öt százalék

Olyasmikről beszélgetünk mi, hogy melyik a legjobb úszóedző. Karrier. Bio étcsoki, az Ella és a rózsaburgonya tápanyagtartalmának különbsége. Vatera. Paleo. Törik a körmünk. Költözzünk külföldre, vagy ne? Az városi legenda, hogy a köröm nő a halál után is? Felújították a játszóteret az önkormányzat mögött. Csevegünk, padlólapot rendelünk. Most akkor ki is volt a legjobb James Bond? Mennyi a pályaszállás Nassfeldben (van-e hó?)? Olaszt vagy spanyolt tanuljon a gyerek? Leárazás van a Zarában. Dán filmek. Kávémousse. Jövünk-megyünk, nézelődünk a világban. Megvan a bajunk, persze, de amellett is, nyalogatjuk az élet krémjét, a problémáinkkal is.

És nagyon jól tudjuk azt is, hogy másoknak mit kellene tenniük. Mi lenne a helyes, úgy általában. Lám, mi tanultunk, nem hagytuk ki a lehetőséget, húsz éve fél hatkor kelünk. Nem iszunk, nem dorbézolunk, csak a horvátországi utolsó estén. Dolgozunk, hogy egyről a kettőre jussunk, eljárunk szülői értekezletre, meg a tanár nyakára, lobbizunk, hogy legyen külön angol is. Nyírjuk a füvet. A mi adónkból…! Fejcsóválás.

Belegondolunk-e abba, hogy mindez, amiről beszélünk és amit helyesnek vélünk, a társadalmunkban csak egy markonyi csoportnak lehet egyáltalán téma? Öt százalék? Tíz? Mindehhez, amit e felvetések implikálnak, olyan, belénk fektetett erőforrások kellenek, amelyek elérhetetlenek, elképzelhetetlenek nyolcmillió honfitársunk számára.

Velük élünk egy országban.

Hogy Afrikában éheznek, azt akarom-e mondani? Igen, azt.

Milyen idétlen ez, mennyire nem lehet vele mit kezdeni.

Én sosem találkoztam azzal, hogy én a privilegizált csoporthoz tartozom, mint olyasvalaki, aki értelmiségi szülők gyereke, a fővárosban született, egészséges, és mindig rendezett volt a lakhatása, étkezése, egészségügyi ellátása. Nem is igen láttam mást, kollégiumban sem laktam, nem voltam Pesten kívül három hétnél tovább. Nem voltak nagyon más osztálytársaim, ismerőseim sose. Volt mondjuk a vállalkozó a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, meg voltak rendezettebb, vidámabb családok, de ez nem volt jelentős különbség. Oda kerültem, ahol sok volt a könyv, a szellem, tágas a perspektíva. (És rossz szagú a klotyó, és nem menő a cipő.)

Jártam lakótelepi lakásban, és sose gondoltam, hogy ez kevesebb. Nekem erre nem volt szemem. Mi csak megélésre használtuk a pénzt. Néha mondta valaki, hogy úrilány vagyok, erről tudtam, hogy nem igaz. Gondosság nem volt körülöttem, sem komolyan vett családi hagyonmány. Nőttem, mint egy dudva, de olyan közegben, ahol nem eshetett bajom.

Amikor tanár lettem, találkoztam nagyon értelmiségi és nagyon gazdag családokkal. Egy-egy nehéz sorssal is. Nem érezhettem magam különösebben privilegizáltnak közalkalmazottként, albérletben, soha százötvennél többet nem keresve. Kortársaim ügyvédi irodát alapítottak, multiknál lettek középvezetők, megkomolyodtak. Fel nem merült, hogy én saját lakásra gyűjtsek, vagy akár megtanuljak vezetni. Az igen, hogy akkor nosza, egy második szak, nosza, egy harmadik nyelv. Vagy egy bicikli.

János meg úgynevezett úrifiú volt, és ebből nála nem valami finnyásság, lenézés, hanem olyasvalami állapot és attitűd következett, amiből kihozható a lélek, a szellem maximuma. Számlálhatatlan humán bőség, garancia, bizonyosság, lélekégbolt.

Uramisten, milyen emberek vannak, micsoda férjek, azóta döbbentem rá erre.

Blogot írtam már, amikor kiderült, vagyis: úgy kezdtek rólam fogalmazni, azzal szembesítettek, hogy nekem nagyon jó. Mert, lásd a fent részletezett társadalmi változók, plusz zöldövezet, és a tetejébe szabadúszás.

Ez megdöbbentett.

Most már tudom, nem látok másokat. Nem tudok én se nem a közegem fejével gondolkodni. Nem tudom nem az én problémáimat érezni jelentősnek. Nekem a testképemmel van problémám, másnak testképe sincs, hal bele épp az életébe. Könnyen mondok állításokat méltóságról, életminőségről. Hát mit mondjak? És mi legyek? Szomorú, bűntudatos, elitségét szorongva bíró… kicsoda?

Mindenkor, amikor a világról, társadalomról beszélünk, az országunk állapotáról, a nőkről, a bérekről, a környezetről, tudnunk kell, hogy kevesek közé tartozunk, és az nem a mi érdemünk. Mások nem így élnek, nekik nem jutott, és ezért nekik a felelősségük is más. Nem tehetünk olyan állításokat, mint ha mindenki annyiból gazdálkodhatna, amennyi nekünk adatott.

Elringatózunk szépen itt. Nem lehet másképp, mint hogy elborzasszon, hogy mások, az újságok tizenhetedik oldalának apróbetűseiben szereplők, akik neve mögött zárójelben ott van az életkoruk, hogyan élnek. Nem lehet máshogy, mint hogy érezzük magunkat kurvára szerencsésnek, és megkönnyebbüljünk, és egy kicsit féljünk. És adakozzunk, és legyen legalább a kocsink és a bankunk és a nyaralásunk relatíve etikus. És csupa olyasmit csináljunk, amiről nekik fogalmuk sincs és nem is lesz. Nem lehet, hogy ne átjárhatatlan legyen a világunk, és nem lehet, hogy ne szégyelljük magunkat. És nem lehet, hogy ítélkezzünk, és hogy olyan faszán tudjuk, hogy mit kéne nekik tenniük, és hogy folyton nyavalyogjunk a pénzen. Nem lehet máshogy, mint hogy ne akarjunk úgy élni, ugyanakkor lássuk az egészet, az okokat, azt is, hogy mit veszünk el tőlük, mi a mi könnyűéletünk ára, és hogy akarjuk és cselekedjük, valahogy, valamennyire, hogy ők se éljenek úgy.

79 thoughts on “öt százalék

  1. Ez a bejegyzés elsősorban a annak az öt százaléknak kell, hogy szóljon, akikről szó van benne. Én kivételes helyzetben vagyok: jól ismerem a magyar #richkidsofinstagram visszataszító, arrogáns világát éppúgy, mint a négy-éven-át-egy-pulóverben-járok-iskolába vidéki kilátástalanságát, és a legérdekesebb az, hogy a “fenti világ” az, amelyik nem igazán tud a “lenti világról”, és nem fordítva. Örültem, hogy a poszt végére csak odakerült az is, hogy hát miért is van ennyi annak, akinek van, kitől is veszik el, mert ez a két mondat már pontosan kettővel több, mint amennyit egyesek egész életükben erre a témára szánnak. Na most sajnos az a helyzet, hogy ettől még senkinek nem lesz jobb. Persze, lehet kérdezni, hogy akkor mit csináljak még, nem tudom. Írjál még sok ilyet, mert neked van meg a lehetőséged ehhez a réteghez szólni, nem nekem. Sok ilyet, ne egyet. Lehetőséged neked van, ez egyben kötelesség is szerintem. Persze ez csak az én véleményem.

    • Kösz. Tényleg annyira nem tudtam, mihez fogjak lazacevés meg dizájnékeszerek nézegetése közben (egyik se tetszik), unom a kokaint, unom a blogom, unom a Kiss Tibit… 😀 Jó is az, ha valaki a kötelességemre figyelmeztet!

      Üdv a blogon!

    • Egyébként hogy lettem én az, az az egyetlen, akinek ez a dolga, kötelessége? Nyitva a pálya, én is a nulláról kezdtem, csóró magyartanárként, teljesen függetlenül, árral szemben. Nem korrekt még feladatokat pakolni rám.
      Kurva ideges lettem ettől. Keresem az okát. asszem az az ok, hogy nagyon csúnya helyzetekbe próbáltak belehajszolni engem azzal, hogy meg akarták mondani kibicként, nekem mit kell tennem. Nagyon szeretném ezt magamnak kijelölni. Te meg mesélj magadról.

      • Nekem meg is halt a szexplorerem a linkre kattintás után. Ma, a kocsiért sétálván (blogomban megírtam miért) azon gondolkodtam, hogy a sors valahogy éppen annyit ad, mint ami az elvárt vágyaid alapján éppen elég.
        Gyakran azokat nem értem viszont akiknek megadatnék, mégsem élnek az élet minőségi élvezetével. Pl most innék egy teát, de nincs itthon,mert a boltokban mifelénk csak hajóenék söpredéket lehet inni. S azok is beálltak a 170 forintos tea, 90 forintos kávé rajongói közé, akiknek ez a fajta csak nehogy baj legyen az életből habitusa éltető erő. (aki fütyörészük húsvét hétfőn kapálás közben, mintha élvezné)

  2. Ezen én is sokat pörögtem, de arra jutottam, hogy mindenkinek megvan a saját élete, a maga problémáival, és nem élheti másokét. Együttérző lehet, segíthet, de senki ne érezze magát rosszul, amiért oda született, ahova. Arról senki nem tehet.
    Szoktam én is néha irigyelni olyan anyukákat, akik azon tipródnak, ilyen vagy olyan kocsit vegyenek inkább (még a márkaneveket se tudom megjegyezni), illetve milyen meglepi-ajándékot találjanak ki a férjüknek szülinapjára, melyik wellness-helyre menjenek a tavaszi szünetben, és dohognak a pályamatrica miatt. Nagyon szeretnék én is ilyen problémákkal küzdeni. Őszintén szólva, néha idegesítenek is. De nem tehet senki róla. Csak tényleg nem árt a nyitott szem. Ha valaki képes megelégedni az életével, akármilyen körülmények között él is, az nem pufog jóléti problémákon, mert van annyira empatikus és intelligens, hogy megbecsülje, amije van.
    Mi nagyon kinőttük már az 57 m2-es lakásunkat, de ha körbenézek, azt látom, hogy tiszta, meleg, barátságos, van benne víz, gáz, internet. Van mindenkinek kis kuckója, és ki tudjuk fizetni a villanyszámlát. Sokszor hiányzik egy külön szoba, de sose felejtem el, honnan jöttem, és hogy ahhoz képest ez egész jó. Vágyni vágyom jobb életszínvonalra, ami hozhatna jobb életminőséget, de már nagyon régen tudom, hogy csak részben ezen múlik. Proli üzemmódban is megtalálható a boldogság. Annál lejjeb sose mertem nézni, csak azt tudom, milyen számlára kell utalni az egy százalékot meg a többit.

    • “Ha valaki képes megelégedni az életével, akármilyen körülmények között él is, az nem pufog jóléti problémákon, mert van annyira empatikus és intelligens, hogy megbecsülje, amije van.” Ezzel csak az a baj, hogy a megelégedést leggyakrabban nem az intelligencia és az empátia szüli. Én sok olyant látok, amit inkább a beletörődés, a választás hiánya szült. Végül is jó ember. Lényegében szeret. Aki a kicsit nem becsüli, az a sokat nem érdemli, és forgótárcsás mosógéppel mos, amikor a szomszéd már húsz éve automatával.
      És ha empatikus vagyok, akkor illik boldogságos elégedettségben élnem, csak azért, mert másnak még ennyi sem jut? Miből lesz itt fejlődés?

      • Nem erre gondoltam. Arra inkább, aki jól érzi magát a bőrében, mert eljutott az életében oda, ahol szeret lenni. És akkor a körülmények kevesebbet számítanak. Ismerek ilyet, azért írtam.

        • Igen, tudom, de nekem ez is benne van. S ha már ezt írod, az is beugrik, hogy mennyit etetnek minket a harmóniával. Hogy nincs is semmi baj, csak meg kell találnod a lelki egyensúlyod, oszt minden jó lesz. Ez is tud csapda lenni. Én úgy látom, többször önigazolás, mint igazi megelégedettség.

      • Mit jelent a fejlődés? Csak még modernebbet, még tékozlóbbat?

        Amúgy egyetértek, és egyre inkább a minőség szerelmese leszek, miközben egy sor fogyasztási cikkre derűs nemet mondok. Teljes, abszolút nemet, nem érdekel. Nincsen semmilyen hordozható zenelejátszóm, nincs okostelóm, nem használok appokat, se botmixert, se robotgépet. Nem, nem, nem, továbbra sem.

        Nekem fontos az elég fogalma. De mégsem nyugodtam addig, amíg ki nem derült, milyen az egyedi bringa a gyárihoz képest, a Prada napszemüveg a Polaroidhoz, a Csalogány 26 menüje a Menzáéhoz és a Wolford fürdőruha a Women’s Secrethez képest. És hát elmondhatatlan, mennyivel jobb. Micsoda dimenziók, a humán lét csodái, a teremtő elme, a természet kincsei, okosság, minden.

        Meg is becsülöm, átlelkesítettem, évekig nyűvöm mindegyiket, és nem szörnyülködöm, hogy de drága.

        Igenis van egy csomó minden, amiről nem tudtunk, nem hiányzott, ekképpen gerjesztett igény, de ha tudnánk, és igénybe vennénk, sokkal jobb lenne az életünk. A halporckivonat, vagy a gerincnyújtás is ilyen, vagy — szégyenkezve vallom be — a szempillahosszabbítás, hogy nekem nem kell a spirálokkal baszakodni reggel, elmondhatatlan különbség. Na, és ez az, ami meg fél százaléknak téma.

        • Nem, a fejlődés azt jelenti, hogy nyitott elmével létezem. Nem kenem be vastagon önigazolással, mártíromsággal, nem az én dolgommal, örökké hálás szívvel, és még mit tudom én mikkel. A megelégedettséget, megbékélést nyomatta eleget a kereszténység, és a patriarchátus társadalmi építkezés is. Ugyanazzal nyomják bele a fejünket a homokba, amivel megdicsérnek. Hasonló manővernek látom az anyák esetében ezeket: a nő jobban tűri a fájdalmat, ő tud mit kezdeni a csecsemővel, mert anyai ösztönei vannak, a nő multitascing, persze, hogy neki megy jobban egyszerre a mosás-mosogatás-főzés-szoptatás.

          A modern, nem feltétlenül tékozlóbb. A anyagi gondok hiánya, nem vonzza feltétlenül az etikátlant, a szegénység sem az etikust. A népmesék jó korán elkezdik a tanítást, vallásórán is elmondja a papbácsi. Nekem az a problémám, hogy a megelégedettséggel, hálás szívvel, könnyű visszaélni.
          A fejlődés mozgatórugója a tovább lépni akarás. Ha nőként tanulhatok, vajon meg kéne elégednem ezzel, mert lám, van olyan része a földnek, ahol sok nő még mindig nem teheti meg ugyanezt, vagy jogos az elégedetlenség, hogy ha már tanultam, akkor hasznosítani akarom, ha már hasznosítom, és ugyanazt csinálom, mint a férfi, aki ugyanazt tanulta, akkor egyforma bérezés járjon érte.

  3. Nagyon kellett ez az írás sokmindent helyretesz.
    Nekem nincs egy közegem, eddigi életem során 7 településen laktam, kb 30 különböző lakásban/környéken. A 7 településben volt kis falu a legszegényebb vidéken, kisváros, vidéki nagyváros, főváros és külföldi város is, agglomeráció, sőt, talán Budát és Pestet is kettőnek kellene számolnom. Az emberek alapjában véve ugyanolyanok mindenütt, ugyanazokat a köröket futják, csak a körítés más, nagyon más. Ami viszont csak Budán van, az a “mindenki hülye, aki nem úgy él, mint mi” mentalitás. És hülyének tűnik, tényleg. Miért nem lakik normális környéken, miért nem dolgozik jó helyen, miért eszik rossz minőségű ételeket, miért nem sportol, miért szar iskolába járatja a gyerekét, minek vesz fel drága hiteleket. És mindenre a magyarázat, hogy azért, mert nem olyan okos, ügyes és igényes, mint MI.
    Tényleg fel sem merül, hogy nem alap, hogy van hol lakni, van aki biztosítja és van aki befogad, ha más nincs. Az nem fordulhat elő, hogy heten jutnak egy lepattant kockaházra valami zsákfaluban és anyóssal lakni sem csak azért nem jó ötlet, mert szarfej az illető, hanem mert max a konyhában van hely. Lehet menni az önkormányzathoz lakásért persze, legalább lesz min röhögniük aznap. És jön a rossz döntések sora, mert nincs lehetőség jó döntést hozni. Spórolni is csak az tud, akinek van miből.
    Ehhez képest egy párhuzamos valóság, hogy alapértelmezett a tanulás jó iskolákban, a nyelvtudás megszerzése és innen besétálni jól fizető állásokba, a kapcsolati tőkének köszönhetően a kezdő köröket le sem kell futni. És igen, elhiszi hogy a tehetsége miatt kap középvezetői állást 0 tapasztalattal. Ugyanúgy, ahogy átmenne a hazugságvizsgálaton miniszterelnökünk gyereke is, aki magabiztosan nyilatkozza, hogy ők bizony a saját lábukon állnak a férjével. Nem látja, hogy az, ami őt magasan tartja, az nem alapértelmezett másoknak és neki nem azért van, mert megküzdött érte.
    És ez a budai élet abban is kitűnik a többi közül, hogy sehol máshol nincs annyi hazugság, mint itt. Jótékonyak vagyunk mert odaadjuk a szemetünket másnak. Igényesek vagyunk, mert 80%-os virslit veszünk és tavaly is kétszer voltunk koncerten. Mi vagyunk az elit, mert minket nem néznek ki a Mammutból.
    Közben ugyanolyan gáz minden, amiért tenni kellene, mint borsodban, csak itt mentségből van kevesebb.

    • Pont a társadalmi különbségekről merengtem, mikor múltkor betévedtem a Mammutba. Hozzánk közel az Árkád és a Köki Terminál vannak, és gyökeresen már vásárlókörük van, mint a Széna téri plázának. Össze sem lehet hasonlítani. Viszont van közös bennük: az eladók. A nagyobb boltok eladói pont ugyanolyan, éhbérért güriző, tíz órákat állva és pakolva letoló fáradt nők.

      • En az osszes plazat nem igazan csipem. Utalok bemenni, de neha muszaj. pl. ha vonatra kell varnom, jobb a melegben.
        Ugyanez a bevasarlo kozpontokkal, Auschan, tesco, a hideg raz toluk. Mondjuk en eleve nem szeretek vasarolni. kb. max. 20 percet birok eltolteni egy boltban.

          • Igen, elidegenedett, nem hangulatos, ám sokszor praktikus helyek. Nem csinálok én ebből már elvi kérdést, ha egy terméket vagy márkát ott lehet csak kapni, vagy ha ott hagyhatom nyugiban a gyerekeket fedett és meleg helyen, míg én lépek MacBookot javíttatni. Szerintem a plázaellenesség olyasvalami, mint a plasztikai műtét vagy a tetsépítés vagy a piercing: mindenki szisszen tőle, nem nézi az árnyalatokat, a lényeg az egészben, hogy ő nem olyan ember, ő különáll. Meg az, hogy nem nagyon akar megérteni más embereket, belegondolni a helyzetükbe, preferenciáikba. Én kb. kétnaponta megyek a Mammutba, alig is tudnék jókat enni, kávézni, ha nem tenném. Ja, és hallgatok Johnny Casht is, illetve beszélgetek sokat nagyon más (pl. üzleties alkatú, kamasz, drogos vagy nagyon kövér) emberekkel. Jót tesz, tágulok.

            • Nem teljesen értek egyet.
              Az igaz, hogy a plázák most már itt vannak, dögivel, “megszállták” Budapestet, tehát használjuk ki az belőlük származó lehetőségeket, én is örülök, hogy tudok valahol kulturáltan pisilni, meg bizonyos boltokat csak ott találok.
              Csak hogy ennek az volt az ára, hogy Budapest belvárosa szétesett, a kisboltok bezártak, komplett utcák váltak összeplakátozott, összetegelt betört kirakatú szemétheggyé. A hajdani (pesti) belváros. Persze tudom, nem csak a plázák tehetnek erről, a “80-as évek menő butikosai” későn ébredtek, nem váltottak profilt, nem igazították a nyitvatartást az új igényekhez, viszont az önkormányzatok sem segítettek nekik, nem vitték le a bérleti díjakat az egyre inkább elhanyagolt környékeken, nem oldották meg a parkolási lehetőséget, sőt, beoszlopozták a jártákat, és agy nélkül engedélyeztek minden plázát, leginkább rövid távú pénzügyi indokokból. Már egymásnak is konkurenciái, a “külvárosi plázák” haldoklanak. Ócsak építészeti megoldások ócska anyagokból (nem a Mammutról beszélek, az viszonylag jól néz ki, már most esik szét némelyik. Aztán ahogy a plázák dominanciája nőtt, úgy vált kötelezővé ott nyitni boltot mindenkinek, aki meg akar élni. És plázában dolgozni lélekölő, próbáltam.
              Nem ördögtől való egyébként a plázaépítés korlátozása, Párizsban évek óta nem engedélyeznek újabb üzletközpontot, csak a város határain kívül tudnak terjeszkedni. Pont a városképet meghatározó kisboltok és régi, nagy hagyományú áruházak életbe maradása volt a fő indok a “plázastopra”. Budapest sajnos erről szerintem lecsúszott már.

        • A Westendről régebben tudtam, hogy ha nem vagyok pszichésen erőm teljében, akkor nem szabad oda bemenni, mert negyedóra alatt zokoghatnékom lesz. Komolyan, mintha dementorokkal lenne tapétázva.
          Aztán ott dolgoztam 3 évig, azalatt elmúlt. A Mammut csak szimplán olyan szar, hogy oda semmiért nem megyek. Az Árkád valóban viszonylag emberi. Most épp az Alleet kedvelem még, annak van pillanatnyilag a legbarátságosabb Libri-Frei kombója.

              • …némileg más könyvkínálattal és közönséggel, mint amit én kedvelek.

                Én nagyon-nagyon meg lennék lőve Mammut nélkül. A következők miatt:
                kávékapszula
                biomosószer
                akár hétvégi gyerekfotónagyítás anyósom szülinapjára
                kisállatbolt
                SPAR, lazac, jó húsáru, gyerekpezsgő, finom müzli, smoothie, virágföld
                T-Home
                bugyilelőhelyek
                elveszett a fél fülbevalóm, de a másik épületben a másik ugyanilyen ezüstárus-bizsusnál lehet kapni olyat
                tuti-van-hatkilós-súlyzó-szánkó-futókesztyű-ugrókötél-tornadressz-cukiúszószemüveg Hervis
                a pláza melletti virágos
                az ott kapható gyerekharisnyák (Okaidi, Benetton).

                Mindeközben az épületet és a légkört lélektelennek, nyomasztónak tartom. De nincs pofám elvileg ellenezni valamit, ami ennyire jól jön a hétköznapi életemhez.

                De ezt már írtam, csak most ki is fejtettem.

                • Persze, de azért én plázában lőttem pl. a Kaint. Vannak kifejezetten jó könyvek ott is (Libri), de tényleg lelombozó a kínálat zöme. A vásárlóké is.

            • Szégyenkezve ismerem el, hogy engem meg a Freijel lehet a világból kikergetni. Nem tudom, nem bírom, és agyon van árazva a kávája. Érdekes, más drága helyek áraival úgy vagyok, hogy ez ennyibe kerül, kész.

      • megfigyeltem magamon, hogy kezd buda-fóbiám lenni. és én is a mammutban meg a normafán érzem hülyén magam. itt a hetedikben soha nem látsz olyan nyugdíjasokat, mint ott. kirúzsozott, fodrászolt néniket rendes ruhákban. és mi jól élünk, értelmiségiek vagyunk munkával, rendes körülmények között. sosem volt kisebbségi komplexusom, de a mammut olyan, mintha egy másik, gazdagabb országban lenne.

        • Hát még a majdnem üres Hegyvidék bevásárlóközpont! Vagy a Villa Bagatelle, a Déryné. Ezekhez képest proli hely a Mammut, ahol az illatos, szutyok minőségű és szégyentelenül olcsó Tezenis meg a Tailly Weil meg a Media Markt zsúfolásig tele, a Mexx majdnem üres, az Esprit meg tökrement (az Alee-ban is, nagy bánatomra). A Hervis is tönkre fog, pedig az aztán dömping meg kompromisszum.

          • A Hegyvidék meg a Dérynéhez képest tényleg kevés nem proli hely van. Azért súlyos tud lenni az arcoktól nyáron a terasza 🙂
            Más…
            Tényleg nem tud egy Budai egy “Körtepusztai”-val együtt érezni. Függetlenül attól, hogy mennyire jó és érzékeny ember. Mondom ezt úgy, hogy több országban éltem és Mo.-n is rengeteg helyre jártam-járok munkaügyben, Budapesten eddig 5 címen laktam, a Duna mindkét oldalán.
            Mai napig rendszeres kapcsolatom van a vidéken mélyszegénységben élő emberekkel és a manager, cégvezető, vállakozó réteggel is.
            Ez két világ.
            Pár példa. Egy fiatal XII. kerületi srác mondta nekem munka közben (halál komoly arccal), hogy teljesen kilátástalan itt a helyzet, mert mondjuk ha a párjával félre tesznek havi 500e-t, akkor is csak 60 milliójuk lesz 10 év múlva ami egy vicc.
            És akkor eszembe jutott, hogy vasárnap a foci meccsünk előtt az egyik csapattársam, amikor felvetettem, hogy dobjunk össze fejenként kb.5e Ft-t egy nagyobb “bulira”, annyit mondott: “Shangri La, ha nekem annyi pénzem lenne, akkor boldog ember lennék. Nincs egy vasam se, nem 5e Ft.”
            Aztán egy másik aki aktív házban medencével meg mindennel él Buda legszebb részén, komoly megtakarításokkal és most válság van, mert kb. 1,5 millióra “kellett csökkenteni a havi kiadásaikat”, ami alá már egyszerüen nem lehet menni.
            Másnap meg mondja a vidéki ismerősöm, hogy: “… ha egy 600 eur-t keresnénk, akkor már jóvilág lenne, csak hát hol vagyunk mi ettől…”
            És ilyenkor meditálok… És hálát adok. És jó, hogy írtál erről, mert ez egy komoly téma.
            Túl nagyok a szakadékok, és nagyon óvatosan merek csak erről beszélgetni. Pedig jómagam is harmincon túl kezdtem Bp. mércével elfogadható pénzeket keresni.

        • Nekem egyedül a 4-es metróban van olyan érzésem, hogy egy fejlett országban járok. A mammutban meg az összes többiben iszonyat módon kilóg a lóláb, inkább balkáni az egész a szétsminkelt, tűsarkokon tipegő vásárlókkal meg a bőrdzsekis kísérőikkel.. Ha egy német nagyvárosban mész hasonló helyeken, akkor azt látod, hogy ízléses és kényelmes ruhákban shoppingolnak az emberek és az árut mustrálják, nem egymást. Itt viszont jó eséllyel oda sem mennek hozzád az eladók, ha farmberben és pólóban libbensz be.

            • Én ide születtem, budai vagyok ízig-vérig. Nagyon szeretek itt élni és ódákat tudnék zengeni arról, hogy miért jó itt élni, miért jobb itt, mint máshol. Miért nem cserélném el a már kissé kinőtt lakásunkat egy kertes házért valahol az agglomerációban.
              Rettentő elitista is vagyok, de ez nem Budapest-vidék, gazdag-szegény kontextusban mérhető, az általam lenézett réteg az újgazdagoké 😀 és mélységesen felháborodom, hogy ezen a csodás helyen megjelentek azok, akiknek sok a pénzük, de közönségesek és felszínesek… rémes vagyok.

              Amúgy folyamatos a lelkiismeret furdalásom, amiért ide születtem, amiért nekem minden megadatott, ami fontos. Van minőség és öntudat. Érzek társadalmi felelősséget, adok is, de nem szűnik a szorongató érzés.

              Olvastam valahol, réges régen egy statisztikát arról, hogy hány % esélye van valakinek a lecsúszásra attól függően, hogy hova született. Budapest XII. kerületében ez szinte nulla. Pedig itt sem ezüstkanállal eszik mindenki, egyszerűen megtart a közeg.

              • Nem tudnám gazdagságban mérni a szerencsét én sem,de szellemi pezsgésben,kúlturában, értelmes emberek közösségében igen. Ezért is merítek ebből a blogból, mert nekem csatornám a méltó közeg felé ami itt ahol lakom nincs meg.

              • Ebben nagyon együtt vagyunk. Nem a telekárról van szó, hanem a hangulatról, a fogasról, a libegőről, amit az oly sok sznob által idézett Márai fogalmazott meg, ti. hogy Budán lakni világnézet. A tradicionális, nagyapám-is-itt-nőtt-fel Bel-buda a legjobb hely Magyarországon. Nagyon méltányolom a játszóterek állapotát, a süllyesztett járdaszéleket, a kutyaszarellenes intézkedéseket és a többi “nyugatias” gesztust.

            • “…ódákat tudnék zengeni arról, hogy miért jó itt élni, miért jobb itt, mint máshol. Miért nem cserélném el a már kissé kinőtt lakásunkat egy kertes házért valahol az agglomerációban.”
              Engem minden hátsó szándék nélkül érdekelne, hogy miért.

        • érdekesek ezek a bevásárlóközpontos megfigyelések, azt hittem csak én szoktam gondolkodni ilyeneken.
          a Hegyvidékben egyszer voltam, nagyon ijesztő volt, hogy mennyire üres, azt hittem bombariadó van és csak véletlenül engedtek be.
          hogy élnek ott meg a boltok?
          olyan bevásárlóközpont van ahol nem kész ruhát lehet venni hanem ruhaanyagot?

    • Ezt a budai jelenséget soha nem értettem meg. Volt olyan, aki társaságban miután megtudta, hogy nem Budán lakunk, lényegében lezárta a beszélgetést és attól kezdve levegőnek nézett.
      A nagykörúton nőttem fel, aztán kiköltöztünk egy külső kerületbe. A budai ismerősök szerint: “még a cigánysoron is túlra, Románia mellé, az ukrán határra, a térkép alsó oldalára”.
      Elég jó itt is a levegő, csend van, kert, madarak mi kell még?

      • Én laktam Budán, ismerem a típust, a fodrásznál volt tele állandóan ilyen libákkal. Megsértődtek ha szólt valaki, hogy a kinn álló kocsi ablakai nincsenek felhúzva, mert ő sose szokott olyasmit, nem is megy ki a kerületből proli környékre. Egész idő alatt a fejhangú sikoltozás szólt a pasijukról, az autójukról, a gyereküknek vett méregdrága cuccról, az összes szomszéd vagyoni helyzetéről, hogy hova mennek nyaralni, de oda nem, mert az nem elég drága, és már mindenféle emberrel vagy ott körülvéve, stb. Halálosan fárasztó volt egy festés-vágásnyi idő, emlékszem, néha bevetettem, hogy milyen szörnyű torokgyulladásom van, nehogy beszélgetni kelljen.

      • A középső bátyám szerint le kéne zárni a hidakat, és a Dunát is elkeríteni valahogy.

        Ez amúgy Molnár Ferencnél is megvan, az Olympiában, csütörtökön láttam a főpróbát a remek Balsai Rókatündér Mónival, jól szórakoztam:
        “Itt jó volt. Csak sok az ember. Polgárság. Én nem bírom a keveredést. Velencében idegenek közt vagyok. Inkognitó. De ez itt a mi népünk. Mindenféle iparosok és bankárok. Sõt fõszerkesztõk is vannak itt. Ugyanabban a vízben, amiben én. Ez a borzasztó a gyógyforrásoknál. Hegyeket, tengert, erdõt el lehet keríteni, hogy az ember egymás közt legyen. De a gyógyforrást nem. Ha ezt úgy csöveken el lehetne vezetni innen… a nép közül…”

    • Nekem egészen más a tapasztalatom, Budán nőttem fel, elég keveset éltem máshol (Zugló, agglomeráció), most meg fél éve Borsodban. Mindenhol van jó sok olyan ember, aki mindenkit hülyének néz, aki másképp él, meg egy csomó, aki nem ilyen. (Lehet, hogy csak azért látom így, mert az előbbi típustól igyekszem magam távol tartani, nem tudom.)

      • Én is budai voltam, de nem II., XII. kerületi. Aztán lekerültem vidékre az ember révén.
        Itt meg a Pestieket nézik le és röhögik ki. Mindig rájuk szólok, hogy na-na.
        És vannak itt is jó emberek, de az is igaz, hogy elit-vidéken lakom. 🙂

  4. El nem bírtam volna képzelni, mielőtt elköltöztem nagyonvidékre, hogy léteznek ilyen életek. Nem a keglecsúszottabbakra gondolok, hanem az itteni sztenderdre. Emlekszem, napokig kalimpálva röhögtünk a Keleti Apró hirdetésén: “mikrohullámú sütőt tejtermékre, menyasszonyi ruhát disznóhúsra cserélnék.” Már fel sem tűnik.

  5. Elringatózunk, igen. Heves szégyenérzetem van, és keresem az utat. Ha lehetőségem van rá, mondom a saját tapasztalataimat – de arra is ügyelek: ne kioktassak, hanem javasoljak.
    Erre szemnek kell lenni, látni kell. Sóhajtozva látom, hogy a gyerekeim búra alatt nőnek, és ha az életem mögé nézek ott is búra van. Lányunknak-fiunknak rózsaszín és kék az alap.

    Amikor úgy mész ki, hogy de jó, hogy csak ennyi – és sóhajtva csukod be a rendelő ajtaját – hívod a gyógytornászt, keresed a gyereknek a cipészt. Mert látod mennyi más sors van, reménnyel telve állnak a kórházi ágyak mellett, szorongatják önkezüket mert más segítség nincs rég, szégyenkezve sorolják a műtétek időpontjait, a kis győzelmeket. Ragyog a szemük és te is örülsz, mert látod hányszor lépett át az anya a saját sirámain, hányszor nyelte le keresztben az álmait. Ez a társadalom a sérültjeit tabuként kezeli, nagy hibának tartom. Születetten vagy szerzetten, lelki vagy testi oly mindegy – valaki tehet róla vagy sem, nem lényeg. Nem beszélünk róla, nincs. Nincs integrált nevelés például, vagy nagyon ritka.

    A tudat, hogy az 5-10 százalék közé tartozol akkor az nem jelent rögtön „felsőbbségtudatot” ugye? Én nagyon igyekszem és próbálom a saját gyerekeimnek is átadni. Cipősdoboz, adóm 1%-a, kinőtt ruha, megunt bútor.
    Ja, az öregséget sem látjuk. A tétova hangot, az erőtlen tekintetet. Apánk habozó válaszát és görcsös akaratát. Nem söpörhetem le, mert ezt tanították – még a búra alatt is. De ezek a saját létrafokaim, a saját szemszögemből. Más “létráját” ha látom, tényleg elszégyellem magam, mit sírok én.

    Éva, ahogy ezen tűnődöm olyan mintha egy kaleidoszkópot tettél volna elém!

    • Minden alázat mellett el kell ismernem, hogy van fensőbbségtudatom is. Nevezzük öntudatnak: döntések, értékválasztások is vezettek oda, hogy ilyen az életem, nem csak beleszületés. És ez sok túlzott öntudatú, szerényebb képességű, velem egy közegbe tartozó, magát minden hétvégén lezúzó, láncdohányos, összevissza kapcsolatokban létező kortársamhoz képest van így. Nem tudok nem büszke lenni arra, hogy kurva keményen képeztem a velem született dolgokat. Nem különösebben elit helyekről jövök, nem volt kibélelve, elitgimnáziumozva, összeprotekciózva az életem. És mi zokszó nélkül dolgoztunk tanárként aligpénzért látástól vakulásig (csak nulla, illetve egy gyerekkel, elismerem, azóta ez nem menne, nem tudnék osztályfőnök se lenni). Valahogy a mostani sorsomat úgy tekintem, mint ennek a “jutalmát”. A jólétemet meg nem gagyi dolgokra költöm, nem koktélozok lokálokban, illetve nem sétáltam be a jólétvágy (saját kéró, hitelre vett javak) zsákutcájába. És ha az ovi megkérdezi, hogy kérem-e, hogy az önkormányzat fizesse a lányom síoktatását, vagy kicsengetem (ez szabad döntés), akkor én fizetem, természetesen (aztán, és ettől ideges leszek, basztatnak, hogy nem fizettem be, pedig de).

      Konklúzió: tudok arról, hogy másoknak más, igyekszem nem hülyeségeket beszélni róluk, nem tudni jobban, mit tegyen “a” társadalom, “a” vidék. Van öntudatom, nem tagadom. Örülök a jó dolgomnak, élvezem, megelégszem, nem terhelem a világot a depressziómmal, nyavalygásommal, felelősséget vállalok a sorsomért, és nem sírok azért, amit el kell viselnem. A közegembe tartozó, javakkal rosszul sáfárkodó, követelőző, keményen dolgozni nem akaró emberekre pedig kifejezetten haragszom.

      • Mókuskerék ez. Nem születsz olyan családba, nem születsz olyan helyre, nem kerülsz olyan iskolába, de még az élet se dob olyan embert az utadba, akibe ideig-óráig megkapaszkodhatnál, akkor nincs amin felfelé mászni. El tudom képzelni, hogy ha sokáig nincs remény, akkor már szem sem marad, hogy meglássa az alagút végén a fényt. Ő hibája-e, hogy nem tud jól sáfárkodni a lehetőségeivel? Tudhatja-e a lehetőségeit? Azt hiszem, mindenki azt teszi meg, amit meg tud tenni. A startok nem egyvonalban vannak, és jön az életbe ilyen is, és olyan is, ezek vagy feljebb vagy lejjebb visznek. Választok ha tudok, választok, amit tudok. Van, hogy elcseszem. Mindenki elcseszheti, és van, hogy csak elcsesződik. Boldog vagyok, ha összességében úgy érzem, jól döntöttem, de mit tudok én azokról, akik szerintem nem jól döntöttek? Ha többet kaptál, illik többet adni? De honnan tudom, valójában ki, mit és mennyit kapott?

        • Erre szokta mondani töritanár kollégám, hogy a demokrácia, esélyegyenlőség, minden polgár egyenrangú- féle jelszavakkal semmit nem tudnak kezdeni azok, akik rossz helyre születnek. Ez így volt mindig is, és így is marad. NINCS esélyegyenlőség.

        • Nem, nem az ő hibája. Nem is róluk beszéltem, hanem a közegembe tartozókról, akik ugyanúgy vagy jobban is részesültek a tortából, mint én, sőt, a marcipánból is. Többen nagyon elbízták magukat, elbaszták az életüket, sokat markoltak, keveset fogtak, kiégtek, szétdrogozták magukat. Negyven körül éles már a különbség.

          • Én nem gondolom, hogy meg tudnánk ítélni, ki, mennyit kapott. Mindenki maga tudja a sajátját. (Ha tudja!) Ki garantálja, hogy a kívülről ideális felállás, a jó startvonal, az tényleg az, aminek látszik. Most nem azt akarom mondani, hogy a kívülről jól mutató család, és/vagy a gazdag család szekrénye, az feltétlenül csontvázakat rejt, de rejthet. Megkockázhatom, hogy majdnem annyit, mint a szegénységgel küszködőknél, és épp csak annyival kevesebbet, amennyi pénzzel és a jó hírrel nem feltétlenül, hanem opcionálisan, lehetőség szintjén elérhető.
            Elbízzák magukat? El, ha nem látnak túl a kerítésen. Elbasszák? El! Miért hisszük azt, hogy a “tálentumot” csak gyarapítani lehet, és az olyasvalami, ami feltétlenül megvéd?
            Mindezek mellett egyetértek azzal, hogy szerényen azt mondani, hogy amit elértem, abban csak a szerencsém van benne, elég nagy álszentség. Nem elég “jó helyre” születni.
            Olyan egyszerű lehetőségek híján lévőkről, és lehetőségekből válogatni tudókról beszélni. Mintha hajlamosak lennénk elfeledkezni arról, hogy egyik se létezik vegytisztán.

            • Tényleg az dönt, hogy mi magunk hogyan éljük meg a helyzetünket. A tapasztalataink formálnak. A lelkünkben sokszor az anyagi helyzetünktől független folyamatok zajlanak.
              Extrém példa… Mike Tyson 400 millió USD-t költött el, boldogtalanul és szerencsétlenül. Ghettóban nevelkedett, prosti erőszakos anya, kurvapecér erőszakos apa.
              Nem találta meg a boldogságát. Pedig hányan hiszik, hogy ennek a pénznek a töredéke mindent megoldana. És nem.
              Ha pl. valami elmaradt a gyermekkorban. Akkor az a valami hiányzik. A bennünk tovább élő gyermek szenved ettől a hiánytól 50-60 évesen is.
              Ezért durva a mélyszegénység is. Mert a lelkeket deformálja. Rabbá teszi a tudatot. Elhiteti, hogy nincs kiút. És azért nincs mert, ha van is – akkor sem látom. És amit mondanak a túloldalról az hiteltelen.

            • Objektív társadalmi változókról beszélek, lakóhely, iskolázottság, szülők foglalkozása, jövedelem, iskolai végzettség. Tömegesen látom, hogy akármennyi is az annyi, akárhány csontváz van, rosszul gazdálkodnak vele, és nyavalyognak.

              A tálentum, az az egyetlen, amink van. Ez meg az én meggyőződésem, és ezt látom a nagyfiamon is. Az a minden, ami a homlokunk mögött van. Az az öröm is, a hobbi és a megélhetés. Nem a szüleink összeköttetései, nem a vagyon, nem az egészség, hanem a gógyi.

            • Én ezeket nem mind látom objektívnek. És általában mi az az objektív? Van-e az az objektív, amit nem mozdít el a szubjektív?

              Tálentum alatt én azokat a lehetőségeimet értem, amik pozitíve adattak nekem, tehát nem kizárólag azt, amit a homlokunk mögött pépesítünk vagy edzünk. Nem hiszek abban, hogy a tehetség bármilyen körülmények között utat tör magának. Sőt, a tehetség és a nyers ész önmagában sem gazdagéknál, sem szegényéknél nem elég. A kontrasztanyag valami másban van. Bár lehetőség szerint, ahol könnyebb az út, ott arányaiban nézve könnyebb a haladás is. De mit érnek az arányok, ha az egyes emberről beszélünk? Olyan ez, mint a valószínűségszámítás: jó-jó, hogy van esélyem, de mit jelent ez nekem konkrétan a végeredményben? És ez akkor még nem is jó példa, mert mondjuk egy dobozba bedobott szelvényt elég kevés körülmény határoz meg. De egy embert…

              • Szerintem vannak objektív mutatók, és ezekről beszél a társadalomtudomány vagy az orvostudomány, amikor azt mondja, hogy a diplomás szülők gyermekei 49 százalékban/azok, akik soha nem dohányoztak, 12 százalékban… (nem tudom, mi).

                Éhezni, meg kiegyensúlyozott táplálékhoz jutni, az például eléggé rányomja a bélyegét az ember teljesítményére és esélyeire. Vagy ha valaki 15 éves korában lát először vécétartályos vécét. Vagy ha járt már külföldön, ha van bekötve internet, ha a havi jövedelem fejenként 70 fölött van, ilyesmi.

              • Nem tudom, mi a helyzet az egyes emberekkel, jelenségekről és tendenciákról beszélek, vagyis a tipikusról.

                Én sem hiszek abban, hogy mindig utat tör magának a tehetség, de mégis azt kell mondanom a fiamnak, hogy az van neked, az a jövőd. Ugyanis például protekcióellenes vagyok.

                Most például az van, és ez tényleg nem tipikus, meg is lep, viszont látom, hogy ez a mi utunk, így kell a gyerekemhez nyúlni, ettől tölt el a mély nyugalom és elégedettség: 2010 karácsonyára megkapta a zseniális Elemek című albumot. Ronggyá olvasta azóta, utánanézett sok mindennek az interneten, magától, lenyűgözte, hogy orosz tudósok találtak hat molekulányi un-un-oktiumot. Ő a kémiatudor most hetedikben, lelkesen segít azoknak, akik nem értik, mi a proton, keni-vágja. Kérdem, hogy lehet ez, te ilyen tehetséges vagy? Azt mondja, a könyv miatt. Meg mert érdekelte. Meg mert nem volt kötelező. A fiam nem fog beletörni a magolásba, mindig is önművelni, önképezni fog, már várom, hogy egy nap a klotyón ülve valami emberiségjobbítóan nagy felfedezést tesz. Én erre a szellemi szabadságra nevelem, illetve ennek örülök, és próbálom békén hagyni, és ezt a tendenciát erősíteni.

                Igen, a tálentum értelme tágabb, mindaz, ami adatott, de én most a tehetségre gondoltam, ami attól bontakozikki, hogy van neki saját laptopja, meg békén hagyom, sokat beszélgetek vele, azt közvetítem, hogy a világ megismerhető, érthető, nagyon vicces, azt akarom, hogy legyenek szavai, és vannak, nem utáltatom meg vele a tudást, nem érdekel, ha kettest hoz olyan tantárgyból, amit olyasvalaki tanít, akit nem bír. Csodásan kíváncsiak vagyunk együtt is, ő is folyton reflektál, észrevételeket tesz, használja az agyát, megérteni próbál mindent. Ez egy légkör, ez a fontos, közben kupi van, meg nem fizettem be a gázszámlát, meg elfelejtjük a nemtudommi határidejét, valószínűleg nem fogák elitgimnáziumba felvenni, és gyalogol a buszig a mínuszban húsz percet. Tegnap tíz felnőttet szórakoztatott bűvésztrükkökkel, spontán, mert mindig van nála kártya, és kapott érte limonádét meg sütit.

            • Már nem tudom, hova írjam, hogy jó helyre tegye, de írom. Szóval, olyan jó, hogy te így, és az fiad is így. Olyan kevés az ilyen. Hogy te mitől, ő mitől, az a titok, a varázsos elegy! Amióta megvan a blog, olvasom. Sejtem a titkot. Fájdalmam az, hogy a nem is titok, olyan sokaknak mindig titok marad. Fiam van. Mindenkit elbűvöl, mert maga az élet, vidám, belemenős gyermek. Edzem magam, hogy a lehető leggyakrabban meglássam, miben támogathatom abban az értelemben, ahogy írod. (Nézem a hasonlókorú önmagam, sajnálom erősen, hogy engem annyit nyesegettek. Próbálom kinöveszteni, ami elveszett. Magamért és őérte is.)

              • Jó ezt olvasni. Téged mivel piszkáltak?

                Most is megéltem, hogy az apai törődés azt jelenti, hogy akármit csinálok, ott kell állni fölöttem, tudni róla (elolvasni itt a blogon) és helyteleníteni, ezzel deklarálva a kompetenciát. “Vigyázz azzal a fogyózással.” Engedelmeddel, csak keményen sportolóktól fogadok el e tárgyban visszajelzést. Olyanoktól, akikre hasonlítani szeretnék, most vagy nyolcvan évesen.

                Ugyanő gonosz megjegyzéseket tett, hogy mekkora darab vagyok, “anyám is drabális alkat volt”, amikor csecsemővel a hátamon mentem hozzájuk.

                Én sem értem, mitől lett ilyen a fiam, de ilyen lett. És örülök. Koncentrálhatnék arra, hogy rendetlen, hogy miért nem ötös biológiából, hogy elzabálja a kicsik elől a marcipánt, de örülni van kedvem, a sok keserűségnek ellentartok.

  6. “És adakozzunk”
    Nekem meg pont az jutott eszembe, mikor ezt, hogy hány %, arra használják, hogy valamiféle bűntudatot keltsenek bennem, pláne számon kérjenek, hogy teszek-e valamit a kevésbé szerencsésekért. Hát kinek mi köze hozzá, hogy képzelheti, hogy beszámolok róla? És ha akarok “adakozni”, hogy képzelheti bárki, hogy pont az a célpont, épp azzal a módszerrel “a” helyes adakozás, amit rám akar erőltetni? Mások lesése, méricskélés.

    • Természetesen, ez a blog egyik alapvető célja, és meg kell tanulnunk ezzel élni. Az valahol nagy igénytelenség, hogy “zavarna a tudat, tehát nem gondolok bele”. Nekem mindig ptt van ez a fejemben, hogy mások nem így, és emiatt nem panaszkodom, nincs pofám.

  7. Borzalmasan lehúzó alulszociált környezetben élek, csak egy ugrásnyira a “csodálatos Párizstól”, nem tudok vele mit kezdeni az egyébként is lefagyott életemből kitekintve. Pedig Magyarországon is prolinegyedben éltem, de annak, – ehhez képest volt valami romantikája. Vagy csak itt vagyok túl idegen. A terrortámadás óta nem tudom hova tenni azt, hogy a szomszédaim, kollégáim, a gyerek ovistársai közül szerintem több a muzulmán, mint sem. Rossz ez az érzés, nem szeretem, ócska gondolkodás, nem is tudok senkivel sem beszélni erről a pszichológusomon kívül. De fulladozok itt, száműzve érzem magam. Mondogatom magamnak, hogy a kosz zavar inkább és a kulturális program hiánya, a ronda kockaházak, az ócska boltok és az állam látható “kivonulása”, de nem csak az. A fejkendők is zavarnak.
    De azért néha érzem előnyét is a rossz környéknek, illetve van, amikor felszisszenek, igen, itt a blogon is. Néha úgy érzem, mintha kicsit “többet látnék”, mint a blog közönsége, ami persze egyáltalán nem biztos, hogy igaz, inkább csak számomra egófényezés. Miközben azért élvezem az itt olvasást, kommentelést, konkrétan olyanok a posztjaid időnként, mint egy másik bolygóról érkező üzenetek, egy fejlettebb civilizációból küldött jelek, ráadásul a hétköznap alig használt anyanyelvemen! 🙂

    Pedig egyébként jobb nekem, mint a konkrétan körülöttem élők egy jelentős részének.
    És annál a barátomnál is jobb, -fiatalabb nálam, viszonylag jól élt, két szép gyerekkel, egy időben még irigyeltem is,- akinek áttételes rákot diagnosztizáltak pár hónapja, és fokozatosan pakolják ki a testéből a még mozdítható szerveket. Küzdök azzal, hogy ne nézzem haldoklónak. (Azóta túl vagyok a vizsgálatok nagy részén, eddig minden negatív. Megint csak “pszichésen generált” valamim van.)
    És annál is, akinek megszállottan vallásos anyja nem bírja elfogadni a homoszexualitását, és folyamatos szerepjátszásban éli az életét.
    Meg annál, akinek anyja meghalt, apja lelépett, konkrétan 20 évesen kellett a nulláról felépítenie az életét, napi 12 óra plázázással és hasonló munkákkal, amiket én pár hónap után otthagytam, hogy kibírhatatlan.
    Meg annál is, -családtag-, akinek a 4 diplomája, doktori fokozata, és elég komoly felsőoktatási karrierje mellé van egy súlyosan autista gyereke is.
    A háborút, hadifogságot, Rákosi-korszakot átélt nagyszüleimről nem is beszélek, az “régen volt”. Más kérdés, hogy mai napig gyilkolják egymást az emberek, most amíg itt gépelgetek, ki tudja hány embert ölnek meg Szíriában, Nigériában, vagy bárhol máshol. Kikacsolom a tévét, nem bírom nézni, úgysem megyek oda nyaralni.
    És van hierarchia még a “gettolakók” között is (franciásabban “banlieu”). Kifejezetten rosszul éreztem magam, amikor a pékségnél előttem két fejkendős nő arról beszélt, hogy most nem kell annyira vigyázni a pénztárcára, mert a “la roumain”, azaz a Román Nő, (a bolt előtt gyerekestul kéregető cigányasszony) nincs itt. Érdekes módon közelebb éreztem magam, már csak származásra, helyrajzilag is a cigányasszonyhoz, mint az “algériaiakhoz”, és kedvem lett volna megszólalni, vajon tudják-e, ez a nő milyen kényszer alatt él, de nem mertem. Persze azt nem tudom, hogy ők milyen kényszer alatt élnek, talán semmilyen alatt, bár a fejkendőjükkel nem kisérhetik el a gyereket óvódai kirándulásra, és nem vállalhatnak olyan munkát,a mit pl. én csinálok most (és amit szintemnek alulinak tartok amúgy). A múltkor beszélgettem egy kollégával, elsírtam neki a megromlott párkapcsolatunkat, éreztem, hogy nyitott arra, hogy meghallgasson. Meglepően feminista véleménnyel volt, pedig Martinique-ről származik. Aztán elmesélte, hogy 18 évig élt a férjével, aki hol eltünt (nőzőtt, bulizott, pénztelenül hagyva a családot), hol előkerült és jól megverte, majd amikor nem bírta tovább, fogta a gyerekeit, és eljött Franciaországba (a “Kontinensre”). Az a szerencséje, hogy Martinique még mindig Franciaországhoz tartozik, és ezért nem dobták ki rögtön, viszont ez pech is, a férj nem akar válni, ezért nagy cirkusz vár még rá. Most ismerősnél lakik egy lerohadt hotelszobában, a gyerekei más ismerősöknél, időnként látogatja őket, vár a szükséglakásra, közben alapítványoktól összeszedett ruhákban jár (ezt akkor mondta, amikor én panaszkodtam, hogy normálisabb télikabátot akarok venni, mert nem szeretem azt az ócskát, ami van, -azóta már vettem újat). És így dolgozik animátorként. Sosem borul ki a “durva” gyerekektől sem, még nem láttam stresszelni. Ezt is mosolyogva mesélte el, bíztatott, hogy lehet új életet kezdeni, ha akarunk. Úgy szégyeltem magam utána. Ő is egy másik bolygóról származik, egy nagyon távoliról, amihez képest ez a “prolinegyed” ahol élünk, maga a megváltás.
    Egyetlen dolog van, ami súlyosnak mondható, és belülről ismerem, az a pszichiátriai betegség. Kapaszkodom is bele, identitássá emelem (nicknevem árulkodó, ráadásul túlzó), mintha örülnék, hogy van valami ütőkártyám. Ezáltal csúnyán bele is ragadok sajnos.

    Nem kezdtem még el sportolni, bár már esküszöm, lelkileg készülök rá, azért a tudatalattimra hatnak a tematikus posztok, de a “nektek könnyű” bizony rögtön előkerül önigazolásként.
    Mert nekem most nem könnyű. Még akkor sem, ha elvileg könnyebb, mint az emberiség nagyobb részének.

  8. Borzalmasan lehúzó alulszociált környezetben élek, csak egy ugrásnyira a “csodálatos Párizstól”, nem tudok vele mit kezdeni az egyébként is lefagyott életemből kitekintve. Pedig Magyarországon is prolinegyedben éltem, de annak, – ehhez képest volt valami romantikája. Vagy csak itt vagyok túl idegen. A terrortámadás óta nem tudom hova tenni azt, hogy a szomszédaim, kollégáim, a gyerek ovistársai közül szerintem több a muzulmán, mint sem. Rossz ez az érzés, nem szeretem, ócska gondolkodás, nem is tudok senkivel sem beszélni erről a pszichológusomon kívül. De fulladozok itt, száműzve érzem magam. Mondogatom magamnak, hogy a kosz zavar inkább és a kulturális program hiánya, a ronda kockaházak, az ócska boltok és az állam látható “kivonulása”, de nem csak az. A fejkendők is zavarnak.
    De azért néha érzem előnyét is a rossz környéknek, illetve van, amikor felszisszenek, igen, itt a blogon is. Néha úgy érzem, mintha kicsit “többet látnék”, mint a blog közönsége, ami persze egyáltalán nem biztos, hogy igaz, inkább csak számomra egófényezés. Miközben azért élvezem az itt olvasást, kommentelést, konkrétan olyanok a posztjaid időnként, mint egy másik bolygóról érkező üzenetek, egy fejlettebb civilizációból küldött jelek, ráadásul a hétköznap alig használt anyanyelvemen! 🙂
    Pedig egyébként jobb nekem, mint a konkrétan körülöttem élők egy jelentős részének.
    És annál a barátomnál is jobb, -fiatalabb nálam, viszonylag jól élt, két szép gyerekkel, egy időben még irigyeltem is,- akinek áttételes rákot diagnosztizáltak pár hónapja, és fokozatosan pakolják ki a testéből a még mozdítható szerveket. Küzdök azzal, hogy ne nézzem haldoklónak. (Azóta túl vagyok a vizsgálatok nagy részén, eddig minden negatív. Megint csak “pszichésen generált” valamim van.)
    És annál is, akinek megszállottan vallásos anyja nem bírja elfogadni a homoszexualitását, és folyamatos szerepjátszásban éli az életét.
    Meg annál, akinek anyja meghalt, apja lelépett, konkrétan 20 évesen kellett a nulláról felépítenie az életét, napi 12 óra plázázással és hasonló munkákkal, amiket én pár hónap után otthagytam, hogy kibírhatatlan.
    Meg annál is, -családtag-, akinek a 4 diplomája, doktori fokozata, és elég komoly felsőoktatási karrierje mellé van egy súlyosan autista gyereke is.
    A háborút, hadifogságot, Rákosi-korszakot átélt nagyszüleimről nem is beszélek, az “régen volt”. Más kérdés, hogy mai napig gyilkolják egymást az emberek, most amíg itt gépelgetek, ki tudja hány embert ölnek meg Szíriában, Nigériában, vagy bárhol máshol. Kikacsolom a tévét, nem bírom nézni, úgysem megyek oda nyaralni.
    És van hierarchia még a “gettolakók” között is (franciásabban “banlieu”). Kifejezetten rosszul éreztem magam, amikor a pékségnél előttem két fejkendős nő arról beszélt, hogy most nem kell annyira vigyázni a pénztárcára, mert a “la roumain”, azaz a Román Nő, (a bolt előtt gyerekestul kéregető cigányasszony) nincs itt. Érdekes módon közelebb éreztem magam, már csak származásra, helyrajzilag is a cigányasszonyhoz, mint az “algériaiakhoz”, és kedvem lett volna megszólalni, vajon tudják-e, ez a nő milyen kényszer alatt él, de nem mertem. Persze azt nem tudom, hogy ők milyen kényszer alatt élnek, talán semmilyen alatt, bár a fejkendőjükkel nem kisérhetik el a gyereket óvódai kirándulásra, és nem vállalhatnak olyan munkát,a mit pl. én csinálok most (és amit szintemnek alulinak tartok amúgy). A múltkor beszélgettem egy kollégával, elsírtam neki a megromlott párkapcsolatunkat, éreztem, hogy nyitott arra, hogy meghallgasson. Meglepően feminista véleménnyel volt, pedig Martinique-ről származik. Aztán elmesélte, hogy 18 évig élt a férjével, aki hol eltünt (nőzőtt, bulizott, pénztelenül hagyva a családot), hol előkerült és jól megverte, majd amikor nem bírta tovább, fogta a gyerekeit, és eljött Franciaországba (a “Kontinensre”). Az a szerencséje, hogy Martinique még mindig Franciaországhoz tartozik, és ezért nem dobták ki rögtön, viszont ez pech is, a férj nem akar válni, ezért nagy cirkusz vár még rá. Most ismerősnél lakik egy lerohadt hotelszobában, a gyerekei más ismerősöknél, időnként látogatja őket, vár a szükséglakásra, közben alapítványoktól összeszedett ruhákban jár (ezt akkor mondta, amikor én panaszkodtam, hogy normálisabb télikabátot akarok venni, mert nem szeretem azt az ócskát, ami van, -azóta már vettem újat). És így dolgozik animátorként. Sosem borul ki a “durva” gyerekektől sem, még nem láttam stresszelni. Ezt is mosolyogva mesélte el, bíztatott, hogy lehet új életet kezdeni, ha akarunk. Úgy szégyeltem magam utána. Ő is egy másik bolygóról származik, egy nagyon távoliról, amihez képest ez a “prolinegyed” ahol élünk, maga a megváltás.
    Egyetlen dolog van, ami súlyosnak mondható, és belülről ismerem, az a pszichiátriai betegség. Kapaszkodom is bele, identitássá emelem (nicknevem árulkodó, ráadásul túlzó), mintha örülnék, hogy van valami ütőkártyám. Ezáltal csúnyán bele is ragadok sajnos.

    Nem kezdtem még el sportolni, bár már esküszöm, lelkileg készülök rá, azért a tudatalattimra hatnak a tematikus posztok, de a “nektek könnyű” bizony rögtön előkerül önigazolásként.
    Mert nekem most nem könnyű. Még akkor sem, ha elvileg könnyebb, mint az emberiség nagyobb részének.

    • Nekem ez a világom, iletve amit olvasol, az ennek az irodalom-újságírássá stilizált reprezentációja, ami még mindig nem ugyanaz, mint az olvasat ami a te életeddel összeadódva létrejön. Én erőt szeretnék adni, jó érzést, és senkit nem untatok azzal, hogy hogyankavarják el a banki átutalásaimat vagy hogy beázott a plafon. Nem fogok panaszkodni sem, de szoktam szenvdésről, kételyről, kudarcról íni, és az abban való megállásról. Hogy ez csak színes-szagos-szemránckrémes-kávés valami bárkinek, az azt jelzi, hogy nem akarja az egész embert nézni, csak azt, amivel annak a másiknak jobb őnála. És egyedül vagyok, és minden, de minden rám marad. Ezt kibírni, ezért kell az életminőség. Vicsorgok: nekem nehéz, az edzőtermemet, a türkiz sálamat , dán filmemet nem adom. És ha már sportolok, diétázom (most pl. böjtölök), akkor nem fogok szenvedni, élvezem, amit lehet, ami élmény benne, ami érdekes vele kapcsolatban, meg ami az eredménye. Nekem ez az alapattitűdöm.

      Az én hedonizmusom mögött, meg amögött, hogy csak szívemnek kedves, nagyon komolyan vett emberekkel érintkezem, illetve a döntésem mögött, hogy szabadúszok, ott van tíz év tanári lét, és ott van a három gyerek egyedül, a kizsigerelt kismamaévek, 73 hónap igény szerinti szoptatás és főleg a leépülés és a halál élménye.

      És nem hiszem, hogy meg kéne ütnöm valami napi nyomordózist (ami nem is az én nyomorom, csak látom, beszélgetek róla/vele) ahhoz, hogy el lehessen mondani rólam, hogy tudok a világról, vagy hogy erőt tudjak adni. Nem hiszem, hogy attól látnám a világot teljesebbnek, ha csúfabb környékre költöznék, egyébként ez nem úgy “úri” környék, ahogy azt sokan képzelik: hónapokig gondoztuk az erdei hajléktalan asszonyt, és egy év gyújtotta magára a bántalmazó szomszéd a lakást, szóval sors, az van itt is.

      Az mitől van, hogy ez a lakás (bérleti jog) senkinek nem kellett valami öt évig? Sem a fölöttünk levő? Sem a mellettünk levő? Messze van, még kocsival sem vállalják. És bérleti díja van. Hát én vállaltam, gyalog. Döglök bele épp, még egy nyafogós reggel, és felvágom az ereimet. A sikítófrász már megvolt. Utána húzok edzeni, hogy az könnyítsen legalább. Nem, nekem nem könnyű. Csak elbírom, most épphogy, és ellensúlyozom.

      Az nagyon lehúzó, ha azt vesszük sorra, kinél jobb nekünk, szerintem motiválóbb olyanokhoz mérni magunkat, jövőképünket, igényeinket a párkapcsolatunkban pl., akiknek nálunk jobb. Ezt a pszichológusom mondta, lehet, hogy nem jól fogalmazok, nem jön át a kényeg, vagy arra, amit te írsz, nem jó válasz.

      • Lehet, hogy félreérthető voltam.
        Szeretem a blogot, úgy ahogy van, ha egy poszt épp nagyon nem nekem szól, kikerülöm, lehet, hogy később majd visszatérek, és akkor másképp fogom látni, vagy sem, mindegy is, mert mindig van olyan poszt, ami betalál. Ez most olyan, és ezért leírtam a gondolataimat róla. Én konkrétan szégyenkezem emiatt az 5 % miatt, de sajnos durván tudok irigykedni, a 2,5 %-ra is. Akkor is, ha azt látom, hogy komoly küzdelem van mögötte. Nyilván azért, mert nem úgy élek, ahogy vágynék, és ezt nem foghatom rá senkire.
        Az pedig, hogy én morális előnyt faragok magamnak abból, hogy Csepelen nőttem fel, “én aztán mindent láttam”, lehet az én egofényezésem is. És nyilván nem láttam mindent. De lépten-nyomon visszatér az életembe az, hogy “mit siránkozol, bezzeg másnak…”. És én ismerem ezeket az embereket, és siránkozom nekik, mint a kollégának Martiniqueról, aki aztán engem biztatva elmeséli a saját életét, és én leesek a székről. És megint csak azt mondom magamnak, hogy “fogd be a szád, mindened megvan”. Igazából mindenem tényleg, csak az erőm nincs, amivel megmozdíthatnám az életem.

        • Az tapasztalom, hogy a panaszkodás, de az elfojtás is, csapdák, valamilyen módon transzformálni kell a felgyülemlett negativ energiákat, művészet, sport, stb. Valóban a példamutatással lehet ösztönzően, és inspirálóan hatni a többiekre, ez a legtöbb, amit tenni lehet, meg együttérzéssel fordúlni azok felé, akik nehezebb helyzetben vannak.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s