Annyi minden volt a héten, hogy mostanra sikerült csak a Szombati Botrányt leírni, és mindazt, amit az LMBT-aktivizmusról gondolok. Ezért nem fog titeket “elfogadni” senki, akinek van élete (öröme, rendes szakmája, családja) és ép értékrendje.
Előtte gyorsan: én nem veszek részt a rítusaikban, ezért a magyar törvények és a józan ész nevében mindig az okmányaikban szereplő személynevüket használom (Ónodi Adél pl. Adél hivatalosan is, bár fiú). Én nem értek egyet azzal, hogy ne az igazi nevük-nemük legyen az okmányaikban. “Nemet váltani” nem lehet, a beavatkozásaik nem keletkeztetnek olyan jogot, hogy bárki a másik nem tagjaként ismerje el őket.
A történetből kiderül, hogy az uniós pénzekre pályázó honi aktivisták hisztis amatőrök, akik élvezik a hatalmaskodást, a sérelmek felnagyítását, az érzéseiket és érzésnek hazudott dühüket objektív jelenségekkel keverik, a pitiáner, személyes bosszút jogvédelemnek maszkírozzák. Az aktivista mint embertípus (a vegánok is, pár éve még Gulyásmarci is) rajong a botrányért: csak olyankor érzi láthatónak, cselekvőnek magát. Tehát nemcsak hisztis hülyeségeket ír, nyilatkozik borzalmas nyelvezettel az “ellenzéki” médiának, hanem direkt konfliktusokat is generál, címkéz, emberkedik. Miközben Magyarországon őket nem fenyegeti, veszélyezteti senki, még akkor sem, amikor provokálnak, a folyton szajkózott állításukkal ellentétben, miszerint “a kormány uszítása miatt” ők mi mindennek vannak kitéve. Felmerül a kérdés, hogy nekik miért szabad agresszívnek lenni, rágalmazni, és hogy ha olyan nagy sérelmeik vannak – engem egy tucat résztvevő füle hallatára bűncselekményekkel vádoltak –, ugyan miért nem tesznek jogi lépéseket a remek szakembereikkel.
Szombaton ezen a konferencián voltam: Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 