nem csak a szex

A faszik mind azt akarják. Nem húznak gumit. Nem szeretkeznek, reszelnek. Rábeszélnek a szopásra, mellplasztikára. Csalnak is. Ápolatlanok. Megjegyzéseket tesznek. Nekik csak a tökéletes test a jó, a szőrtelen pina meg a pornótechnikák. És az jár nekik. Én igenis szép vagyok a magam egyediségében is, ennyi kilósan is. Húzzanak el. Nem kellenek.

Őszintén megmondom, és nagy belső vívódások után teszem, hogy nekem, tőlem ezek a sorok idegenek. Nem arról van szó, hogy nem szeretem a szókimondást és ne tartanám a legékesebb magyar szavakat is néha indokoltnak. Ó, nem is bocsátottam meg, dehogy. Dühös is vagyok sokszor, de van, hogy csak szomorú (csalás nélkül, könnyedén, biccent, nem remél), és legújabban az van, hogy elég volt a múltból, becsukom a szememet, nem ejtek ki és nem hallok meg panaszszavakat — már a szélzúgásra figyelek. Az van középen, amiért jó élni, az, amitől tartalmas a hajnal, az ősz, az éjszaka, a július. Megmaradok bízónak, olyannak, aki mindezek után is, mégis, újra szeret, tizenhét évesen. Többé nincs okom rágódni és emészteni magam. És nem azért, mert nekem haj, de jó az életem, papaya után edzőterem, Benetton-felsőmben norvég filmdráma, hanem mint blogger tettem ezt lassacskán a célommá: úgy érzem, ez az üzenet hiányzik. Nem a “tönkretett az a szemét”. (Pedig tönkretett, tudom én. De akkor menjen is, nem kell a pénze se, visszatérése se.) Elégedett, magukkal kompetens nők hiányoznak a világból. Aprókat, de mégis mozduló nők. Önmaguknak hívő nők. Bele nem ragadó nők, nem reménykedő nők, a saját valóságukat fontosnak érző nők, egyedül is boldoguló nők, oxigéndús mellkasúak.

Eközben rossz nőtársnak érzem magam (meg amúgy is: annyi bajom van nőkkel), mert magamat kérdőre vonni hajlamos vagyok. Jó néhány tipikus párkapcsolati játszmát, hatalmaskodási mechanizmust írtam le általában, sok olvasó osztotta meg alattuk a megdöbbentő történetét, fájdalmát. A saját traumáimról is írtam eleget (egyesek szerint ezek értelmiségi, irodalmizált traumák: nem ért az anyám, nem fogad el a férjem másfajta közege, családja, örökké kínoz a kérdés az idealizált Művésszel kapcsolatban).

Hát nem érthető az ő panaszuk? Nem jogos az indulat? Nem köszönnek vissza ezek a manőverek ezer meg ezer házasságban?

De igen.

És olyan könnyű felszámolni egy kialakult életet?

Nem, nem könnyű.

És mégsem értem, nem érzem őket, azokat a nőket, akikből ez a panasz és így dől. Basszus, olyan könnyű mindig másokat szidni. Jól odavágni, és akkor kontrasztosan fehérnek tűnik piszkosszürke bőrünk, létünk.

Nekem amúgy ismerősebb trauma, hogy kellek-e, igazán, elég közel vagyunk-e, beleremeg-e a mindenség, mint az, hogy mindenki a pinámat akarja, hagyjanak már békén. De nem ez a lényeg.

Én, azt hiszem, megúsztam. De nem csak erről van szó.

Hogy a francba kerülnek ezek a férfiak az ágyunkba? Mit vártunk tőlük, mit néztünk be ennyire?

Őket szerettük. Nekik mondtunk igent, velük szeretkeztünk. Rájuk vagyunk így negyven fölött, jelen és múlt formájukban is dühösek, és a sorainkat olvasva ők és azok a férfiak is, akik jobban igyekeztek, megbántva érzik magukat (ki nem szarja le?).

Adott esetben a férjeink ők.

Ismét az áldozathibáztatás szküllái és kharübdiszei között igyekszem elférni, de a lélektelen szex nincsen önmagában. Felületes kapcsolatok, tetszeni vágyás, gyorsaság, szeretetlenség, a lehetséges partnerek tárgyiasító mustrálgatása kíséri. Béna és önös szexre azért tudnak használni méltatlanok, mert annyira erős bennünk, hogy kell valaki.

És megint a kérdés, ami megmutatja a lényeget: mit mondanál a lányodnak? Szexuális nevelés. A szex öröme. Hogyan nem lesznek áldozatok a lányaink?

Nem tudnék külön a szexről beszélni a lányomnak. A teljes kapcsolatokról lehet beszélni, a teljes emberségről, mert annak a része a szex. A kiteljesítő, megnyugtató, felpezsdítő, emberhez méltó szex.

Azt mondanám, de persze minek: eszedbe ne jusson olyannal szexelni, rajongásból se, akivel nem kölcsönös és erős a vonzalom, aki csak dumában erős, akivel valami nem stimmel, akit nem tartasz akkor és ott teljes szívű bizalommal, mindenestül szépnek és jónak. Nem illúziókról beszélek. Nem baj, ha nem örök a szerelem, nem baj, ha később más tetszik, a csalódás sem baj, de akkor és ott legyen tág szívű, rebbenő, humán minden, éld meg és legyél fényes tőle. Ha valaha szeretted, ha nem volt félszívű az egész, akkor azt megőrzöd, gazdagszol tőle, akkor is, ha csalódsz. És akkor nem fáj annyira. Once loved, always loved. A te szerelmed: ha megtagadod, magadat tagadod meg. Akit szerettünk, azt nem bántjuk.

Akit szeretsz, az nem büdös, akkor se, ha büdös. Semmi sem megalázó, falnád mindenét. Akit szeretsz, azzal nem kényszerű a szex. Akivel kényszerű, az ne legyen. Nem szemét, hanem már nincs. Azt vedd észre, ha már nem rohan feléd. Meg azt is, ha neked lassul a lépted. Nézz rá, ne remélj, és köszönj el.

Édes lányom, nagy és kiterjedt felület a lelkünk, minden ott történik, minden hozzá ér. Maradjon fényes. Szentimentalizmus? A döntés tisztasága, a nemet mondani tudás. Nem szexelünk csak azért, mert mindenki ezt csinálja, mert a rendszeres szex jót tesz a satöbbinek, vagy mert tetszeni, kelleni jó. Ezek csak összekaristolják. A nagy szerelemig menj. Addig menj, amíg nem szeretsz valakit úgy, hogy az nem a veszélyes, kiábrándító, biztosan sérülést okozó szex csak. Ha nem kell neked annyira valaki, egy pasi, ha nem leszel te is a sokadik nő annak az ágyában, aki kúrásokban forgácsolta szét az emberségét, akkor a szakítás sem csak neked fog fájni, ami mindenképpen fáj, de mennyivel emberibb, ha neki is. És mondjuk valamivel nyugodtabban várhatod a HPV-teszted eredményét is.

A döntésképesek magaslatáról szemlélem ezt, ami persze nem igazságos. De nem tudom elképzelni a magánynak, a szeretetéhségnek azt a fokát, amelyben jobb döntés egy nem százas, sőt, nem is ötvenes partner, egy alkalmi ő-is-jó-lesz, mint a jó kis önkielégítés vagy a semmi. Illetve el tudom: súlyos önbecsapás kell hozzá.

Ha nincs emberi gazdagság, mély és sok élményben, sok érzéssel, lélekmegosztással kialakult kötődés, akkor reszelés van meg rábeszélés. A tehetségesebbek esetleg rutinosak, technikásak, valamit valamiért alapon figyelmesek. De ha nem nyílik meg a teljes ember, és a megnyílásban a teljes szexus, az a fajta, amiről az irodalom szól, az, amit az isten képzelt el ilyennek, akkor örök sóvárgás és szomjúság van. Érdek, gyanakvás, űrmagány, távoli kacaj.

Most talán úgy tűnök, mint aki megúszta, meg mindig nagy szerelmei voltak, vagy kiszínezi utólag. De engem csak megmentett, hogy bonyolult vagyok (lefordítom: nem hajlandó kompromisszumra a teljességigényem), illetve életem egyes szakaszaiban a túlsúlyom. Én egyedül voltam többnyire, és volt néhány ritka szép egymásra nézés. És soha nem gondoltam, hogy nekem valami jár, csak mert nő vagyok, fiatal vagyok. Sosem figyeltem a felhozatalt. Vártam, azzá váltam, akit majd megszeret valaki. Mindig kinéztek maguknak. Szeretem a szerethetőket. A többiek nincsenek.

 

Itt írtam az orális szexről: https://csakazolvassa.hu/2012/08/15/oralis-oromszerzes-igy-keso-ejjel/

99 thoughts on “nem csak a szex

  1. Nézem a diákjaimat, a fiatalokat. Mikor csak úgy magukban vannak, meg a fészbúkon, meg az utcán. És az van, hogy csak akkor vagy valaki, ha van pasid, és pasid csak akkor van, ha szexelsz vele, különben otthagy, mert ezer másik lesz, aki szétteszi a lábát. Ha nincs “barátod” óriási presztízsveszteség, akkor a nyomik közé tartozol. Kevesen vállalják fel, hogy a nyomik közé tartozzanak. Ritka jó családi háttér, vagy akaraterő, tudatosság kellene hozzá, de az nincs. Nagyon nincs. 14-15 éves lányok, akiknek az iskolában szavát se hallod, és a pulcsijuk ujját gyűrögetve, remegő hangon felelnek töriből, pózolnak a fészen ügyetlen, sötét fotókon, kifestve, olcsó kínai flitteres ruhában. A képek alatt a kommetekben árad a “de szexi vagy Szandyyy” és “a jó vagy csajszeee, vinnélek egy körre” és a kislány mosolyogva köszöni meg. Mert azt tanulja, hogy ez a jó, ilyennek kell lenni. és ez a nagy átlag, a tömeg – szerintetek hány mérföldre vannak a posztban leírtaktól? Van, aki 15 éves és már ott él náluk az “élettárs” – nem az anyáé, a 15 éves lányé…

    • Kérdezem, hol vannak a szülők, aki egyrészt erősíti az önbizalmát, segít kitölteni az életét értelmes dolgokkal, aki elmondja, hogy még nagyon de nagyon rá ér még ezzel, aki megtanítja, hogy elsőként önmagát szeresse, hogy ne legyen állandó megfelelési kényszere? Az ilyen lányokból lesznek lelkileg koravén nők.

        • Nem hiszem, hogy ez egészen igaz. Ha a szülőkkel a kapcsolat őszinte, tiszteletteljes, mármint a szülő tiszteli a gyerekét, ha tényleg mindig mindent el lehet mondani, és meg lehet beszélni, akkor sokat számít a szülő, nagyon sokat, számíthat többet, mint a kortárs csoport, ahonnan csak bántást és elvárást kap.

      • Egyrészt ott van, amit Vacskamati ír, másrészt meg az, hogy a szülőknek sincs semmivel sem több párkapcsolati és /vagy szexuális kultúrája. Vagy szar házasságban élnek, vagy sodródik az anya – mert általában vele maradnak a gyerekek – egyik kapcsolatból a másikba, egyik pasitól a másikhoz, ennek is szül egyet, annak is, idő meg nincs egyikre se. Van, aki állandóan dolgozik, tizenkétórázik, ha olyan a beosztása, napokig nem is látja a gyerekét. Nagyon ritka a jó családi háttér és az olyan szülő, aki biztos, szeretetteljes, mély kapcsolatot tud a gyerekkel kialakítani, amelyben mindenről lehet beszélni.

        • Nagyon sok kavarog a felvetéseddel kapcsolatban a fejemben.
          A fiam egy nagyon aranyos, előzékeny, végtelenül tisztességes szófogadó gyerek. Egyikünk sem volt ennyire az, az apja jezsuitának szokta csúfolni, ha épp erkölcsi kérdésekben szakért, vagy összehúzza a szemöldökét, ha éppen valakit fikázunk a háta mögött, esetleg indok nélkül táncra perdülünk. Sosem vártunk tőle ilyesmit, mi ketten sokkal lazábbak vagyunk mint ő, szerintünk genetikus. Önkorlátozónak nem mondanám, mert szépen hozza azokat a kamaszos tüneteket, amik ilyenkor szokásosak.
          Mindenről lehet vele beszélni, és egyre könnyebben, most 17 éves, és nem volt még barátnője. Az iskolában nagyon sok fiúnak volt, kb fele-fele arányban. Elit iskoláról van szó, ahol azt tanulják, hogy az ember érték, ahogy itthon is, azt látja és hallja, és tudja is. Helyes fiú, a lányok folyton lájkolják, meg ő az osztály házi költője, de ezen kívül semmi több. Egy lány folyton húzza a fejét, de semmi több. És őt ez most már zavarja.
          A kis jezsuita néha minden átmenet nélkül kivetkőzik önmagából, és közli, hogy szerinte a Való Világban a szilikonmellűszájú merevrészegen összefüggéstelen üvöltésben kitörő nő milyen jó, hogy megdugná. Meg, hogy neki egyetlen vágya van, hogy legyen 1 db nője, akivel végre kúrhat egyet, az összes többi csak zavaró tényező, és pont leszarja, hogy a csaj milyen, végül is neki bárki jó lenne.
          Nem tudom, hogy átjön e a döbbenet, ami ilyenkor elfog, mert nyilván ezek a benyomások amiket itthon lát-hall, és azok, amik ilyenkor (egyébként beszélgetés formájában) kijönnek belőle egymás ellen dolgozó tényezők, és őszintén szólva fogalmam sincs, hogy melyik győzedelmeskedne benne egy adott éles helyzetben. Látom, hogy ezek a viaskodások, érzelmi és hormonális viharok neki magának a legnehezebbek, nem tudok túl sokat tenni a megbeszélésen kívül.
          Azt hiszem, hogy ez a fiúkban egy nagyon erősen dolgozó valami ilyen korban, és ez ellen nyíltan küzdeni kell, és a lányokat is felkészíteni arra, hogy ez ellen fel tudjanak lépni.
          Én annak idején szintén egy ilyen okos-értelmes fiúval jártam, én 14 voltam, ő 17, és pár hét után nyúlkált, meg nyomult, és mondtam hogy ne, ő meg kinyögte, hogy ha nem, akkor szakítsunk. Én meg szakítottam, bár azért vizesre könnyeztem a tőle kapott plüsst azt azért gondolhatjátok:)
          Ő azóta 2 gyerekes apuka, a világ legjámborabb figurája, kenyérre lehetne kenni, és akárhányszor összefutunk, egy borzalmas szégyen ül a szemében, és még a tekintetemet is kerüli. Egyszer azt mondta, hogy amíg él szégyellni fogja magát miattam.
          Én megbocsájtóbb vagyok a kamasz fiúkkal, és lányokkal. Annyi hatás éri őket, és olyan gyerekek még.

          • Én sem a kamaszomtól várom el a méltó, egyenes fejű szerelmes létezést. Nem is intelem, elvárás ez. A “mit mondjak a gyerekemnek” tesztkérdés, amellyel saját gondolataink iránya felülvizsgálható, és leginkább elmélet. Magunkat néha bántjuk, meg aztán belénk beszélte a hibáztató környezet a hülyeségeket, ezért magunkon nem mindig tesztelhető a gondolat. Itt a lánynak olyan szerepe van, mint a mi jobbik énünknek, akit tényleg szeretünk, nem büntetünk. Pl. “a trauma erősít, nem baj, hogy megtörtént” vagy az “én is meghíztam, aztán lefogytam, nem gond”, a “biztos én voltam a hülye”, a “tíz szál cigi naponta nem a világ vége” gondolat mind felülvizsgálható ezzel: kívánnád-e ezt a lányodnak, mondanád ezt neki?

            Illúzió, hogy direkt hatásunk van arra, hogy mit tegyen a gyerek, merre alakuljon az élete, még tudni sem mindig fogjuk, mit csinál, és főleg az az illúzió, hogy ha mi elmondtuk neki, akkor ő azt elfogadja, és onnantól az lesz. A prédikáció nem hat. Akkor már sokkal inkább képesség- és belsőerő-fejlesztés, meg példamutatás, és sok imádkozás. Tehát mint elvárás nem működik ez.

            Ez az én leszűrt lényegem, de én extra gátlásos, bűntudatkeltő közegben nevelkedtem, és így is voltak azért hülyeségeim, tévedéseim.

            Tényleg érdekes, meg kontrasztos, de azért bőven belefér.

            • Hogy a 15 éves lányhoz oda költözzön az “élettárs”, abba a szülőnek is van erősen beleszólási joga. Apám úgy dobta volna ki, mint macskát szarni, bennem meg fel sem merült ilyen igény.
              Elvárásként ezt nem lehet kommunikálni a gyerek felé, de beszélgetni erről szerintem nagyon fontos.
              Valami nagyon el van rontva sok mai tinédzsernél, a környezetükben.
              Igen számít a korosztály, a társak, de akkor ha mások kútba ugranak, miért kell neki is? Nem erre kellene megtanítani a gyerekeket, hogy nem kell mindig másokat követni?
              Nekem is voltak traumáim, a szüleim se teremtették meg a tökéletes támogató légkört, mégsem mentem bele olyan dolgokba, mint sok mai nagyon fiatal lány.
              A környezetemben, barátnőknél sem ezt láttam, tapasztaltam.
              nemezalényeg. Nekem átjön a döbbenet. És igen beszélni kell erről.

    • Ez szerintem a szülők felelőssége.A miénk, hogy a kamaszkort megelőző 12 évben hogy neveltük a gyerekeinket. Aki ép ésszel, normálisan, szeretettel, törődéssel bánt a gyerekkel, annak kevesebb esélye van, hogy mosógép előtt csücsörít a gyereke, vagy csajokat kap el a vécében. Jó pár évünk van, amíg mi vagyunk a zistenek= referenciaszemélyek a gyerekeink életében.

      • Szerintem a mosógép előtt csücsörítés még önmagában nem probléma. Én is csücsörítettem, és mégse lett belőlem egy erkölcsi csőd.Én is kifestettem magam, és fekete tornaruhában!!és hozzá illő koptatott szürke tüdőnadrágban meg kalapban képzeltem magam Madonnának, sőt továbbmegyek, csókolóztam a tükörképemmel, meg nézegettem magamat még meztelenül is, és nem gondolom hogy ártalmamra lett volna.
        Nyilván a gond itt azzal van, hogy a csücsörítés meg van örökítve, és fel van téve az internetre, és meg van osztva mindenkivel, és lájkolják egymásét, és verseny van.
        Ez meg egy olyan kortünet, amiről nagyon nehéz nem demagóg módon fogalmazni, mivel fogalmunk sincs, hogy milyen így felnőni, és a felnőttek is nagyon facebook függők.
        Én mindemellett nem szeretném, ha a gyerekeim istenként tekintenének rám, mondjuk én nem is hiszek semmilyen istenben, tehát pláne.
        A szeretet nyilván alap, meg a nyitottság is alap, meg persze a türelem, és a tisztelet, ami nagyon nehéz néha. Mert persze tajtékzó sárkányüvöltéssel vennéd elejét sokszor a totális baromságnak, lsd egy szál bőrkabátban járjuk végig a telet, akkor is ha -10 fok van é társai, de mégis valahogy meg kell állni, és többszöri kérés után fapofával vegyes tisztelettel elfogadni, hogy de akkor sem az lesz amit én mondok, most egy pár évig. Talán nekem az segít, hogy nekem elég durva kamaszkorom volt, és mintegy 23 éves koromig tartott:) Nem volt még olyan rég, és tudom, hogy a bőrkabát kurva hideg, de azért semmi bajom nem lett tőle, és irtó menőnek éreztem magam tőle.

        • 🙂
          Igen, én se kaptam vesemedence gyulladást csikorgó télben miniszoknya, harisnya, csizma outfitben.
          Meg lehet úszni, azt hiszem.
          Melegít a tetszeni vágyás.

    • A 15 évesen élettárshoz.
      Volt egy ismerősöm aki a következőt mesélte. Egyedül nevelt 4 lánya közül kettőt. Az egyik 16 évesen punkokkal lógott, majd lett egy punk barátja. Ebből kezdetben sok vita volt otthon, a lány egyre gyakrabban aludt máshol, hosszú időkre eltűnt. Majd apa felismerte a helyzetet, és felajánlotta a lányának, hogy költözzön oda a srác is. Odaköltözött. 1 éven belül szakítottak, és az egész punk-dolog is elmúlt.
      Utólag egyértelmű, hogy ez volt a jó döntés. Ha akkor tiltós irányba megy, a lánya teljesen elszakadhatott volna otthonról.
      Szóval el tudok képzelni olyan szitut, amikor ez kényszerből jobb lehet, de nem tartom normálisnak.

  2. Ebben nagyon magamra ismertem. Az utolsó bekezdést szóról szóra írhattam volna. Mennyit csesztettek, amikor egyedül voltam, hogy ott a x meg az y akinek bejössz! Mi a gond? Hát az a gond, hogy ha valakire nem kattanok rá teljesen, az a kezemet se fogja meg és k.ra nem vagyok kíváncsi a farkára. Ebből a fogyatékosságból születnek a méltó kapcsolatok. Mondhatnám, hogy elveim vannak, de nagy hazugság lenne, mert ez zsigerből jön. Ezért vagyok inkább most egyedül, lassan egy éve, egy 15 éves kapcsolat után.
    És látom, miben vannak mások, látom, ha próbálnak sajnálni vagy lenézni egyes ovis szülők, de ilyenkor csak röhögök magamban, hogy drágáim, én sokkal jobb kapcsolatból léptem ki, mint amiben ti leélitek az életeteket. Én hallom, amikor odasziszeged a ‘párodnak’, hogy ne szuszogjon olyan hangosan. Olyan ember mellé befeküdni minden este, akinek már a lélegzése is irritál – ide nem mentem le soha és nem is fogok, be vagyok oltva ellene.
    És erre mondják a barátnőim, hogy könnyű nekem, mert már van gyerekem.

  3. Az van, hogy tele a tököm a facebookon keringő, ordenáré stílusban összeköhögő haragot, dühöt, felháborododást kezelni nem tudó válófélben lévő miss öntudatosok blogbejegyzésétől.
    Akik ugyebár A Feministák.Akiket kötelező lájkolni mert ha nem, kinéznek a barátnők.
    Hemzseg a kommentfolyam elnyomott házasságtól szenvedő, épp kilépőben lévő sértett egójú nőktől, akiknél mindig a másik volt a hibás. Akiknek 15 évig jó volt a másik, akik most hirtelen kígyót békát.
    Nem tudok azonosulni vele, és nem azért, mert nekem annyira idilli lenne vagy lett volna minden kapcsolatom, hanem azért, mert egyszerűen inkább voltam egyedül, mintsem nekem nem tetsző helyzetekben.
    Természetesen, mindenkit őszintén sajnálok, és persze megértek, akinek ez nem adatott meg, de elég rombolónak tartom ezt a fajta sértettséget, amiben emberek újabb 15 évet képesek lehúzni.
    Állandósult módosult tudatállapotban, ahol még mindig a másik tömegvonzása érvényesül.
    Ezekben a fröcsögésekben nincs jellemfejlődés, nincs igazi munka, mert a fejlődés nem másokról szól, hanem magunkról.
    Nem beszélve arról, hogy kisajátítják maguknak a feminizmust, ezzel a közönséges, ostoba érvrendszerű koppintásszagú stílussal, amit, én magamra nézve egyenesen sértőnek tartok.
    Nem gondolkodni tanítanak meg, hanem bunkózni, pont ugyanúgy, ahogy ezt a hülye hufinál megszoktuk.

    • Nekem ez a válaszom a jelenségre. Egy kicsit hökkenek, emlékszem az időkre, amikor majd megfeszülten, hogy szemléletes legyek, érveljek, árnyaljak, és mégis mindig azt kaptam, hogy milyen iszonyú önsajnáltatás megy itt, milyen agresszívak vagyunk, én tüzelem a nőket és szétverem a családokat. Szerintem nagyon nem mindegy, hogy mi az üzenet, amit a nőknek szánunk olyan helyeken, ahová sokan gyűlnek. Az nem annyira szerencsés, hogy “beintünk nekik, nem kellenek”, mert ugyan sokan beintenek, de aki húszéves meg szerelmes, az csak lesajnálóan mosolyog rajtunk, nyanyákon. Ők élni és koktélozni szeretnének borostás, szépséges fiúk nyakában, meg cuki ikreket. És ők még nem baszták el teljesen.

      Ugyanakkor van átfedés a kommentelők és a valóságok között, virágozzék ezer virág, és nem akarnék innen üzengetni. Nekem is kérdés, hogy mi a jó üzenet (a stílus megvan, azon nem állítok, bár kevesebbet poénkodom és utalok bennfentes dolgokra). Újabban az életminőségjavító napi gondolkodás, az életöröm és az erő megtalálása, a jó hangulat, információátadás, fogalmak elterjesztése, jelenségek vizsgálata és némi kritika.

      Én amúgy hiszek a dühben, az “elegem van” zsenialitásában, az erős üzenetben, de nem tudom osztani ezt, amit az első bekezdésben írtam. Ne legyen blogháború, de nekem további meglepetés volt a hatodik cés közösségi élet, az egy tömbben távozó, “Hannah Montanát már unjuk” jelenség, egyik napról a másikra switch, és kritikátlan tapsikolás. És ahogy ez szítva volt, és vagy-vagy kérdés lett.

      Meg aztán vannak, akik gratulálnak az új blogomhoz, ami eléggé zavar, főleg hogy rólam lehet tudni, ki vagyok, és nem tudom, az ott generálódó düh is rám tolódik-e.

      • “de nem tudom osztani ezt, amit az első bekezdésben írtam. ”
        Nem igazán értek egyet ezzel.
        Mi itt sokan, ha nem is mentünk/megyünk bele ilyen kapcsolatokba, úgy gondolom ez a jelenség létezik. Pontosabban vannak ilyen férfiak, akiknek ilyen a hozzáállása, ilyenek az igényeik. A fejünket ne dugjuk a homokba.

        • Persze, hogy létezik, én nem mondtam, hogy nincs ilyen férfi, sőt. Csak az ilyen férfiról nem tudom meg, hogy használ-e gumit, reszel-e, mi a véleménye a cicimről, mert kettő perc után (és huszonéves kor fölött) nem érdekes. Az első bekezdésben az összes férfi el van küldve a picsába, közben mi meg hej, de jó nők vagyunk, mindenki minket akar. Szerintem meg kurvára el kéne menni edzeni, valóban megerősödni, okosodni, szar kapcsolatokban nem előnymaximalizálni, és megmaradni tisztának.

      • Hú, nekem megint fogalmam se volt, hogy ez hozzád kapcsolódik. Még kicsit aggódtam is, hogy mindenki érteni fogja e link nélkül a jelenséget amiről írok:)
        Hát nem kicsit lepődtem meg most.
        Beletenyerelni meg végképp nem akartam, mivel teljesen kívülálló vagyok, egy ilyen oldalra sem kommenteltem még, és nem is akarok, üzenni meg végképp nem, én csak magával a jelenséggel vagyok inkább túltelítve.
        Nekem sem magával az üzenettel van bajom, sőt. Bátorítanék mindenkit, hogy akinek nem tetszik valami, mondja meg. Kerek perec.
        Nekem ez a nőkép, vagy inkább emberkép ami ilyen helyeken menő, egyszerűen nem szimpatikus. Aki 1 perc alatt gyorsul százra, ha neki valami nem tetszik, aki dúl fúl, aki írásban úgy káromkodik mintha beszélne, aki rögtön kimondja amit gondol elsőre, aki szerint forradalmi dolog a szopásról beszélni, és érvnek tekinteni, hogy ki az, akinek jó lenne, ha egy lyukon keresztül bedugnának egy farkat a szájába, na tessék senki, tehát a szopás nem jó, csak a szarszemetek bla bla.
        Buta, öncélú, modoros. Minden poszt berúgja a kocsmaajtót, csak nincs mögötte olyan minőségű és mélységű valós mondanivaló, hogy azért érdemes legyen.

      • Nekem tetszik az említett blog is (Ha arra gondolok, amire ti. De miért nem írjátok ki a nevét? Kérés volt, vagy van valami oka? Így olyan célozgatós-izélős jellege van, szerintem nem jó.)
        Szóval, annyi nőgyűlölő tartalom van a neten, hogy én minden feminista hangvételű blognak örülök. Dühös meg káromkodós, de van, amikor pont ez kell (te is írod). Oké, a beintésre és a “minden férfi hagyjon békén” szemléletre valószínűleg nem lehet egy egész élettaktikát felépíteni, de kezdetnek nagyon jó. Mert jól megfogalmazza, hogy mi az, ami semmiképpen NEM kell, nem jó, káros. (És ha ez megvan, akkor már lehet azon is gondolkodni, hogy mi az, ami viszont jó és építő, ami alapján fel lehet építeni egy új, méltóbb életet.) A blog nevét én úgy értelmezem, hogy itt le lehet vezetni a feszültséget, kiírni magunkból gátlások nélkül minden sérelmet. Mint egy dühöngőben. Gondolom, hogy a szerző meg a kommentelők zöme sem mindig ilyen vehemenciával él a valós életben, de jó, ha van az interneten egy felület, ahol az ilyen női hangok jelen vannak, és koncentráltan, felnagyítva mutatják meg a problémát. Hátha lesznek olyan emberek, akiknek pont így esik le, hogy mekkora baj van.

        A hatodik cés jelenségből én csak annyit láttam, hogy van több név, akik régen itt is kommenteltek. De hogy ez egy ilyen vagy-vagy dolog lett, az új. És direkt szítva volt? Nem látok bele a történésekbe. Mezei olvasóként csak azt gondolom, hogy basszus, ne már, itt van két jó blog, sok jó gondolattal, nem akarom, hogy ebből megint oldalakat meg ellenségeskedéseket generáljanak. (Ráadásul úgy, hogy az internet jellege miatt alapból nem jelentetek konkurenciát egymásnak.)

        Nem tudom, miért keverik ennyien a két blogot. A szerző többször is leírta, hogy ő nem te vagy, még egy külön bejegyzést is írt a témában. De értem az aggodalmat: te arccal, névvel vagy itt, és elég, ha akár egy dühös idióta van…

        • Szerintem az üzenet és az érvelés nagyon nem mindegy. Velem többen nagyon furán viselkednek ottaniak. Az említett bejegyzés közben eltűnt onnan. Engem az érvek érdekeltek ebből, én a bejegyzés erejéig akartam foglalkozni egy konkrét témával. Az interneten is van konkurencia, meg még sok emberi történet. Nekem furcsa, ha valaki itt nagyon lelkesedik, aztán eltűnik, és ugyanúgy csápol ott, mintha mi sem történt volna, ezt neveztem hatodik césnek. És voltak többen, akik úgy indítottak itteni több éves jelenlét után blogot, hogy abban semmi rossz íz nincs.

        • Meg az is lehet, hogy tévedésben voltam, hogy engem mindenki a gondolatokért meg az irodalomért olvas. Nem, van, akinek düh kell meg olyan üzenet, amivel könnyen lehet azonosulni, meg még a netes partylife. Mindenesetre innen, tekintve azt, ahogy a blog és a közösség itt alakult, meg ahogy ki kellett taposni az utakat, és ahányszor szarkeverés meg bántás volt az olvasóktól, nem ilyen egyszerű a kép, hogy mindenki írjon blogot, és de jó, hogy erősek a nők.

          Ja, és sok dühös idióta van, mind engem vádolnak, és azok is oda igazoltak, akik a dühüket gerjesztették, és akiknek ez showműsor volt.

        • Én nem tudtam, hogy a két blog között ellentét van, lemaradtam az egészről.

          Nagyjából, ha ráérek, olvasom az ottani bejegyzéseket is, erősnek és keménynek tartom a stílust, de épp ezért gondolom, hogy sok ember számára befogadható, mert egyszerű és egyértelmű. Egyetértek Elanor véleményével – fontos dolgokat mond ki, és a stílus nyilván arra szolgál, hogy átlépje az ingerküszöböt. Nekem néha túl agresszívnak hangzik, ahogy a szerző fogalmaz, de ismerve őt erről a blogról, ez nem meglepő.

          A kommenteket nem igazán szoktam nézni, és ritkán kommentelek, mert hozzátenni nem nagyon tudok semmit, időm meg aztán végképp nincsen. Azt láttam, hogy sok régi itteni kommentelő, aki ide már nem ír, ír oda is, de nem tudtam, hogy választani kéne a két oldal között.

          • Csak futólag olvastam néhány bejegyzést. Többnyire nem keltették fel érdeklődésemet,mert nem foglalkoztat annyira a téma,vagy nem olyan értelemben ahogy íródnak.
            De olvastam egy bejegyzést amit imádok.

        • Hú, hát én nem csak egyet láttam a facebook falamon, ezért nem is gondoltam, hogy egyet ki kellene ragadnom. Én nem a blog-közösség-hatodikcé alapján nézelődöm, hanem ami érdekes az ismerőseim megosztásai, kommentjei között, arra rákattintok én is. Nem ismerem a hátteret, és ilyen mélységeiben nem is érdekel, én megnéztem pár ilyen frissibe alakult blogot, és arra jutottam, hogy kérdeznék.
          -A hufnágelnél ugyanez a stílus, az elagyolt, oredenáré görbe tükör miért zavar olyan sokakat? Hát nem lehet egy hely a nagy és szélessávú interneten, ahol a férfiak úgy egymás között, őszintén a nőkről, a pinákról, és az azzal járó kellemetlenségekről írnak gátlások nélkül?
          -Hát kit zavar a kuruc.infó? Hát annyira sok a zsidóbarát médium, és a cigány úgy a la natúr, annyira jó végre egy hely, ahol elnagyoltan, de azért kimondják a léngyeget, miszerint a cigányok bűnözők, a zsidók meg a világ összeesküvői.
          -Ha az ügy nemes, akkor mindent lehet?

          Igen, néha kell az indulat. Kell a szókimondás. Csak amit én ott láttam, az uszítás.

          Ezért nem mindegy a stílus. És persze, nehezebb értéket teremteni, mint uszítani, és kétség nem fér hozzá, hogy sokaknak meg csak az jön be, mert sajna a nők mentális állapotának javítása nem igazán szerepel egy kormányprogramban sem, és sokakban nincs már semmi, csak egy alaktalan düh a világ ellen. Csak ne nevezzük akkor ezt már egy konstruktív, és építő dolognak. Mert hosszú távon én egyenesen károsnak tartom. Egy egészséges személyiség nem akar magáról, a partnereiről, a világról faék egyszerűségű trágár tőmondatokat alkotni, nem éri be egy hatodik cés érvrendszerével, illetve nem kell neki beérnie. Csak ha ez az általánosan elvárt, és ez jut neki.
          Az én álláspontom szerint, nem ezt kell erősíteni. Nem erre kell rágyúrni, és nem ilyen emberekkel kell egy tisztább, szebb (majdnem leírtam hogy biztonságosabb, csak az olyan libressreklámos lenne) tárásadalmi struktúrát álmodni.
          (Nagyon szívesen vitázom erről, mint jelenségről, csak ne úgy legyen bállítva, hogy én keverek bármilyen blogot, vagy hogy én konkurenciának élném meg, mert erről szó sincs, és ezt nem is tudom érvként tekinteni a vitában, tehát az utolsó bekezdésedre, ezért nem reagálnék többször)

        • Elanorral értek egyet. Miért ne működhetne a két blog párhuzamosan? Más a stílusuk, az eszközeik a meggyőzésre, és valószínűleg a célcsoportjuk is, ettől még lehet közös metszet.

          Én egyébként azt hiszem sehol se vagyok tipikus olvasó, már csak az életkorom miatt is, de ettől még itt is tetszenek az írások és ott is. Nyilván másképp olvasom a kétféle blogot, mert különbözőek, és mindkét helyen van olyan bejegyzés, amit egyszerűen csak nem értek, vagy az életkoromból adódóan nagyon másképp látok.

          • “Más a stílusuk, az eszközeik a meggyőzésre, és valószínűleg a célcsoportjuk is, ettől még lehet közös metszet.”
            ez a “közös mertszet”nagyon építő. Köszönöm Nitta 🙂

    • Egyet nem értek. Hogy az a blog jó-e vagy sem, hasznos-e vagy sem, az egy dolog. Nem szeretném megmondani, és nem látom, hogy megalapozottan lehetne a blogról azt állítani, hogy magában rossz. Hogy nem tetszik, az rendben, ez egy vélemény, a tied. Szóval azt nem értem, hogy ha a blog neked nem fekszik, akkor miért olvasod? Nem árt, nem bánt téged, többször leírta a blogger – bár már ritkábban, mert minek újra -, hogy tudja, hogy vannak normális pasik is biztos, de nem azokról ír.

      • Ez az örökös miért olvasod kérdés az internet világában. Azért olvasom, amiért elolvasom a kurucot is néha, elolvasom a gazdaságpolitikai híreket, vagy a színházi kritikákat, vagy amiért megnyitom a fucking love sciencet.
        Hogy tájékozódjak. Hogy aztán véleményt formáljak jelenségekről, hogy tudjam, hogy az ismerőseim miket olvasnak, hogy mi a trendi, hogy tágítsam a tudatom, hogy szórakozzam esetenként, vagy hogy felháborodjak, esetleg írjak a témában.
        Így működik ez. Nem megyek oda oltogatni sehova, ami szerintem egy ilyen trollokkal teli univerzumban már egy erkölcsi szint, nem ártok vele senkinek, hogy elolvasom, és nem értek egyet. Hát nem is értem, hogy merülhet fel egy ilyen kérdés a mai világban, hogy miért olvasod?

        És nem, nekem az sem érv, hogy a kurucon egyszer elpöttyintették már, hogy vannak normális cigányok is, csak ők most nem velük lesznek elfoglalva.
        Én nem olvastam a blogger minden bejegyzését mindenhol, nyilván a tájékozottságomat mutatja a témában, hogy én egyenesen több oldalra gondolok ilyenkor, és nem egy ember, egy véleményére. Én Btk.-ba illő uszító szövegeket olvastam helyenkén…
        És nem értek egyet azzal, hogy a cél szentesíti az eszközt, sőt még azt sem gondolom, hogy ez eszköz lenne.

        • Jó, a pontos kérdés az lett volna, hogy miért húzod fel magad rajta. De jó, közben ezt is kifejtetted.
          “Nem megyek oda oltogatni sehova, ami szerintem egy ilyen trollokkal teli univerzumban már egy erkölcsi szint” Hát ez tény.

        • Hát, azért ha jól emlékszem (ha rosszul, akkor hülevagyok) mi is le lettünk oltva (a Bezzeg), pont akkor írtad általánosságban hogy milyen közönséges, fujjjj, amikor a legirodalmibb szerzőnk írása volt épp kint Amrita Shel-Gilről, előtte pár könyvajánlóm, ténylegmá. Fel is húztam az orrom akkor rendesen. De mivel nem oda mentél beszólni, hát csöndben maradtam, itt nem én főzöm a kávét.

          És azért a fucking love science nagyon más, mint a kuruc.

          Én csak tippelek melyik blog lehet, pár ismerős nicket láttam a kommentelők közt amire tippelek, de mivel ritkán olvasom (azt hittem, egy személyes jó cimborámé, de nem, csak olyan….) ezért részleteket kb. semmit (meg én ugye itt személyes ismerős nem vagyok senkivel, blacival van egy közös cimbink és annyi)

          • Nem értem, hogy hogy jön ez ide?
            Ha akkor felhúztad az orrod, de nem szóltál, most miért teszed? Mit szeretnél vele szemléltetni? Szerinted mi a párhuzam?
            Az, hogy számomra még ez a legélhetőbb blog mostanában, és ezért ITT, kommentelek, és nem máshol, az neked miért fáj? És az, hogy sokszor feltör belőlem, hogy annyira azért nem nagy a (magyar) internet, mint amennyire látszik, mert a nőknek szánt felületek számomra legtöbb esetben gagyik és olyan üzeneteket hordoznak, melyekkel nem tudok-akarok azonosulni, kérdem én mi okot ad neked arra, hogy megsértődj?
            Ártó szándékom nem volt, oda be nem tenném a lábamat,ráadásul azt a mondatomat, amit kiemeltél, egy olyan kontextusból szedted, ahol a babaügyes blogokat, mint közegeket firtattam, egyszerűen nem jövök rá, hogy mi okod van mégis úgy itt egy totál más véleményem miatt támadni, hogy még a “nevemet” se jegyzed meg rendesen. Mit akarsz mondani vele?

            És többek közt, ez az a stílus, amit én közönségesnek tartok, nem csak a te blogodon, hanem sok másén is. Amikor személyeskedve, odavagdalunk érvnek látszó súlyos dolgokat a másikhoz, és elkezdődik a habverés, hogy kinek van igaza, hogy de azt mondja, hogy a kuruc azért nem ugyanaz…de. nekem.ugyanaz.
            És Én nem esem hasra egy könyvajánlótól, a műfajától ráz a hideg, hogy úgy mondjam, mindig az iskolás olvasónaplók jutnak eszembe, a Kis Hercegről, ahol anyukám írta az olvasónaplót, én meg szépen körberajzoltam kígyóval, meg rózsákkal, és ÉN ezt vállalom, és Én ezért is nem megyek oda (sem) ezeket olvasgatni, Én nem vagyok egy könnyű kis lektűrolvasó, számomra a humor nem játék, és Én ezért is nem olvadok bele egy soktízezres blog olvasótáborába, és Én ezt meg merem fogalmazni, ha kell, és témába vág, akkor le merem írni, itt és most totál másról máshogy volt szó, szóval innentől kezdve passzolok.
            És akkor nem mennék bele, hogy az általam akkor másik három blogról akkor és ott miket és miért gondoltam-írtam, mert tuti jön valaki a Mammamiról, és beírja, hogy akadjon a torkomon egy biokölesgolyó ha ilyen paraszt vagyok, hogy van pofám nem olvasni őket se.
            és most már baromira bánom, hogy a coming outom a női hufnágelről ekkora port kavart, ha tudom nem kezdek bele.
            Éva, elnézést kérek, a továbbiakban tényleg tartózkodom a személyes kritikai megnyilvánulásoktól. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni, csak ez itt egy ilyen őszinte tisztásnak tűnik, és most kicsit több időm volt.

        • Az rendben van, hogy a ferfiak is tombolhatnak valahol, miert is ne…de nem szerencses az emlitett blogot a hufnagel- felevel osszevetni. Az emlitett blogger a “lazadok duhevel” ir, olyan valaki, aki mar megtapasztalta a rendszer hibait, mig a hufin a kedvezmenyzettek onelegult, gyakaran a vegletekig primitiv tombolsa es egyertelmu nogyulolet folyik. Eleg nagy az asszimetria szerintem.
          A stilusrol lehet beszelni, de az meg izles kerdese, van aki azt a durva stilust szereti.
          “Megoldast nem ad….” Milyen megoldast? annyit biztos kinal mint mas blogok,(csak maskent) miszerint probaljon meg mindenki melto eletet elni, ne engedje hasznalni, elnyomni magat. Eros szavakkal, de van akinel ez er celba.
          Ezt a kritikadat ott is kifejthetted volna vagy inkabb csak ott, en ugy erzem legalabbis.

          • Az említett blogger nem a lázadók, hanem a sértettek dühével ír. Nagyon sok igazsággal és nagyon sok fölösleges általánosítással.Mindig gyanús, ha az egész világ szembejön.

            • “A sértettek simán lehetnek lázadók. Akit megsértenek, meg van sértve.”
              Igen.
              Ha valaki úgy érzi,hogy kell mondja a magáét,hát mondja, amíg úgy érzi hogy elég. Nekem nem a másik blogger tűnik elfogultnak hanem azok a kommentelők akik itt visszaadták a babarongyokat .

            • Anna, ezt majd vitasd meg vele. Nem eldonteni akartam azt, hogy milyen pozicibol ir vagy ot mi vezerli, csak hasznaltam egy szot amivel arnyalni szerettem volna, hogy miert kulonbozik az a stilus a hufietol. Lehet, hogy nem megfelelo, de felolem serett duh is lehet az ove, nem ezen volt a hangsuly.

        • Eddig volt egy tippem, de most már elbizonytalanodtam. Amit én szoktam olvasni, azt nem tartom károsnak. Szókimondó, kemény, de nagyon éles meglátásokkal.
          Hogy ki olt kit. ki ellen, azt nem tudom, nem követem ezeket az eseményeket.

          • Szerintem ugyanarra gondolunk mindnyájan. Én konkrétan, azért tartom károsnak, mert nem törekszik megoldásra, én személy szerint nem szeretném tíz évig ugyanazokat a köröket futni. Semmilyen célt nem szolgál hosszútávon a stílus. Engem taszít. A legutolsó pedig, hogy számomra bűnbakkeresésről szól. Nem kedvelem különösebben a legtöbb pasit, de amiben sáros vagyok azt már ne kenjem másra. A páromra , a rendszerre …

          • Hát akkor én “sáros vagyok” abban, hogy nem akarok házi cseléd lenni egyetlen egy férfi oldalán sem. Én a kapcsolatokat úgy képzelem, hogy felnőtt emberek egyeztetünk, megbeszéljük egymással a kettőnk életét érintő kérdéseket. Nem a férfi dönt egyedül a fejem felett, nem állít kész tények elé, nem várja a kiszolgálást, a szexszet, a gyereket nem tolja rám, nem vág a szavamba mások előtt, nem beszél velem úgy, mint egy gyerekkel, de leginkább nem úgy mint egy idiótával.
            Ahhoz, hogy megismerd a másikat, valamennyire bele kell menjél a kapcsolatba és az a nagy büdös tapasztalatom, hogy pár hét ismeretség után kiderül, hogy alap elvárás a férfiak részéről, hogy nyomjam a háztartást egyedül, legyek csinos, szexre szolgálat készen, amikor ő akarja. Legtöbbjükben nincs igény, hogy beszélgessenek a nővel, legyen szellemileg, érzelmileg is tartalmas kapcsolat.
            Az, hogy kiszálltam ezekből a kapcsolatokból, a saját lelki erőmnek köszönhetem. Nem vagyok elhízott, nem vagyok igénytelen, sem 8 általános végzettségű, mégis kaptam én is rengeteg kritikát.
            Tehát, az hogy nincs baj a rendszerrel, ez óriási ámítás bocs!

            Nem törekszik megoldásra? Dehogynem. Pont azt mondja, hogy bájosan, kedvesen ezt elég nehéz lesz megváltoztatni.

            • Ki, hol írt olyat, hogy nincs baj a rendszerrel? Komoly, hogy ezen a blogon, amely megduplázta a rendszer szó gyakoriságának netes előfordulását, ez felmerül?

              Az, hogy baj van a rendszerrel, viszont sem logikailag, sem a gyakorlatban nem jelenti azt, hogy a nők igen gyakran ne ragadnának bele abba, amiből ki is léphetnének, hogy ne pótcselekvések, improduktív harag, ezoterikus zsákutcák, önigazolás, mások erős mondatai fölötti bólogatások és játszmák vigyék el a cselekvésre is jó energiákat.

              Igen, a saját erődnek köszönheted. Hiszek az olvasó erejében.

            • “A legutolsó pedig, hogy számomra bűnbakkeresésről szól. Nem kedvelem különösebben a legtöbb pasit, de amiben sáros vagyok azt már ne kenjem másra. A páromra , a rendszerre …”karinaingridmayer
              – január 19, 2015 14:10 szerint:

              Éppen azért írtam le a saját észrevételeimet egyrészről, hogy annak ellenére, hogy nem voltam benne sokáig a tré kapcsolatokban, látom, hogy mennyi érzelmileg üres férfi van, hogyan szipolyozzák ki a nőket.
              És döbbenetes volt azt is látnom, ahogy pár barátnőm beállt a sorba, diplomával, tanult, értelmes nők, kérdés nélkül vitték egyedül a háztartást, a pasija meg jaj ő fáradt a munka után, és minden nap főzte neki a másnapi ebédet a munkahelyére, mert a pasi nem eszi meg az üzemi kosztot, eltűrték a megaláztatást. Én sem értem, ha valaki így él és nem lázad, nem változtat. De én is éreztem a bőrömön, milyen ez, amikor nyomnak le a szarba, amikor a szavadat semmibe veszik, kritizálják a testedet, amikor kijelentik, hogy a nő dolga a háztartás és a gyerek, és értelmes párbeszéd sem kezdődhet el.

              Nagyon kevés az értelmes, jó érzésű, lelkileg egészséges férfi, és ebből kell válogatni. És sajnos keveseknek jut a “normálisakból”. Egy férfi barátom mondta, hogy Dunát lehet rekeszteni idióta férfiakból. ha már férfi mondja, csak látja a saját cimboráin, hogy milyenek.
              Én sem tudok sok nővel azonosulni, furcsák, érthetetlenek számomra.
              De ez nem változtat azon a tényen, hogy a legtöbb férfinak rendkívül egoista a hozzáállása a párkapcsolatokat tekintve.

              “mások erős mondatai fölötti bólogatások és játszmák vigyék el a cselekvésre is jó energiákat.” Igen ez igaz, és ezért olvaslak, de olvasok mást is.
              De ez az olvasó felelőssége is részben, mennyire hagyja magát befolyásolni vagy képes arra, hogy kontrollálja a külvilág hatásait.

            • Ne haragudj, először is nem írtam azt, hogy nincs baj a rendszerrel. Másodjára, a legtöbb pasit is nő nevelte, tanította, igyekezett szocializálni, jó példát mutatni neki. Harmadik: tény, hogy az a rendszer amit kritizálunk sokkal jobb mint a 100 évvel ezelőtti ( hála feminizmusnak és a műszaki fejlődésnek). Négy, már nem vagyunk egy férfi tulajdona (elválhatunk, otthagyhatjuk (ha van rá lehetőségünk)). A mostani lányoknak mi szolgáltatjuk a példát, ezért külön örülök annak, hogy erős és független vagy, több ilyen kell. Erre gondoltam, amikor a saját felelősségünket pedzegettem
              “…Nem törekszik megoldásra? Dehogynem. Pont azt mondja, hogy bájosan, kedvesen ezt elég nehéz lesz megváltoztatni. …” ez nem megoldás, hanem erőszakosabb módszerek előtérbe helyezése lenne. A rendszer részei, a szüleim, testvéreim, rokonaim,barátaim… nem óhajtok velük harcolni, küzdeni.
              Viszont szeretnék egy élhető életet, ami mindenki számára elfogadható, és konszenzuson alapul. Sokak szerint ez gyávaság, mert nem akarok hősöket sérülteket egyik oldalon sem. Lehet. Én már fetrengtem a földön saját véremben és hányadékomban. Az ellenségemnek sem kívánom.

            • karinaingridmayer, hozzád kapcsolódnék, csak ott már nincs válasz gomb:
              “a legtöbb pasit is nő nevelte, tanította, ”
              PONT ezt próbáltam nagyon sokszor kihangsúlyozni. Hogy tényleg nem kéne úgy tenni, mintha ők a Marsról mi meg a Vénuszról jöttünk volna, és a párkapcsolatban találkoznánk először.
              Rengeteg olyan anya van, aki vérlázító kettős mércével neveli a gyerekeit, és erre még akkor is láttam példát, ha három fia és egy lánya van. Akkor is a fiúknak lehet hússzor annyit és nincs indoklás..
              Olyat is láttam már, aki addig volt önérzetes nő, ameddig fia nem született, akkor meg a fülem hallatára ilyeneket gügyögött neki szoptatás közben, hogy “és majd ha nagyok leszünk, minden lányt megszerzünk, de egyiket se vesszük el”, hogy meghűlt bennem a vér. Nem libákról beszélünk, nem tanulatlan, nem érzelmileg fapados nőkről, és ilyenek jönnek ki belőlük, ha fiút hoznak a világra.

              • Tisztelettel kérdezem egyrészt, hogy eközben a nevelés közben hol voltak a férfiak (azért hogy a nőkre van lőcsölve az egész, és még szarul is csinálják, na!), és még azt is, hogy qui prodest?, kinek az érdekét szolgálja, hogy egy fiút ilyennek neveljen.

                Ki hitte valaha, hogy a nők kívül esnek a patriarchátuson, nem részesei az egyenlőtlenségnek, az elnyomásnak? Ugyanazzal a male gaze-zel nézzük egymás testét, házasságát, döntéseit, kurvázzuk le a szeretőket stb.

                Soha nem férfi-nőről van szó, hanem hatalmaskodás és igazságosság ellentétéről.

            • Matifa, szerintem ez hasonló jelenség, mint amikor a gyermekből csakazértis orvos, ügyvéd, sportoló, művész lesz, mert a szüleinek nem sikerült. És sajnos pont ezért nem meglepő.

            • Nem mondom, hogy ez mind nincs benne, biztos benne van. De ez az a pont, ahol nem hiszem, hogy ne lenne egyeni felelosseg, es lehetne kizarolag kifele mutogatni. Nem muszaj agyatlanul tovabbvinni a mintat. Ha jol emlekszem, te is leirtad egy parszor, hogy nem voltal sokra ertekelve otthon a batyaid mellett, aztan a sajat eletedben megis sikerult valtoztatnod.

            • karina, natifa Lehet, hogy nem ugyanarról a blogról beszélünk.
              Teljesen egyet értek azzal, amit írtatok, én is így gondolom.
              Engem taszít, megrémiszt az ilyen nők viselkedése és felfoghatatlan számomra, a példákra gondolok, amit írtatok.
              Viszont engem az zavar, mintha felmentenétek a férfiakat a saját viselkedésük alól. Ne csak a szocializációt tegyük felelőssé, azért ebben a férfiak is benne vannak.
              Egy jóérzésű, egészséges lelkivilágú, kulturált, intelligens férfiban miért nem merül fel, hogy gáz ahogy az egész társadalom viselkedik a nőkkel. A legtöbben miért fogadják el a kiszolgálást és ezer más dolgot a nőktől?
              Hogy nem nézem végig a tévé előtt dögledezve, ahogy a másik este 101h-ig a konyhában robotol, hogy nem beszélek a barátnőmmel, feleségemmel tiszteletlenül, nem ugráltatom, nem használom ki, nem erőltetem rá a sexszet.
              Van tudat és önkontroll is! Ne fogjunk mindent a nőkre, a szocializációra.
              Én sem rúgok bele a hajléktalanba, aki az utcán fekszik.

              • Én igyekszem nem felmenteni senkit, viszont nem hiszek az ellenségképzésben és a démonizálásban. Igyekeztem mindig az igazságtalanságra dühösnek lenni, nem egyes férfiakra. Igyekeztem önreflektív lenni, nem elvenni mások hitét, örömét.

                Most jött egy keresőkifejezés:
                “férjem erölteti a szexet nekem fáj utána mit tegyek?”

                Férfiaktól az szokott jönni, hogy “felesegem nem kivanja a sexet mit tegyek”

                Így néz ki ez a másik oldalról.

                Eléggé örülök, ha idetalálnak ezekkel a keresőkifejezésekkel, remélhetőleg olvasnak is.

                Én a kölcsönös, szeretetteli és humán szexet méltatom, és borzadok a megalkuvástól, de nem szeretném tagadni, hogy sok házasságban tényleg ellaposodik a szex, valamint hogy a szex nem lehet játszmaeszköz, és oké, ha nem akarjuk, akkor ne legyen, de én azt se csodálom, aki nem bírja a szextelenséget, és robbant. Akkor viszont hirtelen birtoktárgy lesz, az a szemét férfi. Azért ha nagyon régen nincsen kölcsönös, lelkes szex egy házasságban, akkor felmerül a kérdés, hogy jó-e ez így, szextelenül fogunk élni eztán.

              • “egészséges lelkivilágú, kulturált, intelligens férfiban miért nem merül fel”
                Abban felmerül.
                A másik, hogy nők nevelik a gyerekeket, a fiúkat is olyanná- Már felmerült, hogy és az apa hol van a képben. Hát elmondom: ott van ő is. A sörrel a kezében TV-t néző, vacsorát követelő és kritizáló, marhára műszaki zseni, de mosógép három gombját kezelni nem tudó minta. Nesztek, gyerekek, ez a férfi, fiúk, kövessétek, lányok, keressétek ezt a mintát.

  4. Én most találtam meg kb három napja. Nem tudom, ki írja és nem foglalkoztam a köztetek lévő viszonnyal, azzal sem, hogy van-e efféle. Szerintem vannak fontos és korrekt posztok ott, csak rettentően a padlóra tesz némelyik.

    • Nem kell az olvasónak semmi ilyennel foglalkozni, sehova sem állni, nem is én vettem elő a témát. (De én a blogger vagyok. Meg sokan tudják azért, hogy mi zajlott a tömeges távozások idején. Én meg sosem tudom, ki mit tud, kitől, pl. olvasta-e az akkori posztokat, kommenteket, amikor ezek zajlottak, vagy mástól tudja. Ezért úgy kell tennem, mintha ez nem lenne, mert nem dolgom elmesélni, mi volt. Engem nagyon megviselt, és nagyon igazságtalannak érzem, főleg az anyázó e-maileket. Ha most említi valaki, akkor viszont elosztom sokkal, ami bennem van, és elmondom azért.)

      • Én azt hiszem, nagyrészt olvastam, de nem mindent értettem, és nem is olvastam olyan sokkal régebbtől, úgyhogy nem állt nekem össze a szakítók személyisége, indítékai, nem is akartam ebben nagyon elmélyedni és igazából annak drukkoltam, hogy legyen már vége mielőbb.

      • Örülök, hogy nem kell sehova se állni. 🙂 Engem ez nyomaszt, mármint nem az, hogy szerinted kéne valahova állni, hanem, hogy ilyen nagy a megosztottság, és nem is értem miről van szó, ami alapból nem érdekelne, csak folyton előkerül a téma. (Értem, hogy nem te hoztad fel, és szerintem is lehetne értelmesebb dolgokról kommentelni, úgyhogy asszem ezzel be is fejezem.)

      • Elmúlt vele együtt az a bennfenntes csirkefarm fíling. Lehet újra normálisan beszélgetni, anélkül hogy magasabb rudakon ülő rangidős szárnyasok véleménye dupla pontszámmal és hangerővel szólna, vagy sandán méregetnének, hogy minek szólsz bele. És kikoptak az “én legitimálom” meg a “az egzisztencia sápadt paraboláján túl” jellegű kifejezések.

        • Ó.

          Eleinte ők se ilyenek voltak. Valahogy eszkalálódott ez, elindult, mint egy lavina, egy nagy őrület lett az internetezés, a rengeteg ember, mindenféle kapcsolatok és akciók és információk, én azt éltem meg, hogy mindenki a barátom, ekként elvárásai vannak, például itt építi a szakmai életét, saját projektjeit, mindenhez közöm van, de közben kibeszélnek, végül szemrebbenés nélkül, hogy csak én értsem, egymásra kontrázva beszólogat kommentben, meg jobban tudja nálam az életemet. Szóval közeli barátom lett, ami konfliktusokkal is jár, de nekem nem szólt róla (valójában csak odacsapódott másokhoz). És a sértődés azon, hogy “az olvasó nem barát”. Miért, az? (Van, aki az, de mást jelent a kettő, és akkor le kell a rajongást hántani belőle.)

          Sajnálom a veszteségeket, lett sokféle, de ahogy a szar elválik a májtól, az mindig hasznos folyamat.

  5. sajnalom.
    nekem kulon FB profilom van az itteni nevemmel, es ismerkedtem meg itteni olvasokkal, de csak arra hasznalom hogy ne offoljak itt szet temakat, mert itt jo beszelgetesek vannak, es kar lenne masfele elvinni a dolgot (meg nem is fair…).
    ha valami zsenialis otletem van akkor beirtam a konyves oldalra (ti irjatok: konyv), aztan annyi.
    olvasom mindket blogot, ha sok idom van, de ha csak keves – ami mostanaban gyakoribb – akkor itt vagyok.
    es nem beszelek meg senkit senki hata mogott, foleg azert mert csak azokat ismerem akik FB-n ismeroseim, veluk meg tenyleg arrol beszelek ami miatt itt felajanlottam nekik hogy keressenek meg FB-n.
    en koszonom Evanak, jo itt lenni.

  6. Én ezt most alig értem. Illetve értem én, de nem akarom. Az a másik blogger már korábban is írt, volt neki egy igen masszív követőtábora, akiket ideirányított, hogy olvassanak, okuljanak. És jöttünk és örültünk. Amikor a blogger újra lett, akkor meg annak örültünk. Nem fordítottunk hátat, nem választottunk, nem vagy-vagy. Ki mondja azt, hogy ha itt jó nekem, ott nem lehet, vagy fordítva? Miért kell ezt így?
    “a szar elválik a májtól” Tessék? Mi a szar és mi a máj? Mi van??

    • Nem, ezek egy bizonyos, belsőbb körben történtek, de azért több tucatnyi ember van érintve.
      Én nem ismerem a világ összes blogjának összes olvasóját, azokról írok, akik itt voltak.
      Tényleg nem kell választani, csak az a bibi, hogy többen, akik korábban itt voltak aktívak, roppant ellenségesek velem.

      Máj: tényleg jót akartak, a szövegek érdekelték őket, fel tudják mérni, hogy én meddig terjedek, és hogy mi az, ami jó nekik itt
      Szar: hátbatámadtak igen keményen, önigazolást kerestek, dafke az orrom alá tolják, hogy nézd csak, milyen jó ez a blog!, nem válaszolnak e-mailre, kiszervezték csevegéssé a blogot, súlyosan szétbeszéltek engem

      Elválik a szar a májtól: kiderül, kit mi mozgat, valóban vulgáris, elnézést.

  7. Én annyit mondok, hogy elkerülhetetlen volt, hogy erről valamikor szó essen, és az is, hogy sokan ne értsék a részleteket, előzményeket, amit sajnálok, de nem tudok rajta segíteni. Nem egy sima másik blogról van szó, amin mi itt unalmunkban rugózunk, mert kicsit “olyasmi” és “konkurencia”, nem bloggeri fintorgás, és nem is személyeskedés, hanem a közösségnek egy innen kinőtt, nagyon gyorsan elkülönülő története, rengeteg érzelemmel meg indulattal meg blogon nem látszó előzményekkel. Az a blog sem ilyen lenne, ha előtte ugyanazek az emberek nem formálódtak volna itt hónapokig-évekig, akik most részben új nicknéven vannak ott. Tudom, hogy ők nem hiszik el ezt nekem, nem is nekik írom.

    A csakazolvassa tele van mások linkjeivel, mindenki nyomta és nyomhatta itt a saját dolgait, a blog születésnapján olvasó kapott ajándékot, engem senkinek a semmije nem zavar, nem is az, hogy hirtelen megszaporodtak a donate funkciók, én nem leszek gyengébb ettől, tőlem nem lehet elvenni a sztorimat, nem azt féltem, és nem azért nem tudok lelkes lenni, meg kölcsönösen ajánlani egymást, mert csak én lehetek blogger, vagy mert kicsit leegyszerűsítőnek, önigazolónak és kiabálósnak érzem amazt, mint azt eléggé árnyaltan próbáltam kifejteni a posztban. Csináljon mindenki, amit akar, az istenért, ne írjátok már le ennyien, hogy mit kommenteltek és kikkel tartjátok a kapcsolatot, de nekem ehhez a sztorihoz barátságok megtagadása, bizalmak felmondása, érthetetlen reakciók, jelszókiszivárogtatás, zavaros motiváció, követhetetlen szövevény, indulatos levelek ragadnak. Ez az egész “úgy teszünk, mintha soha nem is ismertük volna”, te ne kommentelj itt, ez nem a te sztorid, ez döbbenet. Az ottani Az ügy című írás alatt történt ennek egy része.

    Itt azok, aki ott kommentelnek, védelmükbe vették, mint a saját egyik olvasmányukat, hogy miért ne, jó az, és jó is, de ha itt engem kérdeztek, akkor én nem tudom eljátszani, hogy ez a sok minden nem történt meg, és igenis, lehetett volna ezt szebben is csinálni.

    • En egy bejegyzsenben olvastam toled hsz.t ami tiszta es artatlan volt, meg is leoltott erte a blogger es ugy hatott mintha o kioktatonak tartana. Nekem sem tetszett, nem ertettem mert igazsagtalannak es urugynek ereztem. De itt most nyilvanosban nem fejtem ki, hogy miert.

      • Nem volt teljesen ártatlan, elismerem, mert egyrészt idegesítenek a patetikus irodalmi tévhitek (mint magyartanárt), másrészt az elég döbbenetes, ha valaki kijelöli magát az Ügy szószólójának pár hét blogolás és figyelemkeltés után. Valószínűleg erre reagáltak úgy, ahogy, a maguk szempontjából igazuk van, és valószínű nagy para, hogy jaj, ne tűnjünk utánzatnak, ezért kell vagy elismerni engem, vagy agyonhallgatni. Eléggé megkerülhetetlen tény, hogy sokan itt erősödtek meg, itt voltak nagyon rajongva, jó hangulatú közösségben hosszú hónapokig, és az is, hogy azóta felém pengeszájú némaság van.

        Az a november 6-iki poszt, miszerint “én nem ő vagyok, soha nem feledem, honnan jöttem és nem tagadom meg”, kikerült, majd eltűnt. Küldtem valakinek a linket, aki nekem gratuált, és mondta, hogy nincs ilyen tartalom.

  8. Sajnálom, ha a blogolást valaki presztízsharcnak tekinti.
    Ez kb olyan, mintha Tolsztoj haragudna Vonnegutra, mert őt is olvassák.
    Az, hogy ki hova kommentel, szerintem legfőképp szabadidő és véletlenek sorozatának kérdése. 🙂

    • …hacsak nem az egyik blogból nőtt ki a másik
      …hacsak nem egy összetartó közösség részeként, személyes ismerősként is, egymással blogon kívül is kapcsolatot tartva, magánéleti dolgok ismerőjeként megy át egyik csoport máshova egy sok szempontból gerjesztett, eszkalálódó konfliktus után

      • Ehhez nem tudok hozzászólni, mert kb 2 napja láttam meg ezt a blogot, nem ismerek innen senkit, meg az előzményeket sem, és csak a kommentek alapján éreztem úgy, hogy meg kell nyilvánulnom (más oldalon láttam már blogrivalizálást), de legjobb lesz, ha nem folyok bele. 🙂

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s