most

A blogíró most kicsit szomorú, és nem tudja, mi merre, hogyan alakul. Arra eszmél, reszketve szeretett terepein nem terem neki babér, mert már legyintenek rá: nem fog színházban dolgozni, nem lesz többet tanár elitiskolában és újságíró sem.

A színházigazgató nem válaszolt a javaslatait összefoglaló levelére, három hét után óvatosan rákérdezett a művészeti titkártól, megkapta-e az igazgató úr az e-mailt, de erre se jött válasz. Ironikus, hogy épp a színház kommunikációjának javítására tett javaslatokat. Kínos az egész. De hát miért kell épp ebbe a színházba járni, de tényleg, mi dolga még ott? Már nem fantáziál arról, hogy a művész úr rátalál a blogra.

Jó lenne ősztől kamaszokkal foglalkozni, színházat csinálni, tudja, mit kell ehhez tennie, és talán… És sokat olvasni és írni. Fél, hogy zuhan az olvasottság. Fél, hogy néhány arctalan olvasó felismeri és kajánul nevet rajta. Fél, hogy amit ír, rosszul esik sokaknak. Fél, hogy nem értik.

Szeretetrohamai vannak, hálás a családtagjainak, férjének, aki oly gyengéd, és átérezve szomorúságát, rózsákkal lepte meg és tehermentesíti, amennyire lehet. A három gyerek sírásig meghatja. A kicsi ma kezdett múlt időben beszélni, de mint aktatáskás, szemüveges, agglegény németnyelv-tanuló, mintegy hivalkodva hibátlan alakjaival. Legugol hozzájuk, csak nézi őket, reszket, hogy vannak. Mert egy, aki úgy volt, hogy lesz, most mégsincs, darabos vérként távozott.

Közéleti nagyember születésnapján töltötték az estét, a POSZTon van mindenki, de aki nem, az itt. Összesúg mindenki, milyen szépek a gyerekek. Egy népdalt, amely politikai múltjára emlékezteti az ünnepeltet, ugyanakkor áthallásokkal a mába, elénekelt volna, de annyi színész és híresség adott elő vicces és kedves számokat, hogy inába szállt a bátorsága. Zavarja a dohányzó, híres, hervadó nők harsánysága, a férfiak ápolatlansága, díszük-vesztettsége. Megrendíti ugyanakkor, hogy őhozzájuk képest a férje arca mennyire sima-tiszta, termete sudár, ruházata visszafogottan menő, lénye áttetsző — nincs még egy ilyen. A család taxival megy haza, hogy a gyerekek mielőbb ágyba kerüljenek, ő biciklivel-utolsó fogassal, az utastársak már felismerik: már tudják a cikket, a facebook-csoportot, a bambuszbiciklit. Vagyok valaki? Vagy nem vagyok? Túl a bodzán, már kiárusít az akác is, utolsó darabok. A holland nagykövet megint most sétáltatja kicsiny yorkshire-i terrierjét, a blogíró lefékez, megköszöni, hogy a nagykövet a két kanadai diáklányt, couchsurfing-vendégeiket útba igazította csütörtök este. Meghökken, mint mindig, a hazaérkezés-begördülés szépségén, a murva fölött magasodik az épület, mintha szuszogna lakóival. Arctisztít, megissza a maradék kávét, bebújik a forró-fáradt mellé.

de több már nem lesz, ugye?

Nahát, de szép kislány! Tudja, nekem mindenem a gyerekek… Hogy hívnak? Hány éves vagy? Van testvéred? Két testvére is van? Nahát! Maga nagyon bátor! De több már nem lesz, ugye?

Fogy a magyar. Szingli hordák! Karrierista tyúkok! Minden második címlapon Angelina. Egyesek, nem is mondom, hogy nők, mert az ilyen nem nő, félévente járnak küretre!

Az olyanok nyakra-főre szülik a kölykeiket, a segély miatt, de a kulturált családokban családtervezés van!

Az szüljön, aki el is tudja tartani!

Nekem, sajnos, csak egy lehetett.

Ekkora kocsit már nem is lehet kapni, hát hogy mennek nyaralni?

Persze, menyemnek két fia van, ha biztosan tudná, hogy lány lesz a harmadik, akkor szülne még. És persze egészséges. De magának már van fia is, lánya is! Ja, hát nem figyeltek biztos…

Ne terheld túl szegényt. A gyerek hatalmas felelősség!

Első baba, ugye? Harmadik? De több már nem lesz, ugye? A mai világban!

Köszönjük, így már könnyű dönteni.

anyaság 3.0

az első posztok egyike, 2012. májusi

Anyaság 1.0: játszótérre járunk, ott beszélgetünk. Babaúszás, kismamatorna, szoptatást támogató csoport. Vagy nem megyünk, akkor kínzó a hiány: el akarjuk mondani, meg akarjuk kérdezni – a sorstársainktól. Felnőttekkel szeretnénk beszélni, és a barátnőink dolgoznak vagy messze laknak.

Anyaság 2.0. Előbb internetes és arctalan a kapcsolat, nagy massza-fórumok: nlc, babanet. Szüléstörténet, gratulálunk, bátortalan kérdések szájpenészről, hálapénzről, oltási reakcióról, gyümölcspép-márkákról.

Anyaság 3.0. Néhányan rájövünk, másképp is lehet anyának lenni Bővebben…

eufemizmusok 1.

Azt írták drága olvasóim, írjak, még, reszketve várják, csak ne ennyire hosszúakat. Bővebben…

azt mondja a frakcióvezető úr

(és ne felejtsük el: az országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottságának tagja!),

hogy bár ők nem nyúlnak az abortusztörvényhez, ne terjesszük már ki az abortuszt holmi tablettás megoldásra, mert az abortusz mint olyan rossz, a gyerekeknek meg kell születniük. Azaz azoknak a gyerekeknek, akik a frakcióvezető úr világnézetének és társadalmi állásának tetsző családokba érkeznek. Épp olyan családokba, amelyeknek van miből (információ, pénz) fogamzást gátolni, és mégis, ezek a nők is gyakran mennek abortuszra, nem furcsa…?

És a frakcióvezető úr, meg a pártja szilárd erkölcsi, világnézeti alapokon áll. Azt mondja. Csupa nyakkendős férfi. Egyiküknek sincs abortált gyereke nyilván.

Idézet az interjút közlő honlap kommentjeiből: Magyarországon nem az a probléma, hogy sok nemkívánt gyermek nem születik meg, hanem az, hogy sok KÍVÁNT gyermek nem születik meg.

Egy másik:
Akik éveken keresztül, félévenként járnak küretre, azokra ráfér egy kis fájdalom!!
Még rá is lehetne tenni egy “lapáttal”, hogy tanulja meg már végre, hogy a micsodáját kinek, mikor, miért és milyen körülmények között teszi oda!!!

Másik honlap: abortuszellenes vagyok, mivel nekem nehezen sikerült a második terhességem. Imádom a gyerekeket!

Az jó!

De hát miért mennek abortuszra a nők?

Nagyon fiatal voltam. Teljesen egyedül éreztem magam, senki nem állt mellettem.

A barátom megfenyegetett, hogy elhagy, ha nem vetetem el.

Szerető voltam, nagyon erős nyomást gyakoroltak rám, hogy ne tartsam meg a babát. Hogy neveltem volna föl?

A páromnak sem volt munkája akkor, én tanultam. Döntenem kellett: vagy éhen halok és lesz egy gyerekem, vagy befejezem a sulit, elhelyezkedem, és talán később lehet még gyerekünk. Lett is kettő.

Már mindent kipróbáltunk, a férjem nem bírja a gumit, de volt spirál és pesszárium, amit pedig nem is lehet kapni itthon, meg spermaölő hab. Négy gyerekünk fogant így. Már van három. Anyósoméknál lakunk. Hova szültem volna?

Alkalmi kapcsolatból fogant a gyerek, azt se tudom, hol él az apja.

A szexualitás mint olyan, késztetéseink és vágyaink adminisztratív eszközökkel nem befolyásolhatóak.

De amit teszünk, a szexuális viselkedésünket irányító meggyőződések, felhatalmazások, társadalmi hatalmi viszonyok, a felelősségvállalás már igen. Megfelelő intézkedésekkel és törvényekkel, azoknak szellemük szerinti alkalmazásával, szemléletformálással, az erős szociális háló jól képzett dolgozóinak munkája révén.

Ha lenne következménye a családon belüli erőszaknak vagy a szexuális zaklatásnak.

Ha nem csorgatná ennyire gátlástalanul a tizenévesekre a nyálát a sok negyvenes, ha nem lenne a csajozás teljesen legitim sport, ha nem lennénk ennyire elnézőek: férfiból van. De még kacsintunk is hozzá.

Ha nyíltan, szégyenkezés nélkül tudnánk beszélni a szexualitásról. A fiam osztálytársa megkérdezte az anyukáját (kilenc évesen!): azt mondták, izé, tényleg attól lesz a gyerek? És az anya azt mondta a kislánynak: nem, dehogy! Nem akartam belegázolni a lelkébe.

Ha felismernénk, szomszéd, osztályfőnök és szakember, ki van válsághelyzetben, ki titkol valamit.

Ha lenne valóban erős szexuális felvilágosítás, és a fogamzásgátlás hatékony, olcsó és mindenki számára elérhető lenne.

Ha nem kurvázna több százezer férfi és nem tartana szeretőt millió.

Ha nem lehetne így kibújni a tartásdíjfizetés alól.

Ha a nagy szerelemben egy pöttyet eszünkbe jutna mindennek összefüggése az utódnemzéssel.

Ha nem lenne ilyen irgalmatlanul nehéz és egyszemélyes, idegőrlő csip-csup teendők végeláthatatlan sora a gyereknevelés, tömérdek szégyen és bűntudat forrása, mert az eszményített anyaság kőbunkóként sújt az amúgy is roskadozó nőkre.

Ha megtisztelnénk a szülést a lényegének kibontakozni hagyásával.

Ha nem mindenki az áldozatokra (a nemi erőszak, a prostitúció, a párkapcsolati erőszak áldozataira) koncentrálna, hogy ők mit miért tettek, és persze sajnos, a férfiak természetüknél fogva poligámok.

Ha megkérdeznénk a prostituáltak klienseit: nektek miért nem elég a feleségetek?

Ha ott lenne az abortusznál az apa is, ha őneki is a bizottság meg a műtős szemébe kellene néznie.

Ha nem lennének tömegek, akik ma sem tudják, hogy nemet mondhatnak, sőt, azt sem, mitől lesz a gyerek.

Ha nem lenne ekkora szégyen a lányanyaság.

Ha nagyobb lenne a társadalmi mobilitás.

Ha több lenne és színvonalas a bölcsőde, az óvoda.

Ha nem lenne ilyen cudar a lakáshelyzet.

Akkor nem lenne ennyi abortusz. És akkor, ha ezt mind megtettük, lenne erkölcsi alapunk ostorozni másokat. De akkor nem tennénk mégse. Viszont ezek az öltönyös, hűséges kereszténydemokraták nem nagyon szólaltak fel a már megszületett gyermekek védelmében. Az abortusz ellen is csak akkor, ha tablettával végeznék. Ki érti ezt?

Mert nem úgy van, hogy egyesek, azok a felelőtlen abortuszra menők, azok…! Bezzeg mi, családanyák! Aki abortuszra ment fiatalon, abból később családanya lesz. Sokszor ugyanazon férfi feleségeként. Az ő tágítással tönkretett méhszája a tíz-tizenkét hetes magzat kierőszakolása után hogyan fogja megtartani a következő magzatot? És mit tehet erről az a gyerek? Ez felelős népegészségügyileg, kedves frakcióvezető úr?

Ha a férfiak poligámok, márpedig azok, és nem azért, mert eredendően azok, hanem mert megtehetik, akkor itt-ott, családon kívül meg fog foganni jó néhány gyerek, még fogamzásgátlás mellett is. És nagy részük nem fog megszületni. Hallottak már ilyenről, képviselő urak? Netán át is éltek ilyesmit?

“Az iskolázatlan rétegek adják tovább a gyermekeiknek az ő sajátos kultúrájukat”: értjük, ez az ordas eszme nagyon elegáns megfogalmazása. Vagyunk mi, szaporodásra, a kultúránk továbbörökítésére érdemes középosztálybeliek, és vannak ők, akikről tudni sem akarunk. Mit tett Ön az oktatás felzárkóztató szerepének erősítése érdekében? Hogy ők már ne azt a kultúrát örökítsék tovább? Hogy a lent levők ne csússzanak még lejjebb? Ma nincs veszítenivalójuk, nem érti? Őket nem vitték a szüleik Firenzébe. Őnekik az ebéd is merész ábránd. Őnáluk egy tizenöt éves nem okvetlen tudja, mitől lesz a gyerek. Ez nem kultúra, ez az esély hiánya, kitaszítottság. Önök mit tettek, hogy ez ne így legyen? És hogy a (mindenhol) önfeledten párzó emberek gyerekei megszülethessenek, és méltón fel is nőhessenek?

Frakcióvezető úr, emberség egyes, őszinteség egyes, leülhet.

a fél fiam

Gyerekelfelezés, a blog hajnaláról (2012. május)

Én küzdöttem. A rettenet hónapjaiban azzal fenyegetett a fiam apja, hogy a) öngyilkos lesz; b) elpereli a gyereket; c) külföldre viszi. Bővebben…

a gyermek ára

Közbevetés

Eheti sajtószemlénk nem akar megszületni, mert erős volt a kísértés, hogy a Nők Lapja ún. férfinapi számáról írjak, különösen a szerkesztő előszaváról, de annak nem volna tétje, mert az csak vicces.

De ma a fogason volt időm elolvasni a tegnapi Magyar Narancs egyik cikkét. A szívem megállt már a címétől: “Megvettem a gyerekem”. Elvált apákról szól, akik sok pénzt költöttek arra, hogy hozzájuk kerüljön a gyerek. Magam is érintett volnék, de minálunk csak sima zsarolásról van szó, sok pénzről nem.

Nem tudok linket írni, mert ugye később teszik fel. És sajnos, fejből idézek, mert ha most felállok, a mellbimbómat rágó Jakab felébred. Később frissítek, ha pontatlan volnék.

Tehát, az egyik apa, egy orvos, elmondja: a válás idején puhatolózott, és közömbösnek érezte a feleségét a kisfiukkal kapcsolatban. Korábban is gyakran másokra bízta a gyereket, a férfi viszont igyekezett a kevéske szabadidejében jó apa lenni. Ezért megreszkírozta az alkut. Először virágnyelven, aztán kis gondolkodási idő után egyre nyíltabban beszéltek. Vett tehát egy lakást a nőnek, meg még sok pénzt is adott neki a gyerek felügyeleti joga fejében. Ő nagyon elfoglalt, sikeres. A házasságuk megromlott. Számunkra, a Szeret a férjem, de… csoport tagjai számára e két mondat között már kirajzolódik valami valóságféle, és nem épp vidám. A kisfiú most nála van, az anya szégyelli magát, azt mondja a vidéki városban, ahol él, hogy csak átmenetileg van a kisfiú az apjánál, a látszat kedvéért (vagy talán perre készülve?) óvodát is keres. De az apa nem nyugodt: egy ilyen nőnek, aki erre képes volt, ő nem szívesen adná át a gyereket.

Hogy tetszett mondani?

És az újságírónő: hogy tetszett ezt kommentár nélkül hagyni?

Milyen nő az, aki pénzért lemond a gyerekéről, háborog az apa.

Fogalmazzuk csak át: milyen nő az ilyen, akit én lefizettem!

Jól ismerem ezt: prostituáljuk a nőt, majd megvetjük érte.

Kezdjük úgy, hogy mindenféle embereknek lesz gyerekük, nincs cenzus vagy felvételi vizsga. Sokakat jobbá, felelősebbé érlel ez, másokból meg, például a kényszerű gyerekvállalókból, az érzelmileg éhezőkből, a labilis kapcsolatban élőkből vagy a materiális gondolkodás áldozataiból meglepő és elkeserítő reakciókat hoz ki a helyzet. Igen, vannak gázos anyák. Vannak, akiknek teher a gyerek. Miért ne lennének ilyenek is? Sok mindent tehetnénk egyébként, hogy a helyzet javuljon — kezdjük ízibe’ a kíméletlen, igazságtalan ítélkezés beszüntetésével, de további kósza ötleteim is vannak. Nem kellene eszményi mázzal, csinos és sugárzó sztáranyukák fotóival bevonnunk ezt az egészet, mert gyermeket vállalni nagyszerű élmény tud lenni, és magasztos feladat, de azért szerencsésebb, ha az élet természetes velejárójának, buktatókkal teli, de azért teljesíthető, egyébként pedig többé-kevésbé átmeneti kötelességnek fogjuk fel, persze közben némi vagy akár sok öröm is csurran. Ha így gondolunk rá, nem lesz akkora a a csalódás, és nem válik oly sokaknak pótcselekvéssé, öncéllá és mártírsággá. Aztán, nem jó, hogy a mai viszonyok és szeretett egészségügyünk így traumatizálja a szülést. Mi több, sokkal több és emberibb segítséget kellene kapniuk a friss anyáknak, az anyósok és más nénik meg egy kicsit visszavehetnének. És nem kellene a társadalomnak szentesítenie a döbbenetes aszimmetriát sem, hogy apu dolgozik, anyu gyerekezik, mert erre sokan, akik amúgy jó, jobb anyák lehetnének egy szimmetrikusabb világban, rámennek.

Egy anya rajzolódik ki előttünk, aki az első években otthon volt, és mivel jómódban, hozzá is képzeljük, hogy béemvével megy a műkörmöshöz, míg a babát szittelik, de neki ez sem elég jó, a házasság tönkremegy, pedig az áldozatkész apuka mennyit dolgozott őértük, és amikor nem dolgozta éppen a nagyon fontos munkáját a távoli dolgozóban, akkor olyan apja volt a gyereknek, hogy ihaj! Egy anyától, aki nagyrészt egyedül végigcsinálta ezt (mit is? Talán olyasmit, amiről Doris Lessing Az ötödik gyermek és Lionel Shriver Beszélnünk kell Kevinről című regénye is érzékletesen ír), egyszerűen nem korrekt számon kérni, hogy miért nem küzd körme szakadtáig. Azaz: miért nem tölti el nagy lelkesedéssel, hogy keservesen harcoljon a pénzes túlhatalommal. De hát a gyermekért! Igen, pontosabban azért, hogy ugyanezt az életvitelt még jobban magára hagyva, talán anyagilag is ellehetetlenítve és feszültség közepette folytathassa.

Akárkinek is ítélik a gyereket, ő nem tárgy és nincs tulajdonjoga. A válni készülők, főleg azok, akik nagyon félnek, két mondatot hajtogatnak. Elszakítom az apjától! Ezt aggódva, bűntudatosan. Nem, nem. Akár apa vagy, akár anya, akár neked ítélték a gyereket, akár a másiknak, hogy mennyit találkozol a gyerekeddel, milyen minőségű időt töltesz vele, az jórészt rajtad múlik. A másik: de hát nem fogom tudni egyedül eltartani! Megint: a másik fél nem szűnik meg szülőnek lenni attól, hogy máshol él, továbbra is kötelessége, nem csak joga részt venni a gyereknevelésben. (Tetten érhető itt a jellegzetes a mentalitás: elhagyom, és akkor az a büntetésem, hogy egy fillért sem kapok. Cserébe én nem engedem az apjához… ezt is ismerjük.)

Mármost, visszatérve a túlterhelt apákra, ők sem mindig izzadva hajtják a pénzt, a fontos munka tövében azért gyakran egyéb szép virágok is hajtanak, miközben átélik, ők nagyon fontosak, és még a mosogatást, játszóterezést is megússzák.

A családban élő, néha azért hazatévedő apukákról írtuk ezt. Ha ők a váláskor nem harcolnak a gyerekért, hanem hagyják, hadd jusson a fáklyásmenet a feleségnek, miközben új életet kezdenek, messzire költöznek, kivirulnak, nem szalad fel a szemöldökünk, hiszen a gyereknek elsősorban az anyjára van szüksége. De nem vagyunk megdöbbenve a terhes csajukat, esetleg feleségüket gondolkodás nélkül elhagyó férfiak viselkedésén, az elzüllő alkoholistákon, a masszív érzelmi terroristákon sem, mert annyi ilyen történetet hallottunk már, hát igen, sajnos.

Régen azon csóváltuk a fejünket, hogy nahát, a bíróságok mennyire nőpártiak, kilencvenöt százalékban az anyának ítélik a gyereket (mintha ez diadalmenet lenne, nem kőkemény napi aprómunka és felelősség). Ennek a döbbenetnek társadalmi artikulációja is van már régóta: az Elvált Apák Érdekvédelmi Egyesülete, igaz, az ő honlapjuk fórumán, amikor még elérhető volt, nagyrészt arra nézve olvastunk tippeket, hogyan ússzák meg a szegény exférjek a tartásdíjfizetést. Ugye, ez is a tét: az egyik félnél marad a gyerek, és akkor a másik szükségképpen fizet, mármint elvileg.

Változtak az idők: ha egy pár perre viszi a gyerekelhelyezést, tehát nem egyeznek meg róla, a nőnek, ezt épp a múlt héten olvashattuk ugyanebben a lapban, alig több az esélye ma már, viszont a harc iszonyatos összegbe kerül. Szabad időnkben szívesen járunk szakértői vizsgálatra: ki az alkalmasabb, kihez kötődik jobban a gyerek — csupa olyan kérdés, ami az elvárás szerint lényegében mindenestül az anya identitása. Mindez, a költséges harc és a vizsgálat az amúgy is totális káosz közepette zajlik, amit a válás érzelmi terhe, a megváltozott élet és a vagyonmegosztás jelent. És most, hogy ez a helyzet, megdöbbenünk azon, hogy akiket zsarolnak, azok olykor zsarolhatók. Elképedünk, hogy nem küzd talán koldusszegényen, elképzelhetetlen nyomás közepette, mert esetleg békét akar (erre az eshetőségre az egyik megszólaltatott szakértő is korrektül utal).

Pontosabban: ki képed el? Az apák, akik ezt kiügyeskedték, -harcolták. Van egy másik történet is a cikkben. Ez az apa aláíratta a feleségével, hogy az lemond az ikergyerekekről. Méghozzá az ő jelenlétükben, mivel a találkozó az ügyvédnél elhúzódott, és már el kellett menni értük a bölcsibe. És kért tíz percet, nem tudta folytatni, kiment a vécébe sírni! Hogy ilyet tesz a nő!

Ki ment ki? Ki sírt? Az, aki lefizette és presszionálta a feleségét. Komolyan, beszarok.

A következő bejegyzésben pedig leírom az én elfelezett gyermekem történetét.

 

 

jakab beszél

Jakab elmúlt kettő, így ez a bejegyzés nem az egyévesen már rímeket faragó csöppségek anyukáira licitál.

Ej, de sok pirossal aláhúzott szó lesz itt.

Azt mondja ma, ma először, idézem: igen. (Folyik az orrod?) (Miért kérdez ilyet egy ép látású anya? Mert a hátára van kötve a példány.)

Eddig nyomatékos, rövid o-s joo-val helyeselt, a legőrületesebb hisztik közepén is, ha kedvére való javaslatot tettünk.

A nem persze előbb volt: mem, határozott, elutasító kézmozdulattal.

Az én is nagyon korán volt. A zseniális fotós, akinek egyik műve emitt a fejlécben látható, átadta a cédét, és meglátja a göndör másfél éves Jakab magát az akváriummal, és azt mondja, idézem: Ott’an én!

Állatrendszertana felöleli a következőket: cica, tyutyu, ‘al, ló, ‘angya, ‘ók, ‘éka. És ebbe, nézze meg az ember, bármilyen lényt besorol.

A kutya tyutyu. Ez a mi kutyánk neve (vagyis inkább foglalkozása, mondaná a nagyobbik fiam; a neve Tappancs). A londoni Természettudományi Múzeumban a tirannoszaurusz életnagyságú és mozgó-hörgő szerkezete: tyutyu-jaj. Vagyis egy olyan tyutyu, aki jaj.

Most levette az apja a cipőjét, és/mert oda nyilatkozott: ‘ossz ‘eki! Merthogy rossz neki.

Kezdetben voltak a főnevek. Az első ige: ‘Ézd! ‘Ézd, mama! Azóta ragozva, akár a múlt idő is megy: Hozd azt a vödröt! — ‘Ozom. Látod a repülőt? ‘Átom. Haver meséli: Sírtam. Jakab a fejét rázza: Én nem ‘tam. Ma meg azt mondja az apjának a poharát nyújtva: Öntsél! Kapcsolódik, na.

Így már egész mondatokat is alkot: ‘Ünk le, mama. Avagy megyünk, illetve menjünk le.

És névelő és kijelölő jelző! Azt a kék autót, mama. Hol a gyöngy? Egész tisztán.

Színek: kék, jija, ‘őd.

Két összesült hókifli: ‘ettő. És azt mondja, csak úgy maga elé: ‘ettő, ‘ájom, ‘égy, ‘at.

Van egy alapszókincs, még az etelközi csecsemőkorból, kéttagú szavakkal: mama, tyutyu, cici (ez bicikli is ám). Fiktív elemek: nyunyu ‘víz, ital’, nyamnya ‘étel, finom’. A most tanult szavakkal viszont Jakab rémisztő következetességgel csinálja azt a fonetikai operációt, hogy ha a szó, ami a magyarban gyakori, úgy néz ki, és hódoljunk itt Nádasdy tanár úrnak, hogy CVCV, akkor ő VCV-re csupaszítja, de a megmaradt mássalhangzónak kis nyomatékot ad: VC’V. Így lesz a hajó ‘ajjó, a Duna ‘unna, a gumi ‘ummi, a répa ‘éppa, a boci ‘otszi. De a busz is ‘usz. És a lépcsőn mondja magának: ‘ép, és ha valami szép, arra is.

Aztán van ez a kórság, hogy a hosszú szavakból csak az utolsó szótagot mondja, vagy annyit se. Ez meredek, mondom a Denevér utcában, erre ő, hosszú csend után a fülembe súgja (a hátamon utazik): ez ‘ek, mama. Most már li a bicikli (meg a kifli, a virsli). f nincs, a zsiráf így ‘áp (a lufi pedig ‘uppi).

(A további személyes izgikre mohó olvasók elriasztása a célom: az olvasottság huszonegykettőről négyszáznegyvenre ugrott egy nap alatt. Hulljon a férgese! Aki idáig olvasott, annak megmutatom a zsugorfej-gyűjteményemet.)