1976-ban születtem négygyerekes, protestáns családba, legkisebbként, egyetlen lányként. Budapesten, a XI. és XII. kerületben laktam mindig. Voltak feszültségek, hiányok, kupi is volt, de nem volt alkohol, éhezés, megcsalás, suttyóság, harácsolás, kivagyiság. Pedig mennyi bajom volt velük! Csak később találkoztam valódi poklokkal.
Az ország első egyetemére tanulmányi verseny dobogósaként jutottam be. Egész életemben önállóan, szülői magyarázat, magántanár, tanfolyam nélkül küzdöttem. Előbb magyar, aztán angol szakot végeztem, két egyetemi, tanári diplomám van. Több szempontból csodagyereknek, másrészt életidegen, túlérzékeny sírdogáló lúzernek számítottam – mindig mindkettőnek. Semmilyen divatos címkét nem aggatok erre, mert ez kamunak tartom.
Negyvenes éveimre találtam meg, ki vagyok és mi az igazán fontos, illetve hogyan ne legyek balek többé. Nem függetlenül attól, hogy 2019-ben megértettem, mit jelent igazán szeretni, kapcsolódni, és hogy 2014-ben elhivatottan kezdtem sportolni is. Ez a két terület, ahol nem lehet kamuzni: veríték van, kemény küzdelem, kikezdhetetlen integritás és mámor.
Fiút szültem, aztán új kapcsolatból lányt és fiút. Első társam Tarján Tamás irodalomtörténész, a második Gerle János építész volt. A második gyerekem születéséig, 2008-ig fővárosi gimnáziumokban tanítottam. 2012-ben megözvegyültem, azóta írással foglalkozom: cikkek, szerkesztés, fordítás, főleg a blog. Négyéves korom óta írok naplót, levelet. 2017-ben Tamás is meghalt, tragikus körülmények között.
Két könyvem jelent meg: Csakazolvassa – én szóltam (blogkönyv) és A ketogén csoda (életmódkönyv). Biciklizem huszonöt éve. Nem vezetek.
Ha az olvasótáboromat nézem, a sport és az “elitizmus” lett a sok, nem a feminizmus vagy a liberális elvek. Nem akartam kiszolgálni a lakossági feminizmust más rosszul vagyok a jogvédő influenszer díváktól. Nem roskadtam az öregségbe, megalkuvásba, kifogásokba, se akolmelegbe, jöttek is az aljas támadások. A sírdogálónak szánták, de Tükörországban minden fordítva van: az ép a torz, a bátor a gonosz, a buta az okos. A csodagyerek csak mosolyog, megértette, tud róla, de élvezi azt, amit végigjárt, megértett, az egész életét.
Már csak a lényeg érdekel, a sallang, smink, marketing nem. Hálás vagyok az egészségemért. Színházba járok, kocogni, úszni, súlyzózni. Olvasok, rajzolok. A szerelmem az “első számú szabadidős partnerem” lett, Gergő a neve. Hét éve vagyunk együtt.
2012 tavaszán indult a blog. A leánykökörcsinek csak nyílnak, síelek a Harangvölgyben, a kék napszemüvegben, még mindig. Futóversenyekre nevezek, újra tanítok (magántanárként). Őszintén szeretem és mulatságosnak találom a hétköznapjaimat. A teljesítmény és tehetség érdekel. Folyamatosan poénkodom.
A blog azoknak való, akik képesek a szövegek értelmét, szépségét felfogni, érdekli őket a kultúra, a sport, a sajátos világom, és nem az egójukat akarják üvöltözve domborítani. Három év alatt fáradtam bele a sok wannabe-be, és ez már a tizennegyedik blogév vége. Iszonyatos aljasságokat követtek el ellenem olyanok, akik csak jót kaptak tőlem. Levontam a tanulságokat. Nem nekem szar az életem.
3500+ szöveg szól itt női létről, intellektuális szemszögről, értékrendről, emberi kapcsolatokról, sportról, kultúráról, családról, gyereknevelésről, médiáról, testképről, egészségről – a bátor és kritikus normalitás jegyében. Versekről, nyelvről, színházról és jellegzetes emberi viselkedésekről, mondatokról is szó van.
Nem lelkizem, nincs önismeret, neurodiverz izé, mert az béna.
Vannak irodalmi szövegek és vannak éles érvelések, elegemvan típusú fölényesek is, de aki itt érvelési hibák szánalmas fegyverével jön, csak azt mutatja meg, hogy elemien nem érti a metaforákat, a szubjektív műfajt. Ez nem tudomány, nem én írom a törvényeket, nincs hatalmam, nem is hatóanyagot keverek, én gondolatokat vetek fel. Nem hal bele senki. Bőven elfér tőlem bárki más a neten. (Aztán mégse sikerül. Ellenük most büntetőeljárások zajlanak.)
Szabad ország az, ahol nem tekintik bűncselekménynek és nem is üldöznek engem azért, mert valaki megsértődött. Mert magára vette az általánosságban írt posztot egy névtelen-arctalan. Aki ezt nem éri fel, jobb, ha nem kezd olvasni. A blog nem szolgáltatás. Sértődés mindenen volt: incelek, margarinevők, a futást gyűlölők, irodai dolgozók, alacsonyak, travik, mérnökök is akadtak már ki, és volt, akinek akkor szakadt el a cérna, amikor a cukros kávét elemeztem, vagy – kérdésre – megírtam, mennyibe kerül a kondibérlet (és még csak nem is sokba). Nehezen vagyok a felemás kapcsolatokkal.
Mámorító, hogy ilyen fontos nekik, amit írok. Nekem nem szeretet kell, főleg nem idegenektől, jól vagyok a családommal és a barátaimmal. Az kell, hogy az én találó szavaim járjanak emberek fejében.
Vannak személyes élmények, paródiák, jellemzések is. Smúzolás, közösséghez, ideológiai táborhoz tartozni akarás, érdek, helyezkedés, elismerésvágy, “légyszi, naaa, legyél az olvasóm!” nincs. Te akarsz itt lenni!
Hetente kétszer-háromszor jelenik meg új tartalom, a posztokon kívül a rovatokban is, az edzésnapló, kultúrnapló (a kép alatt) naponta frissül.
Mostanra úgy vagyok elégedett az életemmel, mint akit magára hagytak egy csokiboltban. Pontosan a fordítottja történt, mint amiket rólam üvöltöztek anyukatársak, “kiábrándult olvasók”, egy ex és egy komplett gyűlölködő fórumtopik.
Készül a regény is.
Ami nincs már 2012 óta:
a kicsik apja
a nagyfiam apja
kicsi gyerekem
anyám
apám
a Fertő-tavi cölöpházsor
itt nálunk a posta (ÚJRANYITOTT!) és Bajai halászcsárda
hitek, bizalmak, a “szépen beszélni” kényszere
“közösség” – aki ezt kereste, dérrel-dúrral távozott
az önszívatás, könnyes szemű altruizmus, időm-figyelmem bárkinek
“liberalizmus”, jóságoskodás, “tabutörés”, önzésből elfordulás a teremtéstől, abortusz és gyerekgyűlölet (CF) mentegetése
mások helyett szívni, vállalni melót, terhet
A blog egésze szerzői jogilag védett.
Nem vagyok udvarias a kaotikus, lehúzó, használós, zavaros lelkű látogatókkal, mert cenzus van, őket a cím értelmében nem tekintem olvasónak.
Most kávézni fogok, aztán megyek az erdőbe futni.