ráncfelvarrás, ragyogás, sóhaj

kettőezer-ötszáz szó, negyedórás falat

Egészen fantasztikus mélyrepülés van az nlc-n. A benne tartós tartalmak reneszánsza. Teherán ragyog a kora reggeli napfényben.

Ennek története van. Három évvel ezelőtt azt hittük, az nlc progresszív lesz, érdekli őket az erőnk, a nők valósága. Még valami együttműködés-féle is körvonalazódott. Joós Istvánt kaptunk, már leszedték a szégyenteli posztot, az volt a címe: A nő munkája a férfi. Gyáva sündörgés a jóképű férfi körül. Vitaindító, mondták. És kérdőjel a cím végén, értitek. De a szerkesztőség nem foglalt állást, helyette felszólították a feministákat: álljanak ki ők.

Elvtelen kattintásvadászat volt az is. Akkor bojkottot hirdettünk. Én a múlt hétig tartottam: nem olvastam és nem linkeltem őket.

Most meg, hát istenem, fogad lyukas, szemed karikás, nem baj az, mindez “a női nem nagy rajongójától”. Külön műfaj ez a fogadd el magad-plus size-fat acceptance családból: álprogresszív üzenet, amely igazából a helyeden tart. Ne akarj te jobbat magadnak, több időt, több pénzt, önálló döntést, formásabb testet. Meg saját ítéletet arról, hogy hogyan akarsz kinézni. Ne legyenek itten negatív érzéseid holmi lyukas fog (!!!) miatt.

2016 van. Egymást érik a mellrák-kampányok: előzd meg, ismerd fel, női egészség. A gyereket negyedévente ellenőrzik iskolafogászaton. Az egészség okés, mert ha elpatkolsz, nem lesz, aki robotoljon. De ha az egészséges valamid esetleg esztétikus, fiatalokra jellemző (szép bőr, arányos test), vagy örömöt jelent (sport), azt ne akard. Az felszínesség és szabadidős pucsítás. Törődj bele, te sem vagy más.

Tizennégyezer lájkot csengetett a pompás üzenet, a beletörődötteké. Nincs mit tenni, de amit mégis, azt egy férfi mondja meg nekünk. Te kis bohó, mit aggódsz a hasad miatt, hát engem nem zavar. Én is rusnya, te is rusnya, nincs itt semmi probléma.

Csak az, hogy neked, amorózó, könnyebb volna leadni a sosem szült hasadból, mert te nem egyedül cipeled a családot.

Tudom, hogy fordítás, de emlékkönyvbe nem írunk ilyet. Kimaxolt eurovakság:

Varázslatos, hogy mindegy, hova dobott le az élet ezen a sárgolyón, mások is ugyanúgy bámulják magukat a tükörben – vagy törött üvegcserepekben a dzsungelben –, és ugyanúgy nem bírják elviselni a saját látványukat.

A páwaság és az izolálódott, nárcisztikus nyöszörgés euroatlanti import, a lógó hasat okozó életmóddal együtt. Bájos sztereotípia a “dzsungel”, már csak egy majom hiányzik, pálmafán banánnal. De az ő testük “a dzsungelben” nem is olyan. Tanulhatunk tőlük az elég fogalmáról és a neurózistól mentes, természetközeli életről.

Ezt is alig hittük el, az utolsó előtti bekezdést én nem is:

Otthon eldugta az aranyérmeit – ma 42 éves Egerszegi Krisztina

Eddig a bevezetés, nem akarok túl sokat kalandozni. A ma elemzett írás:

A mai negyvenesek már rájöttek, hogy elment a szekér, Hódos Hajnalkától, aki 41 éves.

A linket az olvasó küldte, köszönet!

Jaj, az igazi előzmény ki is maradt Mégis kalandozom. A 2013-as Bloggerina verseny dögös laptopja óta nem bízom Hódos Hajnalka következetességében. “A nők hangjának ereje van”, ezt ígérte a kiírás, és én ezért neveztem. A Bloggerina egy kis költségvetésű, roppant kínos promóció volt. A kezdő bloggerek reménykedve linkelgették a nlc logót, kampányoltak a szavazatokért, ahogy előírták, és semmit sem kaptak érte, csak ezt a lenézést. Végül egy kenyérrecepteket közlő, egyébként profi honlap nyert, a másik győztes pedig egy kreatívhobbi-blog volt, amely szintén nívósan jelenítette meg az őszi faleveleket és a tojástartóból készült nyuszifogatot, de azért erősen néztünk: ti komolyan ezt gondoljátok a nők hangjának erejéről?

A versenyből rögvest kiütöttem magam, amikor a dögös laptopnál kommentben beszóltam, hogy nem okés a szerkesztőatyaúristeni szexizmus fölénye. Viszont ennek hatására kaptam az olvasóktól a bordó laptopot.

IMG_4469

A szülése után már nőjogi szereplőként üdvözölhettük Hajnalkát. Megváltozott a hang, ráérzett a kor pulzusára: a szexizmus, a nőcizés nem trendi. Hát istenem, ha most ezt kajálják a nők, legyen.

Egyébként tetszik a mostani cikk realizmusa, éleslátása, a kifejezőeszközei is. Inkább az a gáz, hogy ezt viccesnek szánta. Én ma nem fogok brillírozni, csak gyorsan összeszedem a problémás pontokat.

Megint az a bajom, ami a mainstream női médiával: a körülményeket taglalja, azokban lát minden okot és gátat. Sodródó lényként ábrázolja a nőket, akikkel csak megtörténnek a dolgok. Akiknek nem volt más választásuk.

Szinte rosszul érzem magam, hogy nincs panaszom. A nagy vigasztalásban, amelyet szembenézésnek hisz, hallgat a legfontosabbról, az igazi womanpower tényezőről: a felelősségvállalásról, a tudatosságról. Pedig hát olyan nincs a mi javakkal megáldott, világlátott, diplomás miliőnkben, hogy jaaa, én nem tudtam. Ha gondolkodsz, ha elvégzed a belső munkát, akkor igenis választhatsz. Azok bólogatnak, akiknek a “nem tehetek róla” jól jön, most, hogy már elszúrták. Az ő bajuk nem a rideg világ és nem az, hogy negyvenesek, hanem hogy zavaros megalkuvásokba mentek bele. Olyasmit vártak diplomától, partnertől, munkahelytől, gyerekvállalástól, ami képtelenség. És nem bírják el a valóság súlyát, azt, hogy igazából semmi se jár. Ezért esik nekik ilyen jól a kúl pesszimizmus, a széttört illúziók közül.

Nektek nem voltak igazi veszteségeitek, kiáltok föl. Beázott a kabrió (blogfordulat). Vagy az erodáló, nem rossz, nem is jó élet tett titeket ilyenné? Nem beszélgettetek a százkét éves anyósommal, aki egyforma derűvel idézi fel, hogy az apja nem engedte egyetemre, mert az nem való nőknek, a gyermekbénulásos pácienseit és a vészkorszakot. Tudom, mindenkinek megvannak a problémái. Szépen el is lehet ringatózni ebben, hogy manapság ilyen ez a kíméletlen világ, nem tehetünk róla, és nem lehet másképp. Úgy megráznám őket. Ismét lett egy sorstársam, megrendítő párhuzamok: három gyerek, építész apa. Ti a parkolás miatt nyafogtok? Nem tudtok lefogyni?

… a mai negyvenesek nem tizenkilenc évesen szültek, így sokan közülük a négy-öt éves gyerekeiket terelgetik.

A szerző későn szült, más meg huszonöt vagy harminc évesen szült. Én 25, 32 és 34 évesen. Igazán jól senki nem járt. Nekünk nem voltak tisztán a karrierre és bulizásra fordított éveink. Vizsgaidőszakokban dilemmáztunk, hogy magzati ultrahangra vagy könyvtárba érünk-e oda a must-have last-minute olvasmányért. Első munkaéveinkben is taknyos orrot törölgettünk. De aki nem kipipálni akarta a babaprojektet, hanem igazán gyereket akart, az mégis mind jól járt. Akinek ott van a szeretett, egészséges gyereke, aki annyit szült, amennyit akart, az mind jól járt. Akire nem roskadt rá a kapcsolata és az összes gyerek gondja-baja, az is jól járt. Tudom, ez nem most elég feminista, de szerintem az élet legnagyobb ajándékát kapta.

És nem csak úgy van, hogy hopp, szülünk egyet huszonkét évesen, aztán nézünk, hogy mi történt. Hozzámegyünk a Janihoz, felvesszük a hitelt, házépítésbe fogunk. Döntések vannak, és előnyök-hátrányok.

…nem lesz nyugdíjuk…

Mit jelent a felelősség? Azt jelenti, hogy nem hagytam, hogy a magánnyugdíjpénztári megtakarításomat elvegyék. Háromszor vagy négyszer kellett következetesen fellépnem, hosszú sorokat kiállnom hátamra kötött gyerekkel, tértivevényben igényt formálnom, tiltakoznom. Emellett van önkéntes megtakarítás is. Együtt se valami sok. De ennyivel több, mint annak lesz, aki hagyta magát.

A lényeg, hogy nem sültgalambra várunk. Nem is gondoltuk soha, hogy a nyugdíjból fogunk majd megélni. Én nem akarok az az öregasszony lenni, akinek mint potenciális szavazónak emelik meg a nyugdíját. Tisztában vagyok azzal is, hogy mint közalkalmazott és főállású anya, igen kevéssel járultam hozzá a közterhekhez, és nem felejtem el, hogy mi meg már Babakötvényt kaptunk. Vajon hányan nézik ezt is, és hányan sopánkodnak csak, hogy Nem Ad Az Állam?

Olyan döntéseket hoztunk, hogy ne legyen szívás. Nem vettünk fel hitelt. Ha irreális a saját lakás, akkor ne legyen. Némelyek dúsgazdagnak hisznek (egyrészt a jómagyar méricskélés, másrészt az unortodox fogyasztói kosaram miatt), de én egy omladozó, ám így is szép épület önkormányzati lakásában élek, költségelvű (vagyis nem szociális, hanem annál magasabb) lakbérrel. És ezt a lakást (jogot) öt évig hirdették, mire gazdája lett, mert magyar embernek saját kell. A hitel fogsága viszont azt jelenti, hogy megrohadsz a biztos, ám szar munkahelyeden.

A mai negyvenesek alig ismerik ki magukat a világban. Az egykor biztosnak hitt tudás mára megkopott. Fejlődni, újat tanulni szinte lehetetlen, mert kizsigerelik a hétköznapok, a pénzt a gyerek(ek)re költi, de még csak magának vallja be, hogy eltévedt az applikációk világában, fogalma sincs, mi az a pokémongó, és egy szót sem ért abból,  mikor azzal állít be a gyerek, hogy kéne itthonra egy kicsit gyorsabb net, nem sokkal, 15 megabit elég lenne, és akkor a fotóit egyből feltolhatná a külső szerverbe, és nem a gépén foglalná a helyet a sok szar.

Egy szót sem ért? Ebből? Zebrán átmegy azért ügyesen? Hazatalál? És hát a pokémongó a legfontosabb megértendő. Ebben a mai világban. És azért folyton az okost nyomkodja a szegény maradi anya is (meg töri össze, meg javíttatja), arra mindig van idő és pénz. Csak a google nem her friend.

Miért látom én teljesen máshogy a negyveneseket? Talán mert nem az önsorsrontó panaszkultúrát akarom erősíteni? Az anyatárs a második edzésén olyan applikációval fut, hogy csak nézek, a karjára szerelhető tartó többe kerül, mint az én készülékem és havi számlám együtt.

Szinte lehetetlen újat tanulni, azt mondja. Hányan vagyunk itt, akiknek az elmúlt tíz évük folyamatos fejlődéssel, tanulással telt? Új világokat fedeztünk föl, másoddiplomát szereztünk, én éppenséggel két gyerek mellett. Vagy intézményen kívül, belső szenvedélyből kupálódtunk ki. És lett belőle olyan tudás, amely ma már hiánycikk. És főnöktelen munka.

Jöjjön a test.

A negyveneseknek nincs pénzük arra, hogy a negyven legyen az új harminc. Ez van. Ahhoz, hogy jól nézzünk ki, pénz kell, ez ennyire egyszerű.

Akár a legújabb csodakrémet akarjuk az arcunkra tenni, akár a testünket akarjuk karbantartani, feszesíteni, formálni.

A magyar negyvenesek – főleg a nők – nem azért néznek ki úgy, mint a saját öreganyjuk, mert nincs igényük a szépségre, hanem azért, mert nincs rá pénzük. Pedig a pénz ebben az esetben igenis boldogít. És szépít. Egy kis ráncfeltöltés itt-ott, egy kis botox ide-oda, egy kis szemhéjkorrekció, egy kis plasztika, és máris könnyebb ragyogni, ugye?

Annak, akinek az életmódja megrogyasztotta az arcát. És annak, aki Los Angeles-i celebfotókhoz viszonyít.

A szépség nem pénzkérdés, nem plasztika vagy kozmetológia, nem is genetika, és főleg nem fast fashion csajoskodás, hanem megkíméltség, hosszú távon végzett ártalomcsökkentés. (Beleértve, hogy nem tetováltatsz szemöldököt béna helyre, nem hidrogéneztetsz, és nem teszed tönkre divatos cipőkben a lábfejed.) A szépség attitűd: tudatosság, ízlés és értékrend, meg még rászánt idő. A ragyogás a nettó, szépen öregedő (“skandináv”) test. Akkor jöhet a fogadd-el-magad mantra, ha a nettó testtel sem vagy jóban. De ha mindig is csak ruhában, sminkben, beavatkozásban gondolkodtál…?

Nem mondok újat ma sem: mértékletes, mérgezetlen étrend és sport, de legalábbis a test használata (autótlanság). Ha nem elektroszmogban töltöd a napjaid, ha ellensúlyozod az ülőmunkát, ha nem dohányoztál-éjszakáztál húsz évig, ha nem iszol naponta, és ha nem fontosabb mindenki más, akkor nem tűnsz leharcoltnak negyvenöt évesen. De még akkor is sokkal jobb lesz a tested állapota, ha a negyvenedik születésnapod körül kapsz észbe. Olyanná válhatsz, magad se hitted volna.

És persze lehet, hogy az a bajod a testeddel, hogy a párkapcsolatoddal van bajod. A partnered szeme a rossz tükör, ő tiport meg.

Elfelejtették, hogy egykor nekik ígérték azt, hogy jobb lesz. Ma már ők sem ígérik a gyerekeiknek.

Ne már, soroljam…? A seggünk ki van nyalva. Ausztriában síeltünk diákként, olcsón és tömegesen. Nekünk már mindenki segített az érettségin. Érdemalapon kaphattunk állást. Verseng értünk a tévécsatorna, az arckrém, az ALDI (a magamfajta nő legizgalmasabb élménye /blogfordulat/). Ott finnyogok, hogy fagyasztott vagy friss lazac. És hol volt a felmenőimnek ilyen szexualitása? Számít az orgazmusunk. Nem szabtak darabokra, amikor szültem. Mondhatok nemet a hivatalos egészségügyre, mondok is. Szoptathattam nyugiban, hordozhattam. Az oviban felmérik a gyerekemet, nem nekem kell mindenhova hurcolnom. Nem aláznak meg a hivatalokban. A ház előtt a szelektív kuka, a sarkon kutyaszargyűjtő, a metró zajtalan, a köztér burkolata színes és sima, szökőkutakat kerülgetünk, ingyenes a parkeur. Biztonságosan lehet biciklizni.

És, igazán ne legyek közhelyes, de: csak egészség legyen. Semmi más nem fontos. Ezt ne kelljen megértenetek.

A gyerekeinknek meg még jobb, mert ők már tényleg megcsinálhatják a sorsukat, és a gondoskodó állam, a nyugdíj ebben nem tényező. Viszont az agy, az innováció, az eltökéltség igenis számít.

Már tudják, hogy olyanok, mint az apjuk meg az anyjuk, pedig sosem akartak olyanok lenni.

Nem, nem. Soha nem leszünk olyanok. Az egész életünk a szüleink cáfolata. Másfelől: igenis olyan akartam lenni – az a 30 százalék, és arra büszke vagyok. És hálásan köszönöm, hogy mindenért meg kellett harcolnom. Ott molyoltam éjszakákig mindenen, amire ma büszke vagyok, csak saját kútfőből. Nem volt jó ismerős, seggem alá tolás. Nem volt módom azt hinni, hogy nekem bármi is jár.

A negyvenesek tudják, hogy negyvenesnek lenni nem jó.

Én nem tudom, nem ezt tudom. Jó. Sőt, jobb, mint amilyen huszonévesnek lenni volt, amikor még szorongtunk és nem jól gazdálkodtunk azzal, ami adatott. Tegnap találkoztam valakivel, aki tíz éve nem látott, tőle is tudom.

Akkor jó, ha beleállsz az életedbe. Ha nem eszed meg azt, amit a torz média rak eléd. Sztárok, napi politika, sóvárgás, letyepetye, műfelháborodás, netfüggés. Egyvalami kell az igazán minőségi élethez, és akkor túlélhetőek a traumák: a kockázatvállaláson alapuló, tudatos, igazán saját döntés. Az az egyértelműség, hogy te jobb életet akarsz. Biztos vagy abban, hogy mit nem adsz fel, mi a lényeges, biztos vagy az igazadban – abban is, hogy az igaz, és nem illúzió, és nem csak érdek –, és akkor azt képviseled. Nekem ez mindig bejött. Nagy tétekkel is, éveket végigszorongva, hogy majd pofáraesés lesz. És megnyertem. Volt persze, hogy nem bírtam már, és nem álltam bele. Vagy a kisebb dolgokból már kivonultam. De akkor is tudtam: ezt én nem toltam végig. Kibírtuk úgy is. Néha megkérdezem: ezt most túléljük? Akkor?

Elnézem néha anyatársaimat, ahogy egy meg két gyerekkel nem bírnak. Autóval, fix fizetéssel, élő társsal se. Eszik anyu pörköltjét, de kivannak tőle, anyutól is meg a pörkölttől is. Ahogy annak a jövedelméből élnek, akit el nem bírnak viselni, és akit hangosan szidnak. Ahogy önként állnak négykézlábra. Nem tudtak vonalat húzni: én ezt nem. És ezért nem is kellett soha a saját lábukra állniuk. Talán fogalmuk sincs, hogy én miről beszélek. Annak a felszabadító erejéről, hogy akivel nem, azzal semmit sem, és soha többet, és akivel igen, azzal viszont teljes szívvel. Hogy akivel hálok, annak kijár a szeretet, és ha nem szeretem, nem hálok vele. Hogy nem ragadunk bele mérgező viszonyokba, bármekkora is az ára az elszakadásnak.

Mert a mérgező viszonyok nyoma látszik az arcukon, nem a hyaluronsav hiánya. Nem az öregedés, nem a pénztelenség, hanem hogy beletörődtek.

*

Jellemző és mégis megrázó fordulat, hogy amint a tabutlan, éleslátó, magát vállaló, többé nem szégyenkező, 2012–13-as csakazolvassás hang elterjedt, és amint felismerték azok, akik korábban nem írtak ilyen erőseket, hogy erre a nők odafigyelnek, máris áldozati, mindent másra (a rendre, a férfiakra, sőt: a”privilegizált” nőkre) hárító áldozati feminizmus lett belőle. Ál-áldozatok: élvezik, szeretik és felhasználják, hogy ők áldozatok. Mindenre magyarázat, mindenre felmentés. Minél rosszabb (vagy ha nem, akkor úgy meséljük el), annál jobb. Illúziók, követelőzés, nyafogás és irigykedés. Végtelenített panaszlemez, amelyet már a sorstársak is unnak. Mert a nők itt végre elmondhatják a történeteiket. Ritka az önkritika, még ritkább a megerősödés-történet.

Ilyen az élet? Nem, nem ilyen. Mit akarsz, mibe mész bele? Tudtál-e nemet mondani, vagy sodródtál? És most tudsz-e? Kihez viszonyítasz: a sminkmodell-arcúakhoz, vagy ahhoz, amilyen arcod akkor lenne most, ha másképp élsz?

Az nagyon nehéz, ha valaki egy-két-három gyereket nevel egy keresetből, vagy a passzív, el-eltűnő, vagy épp mindenben hibát találó férjjel. Amikor megy a család című műsor a nagyszülők előtt, mindenki előtt, miközben pokol. A gyerekeink meg a vigaszok, agyon vannak tutujgatva, elönállótlanítva. Mint a majmok, ugrálunk körülöttük. Mert mi másban van nekünk örömünk?

Döntések vannak. Lerohadni nem kell. Soha ne hidd el, hogy nem tehetsz semmit.

És óvakodj attól, amiben nagy az egyetértés. Vizsgáld felül, mert gyakran népélelmezés. (Értsd: olcsó, laktató, egészségtelen. Mákony. Demagógia.)

 

30 thoughts on “ráncfelvarrás, ragyogás, sóhaj

  1. En is olvastam a cikket, es elöször az jutott eszembe, hogy csak viccel az iro. Ismerem az irasait es ez a nyafogas nem illett bele a kepbe. Mas stilusa van. Szerintem egyebkent rossz napja lehetett, nem tudom (vagy inkabb akarom) elhinni, hogy komolyan gondolja ezt a maszlagot. Teljesen egyetertettem a velemenyeddel, ugyanezeket gondoltam magamban.

  2. Sziasztok 🙂

    Ez lenne az első kommentem.
    Nyugodtan kérdezzetek, ha szeretnétek rólam megtudni valamit, kicsit zavarban vagyok, mit mondhatnék.. 🙂

    Első felütésként inkább tanácsért fordulnék hozzátok. Azt szeretném kérdezni, hogy nektek volt-e olyan az életetekben, mikor elveszítettétek a motivációtokat? Ha igen, sikerült-e visszaszerezni?
    Nem tudom, hogy ez a tompaság belül azt jelzi-e, hogy veszítem el a rugalmasságomat, vagy hogy engem már csupán nem azok a dolgok éltetnek, mint régen és csak változom.. mindenesetre sokat fordult mostanában velem a világ.
    Kicsattantam az erőtől és a tettvágytól, teli voltam tervekkel és most mégis valahogy megültem. De erő az ilyen egyáltalán?

    Hm. :/

      • Az a vicces, hogy 25 éves vagyok, mondhatni “fenekemen a tojáshéj”. 🙂
        Nincs családom, van munkám is, most már lehetőségeim is vannak – illetve lennének, ha élnék velük.

        Azt veszem észre, hogy amint lenne egy lehetőségem, hogy belevágjak abba, amit igazán szeretek, mintha elmenne az életkedvem. Ez van például a zenével is. Amatőr zenészként kezdtem, most pedig már tanároktól tanulhatok, jól is megy, szeretem is. Viszont ha jönne egy koncert, az elől menekülök, aztán idegesítem magam, végül pedig már nem esik jól a gyakorlás sem. Mindig jön valami kifogás arra, miért ne kezdjek bele, aztán pedig ostorozom magam, hogy milyen béna vagyok. Ez pedig ilyen ördögi körként húz lefelé – erősen addiktív és meglehetősen negatív irányba erősít meg.
        Pedig a zenélés tényleg minden álmom.

        Persze nem csak ezzel vagyok így. Én is nyelvészeten és irodalmon végzek, bár nem magyar, hanem skandi szakon. Viszont nem tudok nekiállni rendesen a dolgozatomnak, pedig annyira szeretem azt is, olyan, mintha a gyerekem lenne. Mégis lassan két éve áll. Megállt a fordítási projektem is, pedig lett volna, aki segített volna megművelni a csomósodó magyaromat. Egy svéd leíró nyelvtankönyvet is elkezdtem szerkeszteni, mert a felnőttképzésen is adok nyelvórákat és igény lenne rá, meg amúgy is nagyon szeretem, amit csinálok.
        Szeretek tanítani 🙂

        Azt veszem észre, hogy egyre tompulok és mintha felemésztene belül valami. Nem éget már a tűz és nem vagyok már olyan izgatott, hogy szinte várjam, mikor lesz már reggel, hogy végre folytathassam. Régen mindig ez volt, nagyon szerettem. 🙂
        Ma inkább már úgy érzem magam, mint az Őrzők legendájában az elrabolt kisbaglyok, akiket arra kényszerítettek, hogy belebámuljanak a holdfénybe, aztán úgy is maradtak.

        Csúnya hiszti, ugye? :[

        • Mit csinálsz, amikor nem szakdolgozol vagy zenélsz? Csak tanítasz? Alkalmazottként vagy egyéni vállalkozóként?
          És mit még?
          Milyenek a lakhatási körülményeid? Egyedül laksz-e?

          • Szia ritaIII

            Igazából 8,5 órát multizok, aztán jön a többi. Esténként tanítok meg járok mindenféle órára, szóval ilyesmi.
            Hát a lakhatás az elég körülményes, mivel egy ideig még kénytelen vagyok itthon élni a szüleimmel és a tesómmal.

            • Vannak, akiknek nagyon nem tud működni a multizás, úgyhogy nem véletlenül kérdeztem ezt meg. Volt egy barátnőm, aki szóról szóra ugyanezt mesélte magáról, amikor egy multicégnél dolgozott. Lerohasztja a motivációt, mert mindig csak a cég ügyeit intézed, egész álló nap, ráadásul ezeknek a 80%-áról sejted, vagy egyenesen tudod, hogy tök felesleges, de annyira nem érdekel, hogy változtass rajta, és ez az egész fásultság beszivárog mindenhova, mint a köd… Nagyon durva. És ezt úgy mondom, hogy én magam multicégnél dolgozom, viszont nekem meg pont, hogy való (én vállalkozó voltam, sajnos be kellett látnom, hogy nem vagyok rá alkalmas, én abba pusztultam bele, nem bírtam). Ez a barátnőm, amikor szabadúszó fordító lett (micsoda párhuzam!), akkor kivirult, látványosan, de úgy, hogy még az arcszíne is más lett. Nem tudsz esetleg fordításból élni, mondjuk? Nincs valamiféle kapcsolat, aki klientúrát tudna neked biztosítani? Akár egy cég, ahova egyéni vállalkozóként bedolgoznál?
              A lakhatás meg a másik. Az én tapasztalatom az, hogy nagyon lehúz, ha az ember “otthon” lakik (a szüleivel, nukleáris családdal). Akkor is, ha tündériek és békén hagynak. Maga a tudat, hogy ezek ők, hogy ezen a téren nem változott semmi bölcsőde óta, ugyanúgy a “szobámban” lakom, amit az ismerősök előtt hiába hívok lakrésznek, az mégiscsak az én gyerekszobám, ahol a falon még látszik a cellux helye ott, ahol a Backstreet Boys poszter volt. És akármennyire igyekeznek felnőttként kezelni, mégis gyerekstátuszban marad az ember, és azért ez gátja lehet az igazi, őnűlló projekteknek. Muszáj így lennie, nem tudsz akár megosztott albérletbe költözni barátokkal, vagy bárkivel?

  3. Ez az első kommentem, sziasztok. 2015 januárjában találtam a blogra, amikor (nehezemre esik bevallani, de) a sárkányosodásra kerestem rá a google-ban. (Nem a sárkánysággal van bajom, hanem hogy rákerestem, és leginkább azzal, ami miatt rákerestem) Internetes idők óta az egyetlen blog, aminek állandó olvasója maradtam. És nem csak azért, mert mindenről van írás, ami nyomasztott belül, de nem tudtam szavakba önteni. Sajnos itt ébredtem rá, hogy nem is érdekes, ahogy a kapcsolataim alakulnak, nem is különlegesek az észrevételeim, nagyon is tipikus eset vagyok. Azt hittem, hogy egy olyan nő vagyok, mint a filmekben a főhősnők. A meg nem értett, akit majd egyszer valaki (egy férfi) mégiscsak megért. Szerencsére itt olvashattam a több ezer kommentet, úgyhogy ezt a szerepemet kezdem levetkőzni.
    A témát illetően: nagyon hajlamos vagyok belefeküdni a gondolatba, hogy ilyen az élet. Ha meghízom, ha utálom a munkám, ha beérem kevesebbel. Nem is tudom hány ilyen önfelmentő beszélgetést folytattam már. Borzalmas.

  4. Ez az áldozati feminizmus fogja kinyírni a feminizmust, legalábbis ebben a formában, ahogy a közbeszédben megjelenik. Bár szerencse, hogy ez a beszédmód csak az online szájtépésekben jelenik meg. A másik meg a rendkívül agresszív beszédmód ami ehhez társul. Ez senkinek az ügyét nem fogja tolni. Online úgyis csak azok verik az asztalt, akiknek amúgy minden erejük, tudásuk megvan ahhoz hogy változtassanak. A valódi áldozatok nem a feminizmus gondolatához, internethez se férnek hozzá. (A Maslow piramis más szintjeiről nem is beszélve).
    Szóval igen, nálunk, középosztálybeli nőknél a womenpower, éljünk vele.

    Én nem vagyok nagy guru amúgy, küzdök a gyengeségeimmel, de a saját életemben elég nagy minőségbeli változást hozott, hogy a probléma megfogalmazása és megrágása (ez is kellett, ezt nem akarom elvitatni) felhagytam a meddő panaszkodással, ahol tudtam változtattam, ahol nem tudtam vagy nem akartam, arra pedig nem panaszkodtam tovább, hanem tisztességgel viszonyultam hozzá. Jobban érzem magam, úgy érzem hogy jobb ember lettem, jobban megbecsülöm magam, mert egyenesebbnek érzem a gerincem. (mert az is)

  5. Az autótlanság önmagaban, hát nem tudom. Szerintem nem is origója az eletmódnak. A buszról leszállva is meg lehet venni a szutykot boltban, tele is van a busz kövér és annál elkeseredettebb emberekkel. Az autó mellett is lehet bicikli a garázsban, használni azonban már kell, magától nem gurul.

    • Ó, önmagában nem is ér sokat. Csak próbáltam valami enyhébbet írni, mint a kemény edzések, mert az sokaknak ijesztő. Nem függ össze azzal, miket eszik a nemautózó, de mégis valami.
      Mi extrém mennyiséget gyaloglunk, kutyaséta, bevásárlás, gyerekhazahozás. Az is igaz, hogy fáradok, lelkileg biztosan, ezt pont ti láttátok, már nem vágok neki úgy a város másik végének, főleg gyerekekkel. Azt a levegőnlétet, mozgásmennyiséget, amit az jelent, hogy gyalogolni és bringázni KELL, mégis sokra becsülöm. Azok voltak az alapjaim, kardiovaszkulárisan biztosan. Meg a feladatoktól való meg nem ijedés miatt is.

      • Az autómentesség az amúgy is aktív embert nagyon megmozgatja, az eleve tespedőt még lustábbá teszi, mert inkább nem megy sehová ha nem muszáj.
        Én szeretem hogy nincs autónk, szabadságnak élem meg, rengeteget sétálok gyerekestől, kaland maga az eljutás is távolabbi pontokra (bár közben azért ki szoktam akadni néha). A férjemet inkább lelombozza a tömegközlekedés, bringázás kisgyerekkel.

      • Ez is annyira az adottsagoktól függ. Én ha bkv-val járnék, 5-6 percet sétálnék összesen a teljes távon, olyan a földrajzi helyzetünk. Az út meg 1- 1,1/4 óra lenne.
        Én már azzal extrának számítottam, hogy a munkahely két belvárosi “telephelye” között gyalog jártam, 10 perc. A többiek saját autóval vagy sofőrrel mentek. Nagyon alacsonyan van itt a léc. Föl sincs rakva.

        • De nem is neked javasoltam én ezt. Ez egy elvi összefüggés: aki nem kényszerül gyaloglásra, az sokkal passzívabb életet él, és úgy kell külön rászánnia magát a sportra, ami nem mindig sikerül. A gyaloglás, bringával járás egy háttér-app, vagy hogy mondjam, valami, ami fel sem tűnik, de hosszú távon komoly jelentősége van, már csak a szabad levegő miatt is, persze nem a belvárosban.
          A másik, hogy a lakóhelyválasztás is egy döntés, és most nem arra utalok, hogy költözz jó messze a busztól, hanem az az 1 meg 1/4 óra, amiért a bringázás is vonatos. De van egy csomó más szempont ebben, és ti pont nagyon jól választottatok, én meg (más szempontból) nagyon nem (meséltem, hogy a szomszéd a maga külhomlokzati részét lefestette CEMENTSZÜRKÉRE?).
          Nem tagadom azt sem, hogy aki gyaloglásra kényszerül, az meg szív. De nagyon fontos alap erőnlétben, valósabb, mint ugyanez futópadon, ingyenes, funkcionális, és nem is szoktunk a jelentőségére gondolni.

          • A cementszürkét még nem. Basszus. 😦 Társasház, hozzá sem nyúlhatott volna. És még helyi védelem alatt is áll az épület, de oda se neki.
            Nem vettem magamra, csak nem még ezt az elvi összefüggést. Nem az a kép ugrik be, hogy valaki fitten gyalogol a hévtől haza, a nyári szélben meg örömmel viszi a kormányon a csokor nárciszt, magának. Szomorúan nagy Plus élelmiszer jutaszatyorral battyog haza és mindene kivan az egésszel. Persze az is lehet, ha mindezt autóban tenné, már mozogni sem tudna.
            A lakóhelyünk az döntés (bár sokszor adottság is és kényszer), ezért sem szeretem ha valaki úgy érvel az autó mellett, hogy autó nélkül hogyan jönne be Pilisvörösvárról Dél-Budára dolgozni? Ezekkel a választásokkal magunk szabjuk meg a kereteinket, és teremtünk változásra teljesen alkalmatlan, öncélú dolgokkal tarkított kényszereket magunk köré. A messze fekvő, 15 éve épülő családi ház és hozzá a szükségszerűen kellő két autó ennek iskolapéldája.

  6. visszagondolok a két nagyanyám negyvenes éveire. nagyapám már hazajött a hadifogságból, épp elérte a kitelepítést. államosítás. ötvenhat. egyik nagyanyámnak se volt orgazmusa soha, egyetemre se mehettek, de azért az életüket végigdolgozhatták. fel se merült, hogy a férfi is mosogathat. nem cserélnék velük.

    • Én bizony ma egyik felmenőmmel sem cserélnék. Sok szempontból is összemérve azt gondolom, hogy nekünk ma igenis jobb és könnyebb mint 30, 60, 90 éve.
      Most abban bízom, hogy ez a tendencia nem fordul vissza, és az unokáimmal majd lesz kedvem cserélni.

      • Én is pont így. Őket annyira megnyomorította a szabadságtól való elrekesztettség, a Kádár-kor megalkuvásai. Anyám mondjuk nem lett a rendszerváltás vesztese, apám igen. Anyám sikeres ember lett 1990 után. De ez már nem segített azon, ami addig elromlott, őket még a háború is traumatizálta.
        Főleg a nyitottság, mentális gátak leomlása, lelki szabadság miatt jobb nekünk.

  7. Anyám átpanaszkodja az életét. Úgy gondolja, hogy a sajnálat jó dolog, a szeretet jele, örül, ha sajnálják. Sajnál(tat)va lenni olyan, mint szeretve lenni. Nem állhatom meg röhögés nélkül! De máig sem értem, hogy én genetikailag lettem pont az ellenkezője vagy a rossz példa miatt? És, hogy a fiam miért szereti, ha sajnálják? És mitől lendül át, ha ever? Már megint olyan fontos dolgokról van szó!
    Kérdés: hova lett a sportrovat? Március óta leült vagy csak én nem találom? Szeretném tudni, hogy mások is annyit nézegetik magukat a tükörben mióta izmoznak? Szabtok határt az önimádatnak vagy csak egyszerűen örültök ti is magatoknak?

    • Örülök, és nézem magamat mert az előszobában van tükör és nem félem használni.
      Szép ez az írás megint, szeretem ezt a valódiságot.
      Majd írok egyszer a Mamáról aki 1923-ban született Nyárádremetén.
      A csavaros székely gondolkodása, tiszta lelke, áthatotta a lényem és átadta amit fontosnak érzett. Ő nevelt fel engem, de a 2 generációs különbséget sosem éreztem. A humora, a nyers őszintesége, a lényeg soha el nem mismásolása, a reggeli kakaóval ivódott belém.
      93 évesen 1 hónapja ment el, olyan derűvel
      Önállóságra sőt függetlenségre nevelt, sosem kérdezte h: mikor mész férjhez? nem írok most többet mégse, csak 2 dologban hitt: C-vitamin és foghagyma.

  8. Csak itt tudok hozzászólni a legutóbbi megjegyzésedhez. Én is úgy szeretném használni a biciklit és a lábamat, mint a falusiak. Ma reggel pl.fél 7-kor a hegyről ( Márton) lementem a Bajcsy-ra elintézni valamit biciklivel, mostanában állva hajtok (vélemények ?) , két óra alatt megfordultam, mára megvolt a sport, mert jönnek az unokák és esik az eső. Pont elkapott a vége, hatalmas zuhi volt, de mámorosan örültem neki, mert szoktatom magam a hideghez. Aztán forró zuhany, meg hideg. ölelek mindenkit :))

  9. Van még egy emlékezetes erőtörténetem, nyolc évvel ezelőtti.
    Anyám, aki gyerekorvos, nagyon erőszakolta a tápszert, náluk laktunk, bemászkált, kibeszélt, nyomasztott.
    Ha most ránézek arra, ahogy megharcoltam a nem jól induló szoptatásomért, nagyon örülök, hogy van egy csak szoptatott lányom, akinek érintetlen volt a bélflórája, és hogy elég erős voltam, nem hagytam magam.

  10. Visszajelzés: az igazi beintés | csak az olvassa — én szóltam

írd ide, amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s