.Inkább elmentünk kirándulni.
    Az életem legalább annyira egyszerű, mint amilyenné teszem. És jól lehet, holnap már nem így gondolom.

  26. Ilyenkor az egyik barátom megvilágosodott. Érdeklődően fordultam hozzá, mit is él át, de amikor fejtegeti, hogy a “spiri” szerint ezmegaz, akkor még mindig elfog valami különös érzés, hogy megrázzam a vállát, hogy heló, ébresztő, menni kell iskolába fiam, kelj fel.

  27. Visszajelzés: öt százalék | csak az olvassa — én szóltam

  28. Visszajelzés: a férjem nem néz pornót | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s