minimálanya

Újra kellett gondolnom nekem ezt az anyaságot. Újrainstallálnom.

Mert egyedül maradtam velük, mert nem korlátlanok az erőforrásaim, és mert nagyon sokat kivett belőlem babakorukban a komolyan vett kötődés. Nem csinálnám másképp, de akkor is.

Hántsuk most  le az anyaságról mindazt, ami nem anyaság, tehát nem a gyerek jóllétét szolgáló, vállalható cselekedet, érzület.

Ne legyen benne az én korábbi, eszményeken alapuló elvárásom magammal szemben, miszerint én mellettük újra gyermek leszek, csodavilágban élünk, naphosszat színes papírból vágunk ki elefántokat, kacagunk a réten, és hasonlóan tág szemmel figyelem a katicabogarat — nem, nézzünk szembe, engem nem hat meg a katicabogár, engem az ő örömük hat meg, de az is csak akkor, ha épp nem vagyok idegbeteg. Ne legyek idegbeteg a túlvállalás miatt, eszmény és realitás ütközése miatt — ez a legfontosabb.

Nem használható a gyerek arra, hogy a sosem volt gyermekkoromat valahogy meg tudjam vele, általa élni. El kell ismernem: felnőtt vagyok, engem más érdekel, és pont amikor olyasmivel foglalkozom, ami velük nem osztható meg, vagy akár ki is zárja a jelenlétüket, akkor gyűjtök erőt és lelket ahhoz, hogy tudjak velük lenni a hétköznapok felőrlő, illetve önfeledtebb perceiben.

Hántsuk le továbbá mindazt, amit csak szokás, átgondolatlan rutin, másoktól ellesett minta, vagy amit “a” néni számon kér (fogjam a kezét, mert elesik, ilyen időben már overall kellene stb.).

Hántsuk le továbbá az ő ingerkereső nyávogásukat, amely mögött nincs valós igény, az “anyám úgyis reagál” biztonságán alapuló luxusigényeket, azokat a magatartásformákat, amikor az anyjukat plüssmackónak használják.

Kezeljük egyenlő súlyúnak az ő valódi szükségleteiket és az én valódi szükségleteimet, keressünk minden alkalommal józan kompromisszumot, ismerjük el, hogy néha engedni kell az egyik oldalon, és azok nem lehetnek mindig ők, de azért…

Tehát legyenek megfelelőek a körülmények.

Testközelség. Elég alvás. Étel, finom és tápláló. Közös étkezés. Játéktér. Némi rend. Megfelelő hőfok. Játékszerek. Gyerektársaság. Friss levegő. Mozgás. Alkalmas és nem ronda ruházat. Tisztálkodás. Néha kimozdulás: utazás vagy extra program. Könyv, zene, intellektuális input. Beszélgetés, szemkontaktus, humor. Nyugodt felnőtt jelenléte, ez leginkább én volnék, de van bébiszitter is. Intézmény (óvoda). Ennek adminisztrációja (ebédet és természetbúvár szakkört befizettem, a gyümölcsöt elfelejtettem, sit).

Legyen anya, aki nem idegbeteg, erről gondoskodni maga tartozik. És aki olyan életet él, hogy ha azt harminc év múlva a gyerekein látná, se bánná. Ne legyenek rút titkai.

Legyen idő és derű. Nem hagyni elburjánzani az automatizmusokat. Volt egy reflexből rászólós időszakom, annyira szorongtam a káosztól, hogy a kezemben akartam tartani mindent, és a gondolataikért is rájuk szóltam. És volt, amikor kényszeresen sürgettem őket, hogy ne késsünk el. Emiatt stressz volt. A tudatosság luxus, és iszonyú fárasztó, de nem úszható meg.

Nem lehet mindig mondókázni. Ha nem jön a szívből lelkesedésem, akkor is lehet oviba menet lépcsőt számolni, elmesélni, hogyan mentek a libák Konrad Lorenz után, vagy hagyni, hogy végigmondja, mit mesél. Elismételni, amit mondott, kérdő hangsúllyal. Néha nem telik több.

Amikor tudom, hogy ideges leszek, akkor előre szólni, megelőzni a feszkót. “Most azt szeretném, ha kimennétek a lépcsőházba, amíg én összepakolok gyorsan.” Működik, nem bánják.

Alapelv egyébként is: nekik sokszor csak pici alkalmazkodásba kerül az, ami nekem nagy könnyebbség. Persze ezt jól kell tudni megítélni.

Keretek, és akkor nincs annyi vita. Például törpikéket csak este lehet nézni, és nem minden nap. Desszert vacsora után van. Előbb fogmosás, aztán diavetítés.

Unalommegelőzés önálló játékra serkentő eszközökkel, könyvvel, játékokkal, jófajta vízfestékkel, kerti szabadsággal. Hihetetlenül kreatívak.

Rájuk bízni egyre több mindent. “Gyere ide, felsegítlek.” Minden könyvet szedj össze, rakd egymásra, és utána eszünk tejberizst. Találd meg a zoknik párját, tölts vizet a testvérednek, de ügyes vagy.

Világos, egyszerű kommunikálása a szempontjaimnak és határaimnak. Amíg hazaérünk, ne énekeljetek ilyen hangosan (otthon meg már nem is akarnak). Előbb megeszem a levest, jó? El fogok menni koncertre. Ha épp nem viselem el, hogy ott csúszkál a konyhakövön, akkor nagyon nyugodtan megkérem, hogy most hadd főzzek egyedül.

Amikor nagyon nem megy valami, leguggolni hozzá, szemébe nézni, ölbe venni. Minél kevésbé hárítani a személyét ilyenkor. Nem elnémulni. Beszélni hozzá. Emlékezni nevekre, eseményekre, amelyek neki fontosak. Felidézni az apjukat.

Lássanak embereket, felnőtteket is, sokfélét, tanulják meg ezekből a helyzetekből, amit lehet. Menjünk bele a világba együtt.

Mindenféle negatív érzelmet, fáradtságot, unalmat őszintén vállalni önmagam előtt, ha kell, előttük is, önazonosnak lenni, nem eljátszani, hogy szeretek boltost játszani, sem hogy még öt percig kibírom.

És leginkább: lyuk van a seggünkön. Nem félni, hogy jaj, lemarad, biztosan iskolaérett-e, egyenes-e az útja Oxfordba. Őrá figyelni csak, nem az agresszív külvilágra. Őrá, hogy belőle, hajlamaiból mi következik. Végtelen hálával létezni, nem folyton még jobb hegedűtanárt, gyerekorvost stb. akarni. Nagy vállvonás, önbizalom, öröm, és hit abban, hogy nem lesz baj. Nem lesz baj.

217 thoughts on “minimálanya

  1. “Lássanak embereket, felnőtteket is, sokfélét, tanulják meg ezekből a helyzetekből, amit lehet. Menjünk bele a világba együtt.” … ennél több, így van, nem is kell(ene). Pont elég.
    Igazából ez így nem is minimál, de nem ám 🙂

  2. Azzal ártottak sokat, és azért van a sok lelkifurdalástól gyötört, magát soha elég jónak nem érző anya, mert elvárás lett: az első években folyton nyüzsögj a gyerek körül, hurcold zenebölcsiből csecsemőúszásra, játszótérről fejlesztő biszbaszra, a maradék időben meg mondókázzál, énekelj, tapsikolj, és élvezd is, de szívből ám! Ha nem így teszel, menthetetlenül károsodik a lelke meg a kettőtök kapcsolata. Hogy egy felnőtt embernek ezek felétől is kifolyik az agya a fülén? Hogy ez egy gondolkodó lénynek lélekölő unalom, ha ebből állnak a napjai? Hogy szükséged van felnőtt programokra és párbeszédekre? Erre is megvan válasz: minekszülazilyen.

    • Szívemből szólsz.
      Megfigyeltétek, hogy babaúszásra mindig csak az első gyereket viszik, a másodikat már nem?
      Még annyi, hogy két gyereknél a nap nagy része elmegy operatív teendőkkel (vásárlás, főzés, pelenkázás, kézmosás, evés stb.), nagyon jó esetben napi két óra önfeledt közös játék belefér, áldozatos szervezés esetén, de ez nem biztos.

      • há, én az elsőt sem vittem. se zenére, se táncra, se semmire. igaz, nem is olyan helyen laktunk. a másodikat sem viszem, azt hiszem, megőrülnék.

      • Izé, nekem még csak egy van, de nem azért hurcolom helyekre, mert elvárás, hanem mert itthon megzakkanunk mindketten – lélekölő unalom, ahogy mondod. Nekem az édeskettesben mondókázáshoz nincsen semmi tehetségem, én arról érzem úgy, hogy teljesíthetetlen elvárás. Persze a hurcolás egy csomószor annyi, hogy elengedem a sétányon, oszt megyünk, amerre akar, a múltkor ebből pl metrózás lett.
        Az úszást is azért kezdtük el, mert mi szerettük volna vízbe mártogatni, főleg az apja, és oda pl kettesben járnak jó ideje, én meg azt csinálok, amit akarok szombat délelőtt. Mondjuk kicsit furcsállják is néha, hogy hol van anyuka, érdekes, ahol mindig csak anyuka van, azt nem furcsállják… Hogy a kettőt hogy fogjuk kilogisztikázni, arról lövésem nincs, de valamit tuti kitalálunk.

        • Kertes ház előnye, hogy kicsapod a gyereket az udvarra, és ott jól elvan 🙂
          Na persze, feltételek vannak, pl. zárható kapu, veszélyes növényzet (pl. gyöngyvirág, tiszafa), kerti tó mellőzése, farakás biztonságossá tétele.

      • Kis korkülönbségnél nem is nagyon megoldható, mert míg a babával úszol, mit csinálsz a nagyobbal? Mondjuk én az elsőt sem vittem, fúj. 😀

      • szerintem egy világ választja el egymástól az első gyerekes szülőket a többgyerekestől. A babaklub már engem is fárasztott, leginkább az első gyerekesek? hát hogy is mondjam? folytonos szorongása? hogy nem alszik, nem eszik, mit adjak neki?
        Persze ezen az életszakaszon túl kell esni, mint lentebb írtam. Nekik még ez a fő kérdés az életükben, nekem is az volt. Most meg már nem.
        Meg két gyerek nagyon leköti az ember energiáit. Elindulni valahova kész cirkusz, egy külön projekt.

        • Ebben a bejegyzésben vannak számomra örökbecsű mondatok, el is teszek párat 🙂 De tényleg, Vasszűz, miért is van az, hogy az 1. gyerekkel bonyolultabb, mint a 2-kal? Mért nem lehet mindjárt másodikat szülni? Attól, hogy már volt egy kisbabám, jobban tudok mindent a 2. gyerek idején? És adhatok tanácsokat a megfélemlített elsőgyerekeseknek? Azt hiszem, attól is van ez, hogy a leendő szülőket elbátortalanítják, hogy nem fognak megfelelni a Feladatnak. És 30 meg 40 éve, mikor mi voltunk anyák, a háromóránkénti szoptatás meg hasonló zordon elvek betartatása is nehezítette mindezt.

      • Azért ha apa van, és részt vesz az életben, akkor az operatív részből IS lehet rátenni is egy kicsit a vállára, nem? Persze, van, hogy annyira kell dolgozni, hogy alig van otthon, és nem okvetlenül azért, mert workoholic a pasi, de csak nem az a jellemző?

        • nem, sajnos, ő úgy gondolja, neki nem kell, nem feladata, igazából szívességet tesz.
          pl.: Ha a nő elmegy otthonról, hívogatja, hogy mikor jössz.
          vagy nem szól (de jó fej!), hogy kupi van, de össze sem pakol.
          Kimondva-kimondatlan a nő feladata minden.

          talán egyre kevésbé jellemző. de azért jellemző.

      • Ez a babaúszás azért egy félreértés, mert nyilván tök jó nekik a vízben. Ennyiről szól a műfaj. És közben mennyi ilyen “szuperbezzegmama” viszi a gyereket – hót erőltetett szövegekkel, fejlesztéssel, akármivel megideologizálva.
        Holott annyi van, hogy amíg nem nyomják derült égből a víz alá a fejüket hülye edzők, addig a gyerekek általában szeretnek a vízben lenni és úszni is. Ebből aztán ki lehet ágaztatni azt, hogy nagyobb korában szabályosan is megtanuljon úszni, de a csecsemőknél meg piciknél a kötetlenség meg a lebegés a poén az egészben. Az, hogy csak az elsőt viszik, valszeg az esetek többségében tömény logisztika:)

  3. Ez nem a minimál, hanem a megfelelő, a normális.
    Dívamacskának teljesen igaza van,
    Szerintem a gyereknek sem igazán jó, ha rátelepszik az anyja, nem hagyja élni, folyton szórakoztatja, szemmel tartja.
    A lakást kell úgy elrendezni, hogy meglegyen benne az önállóan is felfedezhető tér, mert a veszélyes dolgokat elérhetetlenné tesszük.
    Aztán később az udvart is. Persze, ahol csak a játszótér, az utca van, az már problémásabb.

    Kell a szülőnek is a sajátidő, mindegy, mivel tölti, és igen, nem kell azonnal ugrani, ha pl. eszel, WC-n ülsz, vagy netán a kedvenc sorozatodat nézed épp (na jó, amikor az enyém kicsi volt, még csak heti 1 sorozat volt, esetleg heti 2), és nincs más gond., csak unatkozik a sarj.

  4. Nagyon tetszett ez a bejegyzés. Én is szeretném, próbálom így csinálni. És az utolsó bekezdés a legfontosabb: mikor hallok egy szomorú gyereksorsról, vagy hallom az oviban az igazi problémákat, akkor kapok a fejemhez: nem attól lesz lelki sérült, ha rákiabálok, vagy ha este megnézi az esti mesét a Tv-ben. A baj nem ott kezdődik, hogy a nagyszülők több édességet adnak nekik, mint amennyit én jónak látok, vagy hogy az én gyerekeim mindig a legelsők az oviban, mert dolgozni megyek. Bízom benne, hogy a vacsora közbeni dumálások, és a nagyágyban való dögönyözések adnak majd nekik eleget. De az biztos, hogy legelőször nekem kell helyretenni magamban, hogy nem vagyok tökéletes anya és nem is leszek.

  5. Nem lesz baj. Attól nem lesz baj, hogy megmutatod nekik, hogy te is ember vagy, ha nagyobb és más is, mint ők. Hogy tudják, merre, hogyan fognak felnőni. Mert ha nem is tudatosul bennük, érzik.

  6. Ez nem minimál. Ez egy optimális, vállalható, a gyerek és a szülő javát szolgáló program.
    Főleg több gyerek esetén.
    Az nem szolgálja a gyerek javát, ha a szülő összeomlik, kiborul.

  7. És hinni benne akkor is, ha baj van. Ez fontos. Van, hogy a külvilàg azt jelzi, hogy baj van a gyerekkel. Nyaggatnak, nem fogadják el és már én is belefáradok. Akkor látni az értékeit és egy menedékként tartani a hitét úgy, hogy megelégedni vele – az fontos.
    Nekem nagy példaképem Forrest Gump mamája.

    • A max, az az elsőgyerekes szoftver. Mindent kibélelve, mindent érte, mindennek utánanézve, beíratva, aggódva, grafikont vezetve, dupla zoknit adva. És ő az én jó barátom, ő meg én, kerek a világ, a hormonok meg rásegítenek. Megjegyzem, sok apa annyira alkalmatlan érzelmi és intellektuális partnernek, sőt, a gyerek születése után be is zárkózik, hogy nem csoda, ha a gyerek túlnő önmagán, és járókába zárja az anyát is mentálisan. Mindig jó ürügy. Pótlék, a hiányos létezés biztos pontja, örök beszédtéma, identitás, problémagyártás, ráadásul nem csak jóváhagyva, el is várva a környezettől. De érett, ép embernek vannak barátnői, más hobbijai, felhőnéző percei, rocküvöltetése is. Ezek átmenetileg lanyhulhatnak, de egyre biztosabb vagyok abban, hogy az anyaság szerep, ráadásul átmeneti, és az igazi önmagunk, az nem anya. És hogy egészen sok millió nőnek hiányzik az önbizalomteli vállrántás, önmaga érzékelése. Amikor ottfelejted a gyereked a klotyón, ő meg megtanul segget törölni, ilyesmi.

      • És igen, igen, igen! Én még küzdök magammal, hogy nem vagyok szaranya, ha nem ugrálok fel fél percenként ebéd közben, mert ez kell meg az kell. És igen, nem kelek fel vasárnap fél hétkor TV-t kapcsolagatni 🙂 Apránként, de haladok, lassan meggyőzöm magam, hogy elsősorban ember vagyok és nekem is egy életem van.

      • par honappal ezelott pont ezt irtam. az anyasag, apasag is csak egy szerep, ami ugyanugy gusbakot, mint barmely mas szerep, csak annyira melyen rogzultek bennunk az elvarasok, hogy szre se vesszuk: embernek kell lenni a gyerek fele is, minden mas, csak hagymahej.

      • Minden szerep. Szülői szerep, tanári szerep stb., a pszichológia mindig is így definiált.
        Attól én már nem leszek soha többé ugyanaz, aki a gyerekeim születése előtt voltam. most már zsigerileg meghatározza minden lépésemet, döntésemet az ő létezésük, de nem csak emiatt változtam meg. Már nem nézem ugyanolyan szemmel a világot.
        Ezen az első gyerekes igyekezeten meg túl kell esni. Én is akkor jöttem rá, hogy hiába erőltetem a gyerekre a zoknit, ha az lehúzza, és úgy rohangál tovább, és mégis életben maradt, sőt, még beteg sem lett.
        Sajnos sokszor ő fizeti meg a tanulópénzt, de hát ez van, túléltük.

      • “sok apa annyira alkalmatlan érzelmi és intellektuális partnernek, sőt, a gyerek születése után be is zárkózik …”
        Később te is írtad – ez néha az anyán, a család többi nőtagján is múlhat. Ha eleve alkalmatlannak tekintik a férfit gyerekügyben, és kizárják, akkor a pasi ha akarna sem tud részt venni a nevelésben és a gyerek körüli tevékenységekben, anya meg ugye az képzeli, hogy minden rámarad (ill. úgy is van, mert mindent maga AKAR csinálni), és már benne is vannak a körben.

        • Ez nagyon fontos, amit írsz, hogy ha egyenlő szülőnek kezeljük az apát az első pillanattól, az sokat segít abban, hogy az is legyen. És fogalmam sincs, hogy ez miért nehéz, de még akkor is oda kell rá figyelni, ha az ember lánya ésszel úgy gondolja, hogy az.

          • Szerintem nagyon erős a neveltetés, a társadalom hatása. Hogy a gyerekhez csak a nő érthet. A nőnek viszont kutya kötelessége érteni hozzá, lehetőleg tökéletesen (semmiképp sem minimálanyaként), különben nem is nő. Az anyaság mint a nő kiteljesedése, blablabla. A férfi feladata pedig a család megélhetésének biztosítása, anyagi biztonság, blablabla.

            • Azt próbáltam csak mondani, hogy bár én úgy nőttem fel, hogy apám is maximálisan részt vett (sőt egész kicsi koromban is voltam vele többnapokat is, míg anyám vidéken dolgozott), és azóta is csak az egyenlőség felé tolódtam, még nekem is koncentrálnom kellett, hogy ne rohanjak át a másik szobába, mikor felsír. Hiába tudom az eszemmel, hogy az apja pontosan ugyanolyan remekül tudja ölelgetni, nagyon erős a csinálnomkellvalamit.
              És aztán belép a rutin különbsége is: ha én ötször annyit pelenkázom, akkor nyilván rutinosabb leszek, nem a genetika miatt.

              De a végkövetkeztetés semmiképp nem az, hogy hát ebbe bele kell törődni, hanem hogy csajok, legyetek észnél, ne szóljatok bele mindenbe, és viseljétek el, ha nem pontosan az a pulcsi van a gyereken, amit ti ráadtatok volna.

        • Szerintem ez két külön probléma, ha egymással kölcsönhatnak is. Az apák jelentős része, mivel eleve nem kapcsolódást várt az együttéléstől, hanem a hagyomány folytatását, a házasságot mint szolgáltatáscsomagot önkéntelenül is, amire hivatkozva a munkába lehet menekülni a problémák, a kommunikációs, sőt, az intimitás elől is, nem teszi bele érzelmileg, intellektuálisan, sebezhetően önmagát a viszonyba, viszont gyerekesen követelőzik az addig járó jussáért, és nem érti a nagy felhajtást. Akkor öregszik bele az apjába, amikor gyereke lesz. Akkor lesz ájtatos, képmutató is, kifelé példás, és talán akkor kezd csalni, és akkor lesz nőgyűlölő és rendkívül elégedetlen. És olyan a felesége is, ki-ki hozza a maga szerepét. Talán emlékeztek még Silentspringre:

          https://csakazolvassa.wordpress.com/2013/01/03/micsoda-kulonbseg/#comment-7192
          és
          https://csakazolvassa.wordpress.com/2013/01/03/micsoda-kulonbseg/#comment-7674

          Az anyák meg identitáshiányból menekülnek ebbe a nagyon erős lehetőségbe, ami az anyaság. És azért a legtöbb apa ma sem ugrál, hogy hadd legyen ő a gyerekkel, mert hát Ő Dolgozik, Eltartja A Családot. És igen, van, hogy bénák, alibisegítenek, te ezt ANNYIVAL ügyesebben csinálod, drágám!

          És igen, a kapcsolat talán eleve nem volt minőségi, hanem “én a nevemet adom és eltartalak! én meg szülök és rendszeresen lesz szex is, csapjunk egymás tenyerébe” típusú alku.

          • Nem is vitatkozni akartam a megállapításoddal, igen, lényegében két külön jelenség, ami egymást erősíti. Ha az apa eleve hagyományfolytatós, akkor anya nyilván nemhogy engedéssel (annak feltételezésével, hogy apa sem fog kárt tenni a gyerekben, nem ejti le, nem fullasztja bele a fürdetővízbe, stb.) hanem kéréssel sem, mert a reakció az lesz, amit leírtál. És nyilván a másik oldalról, hiába akar az apa részt venni a gyerek életében, ha anya kétségbe vonja a kompetenciáját, nem engedi a gyerekhez. Abban is egyetértek, hogy mindkét jelenség mögött ott van a nem minőségi kapcsolat. Ami meg a patriarchális neveltetés következménye.

            • Teljesen értem amit irsz.
              Nekem is önkontolra volt szükségem első nap, amikor hazahoztam a gyereket a korházból. Az első reakció az volt, hogy elvegyem a gyereket az apjától, mert én jobban tudom, mit kell … hála az égnek azonnal rájöttem mit teszek és visszavonultam.

              • Nálunk ezt megkönnyítette az elsőnél az apás szoba, a másodiknál az otthonszülés. Nehéz lett volna azt mondania, hogy pl. nem pelenkázom jól, ha én pelenkáztam a gyereket először, és én mutattam meg neki 😉

      • Minden passzol, csak a tudatosság hiányzik belőle és éppen kifelejtődik belőle a gyerek. Nekem a te minimumod közelebb van a maximumhoz 🙂 Az első gyerekemmel is kb. olyan voltam, csak az időmből jutott neki több, amit természetesen a környezet bosszantásával töltöttünk el, mert valamiért mindig olyan dolgok jutottak az eszünkbe, amit nem illik. Köszi a bejegyzést.

  8. “Hántsuk le továbbá az ő ingerkereső nyávogásukat, amely mögött nincs valós igény.”
    Hogy különböztessük meg a valós igénnyel bíró nyávogástól?
    Ha nem éhes, nem fázik, nem ütötte be magát, attól még épp vágyhat kicsit az anyjára, nem?
    Most nem mondom, hogy én mindig rendelkezésre állok ilyenkor, sőt, de elviekben mikor “jogos” a gyereknek nyaggatni az anyát?

    • Mikor? Amikor szüksége van az anyára. És nem a birtoklására. Szerintem. De ha önmagát eléggé el tudja lazítani a szülő, akkor majd észreveszi, mikor csak toporzék van. Na, az a birtoklás kezdete, ami nem jó. Mellesleg nekem nem világos, férfi, vagy nő ez a szülő?

    • Szerintem könnyebb megmondani, mikor nem 🙂

      Pl. amikor csak szülőszívatásból teszi. Mondjuk kér vizet, de mire hozod, már nem kell. Kér mesét, de mire előveszed, mást akar. Játszol vele, de semmi nem jó neki és közben nyafog is. Nem bírod lenyugtatni, holott semmi baja, szemmel láthatóan csak unja magát egy kazal játék, könyv között.
      Nem bír választani, mit vegyen fel reggel, mindig valami máááás kellene.

      Már persze, ha nem beteg vagy nem betegség bujkál benne.

      Az ember ad egy csomó lehetőséget (az éppen aktuális türelmi szinttől függően 3-8 🙂 próbálkozást kb. ), aztán megpróbálja megbeszélni, hogy ez így nem OK, és ha még azután is, akkor szerintem egyértelmű a szívatás.

    • Nyaggatni sosem jogos, mert az erőszaktevés rajtam. Igényeket jelezni az igen. (Ez utóbbi kulturált formájára igyekszem szoktatni az enyémeket.)

      Nekem is ott van a nehézség, hogy a fiúk igényeinek és az enyémeknek a súlyozása hogy helyes. Már nem minik, amikor még olyan világosan láttam ezt (vagy legalábbis önbizalommal telten látni véltem).
      Próbálok teljes szívemmel feléjük fordulni, hogy észrevegyem, mennyire fontos épp az anyameleg. Ha úgy érzem, hogy nagyon, akkor csapotpapothagyva. Ha nem, akkor időt kérek, kifújom magam és aztán.
      Ha foglalkoztatási igényük van, akkor a saját igényeim is előtérbe lépnek. És sose csinálok/játszom olyat, amihez nekem nincs kedvem. Próbáltam, de abból úgyse sül ki semmi jó, inkább keresek közösen élvezhetőt. Legózni imádok, társasozni szeretek, fegyverezni nem vagyok hajlandó.

    • Nem csak testi szükségletek a valós igények. A szükségletek felsorolása, az komoly, ezen túl engem hagyjanak békén, nem vagyok ingerforrás, tessék egymással játszani vagy elmélyülni. Lehet, hogy valós a szükséglet, de ennyi telik, a beszélgetést, közös játékot én kezdeményezem.

      Mondjuk hárman vannak, és tök jól lekötik egymást.

      • Az nagyon fontos, hogy hányan vannak. A harmadik gyereken figyeltem meg, hogy mennyire “energiatakarékos”. A szórakoztatása nagyban kimerül abban, hogy nézi, bűvöli, most már piszkálja a nagyokat. Az első gyereknél emlékszem arra, hogy folyamatosan valami új tevékenységet kellett kitalálni, mert ha nem, akkor unatkozott. Egész napos program volt a gyerek. Most egész napos munka az élet megszervezése. A munka ugyanannyi, de az jó, hogy a szórakozásról ők gondoskodnak. Így sokkal gyakrabban kapom azon magam, hogy mondókázom, meg énekelek, mint amikor tudatosan tettem. Élvezni is jobban élvezem, mert spontán tevékenység, nem kényszer.

  9. Én sokszor rácsodálkozok a gyerekeimre, amikor néha pillanatokra megvilágosodok és úgy meglátom a lényeget. Amikor a sok, mit sok, rengeteg játék helyett a lomokkal és a “szeméttel” játszanak pl. rádöbbenek, hogy az ember agyában mennyi, de mennyi hülye sztereotípia van.

  10. A testközelség. — Ez olyan nagy felfedezésem!
    Amiket leírsz, mint törekvés, nálam is megvan. Ilyesmi. De erre is csak törekedni tudok. Annyi minden nem jön össze! És úgy sajnálom! De nem tudok több lenni. Valami mindig hibádzik. Azt hiszem, különben, hogy nem baj. Nem nagy baj.
    Valami makacs hittel hiszem (bár ezt most fogalmazom meg először), hogy az adott életkornak megfelelő testkontaktussal (és inkább mindig egy picit kisebbnek, babásabbnak látva a csemetét, mint amekkora) rengeteg dolog pótolható. Sokminden, ami nem tudok lenni.
    Én szoptattam; és egy darabig aggódtam hogy helyes-e így, de később már szinte dacosan szoptattam akkor is, ha csak vigaszra volt szüksége. Sokat ölelgettem, és sajnálom, hogy akkor nem hallottam még a hordozott gyerekekről, és jobbára csak utcán, praktikumként kötöttem magamra, és nem sokkal többet. Velem aludt, bár eleinte küzdöttem a szokással, hogy külön szoba, és kiságy, de végül mindig mellettünk kötött ki, és végül már ez volt a legtermészetesebb. Voltak aztán időszakok később, amikor inkább külön aludt, máskor inkább velem, s az utóbbi időben, már tíz éves, egyre ragaszkodóbban akart velem aludni. Ezek az esti összebújások, kiskifli és nagykifli, és hozzá a beszélgetés, vagy egyszerűen csak az, hogy egy pillanat alatt elalszik, ha hozzám ér, míg a helyén álmatlansággal küzd – ezek olyan jók.
    És jön, és bújik, átöleli a derekam. Tíz éves, száznegyven centi, de még ölbe veszem. Már ritkán, kinövi ezt lassan, de még ölbe lehet venni. Kapaszkodik, és úgy tartja magát, hogy fogni tudjam. Egyszer egy kilátóban felemeltem őt, aztán egy barátnőjét is akartam, hogy jobban lásson, és a kislány csak lógatta a lábát, és semennyire sem segített, nem is tudtam megtartani. Akkor úgy sajnáltam őt: mióta nem veszik ölbe vajon?
    És reggelente megölelem, amikor elbúcsúzunk.
    És az ölembe kuporodik, amikor szomorú.
    És szorosan mellém ül, és odabújik, ha filmet nézünk, vagy a leckét olvassuk, vagy csak én olvasok, rá se figyelek, ő meg beleles a könyvembe.
    Még fogja a kezem, ha az utcán megyünk.
    Nekem gyerekkoromban ez mind nem volt, alig volt. És engem végtelenül megnyugtat, hogy nekünk ez van, hogy sokminden más nincs is, de ez van, és biztosan.
    Én úgy érzem, nálam ez kulcs. Amitől mindig elég jó anyának tudom érezni magam – erre gondolok, ha elbizonytalanodom.

      • Nem minden gyerek bújós ám. Én pl. ahogy megtanultam járni, már nem nagyon hagytam magam ölelgetni, anyu nagy szomorúságára. Kivéve, ha mesét olvastak nekem, akkor megültem órákig is akár a nagymamám ölében, de az nem dajkálás volt.
        Aztán még szerettem bemászni a szüleimhez az ágyba vasárnap reggel. Bár ott már csak az apámat találtam, de jó volt lustizni, játszani az alvót, ha anyu bejött, még “hortyogtunk” is .-)
        Érdekes módon, amikor kamaszodni kezdtem, onnantól nem viseltem el apám érintését, azaz nem ültem az ölébe, amit korábban nagyon szerettem. Anyuét sem, de az ő ölében nem szoktam ülni, mivel ő szinte sosem ült le.

        A fiam viszont sokáig igényelte a dajkálást, de csak reggelenként (de az jó egy-másfél órás program volt felkelés után), esetleg ha valami baja volt, egyébként ő is inkább jött-ment mindenfelé, csinált valamit. Elég sokat aludt mellettünk, sőt, amikor a férjem Németországban dolgozott, eleve a mi franciaágyunkon feküdt le, még kiskamasz korában is. Most tényleg elgondolkoztam, mikortól nem aludt velünk többet, de nem emlékszem. Talán általánosban még igen, középsuliban már nem.

    • nekem fura egy 10 evessel egyutt aludni. nem biralatnak szanom, csak ugy ereztem jelzem hogy szerintem fura. ahogy az is fura lenne ha valaki mondjuk egy 6 evest meg szoptatna.

      • Ráadásul milyen kényelmetlen 🙂
        Én voltam a szendvicsben a husi, reggelenként elgémberedve keltem fel, élére állítva aludtam, mert mindkét fiú terpeszkedett, és a franciaágy csak 2 m * 2 m …

      • az én lányomnak is ünnep, amikor mellettem alszik, 9 éves. Az, hogy ez igen ritkán fordul elő, miattam van, mert általában nem tudom kipihenni magamat mellettük és lehet, hogy ez önzés, de nekem ez fontos.

        • Ha nagyritkán az exemnél alszom a gyerekekkel, vita van belőle, melyik mellett aludjam (nálam külön ágyban alszanak, anyjuknál érthető módon nincs külön ágyam). A fiam 10, a lányom 7 éves. Felváltva alszanak mellettem (nem egy ágyban, csak mellettem), és még meg is ágyaznak 😉 nekem, annyira vonzó nekik.

      • Tudom, hogy fura. De még határeset. Egy nem normális helyzetben nem normálisan viselkedünk. Én egyedül vagyok (voltam). És ő is. Nincs testvére. Engem naphosszat nem lát, este hat körül érek haza. Vagy fáradt vagyok, vagy idegbeteg, vagy türelmetlen, vagy ez mind együtt. Alig tudok figyelni rá, és játszani, azt szinte soha. Közös tevékenység minimális. Alvás előtt van egy kis nyugalom. Akkor tudunk beszélgetni. De kiborulnék, ha az ágya szélén ülve kellene egyensúlyoznom magam, és a már leragadó szemem, míg ő csacsog. Nem tudnék igazán figyelni rá, arra gondolnék, mikor mehetek az ágyba, vízszintesbe, sötétbe, kikapcsolásba. Így pedig pihenve, akár csukott szemmel tudunk beszélgetni. Sokkal könnyebb így. Jobban tudok figyelni. Jobban tudok válaszolni. És ha mégsem beszélgetünk, hanem csak alszunk, mert fáradtak vagyunk, hát akkor is, ez a napnak az a kis szakasza, amikor vele tudok lenni. Nincs rám nőve egész éjjel, mint egy matrica 🙂 Így nem fázunk, mi ketten, testileg, lelkileg. Szóval ez afféle túlélési módszer, mint mondjuk a hat éves gyerek szoptatása egy éhező törzsi kultúrában (csak példaként írom, tudom, hogy nem mindenhol azért szoptatják ennyi ideig, ahol megteszik, és hogy amúgy a természeti népeknél is változó, hogy meddig engedik a gyereket.)
        És persze van olyan, hogy nem akar, bevonul a helyére, olvas, rajzol, ha elfáradt, kidől a sorból. És van olyan, hogy nem akarom, helyet akarok, és egyedüllétet, és akkor azért megy a gyerekszobába aludni. Illetve ez egy korszak, korábban is voltak ilyen időszakok, és hosszabb olyanok is, amikor jobbára a szobájában egyedül aludt.

        • Bizonyos fokig nálunk is kényszer szülte ezt a gyakorlatot. Egyrészt úgyis egy szobában voltunk (már csak a fűtés miatt is, akkor még szilárd tüzelésű kályháink voltak), másrészt én nagyon mélyen alszom, és ha a kiságyban volt a baba, a férjemnek kellett felébresztenie engem éjszaka, ha szopni akart a baba vagy pelenkázni, ilyesmi kellett. Amikor mellettem volt, felébredtem azonnal a kicsi jelzésére. Ráfekvés ellen melléje tett párnával védekeztünk amíg egészen pici volt.
          Amikor nagyobb lett, akkor meg a házam volt tele “vendégekkel”: télen anyukám lakott velünk, valamint a sógornőm a családjával (3 évig), így nem jutott külön gyerekszoba, csak amikor ők elköltöztek.
          Na meg TV-t nézni is a mi ágyunkból lehetett. Igen, szerette a felnőtteknek való krimiket is, úgy 11-12 éves korától. De ez közel 20 éve volt, és thrillert azért nem néztünk, ha ő is ott volt 🙂 Egyáltalán nem ártott meg neki, végeredményben ott volt biztonságban mellettünk, velünk, és tudta, az csak film. Amúgy mi magunk se néztünk sok TV-t, mert a férjem úgyis elaludt, én meg inkább olvastam. A gyerek is elaludt hamar 🙂

          • mi is egyutt alvosok vagyunk, a naggyal 4.5eves korig, a kicsivel 2 eves korig. most is egy szoba de kulon agy van mindenkinek, raadasul a gyerekek emeletes agyon. a terv az lenne hogy 2-3 het es a gyerekek az egyik szobaban, mi a masikban. almodozom

            • Biztosan fura lesz eleinte 🙂
              Amikor a sógornőmék elköltöztek, szinte hihetetlen volt, hogy a fiam külön szobában alszik (már amikor 🙂 ). Akkor ő 9 éves volt.

    • A lányom szombat reggel befejezte a reggelit, mi még ettünk a fiammal. Ő unatkozik. Hát menj be a szobába, ezer játék, papír-ceruza, játssz, rajzolj. De az csak úgy jó, ha ott vagyok. Félsz? Nem, de úgy érzem jól magam, ha ott vagy, mikor játszom. Nem is testközelség, csak legyek jelen a szobában.

  11. jaj, de kellett ez most nekem! köszönöm! nagyon fáradt vagyok, a kicsi 5 hónapos, kötődő nevelés meg minden, és 24 órában rajtam csüng, általában szó szerint, de ha este elalszik, utána is állandóan keres. félórákat lopkodok ki magamnak munkára, olvasásra. nehéz.

    • nehez. a jo hir hogy kb 2 eves korara ez magatol megoldodik. addig meg probalj vigyazni magadra amennyire csak tudsz mindkettotok erdekeben. es ha megoldhato hogy ne csak rajtad legyen 24 oraban hanem mondjuk az apjan, nagyanyjan, baratnodon, akarkin is, akkor elj a lehetoseggel. a gyereknek nem az a fontos hogy 24 oraban az anyjaval legyen hanem hogy egy ot szereto, lehetoleg nyugodt, kiegyensulyozott felnottel. es tudom, mar megint tanacsot osztok keretlenul. sajnos nem birom megallni hogy elmondjam neked azokat a tapasztalatokat amikre rajottem igy 2 gyerek utan. ebben a 24 orazasban vegletesen ki lehet egni, na es az senkinek sem lesz jo. en pont 2 evig birtam.

      • Köszönöm! 2 éves korában már visszamegyek dolgozni. Őszinte leszek: az, hogy félórákat az apja, nagyszülei kezében van a baba, az engem lényegében nem tehermentesít. Mivel nappal teljesen összevissza szopik (éjjel eszi a nagyját), több órára sem hagyhatom ott senkire. Egyébként megyünk mindenfelé, és az azért sokat jelent, amit a legnehezebben viselek, az tényleg az, hogy este-éjjel sincs az, hogy na jó, leraktam, akkor most pár óra az enyém és nem kell állandóan az ágyba ugrálni. Ebben meg kiváltani sem tud senki a szoptatás miatt.

        • Igen, ez a legnehezebb, az állandó jelenlét, ügyelet, hogy sosem tudod biztosan, hogy 5 perced van, vagy két órád, nem lehet tervezni, saját döntést hozni. Persze kinövik, de addig nehéz. Minden további nélkül rábiznám mind a négyet más kiegyensúlyozott felnőttre (én elég sokszor nem vagyok az), ha lenne jelentkező. Csak ritkán van. Nem elég.

        • akkor elarulok meg egy dolgot. Amit az also gyerek nevelesvel kapcsolatban legjobban megbantam az az volt hogy nem fejtem le tejet, keszitettem be a hutobe es mentem vilagga par orara amig valaki mas megetette. a masodiknal mar fejtem is szorgosan, de o meg nem volt hajlando elfogadni cumisuvegbol ugyhogy nem volt vele szerencsem. ha ugy dontesz hogy megprobalod, akkor menj el otthonrol es valaki mas ajanlja neki az uveget, mert azt tudja hogy nalad van cici es valoszinuleg nem fogadja el toled az uveget.

  12. bar ez lenne mindenkinel a minimal. szebb vilagban elnenk.
    jonnek az aranyszabalyaim kozul amik most igy hirtelen eszembe jutnak:
    1.ugy banj a gyerekeddel ahogy szeretned hogy veled banjanak.
    2. dicserd meg ha megerdemli es mondd meg miert kapta a dicseretet. (ugyes vagy hogy felvetted a kabatodat. nem eleg annyi hogy ugyes vagy. )
    3. tiszteld a gyerekedet es az o szemelyiseget, jogait. ne tedd meg vele csak azert mert gyerek, kisebb, gyengebb es megteheted. olyan eszkozoket hasznalj a gyereked fegyelmezesere amit a fonokoddel is meg mernel tenni, vagy akkor ha egy idegen is latna mit csinalsz.
    4. nevess vele egyutt mindel tobbet.
    5. mutasd ki a szeretetedet olelessel, odafigyelessel, beszelgetessel, az igenyei figyelembe vetelevel.

    • “olyan eszkozoket hasznalj a gyereked fegyelmezesere amit a fonokoddel is meg mernel tenni” – na én ebbe most bele is gondoltam :-), érdekes lenne ahogy a főnökömet félreültetem 2 perc büntire 🙂

      • Ezek nagyon szép elvek, de azt ezért ne felejtsük el, hogy egy gyereknek még máshogy működik az agya és az érzelmei, minél kisebb annál inkább. Nem kisfelnőtt!!!! Egész egyszerűen nem működik. Amúgy nem emlékszem olyanra, hogy “fegyelmeztem” volna a főnőköm, max elmondtam a véleményemet.

        • Mondjuk, azért egy pár kollégát szivesen félreültetnék közbe büntire :-).

          Én megpróbáltam ezeket az elveket betartani, igaz én annak idején úgy olvastam, hogy semmi olyat ne tégy vagy mondj amit egy bartoddal nem engednél meg magadnak.
          Vannak esetek, amikor tényleg működik, de legtöbbször sajnos tényleg le kell menni “kisgyerek” módba.
          Én inkább úgy forditom le magamnak, hogy semmi olyat ne, amit én nem szeretnék, ha akkora lennék, mint ő (vagy emlékszem, hogy nem szerettem, amikor még kicsi voltam).

    • Bennem mindez, amit írsz, Semese, megint szorongást kelt, és mivel anyaságom legszebb éveiben, amikor a háromszorosát teljesítettem annak, amit most, a bűntudatra ment el rengeteg, jobbra is alkalmas energiám, szeretnék végre nem ilyen, az anyaságot a maximumhoz közelítő szempontokkal a fejemben létezni.

      A gyerek az gyerek, és nem bánja, sőt, igényli is, hogy megmondják neki, milyen sorrendben készülődjön, vagy mikor lehet átmenni az úttesten. Azért sem tudok úgy bánni vele, ahogy én szeretném, ha velem bánnának, mert egy sor olyan helyzet van, ami felnőttel elképzelhetetlen. Például nem kell megkérdezni tőlem, hogy de biztos nem kell-e pisilni, és nem is szeretném, ha megkérdeznék, vagy nekem nem kell hétszer szólni, hogy ne rúgjam a legszebb cipőmmel a nyirkos, szemetes avart, nem sírok hajmosáskor, és a legnagyobb reggeli rohangálásban sem szoktam kényszeresen a lakás legszűkebb átjárójában megállni. Néha úgy kell beszélni hozzájuk, mint értetlen gyerekekhez, merthogy azok is, néha meg kell őket fogni, és odébbrakni, néha nem magyarázom el, hogy azért megyünk ezen az útvonalon, mert nem akarom, hogy fagyiért nyafogjatok, tehát nem informáltak száz százalékban, és néha azt mondom, mert nem bírom tovább, hogy ha tovább visítasz, akkor kimegyek a szobából, és hogy segítek, de akkor ne ordíts a fülembe. Szóval néha ilyen zsarolós a dolog, és azt látják az anyjukon, hogy zord és nem jó fej, és elege van, mert nem telik több.

      Mindaz, amit tudok már, nem azt jelenti, hogy betartva ezeket szánsájnhepinessz van, csak hogy túlélhető a létezés, és hogy tudom, mi az, ami NEKEM nem bírható, és azt nem csinálom, például nem loholok tanárok nyomában, és nem viszem a dolgozatot, hogy erre a hatos feladatra nem adna-e még fél pontot.

      • nem akarok szorongast kelteni, plane hogy orulok ha minimalanya progamon mukodni tudok es a szabalyokat sem volt energiam normalisan megfogalmazni. bocsanat. maskor megvarom amig lesz energiam pontosan megfogalmazni a mondandomat es csak akkor irom le.

      • “és a legnagyobb reggeli rohangálásban sem szoktam kényszeresen a lakás legszűkebb átjárójában megállni. Néha úgy kell beszélni hozzájuk, mint értetlen gyerekekhez, merthogy azok is, néha meg kell őket fogni, és odébbrakni, néha nem magyarázom el, hogy azért megyünk ezen az útvonalon, mert nem akarom, hogy fagyiért nyafogjatok,”
        :DDDDD

      • Nekem is ilyesmik jutottak eszembe, csak nem volt időm leirni. Pl. a főnökömnek vagy bármely barátomnak sosem kellett azt a mondatot mondanom, hogy: talán nem kellene a pocsolyából inni. Ez halál komoly. Nálunk ilyenek is voltak. Meg az, hogy egy közlés bejusson, a gyerekeknél több ponton elcsúszhat. 1. egyáltalán hajlandó-e meghallani. 2. Ha idáig eljutottunk, hogy figyel, és hallja, érti-e a fogalmakat, amiről a közlés szól. 3. Ha meg is érti, hajlandó-e megfogadni, megtenni. 4. Mondjuk ideális esetben ez mind megtörtént, két perc múlva nem felejti el. Én szinte napi szinten rekedtre kiabálom magam, és nem mindig azért, mert ideges vagyok, hanem mert a normál hangot meg sem hallják, vagy eleve túl kell kiabálnom a zsibongásukat. Annyira el tudnak merülni a világukba, hogy a mindennapi rutin tevékenységek (evés, öltözés stb) iszonyú nehezen mennek, hogy nem figyelnek, és mindezt minden tevékenységnél három felé kell közvetitenem egyszerre (plusz az egyévest még közben ellátom): egyél már, vedd már fel a cipőd, indulj már stb, hogy odaérjünk akárhova is, mindent tizszer a szájukba rágni, minden nap ugyanazokat, szóval egyik barátommal sem kell igy beszélnem, és velem sem kell igy…

    • a gyerekben (minél kisebb annál inkább) a “szabadság”, hogy nem mondom meg, mit, hogyan csináljon, egy határon túl nem azt eredményezi, hogy szabadnak érzi magát, hanem szorongást. A gyereknek igenis támaszt IS jelent a korlát.

      • Igen. Az egyik neves gyerekpszichológus valahogy igy fogalmazta meg: a túlzottan szabadon nevelt gyerekek ugyanannyira szorongóak lesznek, mint azok, akiket túlzottan korlátoztak. És ezt látom is azon ismerősöknél, akiknek már nagyobbak a gyerekei, tudom róluk, hogy ki hagyta őket szabadabban, és ki szabott korlátokat, és a “végeredmény” határozottan a második csoportnál jobb. Az a művészet ebben, hogy jól eltaláljuk a középutat, vagyis a pont elegendő határt.

        • Szerintem azért nem olyan vékony határ az, inkább egy jó széles mezsgye.Nem kell tökéletességre törekedni itt sem, elég, ha a szélsőségeket elkerüljük, és konzekvensek vagyunk, kiszámíthatóak. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy a gyerekek azt is megértik, hogy egyszer többet szabad, máskor kevesebbet, felfogják, hogy más a helyzet.
          A másik, hogy gyereke is válogatja, melyik igényel nagyobb szabadságot, melyik több szabályt (és ezzel több biztonságot). És persze a korral jellemzően nő az igény a szabadságra.

  13. minimalanya: hat az elmult par napban nem nagyon ment. nehez ugy csinalni a minimalanya programot ha kozben nem birom abbahagyni a bogest. hiaba jatszom vele, adok enni, stb ha kozben folynak a konnyeim, o meg csak nezi, jon es atolel. es akkor erzem azt hogy ez nem fair. ezt nem tehetem meg a gyerekemmel. es akkor mar inkabb nyugtatot szedek, csak ne lasson napokon at sirni. es mosolygok. most mar jobb egy kicsit, zokkenomentes a minimalanya program.

  14. Fura, de egy darabig szégyelltem magam, hogy a legközelebbi oviba, iskolába, járattam őket – lustaságból, mert minek hurcoljam, az is jó lesz. És persze alátámasztotta a dolgot az is, hogy én is a legközelebbi…stb-be jártam, gimibe pedig az egyik “legrosszabba”, de végül most boldog vagyok, azzal foglalkozom, amit nagyon szeretek, ez nem az iskolán múlt, és magántanárom sem volt soha.
    És lám: a négy gyerek közül három egyetemista, azt tanul, amit szeretne, a “kicsi” pedig gimis a legközelebbi gimnáziumban, és élvezi. Nem voltak babaúszáson, a babatáncházról is kiderült, hogy én élvezem a zenét, de idegesít, hogy unatkozva rohangásznak. A játszótérre meg azért jártam, mert világraszóló barátságok alakultak – az anyák között. Negyed évszázada tartanak. Jó lett ez így.

    • Igen, nekem is az volt a fontos, hogy minél közelebbi, könnyebben, biztonságosabban elérhető helyekre járjon oviba és általánosba.

      Mindig sajnáltam a vonaton hajnalonta kókadozó kicsiket, még ha az anyjukhoz bújva szundikáltak is.

    • De másfelől: ha távoli iskolába viszik a gyereket, hogy fog önállósodni?
      Még 14 évesen is autóval hordják, viszik a szülők? És ez mekkora teher a családnak? Amúgy is négy gyereknél már egész másképp mennek dolgok, mint egynél.

      • Na és miért ne járhatna tömegközlekedéssel??
        14 évesen meg pláne. ENNYIRE azért nem rossz a közbiztonság.
        Rengeteg gyereket (középiskolást) látok reggelenként vonatozni,nekik nem árt, bandáznak közben, netán tanulnak, enyém is a szomszéd városba járt, szóba se került, hogy esetleg hozzuk-vigyük 🙂

        Vagy ha annyira távoli a suli, lakhat koleszban is.

      • 11 évesen koleszból buszoztam haza péntekenként, vasárnap vissza.
        13 évesen kettővel arrébb lévő kerületbe jártam zeneiskolába. Úgy, hogy pár hónapja költöztünk Pestre nagyon vidékről.
        Soha nem volt ezekkel gond, nem értem, miért kéne mindig kocsival hurcolászni a nagyobbacskákat. 🙂

    • És én is oda jártam, ahová a te hármad, csak én bő egy órát utaztam reggelente oda — én meg ezt nem bánom.

      Viszont nekünk itt nagyon exkluzív a helyzetünk, meg nektek is, talán ezért lehet mindegy. Nagyon sűrű szövésű háló fölött egyensúlyoznak, bőven jut, ha nem is pénz és idő, de kulturális tőke a gyerekeinknek, az Isten se menti meg őket a (jó) diplomától. Igaz, van itt iskola nálunk, ahonnan mindenki rémülten elhozza a gyerekét, úgyhogy lehet, ha károkat akarok elkerülni, mondjuk nem akarom, hogy rettegjen, gyomorgörcs legyen az iskola, és folyton arról értesítsék, mit NEM tud, akkor utazunk mi is a távolabbi valamelyikbe.

    • én is lusta (vagy inkább kényelmes) anya szindrómát hozok mostanság, mert nem futja többre. de az évnyitó kiránduláson kiszaladt alólam a szőnyeg, mikor azt vetették össze a mamák, hogy ki hány edzésre, zenére, mifenére járatja idén a dedet. nekem nem megy. sem anyagilag, sem időben… és akkor azt érzem, hogy én tehetek arról, hogy ennyien vannak, és akkor most sérülnek az érdekeik?
      meg az is rohadt nehéz, ha magamnak veszek valamit (bármit), akkor nyikorognak, hogy nekik miért nem? és részben x éven át csak nekik volt (hoba volt), részben meg most is, meg miért kell megmagyaráznom… nem tudom, jól csinálom-e. legalább minimálisan jól. és a legszomorúbb, hogy most képtelen vagyok kicsit is többre. és nem, nem szeretném őket évek múlva a saját formámban látni. ah, nem tudom.

      • Nem tudom, mekkorák a gyerekeid, de hidd el, nem lesz attól semmi bajuk, ha nem járnak x különórára, de pl. tudod nekik biztosítani a jó könyveket (akár könyvtárból), a napi szükséges testmozgást, mondjuk egy-egy használt bringával, gördeszkával, görkorival, de kirándulni, futni is lehet velük, ha szoktál amúgy. Jó zenét lehet hallgatni is, akár a jutubon, nem muszáj a drága CD-ket megvenni.

      • Én azt hiszem, nem kell mindenre magyarázatot adni. Ők miért nem kapnak most? Csak.

        Meg nekem eszembe jutott a privát szféra. Hogy mennyi helyen látom, hogy a szülő telefonja szabad préda. Nálunk nem nyúlhatnak a fiúk a telefonomhoz, a táskámba meg véletlenül se. Egyáltalán, ha a cuccaimhoz hozzányúlnak, harapok.

        És igen, van, amire nem adok magyarázatot. Van, hogy elmegyek a “dolgomra”. Van, hogy valaki az ismerősöm, és nincs közük hozzá kicsoda az illető és honnét ismerem. Vannak határaim. Hozzáteszem ez fordítva is állja. Akkor sem kutakszom a dolgaikban, ha gondok vannak. Igyekszem úgy lenni velük, hogy ne legyen veszélyes titkuk.

  15. Még valami. Így visszanézve (a nagy 23, a kicsi 20, egyedül neveltem fel őket), semmilyen külső szabályt nem szabad komolyan venni. Azt hiszitek, számít már, miért kapott kettest ötödikben valamiből? Rohadtul nem. Ha időd és kedved van, ne vidd be az oviba/suliba, inkább töltsétek együtt az időt. Ez az, amire mind örömmel emlékszünk. Mikor egész nap semmit tettünk, ostobaságokon röhögtünk, (pénzhiányból kifolyólag) fokhagymás pirítóst zabáltunk, bűzlött tőlünk a lakás… Szóval senki és semmi más nem számít. Ja. És az én érzéseimet is elfogadták, ha beszéltem róluk (az okokról csak akkor, ha rájuk tartozott). De mondhattam, hogy rossz kedvem van, ideges vagy szomorú vagyok, és olyankor békén hagytak. Persze ennek fordítva is működnie kell. Na, abbahagyom. De tényleg nem lesz baj!

    • Eszter Márton,úgy van,igen azt hiszem csak a “haszontalanul” eltöltött időnek van igazi értelme és ez az ami igazán számít és megmarad,amire visszaemlékezve erőt merít az ember olykor mikor maga alatt van.Csak legtöbben, mire rájövünk erre az egyszerű titokra,már késő.

      • Őőő, én nevelőotthonban dolgozom, és egészen konkrétan mondhatom, hogy a haszontalanul eltöltött idő kevéssé előre mutató. Nagyon nagy szeretetben kerülik az iskolát a srácok, és vágják el magukat sorban minden lehetőségtől. Ezen vajmi keveset változtat, hogy otthon tök jól elvagyunk .-(

  16. Én úgy szégyellem, de ezt a kötődő nevelést egyszerűen nem tudom beemelni. Olvastam róla sokat, sok helyen, szakkönyveket is, és arra jutottam, hogy én erre alkalmatlan vagyok.
    Nem bírnám idegileg a folyton rajtam lógó gyereket, az igény szerinti szoptatást sem bírnám, alkalmatlan vagyok arra, hogy bárki “rángasson”, még ha az a gyerekem is. Szégyellem kicsit, de annak örülök, hogy még időben bevallottam magamnak, így nem is fogok ilyesmivel próbálkozni. Megkeserítené az életemet a kudarc. Ez nem azt jelenti, hogy ugyanúgy akarok élni, ahogyan előtte – ezt nem lehet, nem vagyok hülye, az életem így is éppen eléggé megváltozik a gyerek miatt, így is többet kell majd adnom önmagamból, sokkal többet, mint eddig bármikor. A maradékot nem akarom odaadni! Baj…?

    Önző vagyok? Vagy nem baj, ha én úgy képzelem a gyerekezést, hogy akár már egész kicsi korában egyedül hagyom az apjával egy-másfél órára néha? Kicsit még szarul érzem magam ettől, a gyerekem még sem született, de -más fórumon – már leszaranyáznak és minekazilyennekgyerekeznek emiatt. Igen, bevallom, megerősítésre van szükségem, hogy normális vagyok, és nem kegyetlenség, hogy kell nekem önmagam, és hogy adott esetben a gyerek ellenében a saját javamra fogok dönteni néha…. De ez az ő érdeke is, amit itt fentebb írtok páran kötődő nevelés témájában, tapasztalatokat, én fejet hajtok, nekem nem menne, én már a Lipóton lennék (ha lenne még Lipót). És ez jó lenne a gyereknek? Kötve hiszem.

    A terhességet sem tudtam teljes feloldódásban megélni, nem “adtam magam oda” a magzatnak, nem tudtam csodálatos egységként tekinteni az egészre, csak tudomásul venni és kíváncsisággal várni a gyereket.

    Elfogadható ez így? Vagy tényleg hiba van bennem, tényleg nem vagyok “érett” az anyaságra (ahogy sokan belenyomják az orromat ebbe a mondatba, mint egy rossz kutyának)?

    Jól esett ez a bejegyzés most, megnyugtatott kicsit. Talán mégsem bennem van a hiba…

    • A kötődő nevelés nem az anya dolga, teljesen rendben van, ha az apa csinálja ugyanazt, elég szomorú, és sok efféle csődöt, eltitkolt összeomlást láthattunk a mamami fórumán, hogy rá van lőcsölve teljesen az anyára, aki emiatt identitást farag belőle, kényszerű örömöt, szektává nő gyakorlatilag a hordozás meg a szoptatás, és akkor erről lehet fórumozni, és folyton felháborodni, anyóson, sógornőn, ismerősön, hogy beszól, meg ő nem úgy nevel, és ezzel megy az idejük meg az energiáik, hogy felháborodnak,és a szar sem elég büdös módra vitáznak kötésfajtákról meg biogyapjúról. Irritáló időmilliomosság.

      A kötőd neveléshez olvasd el Liedloffot (Az eltűnt boldogság nyomában), és hidd el, hogy nem a gyerek érdeke áll a közepében, és nem külsődleges elvárás teszi a jekána anyát, hanem a harmónia, ez mindenki érdeke, épebb, működőbb, kompetensebb lesz tőle mindenki, és pont azt kell megtalálni, hogy mindenkinek jó legyen. És akkor mindenkinek sokkal könnyebb.

      • Ez az, ami ijesztő! Amikor olyanokat olvasok, hogy hát igen, nagyon fárasztó a 24 órás szolgálat, és bizony apa (sic!) is a háttérbe szorul arra a két évre, amíg éjjel is háromszor szopik a gyerek (?), és nem lehet letenni sem a kölköt, mert akkor ordít, igen, hát kimerült vagyok nagyon, meg nyúzott, új ruhát évek óta nem vettem, de hát az anyaság az önfeladás, ezzel jár…. Szóval amikor ilyeneket olvasok, akkor elszorul a torkom. Eggyel lejjebb érintem is ezt (tényleg bocs a dupláért), de hogy egy ideológia igájába önként belehajtani a fejet, majd büszkén szenvedni tőle… ez nagyon torz!

        A mindenkinek jó legyen szemlélet, az más, az tetszik. És látok ám olyan vállaltan kötődően nevelő nőt, aki kisimult, boldog, és csókolózik a férjével a gyerek feje fölött. De én valamiért eddig azt gondoltam, hogy ez egyszerűen azért van, mert ez a nevelési mód neki(k) nagyon való, és emiatt tud ebben ennyire feloldódni.

        De kezdem látni, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy kinek való és kinek nem, hanem arról is, hogy rosszul alkalmazzák, nem megfelelő emberek “reklámozzák”, és emiatt az ilyen elsőgyerekesek, mint én, megijednek és elhúznak a búsba, ha erről van szó – vagy bedőlnek és fanatikusok lesznek, aztán meg nem tudnak megfelelni a a saját elvárásaiknak sem, és rokkannak bele sorozatosan.

        A könyvet mindenképp elolvasom, érdekel egy lazább szemszög, még ha továbbra sem tudok sok mindent elképzelni, és szerintem nálam a gyakorlatban egyszerűen nem működne egy csomó minden, de próbálok mindenre nyitott maradni, szerintem ez fontosabb, mint hogy jól akarjam csinálni (ez úgyis hiú ábránd…).

        • Én nem szenvedek tőle büszkén, és elsősorban nem én választottam a kötődő nevelést, hanem a gyerek. Az első gyereknél csak az igény szerinti szoptatás volt meg, hordozni nem hordoztam (nem mennék bele, miért, nem lehetett), együtt meg nem akartam vele aludni. És ez jól volt így. A mostani gyerek konkrétan üvölt, ha nem vele alszom, és nekem semmi nem éri meg, hogy üvöltsön. Ettől nem hősiesnek érzem magam, hanem azt gondolom, hogy az én dolgom, hogy segítsek rajta, hogy neki minél jobb legyen. De ettől még nehéznek érzem a dolgot sokszor, mindamellett, hogy rengeteget is ad, nekem is (szeretek szoptatni, jó érzés, hogy mellettem alszik és hordozni is jó). Persze eldönthetem, hogy külön ágy meg nem igény szerinti szoptatás, de azért nem akarom azt az áldozatot hozni, amivel járna, pontosabban a gyereket áldozatra kényszeríteni. Nem gondolom, hogy csak az van, hogy választunk valamit és akkor az 100%-ig a tökély, minden megoldásnak vannak előnyei és hátrányai is. Annak is voltak előnyei, hogy a nagy külön aludt, meg hátrányai is bőven. Láttam mindkét verziót, látom a különbséget is.
          És nekem aztán el lehet hinni, bennem semmi hősies nincs, épp ezért nem verem a mellemet, hogy bezzeg én kötődően nevelek. Azért csinálom így, mert a gyerek igényli és mert őt előrébb helyezem most magamnál. Ettől még nehéz, ahogy írtam fentebb is. Nehéz, mert gyereket nevelni nehéz úgy, hogy nincs nagyszülő, akire számíts, nincs barát, mert dolgoznak, mert maguk is 2-3-iksz gyerekkel vannak elfoglalva és nem egymás mellett lakunk. Férj a gyerek altatása előtt kicsivel ér haza, és akkor ő még korán érkezik, de a gyerek is korán fekszik.
          Egyébként én is csókolózom a gyerek feje felett a férjjel, nem igazán világos, hogy miért csak két kategória lenne: az odaadóan kötődve nevelő meg az attól vinnyogó.

          • Ja, igen, a gyerek nem azért ordít, mert el van rontva, meg hogy veled kib****on, életedet ellehetetlenítse, hanem az elemi igényét jelzi így, és jól működik, azért jelez, a jól működést legfeljebb megtörni lehet. Érdemes rá hallgatni, és nincs nem bírható, tudjátok, az evolúció 😀 , kihaltunk volna. Persze nem lesz szexésnyújork életmód, az ősembernek se volt. Sok mindent megkönnyít a kötődés.

          • Nagyon reméltem, hogy senki nem veszi magára, és senkit nem sértek meg a hozzászólásommal… Egyáltalán nem gondolom, hogy csak két kategória lenne, arról az elvetemült kötődéshadjáratról írtam, ami egyes fórumokon megy, a mindenáronról, a ha beledöglök, akkor is, mert a gyereknek úgy a jóról. Ahogyan ezt reklámozzák, hirdetik, sokszor inkább ártva, mint használva az ügynek.

            Meg arról, hogy hiába olvastam szakirodalmat is erről, egyszerűen nem tudom magam elképzelni így, és ezzel senkit nem ítélek meg, kizárólag magamat.

            “És nekem aztán el lehet hinni, bennem semmi hősies nincs, épp ezért nem verem a mellemet, hogy bezzeg én kötődően nevelek.” – hát épp ezért, nem is rólad írtam, nem értem, miért vetted magadra….

            És azt is leírtam, hogy számomra az ideológia (minden ideológia) taszító, nem pedig a hazugságmentes gyakorlat, még ha az néha vagy sokszor nehéz is. Tökmindegy, hogyan csinálod, így is – úgy is nehéz. Nincsenek, nem is lehetnek nevelési elveim, mert még gyerekem sincs pár napig, csak azt szeretném betartani, hogy ha esetleg végletesen rossz valami _nekem_, akkor kötődési vagy suttogási vagy bármilyen másmilyen szabályrendszer alapján azt egyszerűen nem folytatom, mert nem volna értelme. Ez nem azt jelenti, hogy elzárkózom… a permanens kellemetlenségtől és rossz érzéstől zárkózom el. A mindenárontól.
            Nem gondoltam, hogy ennyire sarkosan jön át, amit írtam…

            • “az elvetemült kötődéshadjáratról írtam, ami egyes fórumokon megy, a mindenáronról, a ha beledöglök, akkor is, mert a gyereknek úgy a jóról. Ahogyan ezt reklámozzák, hirdetik, sokszor inkább ártva, mint használva az ügynek.”

              hát igen, de nem látsz a kulisszák mögé, milyen emberek írják ezeket a sorokat, pl. az apa teljesen kivonja magát a családból.
              Vagy folyton az anyai kompetenciát megkérdőjelező környezet.
              Anya bántalmazott volt gyerekkorában (nem feltétlen fizikailag).

              Tudom, hogy túlzott gyereken lógás, meg a “mindent megengedek neki” (most nagyobb gyerekekről beszélek) nem tesz jót a gyereknek (sem) – de a “Mérgező szülőkben” azt írják, hjogy összességében még mindig jobb, mintha bántalmaznák.
              Én ezt így el tudom fogadni.

            • Én is kötődök, de értem, hogy mit irsz, és nem sarkos. A könyv tényleg jó, mondjuk én ezt ösztönösen éreztem, és amikor elolvastam, akkor még tudatosabb lett. DE a mi életmódunk nem olyan, mint a könyvben szereplő törzsé, egy az egyben nem lehet átemelni, de vannak univerzális pontok (pl:elegendő testközelség – és nem mindig az anyáé!, minél kisebb a gyermek, annál több, és ahogy nő, egyre kevésbé igényli, merthogy nincs hiányérzete, könnyebben leválnak azok a gyerekek, akik ezt megkapták). Ami nagyon tetszett a jekánáknál (gondolom ez más természetesebb életközösségekben is igy van), hogy ott mindent együtt csinálnak a nők, miközben rajtuk vagy körülöttük vannak a gyerekek, a férfiak is, ami éppen a dolguk, igy folyamatos a szociális érintkezés. A mi társadalmunkban szerintem azért nehéz az anyáknak, mert idejük nagy részét egyedül a gyerekkel töltik, s mindeközben fenn kell tartani egy elég munkás háztartást, majd a munkából hazatérő férj szinte az egyetlen, akitől az összes szociális ingert kaphatja. Ez nem egészséges, az ember szociális lény. Már lassan hat éve itthon vagyok a gyerekkel, és mindent összevetve ezt látom a legnagyobb problémának. Nem tudom, hogy ez hogy tudna valahogy jó irányba elmozdulni, hogy ne ilyen szeparált családokban éljünk. Bármilyen munkát könnyebb úgy csinálni, ha együtt csinálod valakivel, illetve ha több felnőtt van akármilyen közösségben, akár mindegyik kisgyerekkel, a gyerekfelügyeletet is el tudják osztani egymás között, és akkor ebben is van felszabadulás. Még a gyereknevelésről. Nincsenek egzakt szabályok, elvek, nagyon-nagy a mozgástér, attól függően, hogy milyen a szülő és milyen gyerek temperamentuma, ezért a megoldás mindig egyedi. Ezért lehet jó sokféle megoldás, és ezért nehéz.

        • Dehogy hiú ábránd, biztosan jól fogod csinálni, már ha a gyereknevelésre gondoltál, és nem a szigorúan vett kötődő nevelésre 🙂

          Tényleg semmi baj a kötődő neveléssel, jó dolog az, ha valakinek az egyénisége és a gyerek egyénisége is illeszkedik a módszerhez, valamint jól alkalmazzák a módszert.
          De az is csak egy opció, és mivel sem a szülők, sem a gyerekek nem egyformák, nem fog mindenkinél ugyanaz beválni!

        • Inkább az derül ki a könyvből, hogy mennyire alapvetően, strukturálisan más (jobb) az élet úgy. A jekánák nem szaroznak, nem fórumoznak! Hirlando, bajuszcic, nálam is van egy példány.

          Az én gyerekeim önbizalomtelibbek és ügyesebb mozgásúak, egészségesebbek (az átlaghoz képest, feltűnően), én meg kompetensebb és vagányabb lettem a kötődéstől. Mi ketten nyomtuk a szinté itthon dolgozó Jánossal. És de, le lehet rakni a gyereket, de a testközelség olyan alapvető igény, mint a levegő, megnyomorodunk nélküle, a hiány pont a modern elidegenedés fő forrása.

      • az anós, sógornő, a testvérem, anyám, valaki az utcáról beszólása baromi fárasztó, és lehúzó az ő önigazolásuk.
        Azt szégyellem, hogy néha én is beszóltam.
        De attól még kiakadok a beszólástól.
        Viszont jól esett az együttérzés vadidegenektől. hiszti esetén.

    • Dehogy vagy önző. Szintem pont megfelelően érzed. Nem vagyunk egyformák, ezen a téren sem.
      Már eleve az, hogy lelkiismeret furdalást kelt benned a felismerés, nem neked találták ki a 24/7/52 gyerekezést, mutatja, JÓ ANYA vagy/leszel.

      Miért kellene az egyéniségedet feladni a várandósság alatt? A kíváncsiság pedig tökéletesen helyénvaló 🙂
      A gyereknek kiegyensúlyozott, nyugodt, őt szerető felnőttre van szüksége elsősorban, és ha a kiegyensúlyozottsághoz neked nincs szükséged a folyamatos együttlétre, akkor ne legyetek folyamatosan együtt, legalább időnként foglalkozhassál valami olyannal, ami neked kikapcsolódást nyújt, növeli a komfortérzetedet.

      Arról nem is beszélve, hogy apja, nagyszülei, egyéb rokonai is vannak a legtöbb esetben, meg a szülőknek barátai, ők is hadd foglalkozzanak vele, hasznára válik, sok tapasztalatot szerez így. Nem hiszem, hogy egy gyereknek arra lenne szüksége, kizárólag egyetlen személy foglalkozzon vele, ill. az az egyetlen személy kizárólag ővele foglalkozzon.

      • Akkor igazítok én is :). A fenti előbbi hozzászólás Bajuszcic “Én úgy szégyellem, de ezt a kötődő nevelést” kezdetű hozzászólásához szeretne kapcsolódni 🙂

  17. Nem hiszem, hogy elore fel lehet keszulni arra a valtozasra, amit az anyasag kihoz az emberbol. Csak annyi a biztos, hogy mindenkibol mas embert csinal, es szerintem senki, de senki meg csak nem is sejtheti, az o utja az anyasagon at milyen kanyart vesz. We will cross that bridge when we have come to it – vagyis majd atkelunk azon a hidon, ha mar odaertunk, hogy a turistametaforaknal maradjunk. Hogy mi az elfogadhato, es mi nem az, azt csak te tudod. Ha nyitott vagy – marpedig az vagy -, es oszinte magadhoz – ugy vettem eszre, ez is igaz -, ratalalsz a sajat utadra, es kihozod belole a maximumot. Miert merned magad masok velemenyehez? Mit eltek meg ok abbol, amit te megeltel, es honnan tudna barki is, mik a kincseid? Mit tudnal kezdeni a “ne igy csinald, hanem amugy” kulso kenyszerekkel? En bizom benned 🙂 Es foleg, varjuk ki az elejet.

  18. Helló 🙂 Én vagyok a másik, akinek a kötődő nevelés úgy igazán, ösztönből, mélyről nem jön be. Speciel az indoklása sem győz meg, de azt gondolom, hogy ez sokkal kevésbé fontos, mint hogy mi az, ami belőlem következik. Rengeteg ölelgetés az igen, együtt alvás az nem. Éhség típusú igény szerinti szoptatás igen, vigasztalásra csak extrém esetben. És nem, nem éreztem magunkat egy lénynek sosem, hanem úgy tekintettem rá születése óta, mint egy külön személyre, akinek még egy jó ideig rettenetesen nagy szüksége van rám (meg az apjára, a nagyanyjára, stb, stb). De egyre kevesebb, és nagyon nem szeretnék az elszakadási törekvéseknek ellene feszülni azért, hogy én hősanya lehessek. (Kicsit sem vagyok hősanya.)

    Egyébként jó sok rémes kötődően nevelt gyereket és teljesen kiszipolyozott anyát lehet látni, ha az ember körülnéz, nekem nagyon jó itt olvasni, hogy nem kötelezően jelent babasorban tartott gyereket és rabszolgasorban tartott anyát.

    Azt mondjuk sose értettem, hogy az apjával hagyni tetszőleges életkorban az mégis hogy a frászba minősülhet szaranyaságnak bármilyen nézőpontból – pontosan ugyanolyan szülője, mint én, oké, tej nem jön belőle, de azért ezen a fogyatékosságán túl lehet lépni egy órára. Lehet, hogy velem van a baj, de ha ébredéskor papát kiabál és nem mamát, nekem megmelegszik a szívem.

    • Félreértesz, nekem alapvetően semmi bajom a kötődő neveléssel, sőt. (Egyébként meggyőződésem, hogy ezt is lehet nagyon szarul és nagyon jól is csinálni.) Azt is elhiszem, hogy a gyereknek nagyon jó. De ha belegondolok, hogy az ébren töltött órák legnagyobb hányadában rám legyen kötözve egy gyerek, vagy hogy minden nyöszörgésre szoptassak, éjjel is, hát… sikítanom kell. Annyira nem nekem való. Vagy hogy a férjem, akit imádok, teljesen kispadra kerüljön egy-két évre, hogy annyira a gyerek legyen az első… én ezt _magamról_ nem tudom elképzelni. Eddig rosszul éreztem magam ettől, néha még most is, de már kezdek megbékélni azzal, hogy én nem így működöm – mindazonáltal nyilván a gyerekkel együtt fog kiderülni, hogyan is működöm-működünk mi gyerekkel. És emiatt nyitottnak kell maradni mindenre.

      Szilfa hozzászólásával egyetértek nagyrészt, annyit azért hozzátennék, hogy szerintem alapvető személyiségjegyek a gyerek születésével sem változnak meg egy emberben, így nem is érdemes számítani rá, erőltetni meg pláne nem.

      Rájöttem egyébként, nekem az ideológiákkal van bajom. A suttogót is elolvastam például, sokszor kivert a víz attól is. Hacsak a praktikum nem számít ideológiának, mert én annak a mentén szeretnék gyerekezni – és nem is nagyon tudom elképzelni, hogy másképp legyen.

      Akarok például hordozni – ha csak leugrom valahová, ha nem bevásárolni megyek, ha kedvem van, ha csak rövid séta, ha békávéznom kell: tehát minden olyan helyzetben, amikor a babakocsi nem praktikus. Szoptatni is akarom, ha megy, ha nem kínzás nekünk, ha nem kell poklot járni érte, de nem vagyok hajlandó megszakasztani a szívemet, ha esetleg mégsem menne valami miatt…
      Praktikum, praktikum, praktikum. Igen, talán ez a megoldás, a nevelési módszerek mögött húzódó ideológiákat gyűlölöm. Mert milyen alapon mondja meg bárki, hogy a nekem és a gyerekemnek mi a legjobb. És pláne milyen alapon ítél meg bárki azért, mert valamit máshogyan szeretnék, máshogyan csinálok.
      Annyit szorongtam pedig ezek miatt. Ezért is szeretek itt olvasni, mert itt nincs ítélőszék, csak normális, tiszta, sallangmentes kommunikáció, és azt hiszem, most erre van a legnagyobb szükségem.
      Például ez is most tisztult le, ahogy a hozzászólásaitokon gondolkodtam: az ideológiamentesség, az kell nekem, az fog nekünk beválni, most érzem ezt a zsigereimben.

      Meg az, amiről Éva is beszél, hogy _nekem_ jól kell lennem ahhoz, hogy a gyerek jól legyen. És ehhez szükségem van énidőre, vannak, akik teljesen fel tudnak oldódni az anyaságban, és örömüket is lelik benne, én meg nem vagyok olyan, és ez egyáltalán nem baj, már látom.

      • “Rájöttem egyébként, nekem az ideológiákkal van bajom. A suttogót is elolvastam például, sokszor kivert a víz attól is. Hacsak a praktikum nem számít ideológiának, mert én annak a mentén szeretnék gyerekezni – és nem is nagyon tudom elképzelni, hogy másképp legyen.”
        amen
        Nagyon szeretnek mar valakitol hosszu, reszletes, ertelmesen kifejtett irast olvasni arrol, hogy a barkinek a barmilyen nevelesi elveit es tanacsait szigoruan tilos kovetni a szemelyesen megelt es feldolgozott, megemesztett es integralt gondolatokon tul. Ezert hiszek en ehelyett a nyitottsagban es a folyamatos onreflexioban. Barmilyen vakon kovetes, legyen az akarkie, szuksegkeppen elhibazott neveleshez vezet, mert eppen a szemelyesseget – ami a kulcs, hiszen minden ember es minden kapcsolat egyeni – veszi ki az egyenletbol. Azt hiszem, a praktikum itt valahol ennek a szinonimaja, a helyzetben letezese, a figyelmen es a szuksegszerusegeken alapulo dontese. Egyetertek.
        (es nem allom meg, hogy leirjam egy nagyon kozeli baratnom esetet, aki meg a gyereke szuleteset koveto hetekben is olyan reszvetlen targyilagossaggal beszelt a kisfiarol, h neha megijedtem – egeszen addig, mig hirtelen es nagy meglepetesere “beleszeretett” a sajat gyerekebe. Ezert is mondom, hogy nem lehet tudni, milyen lesz elore ez a trip, kit kapsz, mi lesz belole, beloled, a parkapcsolatodbol. A gyerek nagy tanitomester, mondjak sokan, es nem veletlenul. De csak azoke, akik veszik a faradsagot, es odafigyelnek. Es de igen, valtozHATnak az alapveto szemelyisegvonasok, nagyon is, foleg, ha valaki reagalo tipus, azaz osszjatekban el a kornyezetevel. A lenyeg az, hogy mindez belso igenybol tortenjen. Emma’ elegge oreg vagyok ahhoz, hogy ne lepodjek meg olyan valtozasokon, amik valami addig elkepzelhetetlenul uj elemet hoznak a szemelyisegembe, nagy megelegedesemre 🙂

        • Egy egészen apró példa, 56 évvel ezelőttről 🙂
          Amikor én születtem, a szigorúan órára működő baba volt az elvárás. Aki csak akkor van ölben, ha éppen csinálnak vele valamit, nehogy elkényeztetődjön.

          Anyu meg is próbálta tartani magát a szabályokhoz, egyrészt, mert alapból szabálykövető természet volt (ez öregkorában is megnyilvánult, aggályosan betartott minden orvosi utasítást), másrészt meg 5 évet várt a születésemre, ami amúgy meglehetősen drámaira sikeredett, így boldog volt, hogy végre van kisbabája.
          Ennek eredményeként bőghettem, ahogy akartam (márpedig hangom aztán volt, mivel 3 hónaposan kerültünk haza), nem jött előbb oda, mint a vekker engedte, bár a szíve szakadt meg közben.

          Nos, egy alkalommal nem bírta mégse hallgatni, ahogy sikítoztam, odajött, és látta, hogy egy…. darázs rágja a fülemet, vérben úszik (gondolom, kis túlzással azért…) a fejem alja.

          Hát, attól kezdve egyet nyikkantam, és rohant, és aggódott rendesen, a vekker pedig felejtve volt 🙂

      • Szerintem nem értelek félre. Nekem is csak annyi bajom van a kötődő neveléssel, amikor a militáns arcát mutatja. Amikor az anya minőségét az az egyetlen paraméter határozza meg, hogy hány percet volt a gyerek tőle 30 centinél távolabb, és a szaranya kb az ötödik percnél kezdődik. Amikor a babakocsi a pofozással egyenértékű bántalmazásként merül fel. Az a bajom, hogy te szégyellted magad azért, mert azt gondolod, hogy ez neked nem való. (Nem olvastam sok gyereknevelős cuccot, de a suttogó is debilnek kezeli azt, aki másképp akarja csinálni, attól is kirázott a hideg, hiába állnak hozzám közelebb az ő gondolatai.)

        • de ennek semmi köze a kötődő neveléshez. ez a gyerekközpontúság meglehetősen nőellenes ideológiája kötődőnevelés ízű sziruppal leöntve, és frusztrált, kényszerpályán élő szerencsétlenek önigazolása.
          függetlenül attól, hogy szerintem eszmei szinten fontosak a viták, a jobbfele mutató eszmék, infók, gyakorlatok terjedése, népszerűsítése, igen akkor is, ha néha kereszteshadjárat.

          a kötődő nevelés kiindulópontja eleve egy egészséges törzsi társadalom megfigyelése volt, ahol a gyerekek és a nők SOHA nincsenek egyedül és nincsenek összezárva. a hordozást sem csinálják egyedül, sokhelyütt a szoptatást sem, semmitsem. a mi társadalmunkban pedig nagyon mélyen gyökerezik a nők és gyerekek szegregációja, az iparosodással pedig kifejzeten romlott a helyzet.

      • Én mindig arra törekedtem, hogy harmónia legyen a családban. Valahogy legyen mindenkinek jó. A hordozás mint olyan nekem nem nagyon jött be, valószínűleg béna vagyok hozzá, mert a nyolc méteres mei-tai kötője mindig egy negyed órás elfoglaltságot jelentett a le és felkötésnél, aztán meg melege volt, szerintem kényelemetlen is volt neki, nekem meg szakadt le a hátam, stb…az együtt alvás sem nagyon, mert lerugdosták a vesémet.Persze a gyerekek remekül aludtak, csak hát nekem egy idő után kikészítő, ha nem hagynak aludni. A szoptatás pedig, hát nem annyira sikerült, sok szorongás volt benne. Mindig úgy irigyeltem azokat, aki úgy szoptattak, hogy a gyerek mindig jól lakott, mindig rengeteg tejük volt, mindig jókat hízott a baba..na szóval én nem ez a kategória voltam. Mindemellett azért úgy érzem, sikerül egyensúlyban tartanom a dolgokat, talán…
        De azért az nagyon jó, akinek ez bejön és tudja csinálni úgy, hogy nem roppan bele, hanem kerekebb lesz a világ.

      • szerintem a kötődő nevelés is egyénre szabott. van az a gyerek, akinek 24 órás rajtad lógás az alapműködés. és van az a helyzet, (nekem a 3. után következők), mikor egyszerűbb mindent úgy intézni, jön a következő, hordozod, szoptatod, senki nem dobja a fejére a legosdobozt, és a csatazaj közepén is érzi, hogy nincs egyedül, ezért békés. (kvázi nálunk a túlélés feltétele volt a hordozás, kb. mint a jekanáknál, és nem csak az enyém, a kicsi túléléséé is.) Nekem pechem van, a férjem, olyan, amilyen, viszont a két legkisebbet a nagylányaim is hordozták, szerették.

        Amire nagyon oda kell figyelni szerintem, hogy az önmagáért való hordozás egy hülyeség. Az igény szerinti szoptatásnak meg mindkét fél igényeit (sőt a családét is) figyelembe kell venni. Egy ponton túl.

        A férj meg akkor kerül oldalágra, ha amúgy is odakerülne. Nem, a kötődő nevelés nem ok, csak tünet ebben a szituációban.

      • hogy a férjed ne kerüljön kispadra, rajta is múlik.
        Kényelmes ám a kispadon ücsörögni.

        Nekem sem tetszenek a nevelési módszerek, de biztos mindannyiunkat megahtároz az, hogy milyen társadalomban élünk, milyen környezetből jövünk.
        Ez az anya-baba viszony egyébként is egy hosszú tanulási folyamat. Nagyon hosszú. Én a kicsit pl. szerettem volna elől hordozni, de gyűlölte. Sőt, őt lényegesen kevesebbet hordoztuk, mint a nagyot, mert már amikor stabilan járt, nem tűrte.
        Hiába volt a lányom is hasfájós, ami nála bejött, a fiamnál már nem.
        És így tovább.
        Amit az első gyerekkel nagyon nehezen vetkőztem le: hogy kell. Hogy a gyerekemnek hogyan is kellene működnie. Mennyit kéne ennie (nem akarom bántani a védőnőt, mert nagyon jó szándékú volt, de a tanácsaival sokat ártott).

    • Azt hiszem, én egészen máshogy értem a kötődő nevelést. Két jelmondatom: az egészséges kisgyerek helye egy (kicsit később meg több) aktív felnőtt életének a perifériáján van. A másik, hogy senki nem döntheti el senki más helyett, hogy annak mi a jó. És ez mindkét irányban érvényes! A kötődő nevelés nem a gyerek igényeinek való alárendelődés (a Continuum Concept bevezetőjében Liedloff nagyon érzékletesen ír erről a félreértésről: azok a szülők, akik ezt választják, nem csak magukkal, a gyerekkel is alaposan kicsesznek). A kötődő nevelés pont az, hogy emberszámba veszem a gyerekemet: biztos vagyok benne, hogy mindig tényleg az az igénye, amit kommunikál. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az igényének feltétlenül mindig ki kell elégülnie.

  19. Félve írtam meg ezt a bejegyzést, féltem, hogy rajtakapnak, hogy önzőnek, hanyagnak neveznek az olvasók, ezért tompítottam, de egészen konkrétan azt gondolom, hogy a fenti igények hozzávetőleges biztosítása a dolgom, a felelősségem ez, és nem a zenebohóc-anyaság, és egyébként, túl ezeken, mindenki hagyjon békén, és a legfontosabb az, hogy én ne érezzem magam folyamatosan egy kupac szarnak, látszódjon, hogy ez nekem dolgom ugyan, de nem biztos, hogy öröm (na, ez vékony jég, tudom), és tessék megbecsülni, és igenis, alkalmazkodjanak ők is, nem történhet minden mindig értük, és ami nekik pici alkalmazkodás, az nekem nagy különbség tud lenni. És semmilyen szinten nem vagyok plüssmackó, nem ugráltathatnak, el kell fogadniuk, hogy még a jogos kéréseiket sem tudom szuperszonikusan teljesíteni, hanem csak szép sorban, és elég ritka a derű is, már csak azért is, mert a szülői lét az folyamatos éber és józan tudatállapot, előre kell gondolni a másnapi nemtudommi befizetésére, és hogy jobban járunk, ha most vesszük meg a tejet, mert visszajönni már gáz lesz, hideg és sötét és álmos, és igen, lefogom, és kiszívom az orrát, ha ordít is, mert tudom, hogy enélkül mivé fajul a nátha, és azt nem bírom ki én se, és ezt még kommunikálni is, megnyugtatni — ez a tudatosság az, amiért rossz fejnek tartottuk hajdan szüleinket és a felnőtteket általában. Jókedv van, mindenmindegy önfeledtség nincs, és nem is lehet.

    • “el kell fogadniuk, hogy…”
      kissé félve és óvatosan mondom, hogy szerintem nem kell elfogadniuk. ezt nem szabad tőlük elvárni, maximum vágyni lehet, legalábbis az én értékrendemben ez így van.
      a szülő-gyerek viszony egy nagyon különleges viszony. az én meglátásom szerint, az egyetlen, ahol ha a gyerek lelke sérül, akkor mindig neki van igaza. ez nem egy egyenrangú viszony, ahol a gyerektől a megértés és belátás elvárható lenne. persze lehet tárgyalni vele, és kifejezni, ha szarul vagyunk, de elvárni, pláne hatalmi pozícióból, amikor a létezésük és a jól vagy rosszul létük is kizárólag tőlünk függ, ez szerintem nem igazságos.

      amikor kicsi voltam, emlékszem milyen sokszor gondoltam és éreztem azt, mikor az anyám ignorálta az igényeimet és a lelki szükségleteimet, valami jó és legitim (de tényleg) indokkal, mert ideges volt és fáradt, hogy én basszus nem akartam megszületni, ne engem büntessen a szerencsétlen életéért. és tehetetlen voltam, beszorulva a családom kötelékébe, és szűköltem és alig vártam hogy felnőtt legyek és kikerüljek onnan. vágtam a centit minden évben.

      és nem a plüssmackó anyaságra gondolok itt most, hanem arra a szülői felelősségre, amit a magaménak érzek, hogy egyszerűen dolgom és felelősségem magam elé helyezni a lelki hogylétüket, hamár megszültem őket. nem volt kötelező szülnöm, megtehettem volna hogy nem szülök, legyen ez akkor az én problémám és ne toljam rájuk, akik ráadásul teljesen védtelenek tőlem, esélyük sincs megvédeni magukat addig amíg fel nem nőnek. nem gondolom, hogy lelki értelemben elvárhatom(!) tőlük bármilyen fajta elfogadását annak, mikor magukra hagyom őket lelki kínban, még akkor sem, ha ezt meg is teszem mikor már nem bírom. nyilván az én kínom is legitim és érthető, és akkor sem.

      • Az idézett mondatban az van, és az már nagyon pihepuha plüssmackóság, hogy SZUPERSZONIKUS sebességgel. Hanem csak szép sorban. Röpködnek a mindenféle kérések. Ami teljesíthetetlen. Ők se lássanak földöntúlinak, ez egyszerűen szokás kérdése, mint az hogy felkiált, hogy Szomjas vagyok! vagy MEGKÉR. Én bevezettem, hogy kérjen meg.

        Az el kell fogadniuk, az meg nem olyan, hogy bármit, és önkényesen szabom meg a magam kényelme érdekében, hanem egyszerűen egyikünknek sincs más választása, mégpedig azért, mert egyedül vagyok rájuk, és abba a tempóba, amit ők diktálnának, ha nem kellene elfogadniuk semmit, én belebolondulnék. Persze a gyerekek alkalmazkodóképessége iszonyatos bántalmazásokat is elfedhet, nem vitatom.

        Nekem az fejlődött így az évek alatt, hogy eszmények és elvárások indaszövevényén át sokkal világosabban ragyog fel, hogy én mit bírok, és nekem mi való. Ez nem valami nyavalygás, úgy értem, hogy amit nem bírok, abban tönkremegyek. És ez az, amit előre nem lehetett tudni. Erre kéne érzékenyíteni a szülés előtt állókat: tessék tudni, mi való neked, mert enélkül túlélés az anyaság sokaknak. És nem egyféle az anyaság, nem kell pl. mindenkinek otthon lenni évekig, vannak megoldások.

        Az azért valahol fájdalmasan beszédes, hogy mindannyian az anyánkra neheztelünk, amiért nem volt olyan. Pedig nem láthatta előre, józanul nem kalkulálhatott azzal, hogy depressziós lesz, vagy munkanélküli, vagy hogy apu mondjuk lelép vagy bántalmazó vagy meghal. Vagy láthatta volna, és akkor senki ne vállaljon gyereket? Honnan tudja az ember, hogy mire képes? Meg aztán az apa is dönthetett volna úgy, hogy…, ha nem bírja. Csak épp eleve nem érezte dolgának sose a gyerekeit, az enyém egészen olyan szinten, hogy fogalma sem volt, hányadikos vagyok, senkit nem ismert tanáraim, barátaim közül, és most sem tudja, mit dolgozom, meg semmit.

        Nem értek egyet azzal, hogy csak rajtam múlik jóllétük: a világba születtek bele, és abban olyan a levegő meg a kaja vitamintartalma meg az iskolarendszer, amilyen, szóval mindenképp kontextusban létezünk. Az elsődleges felelősség a két szülőé, az oké. De én megfeszülök, hogy a fent vázolt szükségleteik meglegyenek, és azon felül teszem szét a kezem. És bevallom, hogy szétteszem. Nem olyan könnyű ezt sem bevallani.

        Bajom van ezzel az utólagos szemrehányással. Nem reális. Nem akartál megszületni, oké. De most akarsz élni? Ha már megvan a gyerek, és nehéz az élet, akkor a legtöbbször még felső-középosztályban is az van, hogy: ez van, nem is beszélve a nyomor és infrastruktúra nélküli területek, csoportok iszonyatos helyzetéről. Ez van, és mindent meg kell tenni, hogy segítse és ne gyengítse tovább senki-semmi azt a személyt, akinek a gyerek a dolga. Mert a legrombolóbb az inkompetencia érzése, én majdnem belebolondultam. Tudom, hogy nagyon könnyen látszik ez kognitív disszonancia-redukciónak.

        És nézzük az outputot is, ne csak mindig arról beszéljünk, mit lehetett volna még jobban. Nézzük meg, hogy vannak a gyerekek. Lehet, hogy sokkal több gondossággal lesznek hasonlóan ép lelkek más gyerekei? Lehet, hogy egy nagy nehezen kifacsart plusz tíz százalékos anyai teljesítményemtől fél százalékkal sincsenek jobban, sőt, elkényeztetettebbek, elváróbbak?

        És tekintsük átmenetinek szar állapotainkat, pl. a naggyal nekem nagyon keserves volt 5 és 7 éves kora között. Sokszor később könnyebb lesz, elmúlik.

        • “Ez nem valami nyavalygás, úgy értem, hogy amit nem bírok, abban tönkremegyek. És ez az, amit előre nem lehetett tudni. Erre kéne érzékenyíteni a szülés előtt állókat: tessék tudni, mi való neked, mert enélkül túlélés az anyaság sokaknak.”
          ezzel nagyon-nagyon egyetértek

          és ehhez: “enélkül túlélés az anyaság sokaknak” még azt tenném hozzá, hogy plusz ebből lesznek a traumatizált gyerekek.

          mi a megoldás akkor? van-e megoldás? számomra az nem elfogadható a saját gyerekeim kapcsán, hogy elkezdjem TŐLÜK én elvárni, hogy az én igényeimet vegyék előre és a sajátjaikat tegyék jó sok zárójelbe, értsenek meg és fogadják el amit én mondok, vagy elvárok. szűkös erőforrások esetén, ha minden fél igénye legitim(!), akkor szerintem MINDIG az a felelős aki a hatalmi hierarchiában hatalmi pozícióban van, mert neki van lehetősége változást csinálni. innen kiindulva lesz nagyon izgalmas és a jövőbe mutató kérdés az, hogy akkor mi lehet a megoldás.

          “Persze a gyerekek alkalmazkodóképessége iszonyatos bántalmazásokat is elfedhet, nem vitatom.”
          igen. én is ilyen voltam, okos, értelmes, a majdnem teljes önfeladásig alkalmazkodó gyerek. megértettem és támogattam anyámat nulla éves koromtól kezdve. a fél karomat odaadtam volna, hogy kicsit megnyugodjon, pihent legyen, tudjon rám figyelni és ne nekem kelljen mindig elfogadni a kínját szépen csendben, okosan. felnőtt és kompetens koromban kellett kilapátolnom a sok szart, amit anyám rám tolt, irdatlan áron. ez nem panasz, ezek tények.

          “Bajom van ezzel az utólagos szemrehányással. Nem reális. Nem akartál megszületni, oké. De most akarsz élni? ”
          nem szemrehányok, hanem értékelek, egyenleget vonok. és reális. az anyám velem vitette el elcseszett életének, rossz döntéseinek a balhéját. nekem okosnak, megértőnek kellett lennem, tartani őt már három évesen. ez van. most akarok-e élni? ez hogy jön ide? jól vagyok a bőrömben, szabadnak és kompetensnek érzem magam, és látom már az anyám kínjait, értem hogy akkor miért úgy volt.
          ezzel együtt azt gondolom, hogy kár volt hogy szült, rossz, meggondolatlan döntés volt és a döntésének az árát nagyrészt velem fizettette meg, ami nem volt tőle szép dolog. ha lenne szavazás, akkor én arra szavaznék, hogy ne szülessenek meg, sőt meg se foganjanak azok a gyerekek, akiket a szüleik nem tudnak súlyos traumatizálás nélkül felnevelni. ez senkinek sem jó, és csak adjuk ezeket a traumákat tovább, generációról generációra.

          • “most akarok-e élni? ez hogy jön ide?” — Nem te, hanem aki azt mondja: nem akartam megszületni. Nekem ez nagyon visszásnak tűnik ez a vád. Talán mert a létezést önértéknek tartom és beleszédülök, mennyivel rosszabb is lehetne.

            Te egy olyan valaki lettél, aki meg tudott állni a lábán és képes volt kilapátolni a sok szart. Adnád-e ezt az életet bármiért? Javasolnád-e a negyvennemtudomhány évvel ezelőtti anyádnak, hogy menjen abortuszra? A kérdés nem értelmezhető a racionális számok halmazán. Mindenféle elvek, igazságok vannak, de a LETT, az AKI MÁR LETT letaglózóan erős érv.

            Meg azt is mondod: mindenki traumatizálódik, és aki súlyosan -na, aztinkább ne szüljék meg. Hol a határ akkor? Ki teheti fel joggal a kérdést, hogy miért kellett őt megszülni? Mi az elég? Ha nagyon igyekezett az anya, de nem tellett több? Igyekezhetett volna jobban is, azt mondod? Vagy tellett volna több is?

            Valóban nem vagyok tudatos,csak éltem az életem, történtek velem a dolgok, gondviselést is fel vélek fedezni benne, ha teherbe esek, megszülöm, HISZEN nő vagyok, mindenhol jobb, mint a szülői házban, elvégzem az egyetemet — kb. ezek voltak a tartóoszlopok. Nem készültem fel bántalmazóra, agresszív rokonokra, rákra-halálra, beleőrülésre.

            • “Ki teheti fel joggal a kérdést, hogy miért kellett őt megszülni? ”
              szerintem mindenki felteheti, és meg is válaszolhatja magának, és akármi is jön ki, igaza van. neki van igaza és nem a szüleinek. sőt valójában azt gondolom, hogy ezeket jó is megválaszolni magunknak, mert úgy könnyebb megbékélni azzal ami jutott.

              csak azért nem javasolnám az anyámnak, hogy menjen inkább abortuszra, mert nem gondolom, hogy van jogom bárkinek bármit javasolni a témában. van jogom viszont a saját életemről, a saját megéléseimről nyilatkozni. a véleményem pedig az, hogy igen, nagyon nincs kizárva, hogy jobban tette volna. jobban járt volna ő is meg én is.

              és vajon ha van jogunk azt mondani a kisgyerekünkkel kapcsolatosan, (és nem csak mondani, hanem elvárni is) hogy a mi igényünket tartsa tiszteletben a saját igényét pedig nyomja el, akkor nem ugyanazt csináljuk-e mint amiért a szüleinket hibáztatjuk? nyilván ők sem bírták, nyilván ők is csak ennyit bírtak, nyilván ők sem voltak jobb helyzetben mint mi. ha magunkat felmentjük, akkor mi az alapja annak, hogy a szüleinket ne mentsük fel?

              különben értem a posztot, látom a nézőpontot, értem is, és én is azt gondolom, hogy nyilván véges erőforrásaink vannak és határt kell húzni a gyerek igényeinek szolgálata kapcsán. azt nem tudom jó szívvel elfogadni, hogy szülői pozícióból lehessen az az elvi hozzáállásunk, hogy a gyereknek “kell elfogadnia ezt”. nem kell. prüszköljön, tiltakozzon, hisztizzen, védje magát és ne nyomja el az igényeit, csak azért mert a szülei nem tudják menedzselni az életüket. szülőként elvárhatunk támogatóbb környezetet, gyerek, nő és családbarát intézkedéseket, kevesebb lenyomó hagyományt, elvárhatjuk az ismerőseinktől hogy ne szóljanak meg ha kosz van a lakásban, nagyon sok mindent elvárhatunk. a hatalomban velünk egy szinten állóktól, vagy a fölöttünk állóktól “várhatunk el”. attól nem, aki tőlünk függ, mert az áttételesen áldozat hibáztatás szerintem, és baromi igazságtalan.

              de ez is csak egy vélemény.

              • Logikailag nem tudok azzal mit kezdeni, nem csak keresztény alapjaim miatt, hogy “nekem is jobb lett volna, ha nem élek”, mert a dolog teljesülése esetén ki beszél, ugye.

                Általában nem lehetne shouldok és shouldn’t have-ek helyett (mit nem kellett volna) úgy kezelni a felelőtlenül összevissza szülőket, mint a skandinávok a maguk elesettjeit, hogy ha te nem bírod, akkor majd mi társadalmilag, intézményesen beletesszük a hiányzót, mert így jobban jár mindenki, hibáztatás és rajtakapósdi helyett? Nem érzem célravezetőnek a bűntudatkeltést az amúgy is agyonterhelt anyákban. Mi lenne, de ezt te is szoktad mondani, ha nem hagyná őket a társadalom meg a partnereik ilyen kibaszottul egyedül? Oké, ez se legyen should, de jelzem: egyedül hagyja, és nem kérhető minden tőlük számon, csak mert szülnek. Szülnek, mert teherbe ejtik őket, szülnek, mert késő volna vagy drága vagy vállalhatatlan stigma az abortusz; szülnek, mert nem tudják magukat függetleníteni attól, hogy mindenki szerint normális és érték szülni. Szülnek, mert saját kompetenciát remélnek, szülnek szeretet- és szerephiányból. Így állunk.

                “ha van jogunk azt mondani a kisgyerekünkkel kapcsolatosan, (és nem csak mondani, hanem elvárni is) hogy _a mi igényünket tartsa tiszteletben a saját igényét pedig nyomja el_, akkor nem ugyanazt csináljuk-e mint amiért a szüleinket hibáztatjuk?

                Na, ez az, amit nem állítottam, és ez, ahogy írod, igen rosszindulatú érzelmezés. Arról írtam, amikor röpködnek a “ha kávé keserü” típusú kérések, abból a tévedésből kiindulva, hogy nekem a dolgom mindez, én minderre képes vagyok, akkor nem, nem vagyok képes, és nem gondolnám ezt traumának. Annak a jelzése, hogy nem vagyok képes, vagy csak szép sorban, volna az én igényeim tiszteletben tartatása és az ő igényeik elnyomása??? Szerintem szar emberekké nevelném őket a kritikátlan és emberfeletti körülugrálással, és torz mintát mutatnék, miközben meg is szakadnék. Mert a “mégis bodzaszörpöt kérek”, az nem olyan igény, hogy teljesítése hiányában megrokkan a ded. És nem veszek újat, ha tönkreteszi a vadonatúj játékát, és meghallgatom és mesélek, de nem tudok vele hosszasan játszani és dolgoznom kell. Miről mondod, hogy a gyerekigénye? Hiába lenne jó, nem megy. Sokszor képzelnek engem a blog miatt nagyon erősnek, akin mindenfélét lehet követelni, sokszor van az, hogy “jó, hát meghalt, de azért…”, de én tudom a határaimat, és nem panaszkodom. De ne nézzétek be ezt, nem vagyok emberfeletti, sőt, elég csehül állok.

                A bejegyzést megosztók százai vajon mind elnyomnak és önigazolnak?

                És mi van az apával? Érdekes, hogy szövetségesnek tűnsz most a minden terhet, vádat az anyára nyomó, minekszülazilyen hangokkal. Nem lehet az anya egyedüli felelőssége a gyerek jólléte.

                Te miért csak azt bogozod, hogy te való vagy-e anyának? Embertársaink túltúltúlnyomó többsége úgy nő fel, hogy nem két darab kompetens szülő neveli fel, és nem is egy, hanem leginkább a körülményektől vagy épp a nemkompetens által kicsinált nulla egész négy darab.

                Ennyire nem lehet bonyolult feladat az anyaság.
                Szeretnék laza lenni, nem feszes, mert az csak ront rajtam. Szeretnék a magunk körülményeire figyelni, nem a szerencsésebbek kommentárjaira. Csak ebből tudok kiindulni, ami itt van, mert végül egyedül vagyok a feladattal.

                Nekem kényelmetlen az, ahogy te maximumokat szabsz, ráadásul úgy, hogy beleláttál az én anyaságomba. Nem bírom a szuperanyuságot, mert tönkremegyek, az volna még a vidám, ennyit állítok, illetve hogy elkényeztetettség volna az, amit korábban fontosnak hittem biztosítani. Én kevésbé láttam bele a tiedbe, de amennyire igen, az alapján állítom, hogy ha neked ilyen teljesítmény mellett nem való az anyaság, ahogy írod, akkor nagyon nem értünk egyet abban, hogy mire van valójában szüksége egy gyereknek. Ezt nyugodtan veheted dicséretnek is.

            • szerintem nem ugyanarról beszélünk, azt gondolom, hogy nem arra reagálsz amit írtam, és amire reagálsz azt nem írtam, és simán lehet hogy tök félreérthető amit mondani próbálok. nagyon nem szeretném, hogy kényelmetlen legyen amit írok, elnézést kérek.

              • Igen, újraolvastam, én is érzem ezt, most nagyon baszogatósnak tűnt az elvi szigor. De én sem állítottam, hogy a gyerek értse meg az én igényemet, és nyomja el a sajátját. Csak azt, hogy átgondolatlanul, a mártírságig akarunk megfelelni a szerepünknek, és tekintünk valós szükségletnek olyasmit, ami messze nem az.

            • Én most várok egy olyan babát, akit nem akartam, de úgy döntöttem, hogy megtartok. Nagy dilemma volt, hogy melyik lenne a jobb döntés: abortuszra menni és lehetőséget sem adni, vagy megszülni és vállalni az esetleges traumatizált gyerek életét. Egyik sem a legjobb döntés. De jobb híjján választanom kellett a két rossz közül a kevésbé rosszat és azt mondtam, hogy vállalom és amennyit bírok, megteszek érte, és a többiért Istenhez imádkozok. Ez már majdnem nevetséges, de jobbat nem tudtam kitalálni…. Én is mondogattam valamikor a szüleimnek, hogy nem én döntöttem úgy, hogy meg akarok születni. Azt érzem, hogy valami felső hatalom szépen belesodor olyan helyzetekbe, ahol lehetőségem van szépen lassan minden előítéletemet átértékelni, hogy ne engedhessek meg magamnak ilyent senkivel szemben, hiszen milyen erkölcsi alapon?

          • Szerintem a saját gyerekkorod alapján a másik végletről beszélsz, mint ahonnan a poszt vissza szeretné rángatni az anyákat. Sok szart gyerekre nem lapátolunk, ez persze nyilvánvaló, de mennyi a sok, és meddig gyerek valaki? Felnőttként már igenis akarom, hogy a szüleim rám borítsák a kínjukat, akarom őket tartani, és szeretném, ha az én gyerekem is ide jutna el. És azt gondolom, hogy ez ott kezdődik, hogy kérlek, most várd ki, míg pisilek, utána megyek játszani. Tudom, hogy a késleltetést meg kell tanulni, és baromi nehéz neki egy percet várni, de azt nem gondolom, hogy súlyosan traumatizálná, vagy hogy teljes önfeladást jelentene. Ellenben cserébe lesz egy anyja, aki sem nem vese- sem nem idegbeteg.

        • ezen már rengeteget gondolkodtam, hogy mekkora csapda ez: nem tudod, hogy valójában alkalmas vagy-e az anyaságra. csak úgy derül ki a maga valójában, ha lesz egy gyereked. de ha lesz egy gyereked, hiába derül ki az, hogy nem vagy alkalmas a dologra, mert már ott van és nem lehet kiszállni. na, akkor mi lendítheti előre ezt a szituációt?

          • a magam részéről azt gondolom, hogy nem vagyok alkalmas anyaságra. túl sok energiát követel tőlem és gyakran nagyon untat is. nagyon szeretem őket, és elég elszánt is vagyok, hogy végig csinálom rendesen, ha már megszültem őket, ami nem volt kötelező.

            viszont ha már így alakult, akkor kimondtam magamnak néhány olyan elvi célt, amit a végsőkig igyekszem tartani, az egyik ilyen, hogy a saját nyomoromat nem fogom rájuk tolni. ez egy ilyen elvi dolog, egyszerűen azt gondolom, hogy mivel hatalmi helyzetben vagyok nem tehetem meg, hogy rájuk nyomjam. pont azért nem, mert annyira könnyű megtenni. ezt csinálják a férfiak is, hatalmi helyzetben, hogy velünk vitetik a balhét, ezt csinálják hatalmi helyzetben csoportok, teljesen gyakori viselkedés az elnyomás, amit én nem szeretnék követni sem a gyerekeimmel, sem mással, akikhez képest hatalmi helyzetben vagyok.

            nekem már kamaszok a gyerekeim. ezt az elvi célt követve viszont (vagyis azt, hogy nem akarok rájuk tolni saját szart, elvárni tőlük hogy tartsanak, elnyomni a jogos igényeiket), lett egy számomra nagyon hasznos hozadéka ennek, ha már így esett ahogy írod, hogy később derült ki, minthogy változtatni lehetett volna. én sokszor nem bírtam, nem bírom az anyaságot, és mivel nem a gyerekeimtől vettem el az erőforrást a túléléshez, így sikerült egy csomó változást elérni az életemben, kimondani dolgokat magamról, a kapcsolataimról, a tevékenységeimről. kitenni csomó fölösleges dolgot, gondolatot, eszmét, hiedelmet. hatékonyítanom kellett az erőforrás használatomat, ha túl akartam élni. szóval valójában elég nagy segítségnek bizonyult az életemben az a tétel, amit kimondtam magamnak mikor megszülettek, hogy nem várhatom el tőlük, hogy a saját jogos érzelmi igényeiket elnyomják magukban csak azért, mert nekem nem való az anyaság.
            nem mondom, hogy örülök, hogy így alakult, de majdnem. a saját értékrendemen, világértelmezési rendszeremen belül nem volt más számomra elfogadható választásom. az jóleső érzés, hogy eddig úgy tűnik sikerült kihozni belőle a legjobbat. és az is elég biztosnak látszik, hogy nem fog gondot okozni, hogy elengedjem őket mikor kirepülnek…

          • ja, és a gyerekeimet meg ezerrel bátorítom arra, hogy lehessenek őszinték magukkal, sokat beszélgetünk a világról, a családról, a hatalmi visszaélésekről, alternatív családi modellekről. szeretném támogatni őket abban, hogy még hamarabb ismerjék meg magukat és az igényeiket, és ha nem akarnak akkor ne vállaljanak gyereket.

            • Lehet beszélgetni arról, hogy mivel jár az anyaság, de hiába érti valaki a fogalmakat, nem fogja tudni, hogy valójában milyen az, hogy másfél évig nem alszol át éjszakát, hogy folyamatosan jelen vagy, hogy nincs szabadidőd, hogy milyen a folyamatos gyerekzsivaj. Ezt senki nem tudhatja előre. Azzal egyetértek, hogy nem kell minden lelki szaromat ráönteni ( Éva nem is irta ezt), de fontos az őszinteség. Nekem idegen volt anyám márványszerű magatartása, hogy nem mutatta felénk az érzelmeit, pedig vágható volt a feszültség, hogy nincs jól. Akkor inkább törje össze a tányért, mert azt lehet érteni. Leginkább azért szemétség az anyák cseszegetése, mert a gyereknevelés nem egyemberes feladat. Ezt mindig elfelejtik, de ebben a témában szerintem ez a kulcsmondat. Nem is csak kétemberes. A többgenerációs családban vagy a törzsközösségben több felnőtt volt a gyerekek körül, most a mi társadalmunkban ezt a több embert kell az anyának egyedül helytesitenie. Lehetetlen.

      • hirlando, egy kicsit lebecsüljük ám a gyerek jóllevős képességét. Én így hátrébb vonulva egész biztos vagyok abban, hogy behelyezem őket e körülmények közé, és nagyjából önműködő a dolog, nem kell reszketve figyelnem. Minden több elvárása, minden nyafogás, az vagy a hiányzó elemre utal (elég mozgás, alvás stb.), vagy, és többnyire, csúf civilizációs dekadens izé, olyan, mint a diznilend, a gumicukor (meg a cukorbetegség).

        Figyelem: könnyű így érteni, de nem azt értem a szükségletlistán, hogy beteszem őket egy kellően meleg, étellel ellátott stb. szobába, és rájuk csukom az ajtót, és kuss, hanem én is benne vagyok testközelséggel, beszélgetéssel és effélékkel. De nem bírok folyamatos társaság és szórakoztató partner lenni.

    • Nem először irom, de én pont ezekért a nézeteidért kezdtelek olvasni. (a többi téma csak ráadás).
      Olvasás közben jöttem rá, hogy milyen bajom is volt kb 1,5 éves koráig (azóta olvaslak :-)), miért voltam depressziós, éreztem magam szar anyának.
      Rájöttem, hogy egy folytonos konfliktusban éltem magammal, egyrészt felállitottam magamnak a képet, hogy milyennek kellene legyek, mint anya, másrészt orditott a belső igazi énem, hogy én nem ez vagyok és nem is szeretnék ez lenni, én szeretnék megmaradni az anyaság mellett is annak, aki azelőtt voltam.
      Az én gyerekem pluszként terveztem az életemben, nem azért, hogy helyettesitsen valami mást. Aztán el kezdtem esztelenül és sokat olvasni (főleg a neten) ahonnan nagyjából mindenhonnan az jött, hogy fel kell áldoznom önmagam a gyerekért. Na ez az, ami nekem sohasem ment igazán.

      Örök hálával tartozom neked, hogy leirtad, leirod, hogy igy is lehet anyának lenni. Ilyenkor derül ki, hogy sokan vagyunk még igy ezzel a témával, nem vagyok meghibbanva és nem is fogok neki életre szóló traumát okozni, ha például elmegyek néha a barátnőmmel szaunázni :-).

      “kiszívom az orrát, ha ordít is” -Istenem, hogy én ezért mennyi kritikát kaptam a közeliektől …

      • Nekem orrszivoporszivora mas tortenetem van…nagymamam meselte meg regen, hogy a felso szomszed mindig bekapcsolja a porszivot, ugy veri a gyerekeit, hogy ne halljak a tobbiek…na amikor en eloszor bekapcsoltam rajottem, hogy mi is volt az a “gyerekveres”..:)

        • Hát ez nagyon jó 🙂
          Én is midig arra gondoltam amikor még visitva ment az orrszivás, hogy miket gondolhattak rólam a szomszédok, … még jó, hogy nem küldték rám a gyerekvédelmet 🙂

        • Az enyém ma maga bekapcsolta a porszívót, és elkérte az alkatrészeket. Az egyik legszebb bizonyíték arra, hogy sokkal több eszük van, mint hajlamosak vagyunk feltételezni.

    • Az a helyzet, hogy én pl a házasságomban is zenebohóc létet éltem. Nem tudom, hány nő éli meg ugyanezt ffi mellett, nekem gyakran jutjutott a szórakoztató központ szerep. Mikor a kapcsolódás abból van, amit én leteszek témában, programban, hangulatban. Akkor nincs csend, ha én beszélek, és akkor van élet, ha én élek. Ilyen helyzetbe kényszerítve gyesen eltartottként élve gyakran beszorítja az embert az elvárás a cirkuszi bohóc szerepébe. Ha nem teszed, hanyaganya vagy, elvégre “más dolgod sincs”, mint a családodról s annak szórakoztatásáról gondoskodni.

    • Pont erre, mármint a kölcsönös alkalmazkodásra gondoltam én is ma reggel, amikor a nagyobbik reggel hétkor elkezdett kukorékolni (nyilván hétköznap fél nyolckor még könyörgök neki, hogy keljen, mert elkésünk): bementem hozzá, és megmondtam, hogy aludjon vissza vagy foglalja el magát még egy órára, mert nagyon fáradt vagyok, szeretnék még kicsit aludni, de legalábbis feküdni. Nem gondolom, hogy ha egy gyerek felébred, az egész családnak ugrania kell. (Nyilván egy órán át kiabált, hogy ez meg az kéne neki, de nem kelt ki az ágyból. Majd belejön lassan.)

      • Ezt az egyik legnagyobb sikeremnek könyvelem el. Aki pihen, azt tiszteletben tartjuk. Én alhatok, olvashatok hétvégén, ők halkan tévéznek, reggeliznek, elvannak. Csodás érzés egy szombat reggel így.:-)
        Még azt akarom megszoktatni, hogy főzzenek nekem kávét.

        • Kave::)nem rossz otlet,hehe. Amugy nalunk is viszonylagos rend van e-teren…ami erdekes, hogy en sokkal morogsabb vagyok reggel, kb elsore ugrok, turelmetlen vagyok, parom nem. Szegeny jol meg is szivta,mert reggel le sem szall rola a gyerek, o a vegletekig turte, olvas a fejen, rafekszik, beszel neki..neki van egy ilyen rogzulese szerintem, hogy akkor vagy jo szulo, ha a sajat szuksegleteid ellenere is a gyereked .”kibokeseit” -amit epp kitalal es azonnal kell – lesed. Ezt meg tapasztalnia es tanulni kell, hogy nem ettol lesz kerek a vilaga..sok mulik az onelfogadason is szerintem

          • Aha, nekem a férjem akkor hozott ágyba kávét, mikor eldöntötte, hogy ideje felkelnem, vagy kedve volt egy vasárnap reggeli dugáshoz. Nemigen számított, hogy alszom vagy olvasok, ő nem alszik, nem olvas, ideje felkelni. Nyilván illett örülni és jutalmazni.
            Erről ennyit.

    • Egy nekem kedves elméleti írónak volt egy olyan mondata, ami szerint mindannyiunknak kicsit meg kell tagadnunk az anyánkat, ahhoz, hogy létezni tudjunk.
      Én nem tudok ezen a mondaton még túllépni, mert a megtagadás olyan erős, hogy bűntudatot kelt, mert én is látom, mi minden volt neki kényszerűség, amihez képest a sok szar még a lehető legjobb volt. Hogy mennyi erőfeszítése volt ezekben is. És mert teljesen elfogadom, amit valaki írt itt, hogy senki nem tudja előre, milyen lesz majd.
      Ugyanakkor elfogadhatatlannak tartok sok mindent, ami volt, és ami engem sért, vagy sértett, azt nem fogom nyugtázni. Tudomásul veszem és nem haragszom rá, látom a szempontját, de képes feldühíteni ez az emléksor, ahol én vagyok a láthatatlan lény, akit felruháznak mindenféle negatív tulajdonsággal anélkül hogy kérdeznék, gúnyolódnak rajta és szórakoznak a hiányosságain, és hova irányuljon a dühöm, ha nem rá? És hol van a határa a személyességnek, mi tartozik a sajáthoz, amit még védeni kell és fontosnak tartani, vagy a másik irányból, honnantól “vészes” a gyerek igényét nem venni figyelembe? Az én szüleim úgy nem láttak engem, ahogy Évát a szülei, kilógtam és ismeretlen voltam, otthon csendes, időnkénti kétségbeesett robbanásokkal.
      Értem, hogy a posztban az extrákról van szó, amiket lehet és jó mérlegelni az anya saját érdekében, de hogy a gyerekben ez hogy csapódik le, neki mi az extra és mi az alap, az mondjuk az ő dolga…
      Van olyan férfi ismerősöm, aki mai napig űzött vadként gondol az anyjára, félősen-dühösen, és amikor pedzegettem volna, hogy mégis mik történtek, a legeslegdurvább története az volt, hogy kiskorában az anyja volt, hogy nem engedte meg neki, hogy mesét nézzen. És harminc fölött nyalogatta ily durva sebeit, és hát ehhez képest azért, ugye, tudnánk mesélni. Az anyja ezt nem tudta volna kivédeni, mert volt ott azért sok plusz is ebben a családban, de ez éppen nála komoly fekete pont volt anyunak, amivel aztán ő ugye, “kicsiny” férfiegója kezd amit akar.
      Fájó, hogy ebben az anya-gyerek viszonyban tényleg nem lehetséges az a fajta teljesen őszinte oda-visszaság, amit egy partnerkapcsolatban meg lehet élni. És nekem még nincs gyerekem, és ha lesz, ez akkor is fájni fog, mert majd nekem kell lenni annak, akit őneki meg kell kicsit tagadnia. De hát kicsit megtagadni nem lehet. Ez sose lesz felhőtlen, sima és gubancmentes? Vagy lehet? Lehet olyan, hogy a kötődően nevelő és minimálanya, és az ő gyerekei, mert anya jól van, és akkor lehet vele együtt lenni igaziból?
      Én nem ismerem az ilyen közeget de nagyon szeretném létrehozni. Lehet így, hogy engem így sosem?
      És fogalmam sincs, hogy az apákkal ilyenkor – egy tökéletes világban – mi a helyzet, gondolom, ugyanez. Ha lesz gyerkőcöm, először szeretnék valahogy megbarátkozni ezzel a gondolattal, ez nagyon nem jó, hogy még nincs is de már félek attól, hogy miért fog majd utálni. Nem fog egyetérteni mindenben, ez biztos, és úgy néz ki, hogy az is biztos, hogy lesznek sérelmei, ha fejre állok, akkor is, csak nem mindegy, hogy valójában milyen mélyen bántódik meg.

      • Nem hiszem, hogy lehetséges volna tökéletes harmónia gyerek és szülő között, minden súrlódástól mentesen.
        A kisgyereknek nagyon-nagyon sok tanulni, tapasztalni valója van, és ez fájdalmak nélkül nem megy. Ki kell derítenie saját határait, és hát a korlátokba ütközés, bármennyire is kipárnázzák azokat, fájdalmas. Ha nem is fizikailag, lelkileg, hiszen megéli valamely kívánságának nem teljesülését.

        Elképzelhetőnek tartom, hogy az illető férfinak azért probléma az a bizonyos mesenemnézés, mert váratlanul érte az élmény, hogy léteznek tilalmak is. Esetleg valami más traumát vetít ki erre.

        Nekem is van olyan büntetésem, amire máig emlékszem (40 év távlatából 🙂 ), az okokra viszont nem. Nem haragszom a szüleimre azért a büntetésért, amely a saját lelkivilágom jobb megismerését eredményezte 🙂

        És igen, a fiam is emlékszik olyan büntetésre, amit tőlem kapott. Amikor vagy 10 évvel az eset után megbeszéltük a dolgot, volt némi lelkiismeret furdalásom, de most, újabb közel 10 évvel később, azt gondolom, helyénvaló volt,

  20. en nem terveztem hogy egyutt alvok leszunk, egyszeruen csak aludni akartam valamennyit ejjelente es annak ez volt a leghatekonyabb modja. azt hogy csak en szoptattam es nem fejtem le hogy uvegbol is adhato legyen par honapos kortol, megbantam, a masodiknak mar lefejtem. hordozni meg akkor hordoztam amikor praktikus volt, azert is volt a masodik kevesebbet hordozva, mert ott mar az elso cuccait is cipelnem kellett amit inkabb raakasztottam a babakocsira, cipelje az. kotodoen nevelni nem csak az anyanak kellene, mert egy szemelyre tenni egy csecsemo, kisbaba igenyeit nem jo. abban meg lehet zakkanni hosszu tavon. a jekanaknal is kozosseg van, nem maganyos anyak, elszigetelve kis lakotelepi lakasokban

  21. Köszönöm, megerősítő bejegyzés ez számomra! Sok gondolat fogant meg bennem hasonlóan mostanában, és én is rendezgetem magamban az anyaságot.
    Hárman vannak, kicsik, én meg egész nap (min.este 7-ig) egyedül, segítség nélkül. (Na jó, nem igaz, nagypapa 2 hetente olyan másfél órára ránk ér.)
    Nem az itthon lét a nehéz, meg a folytonos felelősség, meg rendelkezésre állás. Nekem nem ez, hanem sokkal inkább azt osztályozni, mely igényeket szolgáljak ki azonnal, és melyek várhatnak picit. Csomó esetben amiatt rágom magam, hogy mégis hogy jövök én ahhoz, hogy eldöntsem az ő feje fölött, x vagy y igény jogos-e?
    Ja és mivel mindhárman szeretnének valamit non stop, sokszor kérem meg a nagyot, vagy épp a középsőt, hogy segítsen ebben-abban, adjon vizet vagy mézes kenyeret a tesójának. Vagy várjon, mert pelusozom épp a picurt. Vajon mekkora dag testvérféltékenységet generálok per nap? Ááááá…

  22. Szerintem sem minimál ez így, nekem jelenleg a maximum. Sőt, még ez se mindig megy. Annyira le vagyok használva – nem a gyerekek, hanem a férjem által -, hogy alig jut nekik valami belőlem. És ami jut, még abban is vastagon van az a szar, amiről hirlando is ír, hogy tolom rá a gyerekekre azt, amit én kaptam otthon, reflektálatlanul. Most megyek nemsokára terápiába, hogy helyrehozzam magam, mert tényleg prioritás a kiegyensúlyozott, magával tisztában levő anya.
    Nekem nagyon tetszik egy szó a családdal kapcsolatban: oltalom. Ha a gyerek úgy érzi, egyedül van, bajban van, bántják, akkor otthon (akár anya-apa, akár csak az egyik) oltalom alatt lehet, ahol SOHA nem bántják, nem rúgnak belé.

  23. az az érzésem, hogy nagyon elmentünk abba az irányba, hogy hol lehet az egyensúly a gyerekek és a felnőttek igényeinek kiszolgálása kapcsán egy olyan helyzetben amikor látszik, hogy a határon vannak az erőforrások. vagy még a határon sem.
    szeretném behozni azt a kérdéskört, hogy szerintetek vajon hány felnőttre van szükség hány gyerekhez annak érdekében, hogy azok a felnőttek akik szerepet vállalnak a gyerek, gyerekek nevelésében ne legyenek teljesen leharcolva és a gyereknek se kelljen zárójelbe tennie magát?
    én egyedül biztosan nem bírtam volna a két gyerekemmel, de még ketten sem bírtuk a kedves apukájukkal, aki szintén elég aktívan részt vesz. mi hárman voltunk két gyerekre (plusz egy nagyszülő), és még ez sem volt könnyű, pedig mi nem csináltunk kötődő nevelést, nem volt ezer különóra és sok minden nem volt ami trendi manapság.

    ha kimondjuk, hogy egy vagy két ember egyszerűen objektíven kevés, akkor szerintem első körben megkönnyebbülhetünk, mert nem kell lehetetlen feladatot megoldani és dekára méricskélni, hogy mi kell nekünk és mi a gyereknek, megkönnyebbülhet a gyerek is, mert nincs rajta a nyakán a stresszes szülő az elvárásaival, és lehetőség nyílik egészen más, újfajta családmodelleken gondolkozni. vagy ez nem jó logika?

    mondjuk én attól hülyét kapok amikor ilyenkor azzal jönnek, hogy bezzeg régen a nagycsaládok, éljen együtt a szüleivel vagy a társa szüleivel az aki akar, vagy nincs más lehetősége. engem az érdekel, hogy milyen olyan progresszív ötleteink, megoldásaink lehetnek, ami jó megoldás lehet a posztban felvetett elég nehéz dilemmára.

    kinek milyen jó megoldása van? vagy jó gyakorlata?

    • ez nagyon érdekes felvetés. szerintem a “szükséges embermennyiség” nagyon gyerekfüggő. az én esetemben a nagyobb, az annyi felnőttet fog adott idő alatt csutkára fárasztani, amennyi éppen jelen van, akár komplett társaságot is. és nem csinál semmi sokkolót, simulékony modorú is, csak úgy önmaga a saját lendületével. a kicsihez pedig elég lennénk hárman, a férjemmel, meg egy segítséggel. egyszerűen más típusú figyelmet igényelnek. (néha azon tűnődöm, a fordított sorrendben születnek, nagyon mást gondolnék az anyaságról.)

      elsőre csak ilyen tűzoltás-szerű, eseti ötleteim vannak.

      az otthonsegítünk az nagyon jó elképzelés, rászoruló szülők, felesleges idővel és energiával rendelkező személyek összehozása. és szuper tud lenni élesben is, ha a kellő tapintattal tud működni. nekem ilyen volt és még mindig nagyon hálás vagyok.

      viszont bizonyos kor felett az intézmények (ovik, bölcsik) nagyon komolyan be tudnának segíteni a szülőkre nehezedő a nyomásba, ha lehetne szemléletet váltani és partneri viszonyban gondolkodni, ahelyett, hogy hatalmi pozícióból néznek a szülőkre fentről lefelé és persze, ha lenne lehetőségük nem nagyüzemként darálni. a környékünkön az egyik csoportokkal rendelkező magánovi pl. szokott havonta egy ottalvós bulit csinálni a gyerekeknek péntek este-szombat délelőtt. jellemzően külföldiek gyerekei járnak oda, akiknek így kézenfekvően adódik havi egy alkalom kimozdulni vagy csak kicsit nyugiban lenni, akármi.

      jó, ez egy idilli példa, elegendő, motivált és jól megfizetett nevelővel, kis létszámú csoportokkal.

      a Vekerdy meg mindig azzal jön, hogy a családok fogjanak össze és vigyázzanak egymás gyerekeire, ez se hangzik amúgy első hallásra rosszul, ebben valahogy mindig az zavart, hogy egyrészt ez is csak egy bizonyos kor felett opció, másrészt például én nem vagyok egy társaság közepe típus, nincs olyan sok cimbim a játszótérről, az az egy-két anyuka meg, akikkel barátok lettünk, épp eléggé ki van nyúlva a sajátjaitól. a nulla mennyiségű energiából nem nagyon lehet adni másoknak. és ezzel a kígyó a farkába is harapott szépen.

      • Szerintem jo otlet, amit irtal,h egymas gyerekere vigyazni..ha valamelyikotok elkezdi akkor onnan mar nem ordogi kor, hiszen egy par mar fellelegzett kicsit.

      • igen, ez az egymas gyerekere vigyazas akar jo is lehetne ha valaha mukodne. de tobb gyerekkel szinte eselytelen. es csak nagy gyerekekkel mukodik.

        • Mi pl ugy csinaljuk, h amig en megyek babysittelni az ismerosom gyerekeit, addig parom marad a sajattal…elore megbeszelt idopontok, oda-vissza.

        • Mi itt valóban kommunában élünk a mindenperces szomszédasszonnyal, és nagy könnyebbség, ha lezúdulnak az enyéim, és nagy vidámság, ha én megyek értük oviba vagy velük (három lány) vásárolni, és most egyre több ilyen vidámság lesz.

    • tényleg nem elég, ha rendet gyereket és életet is szeretnék, akkor gyerekenként 2 egész felnőtt kellene, persze több darabra osztva. Több gyereknél a 2-es szorzó persze csökken, szerintem 3 gyerekre elég lehet 4,5 felnőtt. Lentebb én is írtam a kérdésedre néhány gondolatot

  24. Tegnap olvastam, egyetértek 90%-ban, én tök őszinte vagyok a gyerekkel, elmondom, ha fáradt vagyok, ha mérges, ha fáj – akkor ért meg és így tud viszonyulni – másként tényleg nem menne – rengeteget beszélek vele és néha felemelem a hangom, a kezem soha, toporzékolok – nem szabad képmutatni, ha már elegem van nem hajtogatom össze a ruhákat pár napig és boldogok vagyunk. bár ehhez egy normális társ is sokat hozzá ad!
    A babaúszás kell (nekem is), én is 1000 helyre jártam és imádtam, de vagyok olyan önző, hogy sokszor olyan helyre megyünk, amit én is élvezek, hát nem?

    és különben is én már a múlt században kijelentettem, hogy se feleség, se háziasszony, se “anyuka” nem leszek, hála istennek ezt nagyjából sikerül tartani és ha valaki feleségnek, anyukának szólít nem hallom meg, mert még mindig XY vagyok és pont. A gyerekem meg XSZ és pont. Hát nem?
    és a teleszkópot is én fogom használni egy darabig, bár a bolygók már egész jól mennek manómnak is (3 lesz), a legót meg Sid, és újra felépítjük a vasútmodell-pályát, hát ez buli, és gyorsan megtanítom sakkozni, meg kártyázni meg kell alapozni a későbbi jó családi “bulikat” :)))))))))) Nem maradt ki semmi én rengeteget játszottam gyerekkoromban – fára mászás/leesés, tyúkon lovaglás, bunkerépítés, állatkórház, lepkevadászat, stb. minden program (angol, rajz, jazzbalett, matek, és még sorolhatnám) játék és élvezet volt. Volt szobám, testvérem, állatom és barátaim is és ma is boldog ember vagyok egy teljes élettel.

    Egyszerűen ez is felfogás kérdése, hogy hova teszi az ember a hangsúlyt a vasalásra, a regenárációra, a gyerek divatos öltözködésére – persze, hogy egyszerre mindent 100%-ban nem lehet, de meg kell találni azt a pontot, ami mindenkinek jó – ez egy másfajta egyensúly, mint a korábbi gyermektelen életben volt, teljesen más – a rend luxus, a nevetés, ölelés mindennapos – gyereket felöltöztetem, nekem meg nincs időm összeválogatni a zoknikat, hosszú nadrágot veszek fel és nem látszik :))))

    Ma cipőt takarított a lelkem – boksszal is, majd halk édes dudorászás, míg főztem egy kisebb bútort is megtakarított…. aztán kikefélte……alaposabban még nem mertem megnézni, biztosan szép fényes, csak már nem fehér, de ISTENI LETT az ebéd!!!

  25. Visszajelzés: mit várunk a kötődő neveléstől? | csak az olvassa — én szóltam

  26. Ha az ember hason fekszik a veszélymentesített szoba közepén, hangosan olvassa a nyolchónaposnak a (felnőtt)könyvét, és közben a gyerek boldogan mászik a hátán ide-oda, és rágcsálja a (tiszta) lábujjait, az most a.) büdös, lusta ribanc b.) gyermekének nyelvi és pszichomotorikus készségfejlődésére minőségi időt szánó bezzeganya c.) win-win helyzetekre törekvő, pragmatikus, megtébolyodni nem kívánó ufó?

  27. Sose lett volna három gyerekem, ha az összes nagyszülő nem lett volna ugrásra kész és mindig bevethető. Míg külön laktunk, anyósom, aki soha életében nem vett részt ilyen úri huncutságon, szó nélkül eljött vigyázni hetente kétszer a gyerek/ek/re, míg én tornázni mentem. Anyám dettó. Aztán mikor összeköltöztünk anyósékkal, bármiféle konfliktus is volt, mindig az segített túlélni, hogy ismertem a nagyszülőktől 200-500-5000 km-re lakó barátnőimet, akik tényleg még pisilni se. Az meg megintcsak az én megalkuvó, büdös pragmatikus énem, hogy ha az az ára a felnőttprogramnak, hogy nem tudom kontrollálni, a gyerek addig éppen mit eszik, mit néz, mit játszik, ám legyen… (Amiket mi komolyan vettünk – nem tévézés, nem összevissza evés – azt mindig be is tartották. Amúgy meg a nemalvást, hisztit nekem megérte inkább korrigálni kipihenten, nyugodtan.) De tudom, hogy mi tényleg kivételezett helyzetben voltunk a fizikai közelség miatt. Most meg persze már fordult a kocka, ők nyolcvan felé, a gyerekek nagyok, most meg mi segítünk többet.

  28. Jó ez az eszmefuttatás, bár néhol ellentmondásos. A magam tapasztalata, hogy bizony nehéz lehámozni az anyaszerepről azt, ami esetleg nem életbevágóan fontos, pl. a szűnni nem akaró közös játszást, és hagyni kicsit magára is a gyereket. Kétéves lányom a lábam alá, mellé, a kezembe hordja a játékait, bábjait, mihelyt a kistestvérét szoptatni kezdem. Ebben nyilvánul meg nála a “nekem is ő az anyukám” érzés, és nem volna lelkem egyszer is visszautasítani őt, úgyhogy hiába is érzem, hogy sok ebből a műfajból. Míg 2-3 óránként szopizik a kicsi, mi épp olyan gyakran játsszuk el nagyjából ugyanazokat a párbeszédeket. Ha épp vlmelyik bábu hiányzik, akkor anyuka ujjacskája kell legyen az a figura, és akkor is mehet a játék. És igen, kaptam már megjegyzést, hogy félszeget csinálok a nagyobbikból, ha ennyire magamhoz láncolom, szoktatom (mivel bölcsődébe nem vittük, és az oviig is van jó fél éve), úgyhogy jóformán velem telnek a napjai, mert az édesapja estetájt tud bekapcsolódni az újbóli alvásos játék-rituáléba. Igen, nálunk játékkal telnek a napok, és mi, felnőttek valóban kiszipolyozva nézünk egymásra, hogy szellemileg már a teljes lemerülés állapotába jutottuk. DEE nem zavar engem, hogy ez már nem minimálanyaság. Meddig tehetem ezt meg? max egy évig, és utána már nem fogja ezt igényelni. A rendszer meg, ha megengedi, hogy a gyermeked mellett maradhass, akkor igenis mondókázzon vele minden anya, s ha a pénztárcája engedi, vigye mindenféle babafoglalkozásra, s ne nézzen dugiba sorozatfilmeket, s ne kávézzon a többi anyukával, és lopva se dolgozzon be a korábbi munkahelyén, hanem legyen teljes értékű anya.

    • Üdv a blogon! Ez itt az én ellentmondásos életemről szóló ellentmondásos bejegyzés, egykori meggyőződéseim, évek tapasztalata plusz a jelen kavalkád a maga kényszereivel. Lehet, hogy átsiklottál a bejegyzés első bekezdésén: egyedül nevelem a három gyerekemet. És jó lenne, ha másoknak se csak rendszer meg a pénztárca döntené el (milyen igazságtalan is ez), hogy teljesen anyák-e, vagy mással is foglalkoznak, nem lenne tehát kötelező, “ha megteheted, tedd is meg” mutatvány, hanem valódi választás lehetne.

  29. Mai élmény.
    Vérvételre megyek reggel, nekem lesz, viszem két kisgyerekemet is, mert nem tudom hova tenni őket. A váróban ott egy másik kisgyerek is, olyan korú, mint nálam a kisebbik. Vele van apa és anya, szintén az anya megy vérvételre.
    Az enyémek felültek szépen a székre, én is lerogytam, vártunk. Egy mesekönyvet vittem, mást nem.
    A másik gyereknek vittek több kisállatot, külön cumikban vizet, tejet, akármit, párnát, pelenkát, több zacskó cuccot. Apuka folyamatosan a karjában tartotta a gyereket, míg anyuka a mesekönyvet másfél méter magasba tartva skandálta neki. A laboráns közölte, hogy “a kisbabás anyukát soron kívül behívja”, a másik anyára értve ezt. Ámulva néztem, hiszen én is ugyanilyen korú gyerekkel vagyok. A laborba végül mindenki bement, apuka is a gyerekkel, akiknek semmi dolguk nem volt ott, apuka verset szavalt neki fejből, amíg az anya vérét vették. Nem értettem, miért nem viszi el apuka sétálni a kicsit, nem lehet rábízni fél órára? Még ha közös dolguk is volt a labor után. Nem csecsemő, hanem sétálós korú gyerekről van szó.
    Arra gondoltam, így is lehet csinálni, de nem hiszem, hogy ilyen erőbedobás mellett bírnak vállalni egy második babát. Ez biztos nem a minimál.
    Persze, nem szabad ennyiből ítélni, nem tudom, mi volt a háttérben, lehet, hogy épp egy hiszti vagy egy betegség után volt a gyerek…

  30. Visszajelzés: enyhhely | csak az olvassa — én szóltam

  31. A gyermek:áldás.Mindegyik.(nem vagyok vallásos) A hozzáállás nagyon fontos.Az egész probléma alapja: a generációk nem élnek együtt, nincs nagymama, nagynéni, nővér, húg…stb., aki segíthetne. Nagy árat kell fizetni a fene nagy önállóságért…

  32. Visszajelzés: metablog 2.: számok, identitás, olvasók | csak az olvassa — én szóltam

  33. Visszajelzés: szófogadó | csak az olvassa — én szóltam

  34. Visszajelzés: szaranya | csak az olvassa — én szóltam

  35. Jaj, az utolsó bekezdést újraolvasni most különösen jólesett. Olyan prózai dolgokkal van most gondom, mint a hozzátáplálás, meg mintha a napirend is átalakulóban lenne, de még nem tudtam teljesen kifigyelni (annak mondjuk örülök, hogy a délutáni alvás is megoldható babakocsi nélkül)… szóval néha nem veszem észre, mit miért nem akar a lány, és befeszülök meg ideges leszek, hát eddig így volt jó, most mi a baja? A “mi lesz így – jó lesz-e így” is állandó kérdések a fejemben. Pedig tényleg csak rá kellene figyelnem, nem holmi táblázatokra meg más gyerekekre.

  36. Visszajelzés: mi történt a blogon | csak az olvassa — én szóltam

  37. Visszajelzés: helyettük élünk | csak az olvassa — én szóltam

  38. Visszajelzés: anya üzemmód | csak az olvassa — én szóltam

  39. Visszajelzés: anyák, akik beleőrültek | csak az olvassa — én szóltam

  40. Visszajelzés: szültem, de visszaszívom | csak az olvassa — én szóltam

  41. Visszajelzés: odafigyelek a kis lelkére | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s