Jakab elmúlt kettő, így ez a bejegyzés nem az egyévesen már rímeket faragó csöppségek anyukáira licitál.

Ej, de sok pirossal aláhúzott szó lesz itt.

Azt mondja ma, ma először, idézem: igen. (Folyik az orrod?) (Miért kérdez ilyet egy ép látású anya? Mert a hátára van kötve a példány.)

Eddig nyomatékos, rövid o-s joo-val helyeselt, a legőrületesebb hisztik közepén is, ha kedvére való javaslatot tettünk.

A nem persze előbb volt: mem, határozott, elutasító kézmozdulattal.

Az én is nagyon korán volt. A zseniális fotós, akinek egyik műve emitt a fejlécben látható, átadta a cédét, és meglátja a göndör másfél éves Jakab magát az akváriummal, és azt mondja, idézem: Ott’an én!

Állatrendszertana felöleli a következőket: cica, tyutyu, ‘al, ló, ‘angya, ‘ók, ‘éka. És ebbe, nézze meg az ember, bármilyen lényt besorol.

A kutya tyutyu. Ez a mi kutyánk neve (vagyis inkább foglalkozása, mondaná a nagyobbik fiam; a neve Tappancs). A londoni Természettudományi Múzeumban a tirannoszaurusz életnagyságú és mozgó-hörgő szerkezete: tyutyu-jaj. Vagyis egy olyan tyutyu, aki jaj.

Most levette az apja a cipőjét, és/mert oda nyilatkozott: ‘ossz ‘eki! Merthogy rossz neki.

Kezdetben voltak a főnevek. Az első ige: ‘Ézd! ‘Ézd, mama! Azóta ragozva, akár a múlt idő is megy: Hozd azt a vödröt! — ‘Ozom. Látod a repülőt? ‘Átom. Haver meséli: Sírtam. Jakab a fejét rázza: Én nem ‘tam. Ma meg azt mondja az apjának a poharát nyújtva: Öntsél! Kapcsolódik, na.

Így már egész mondatokat is alkot: ‘Ünk le, mama. Avagy megyünk, illetve menjünk le.

És névelő és kijelölő jelző! Azt a kék autót, mama. — Hol a gyöngy? Egész tisztán.

Színek: kék, jija, ‘őd.

Két összesült hókifli: ‘ettő. És azt mondja, csak úgy maga elé: ‘ettő, ‘ájom, ‘égy, ‘at.

Van egy alapszókincs, még az etelközi csecsemőkorból, kéttagú szavakkal: mama, tyutyu, cici (ez bicikli is ám). Fiktív elemek: nyunyu ‘víz, ital’, nyamnya ‘étel, finom’. A most tanult szavakkal viszont Jakab rémisztő következetességgel csinálja azt a fonetikai operációt, hogy ha a szó, ami a magyarban gyakori, úgy néz ki, és hódoljunk itt Nádasdy tanár úrnak, hogy CVCV, akkor ő VCV-re csupaszítja, de a megmaradt mássalhangzónak kis nyomatékot ad: VC’V. Így lesz a hajó ‘ajjó, a Duna ‘unna, a gumi ‘ummi, a répa ‘éppa, a boci ‘otszi. De a busz is ‘usz. És a lépcsőn mondja magának: ‘ép, és ha valami szép, arra is.

Aztán van ez a kórság, hogy a hosszú szavakból csak az utolsó szótagot mondja, vagy annyit se. Ez meredek, mondom a Denevér utcában, erre ő, hosszú csend után a fülembe súgja (a hátamon utazik): ez ‘ek, mama. Most már li a bicikli (meg a kifli, a virsli). f nincs, a zsiráf így ‘áp (a lufi pedig ‘uppi).

(A további személyes izgikre mohó olvasók elriasztása a célom: az olvasottság huszonegykettőről négyszáznegyvenre ugrott egy nap alatt. Hulljon a férgese! Aki idáig olvasott, annak megmutatom a zsugorfej-gyűjteményemet.)