Ha már negyven vagy, vagy több, szóval elmúlt a lázas ifjúság, és már tudod, ki vagy, jó szakmád van, kialakult életviteled, de egyedül élsz, esetleg egyedül nevelsz gyereket, és kigyógyulva a válás gyötrelmeiből most újra társra vágysz, akkor kiszolgáltatott helyzetbe kerülsz.

Körülötted azt harsogják: még fiatal vagy, keress, járj nyitott szemmel! Meg aztán látod az ismerőseiden is: próbálkoznak a neten, randiznak.

Régen naiv voltam, és azt hittem, az ilyen emberek tényleg igazi kapcsolatra vágynak. Közelségre, bizalom, nevetésre. De az ismerkedés mint népszokás az egó diadala, ez a kor és ez a népszokás, hogy “ismerkednek”. Ezek az emberek szórakoznak a feszültséggel, az élménykereséssel, egymással és magukkal. Nem jön össze nekik semmi igazi, főleg anekdoták gyűlnek, lehet is fecsegni és szörnyülködni a barátnőkkel, és álvágányul kommentelni róla: igazából a másik lett a helyzet vesztese.

Van, akinek összejön egy-egy gyenge aktus is néhanap, én nem sajnálom tőle, de milyen élet ez?

Tinderről menni randira – ez soha nem spontán, mert előzetes spekulációkkal érkeztek, és egymást méregetitek a kávézóban. Mindenki fél, hogy pórul jár, nevetséges lesz: szélhámos az illető, ki akar használni, vagy nem viszonozza a kósza vonzalmat és megaláz. Akkor lehet rinyálni a ghostingon és a morzsázáson, mintha a párba állás már az örök szerelem ígéretét jelentett volna eleve. Bővebben… →