Hallgatom-nézem a bűnügyeket itt a nyaralóban: hihetetlen szókincsbővülés (hogy nem gondoltam erre annyi évig, hogy nem nyelvtan gyakorlókönyvekből kell angolul tanulni?), közben figyelem az igazságtétel közösségi rítusát. Rítus, igen: a műsor megszólalói, a tanúk és a kommentelők is a normalitás, a többség nevében deklarálják, hogy micsoda szörnyeteg az elkövető, indulatosan továbbszőve a történetet, okokat keresve, részletekre ráfüggve, magabiztos állításokkal, ítélkezéssel. A kollektív felháborodás természetes – de az indulat és a mély gyász a közvetlen hozzátartozókat illeti. Távolságtartó vagyok: a megrendülésem közepette is tudom, hogy ez nem az én életem, nekem ezt a média tálalja így, jó és rossz harcának kiélezve, anyagi haszonért. Ha pedig vérszomjas indulataim lesznek (lennének), annak máshol – bennem – van (volna) az oka. Becstelen és értelmetlen ezen élvezkedni, hogy “nekünk van igazunk, mi vagyunk a jók”.

Hányan csinálják mégis!

Soha igazságszolgáltatásnak nem használt még az indulat. Indulattal elmaradott, törzsi társadalmakban kezelik a bűnt. Az önhelyesség kollektív tudata, az igazságtétel felbuzdulásai a világ boldogabbik felén is többször vezettek már borzalmas erőszakhoz egyéni, kisközösségi és történelmi szinten is.