Nincs benned béke.
Azt mondja egy keresztény ismerősöm.
Hát nincs. Bennem küzdőszellem van. Mindazért, amit helyesnek tartok, és az ellen, amit visszásnak. És kitérni, hallgatni sokszor bűn.
Mármost, a tágabb környezetem tagjai, á, nem is: az emberek általában (ó, hogy én ezt így leírom valaha, nem hittem volna) utálják a feszültséget, a konfliktust, azt, hogy én megosztó személyiség vagyok. Mindenki meg akarja mondani nekem, hogy én ezzel ne töltsem az időmet, nem ér annyit, illetve hogy diplomatikusabban kell, okosan, ne szerezzek ellenségeket. Hát ezt így nem lehet, hát te mindenkivel összeveszel.
Például szóltam az értekezleten, hogy az “akkor a fiúknak foci, a lányok hazamehetnek” nem egészen korrekt.
Ezek a diplomatikusabbak, ezek olyan kíméletlenül ítélkeztek, olyan módszerekkel olyan simán jutottak előre, úgy lettek diploma nélkül, azonban az igazgató úr szeretőjeként érettségi jegyzők, és úgy másztak rá a jelenlétemben a szerelmemre (ez ugyanaz a személy), és olyan rezzenetlenül a kezembe nyomták a FIDESZtől szerzett üres ajánlószelvényeket, hogy csak néztem.
Akkor még nem tudtam, ma már tudom, hogy ugyan engem utálnak meg, én leszek hírhedt, mégis én nevetek a végén, és én vagyok az okosabb, és nekem ez az utam. Eleve nem jó, ha a népszerűségtől függünk, ha félünk megszólalni, kilógni a sorból. Igen, én fogom végigcsinálni a pert, és én szerzem vissza a törvénytelenül beszedett tandíjat. És nem gyűlöletből, ezt csak a gyávák mondják. Én találom meg a formát a változáshoz, nekem lesz erőm belevágni, nem azoknak, akik csak a konyhaasztalnál háborodnak fel, és csak akkor, ha a saját szűk érdekeikről van szó.
Szóval nem vagyok magam hajlandó felfokozott, lecsillapítandó lénynek érezni: belül tudom, ha végigcsinálom azt, amit senki más nem csinálna, nekem az is a javamra válik, nem is okvetlen a kézzelfogható haszon miatt. Megírom a tanulságokat. Megfigyelem magam közben. Megfogalmazok fontos dolgokat. Megerősödöm. Kiforrja magát a keserűség. Kapok négyszázharminc néma vagy exmamamitól e-mailt, miután elűztek az agresszív kajánok, és ezt a fórumgazda végignézte.
Én nem úgy.
Mert én kíváncsibb vagyok, engem más érdekel és másért, mint azokat, akik csillapítanak, hát miért ezzel töltöd az idődet, mit idegesíted magad.
Ezzel töltöm az időmet, van, hogy keserves, senki nem áll mellém, borul rám az egész, és akkor is, nagyon sokára ott a végén a béke. Az én békém. A blogom. A kastélyom. A gyerekem. A napnál világosabb igazam.
A nagy békesség tövében mulasztások teremnek, elhallgatások, félreértések. Mivel félünk konfrontálódni, félünk, mit szólnak a többiek, inkább dohogunk, gyomorfekélyt csinálunk magunknak, legfeljebb kibeszéljük a háta mögött azt, akivel bajunk van, és aláírjuk, amit nem volna szabad. Hogy a francba nem veszik észre a béke barátja-emberek, hogy a “feljelentgető fajtáról” beszélni, meg dohogni, hogy “az a sok tyúkper, hát miért nem lehet békességben élni?”, az ugyanaz a vonulat, mint a gyáva fortyogás az alkalmatlan igazgató háta mögött, a beletörődés, az érdektelenség a változás esélyével szemben, a közöny a többiekkel szemben? És hogy aki ilyeneket mond, az egyszerűen csak lusta és opportunista, és fél, megalkuszik, és nincs okos érve vagy jogi tudása. A felháborodás ingyen van, a cselekedet meg meló, és ahhoz nem lehet passzívnak meg közönyösnek lenni.
Szabad felháborodni, igen. És beszélni kell nyíltan, jaj, beszélni kell.
Mindenki mindig arra mutogat, aki kiabál. Egyszer halljuk már meg, hogy miért kiabál vajon. Hátha az elegáns, visszafogott viselkedésű, vitába nem belemenő másiknak is van abban valami része.
Hát még ha aljas, sunyi provokatőr, aki élvezi, amikor azt hiszi, fájdalmat okoz, és azt gondolja, az ő logikája szerint gondolkodom.
Én most éppen békés vagyok: egy kicsit már mindegy. Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér.
Ezt a bejegyzést 2012 nyarán írtam. Teljes változatát az aktuális jelszóval itt olvashatod: nincs bennem béke
csak az olvassa. én szóltam 
Nekem is mindig azt tanácsolják, hogy legyek diplomatikusabb, vessek be mindenféle praktikákat, ill. azt is gyakran megkapom, hogy nem értek az emberekhez, mert akkor tudnám őket ügyesen a magam hasznára befolyásolni (= manipulálni). És a saját apám nem érti meg, hogy nem vagyok hajlandó magamat megálázni női praktikákkal a férjemmel kapcsolatban és azt sem, hogy nem éri meg túlzottan jópofizni a fiam tanárnőjével, mert egyrészt haragszom rá, másrészt értelmetlen, mert egyszerűen nem szereti a fiamat. És ezehez a kedves tanácsokhoz még mindig társul egy kis bezzegelés, kioktatás: bezzeg, ha én intézném, én tudnám hogyan kell jól megoldani.
KedvelésKedvelés
Ha meg beveted, akkor lám, te is csak a női praktikákhoz értesz, ezel készíted ki szegény pasit.
KedvelésKedvelés
“… aki megáll homokos, vizes síkon, az tudja: Tovább kell menni, szétnézni kár…” 🙂
Én hálás vagyok minden ezzel töltött percedért, mert én gyógyulni járok ide. Soraidat köszönöm.
KedvelésKedvelés
Szerintem a béke az nem a megalkuvás, nem a szomorú, vizes sík. Hanem ha este úgy fekszel le, hogy amit aznap tettél, téged nem hazudtol meg. Egységes vagy magaddal, és nem tennéd másképp. Én attól vagyok békés, ha olyan dolgokat teszek vagy mondok, amikben én benne vagyok, vállalhatónak tartom őket, és nem kellett hazudnom se magamnak, se másnak. Lehet, hogy az esemény egy vita volt, de ha én tudom, hogy érdemes volt, hogy magam képviseltem és nem futamodtam meg, akkor az békességgel tölt el, mert hű vagyok magamhoz, mint napra éj. Ha kifelé békés vagyok, de belül forrongok, akkor szorongani kezdek, erre is volt példa, hullott csomókban a hajam. A konfliktuskerülés nem béke.
KedvelésKedvelés
A szomorú, vizes sík, az a kurvanagy fáradtság, meg hogy elegem van.
KedvelésKedvelés
Hogy én mennyire nem értettem eddig, hogy erről szól a vers, pedig középsuli óta tudom kívülről…
Mondom én, hogy jó itt olvasni, érteni, látni, érezni, mert fokozatosan tisztul a kép! 😉
KedvelésKedvelés
Es van olyan is, aki addig tuzel, amig konfrontalodsz, aztan ha korulnezel, azt latod, nemhogy a hatad mogott, de a kornyekeden sincsen. Esetleg meg is jegyzi, hogy o semmi ilyesmire nem biztatott, es miert kell neked mindenfele konfliktusba belemenned.
A masik kedvenc az anyai into szo, a “legyel mar egy kicsit kedvesebb (ertsd olyanhoz, aki epp foldig bunko velem) mert nem fogsz kelleni senkinek”
KedvelésKedvelés
Vagy épp de, ott van a hátad mögött, épp beledöfi a kést.
KedvelésKedvelés
Úgy örülök, hogy van, aki ezeket az igazságokat letudja írni ennyire világosan, őszintén, érthetően, és mégis nagyon szépen, irodalmian. Mert én nem tudnám, de értem, és jó a lelkemnek, megerősít, és késztet, hogy a tükörben ne illúziót lássak, gondoljam végig, illesszem az életembe, és valósítsam meg! Erőt ad, hogy te nem csak látod, és mívesen megírod, de éled is mindazt, amit gondolsz! És ez mindenképp hatékonyan ösztönző! Köszönet érte! (kissebbminthárom)
KedvelésKedvelés
Hát van akiben béke van, van akiben meg béka. Amit folyton nyel, és azt hiszi, attól lesz béke.
KedvelésKedvelés
Affene, leírtad szó szeint, amit akartam 😀
egy keresztény meg csak ne papoljon a békéről, inkább vegye elő az Evangéliumot, nézzen utána, Jézus és cimborái micsoda meg nem alkuvó felforgatók voltak annak idején 😀
KedvelésKedvelés
Voltam én is olyan, akihez utólag odamentek, hogy de jó, hogy megmondtad, én is így gondolom, csak nem akartam balhézni. (Ilyenkor persze kedvem lenne visszakérdezni: Miért nem akartál?, de nem teszem, inkább örülök a dicséretnek. Mert a népszerűség fontos azért).
Meg voltam olyan, aki aztán bánta, hogy nem mondott semmit. Általában ez hosszú ideig tart. Persze olyan is volt, hogy azt bántam, hogy szóltam.
Most nem vagyok jól, tehát békét akarok, és ez sajnos időnként fejlehajtós béke.
De alapvetően szerintem olyan lennék, mint te, viszont én úgy gondolom, hogy nehéz megítélni, mikor valódi önérdek-érvényesítés, amit csinálunk, és honnantól feszülés, és konfliktus keresés. A magam helyzeteire gondolok. Én azért sajnos tudok türelmetlen és kötekedő is lenni. (Általában csak magamban, mert ezeket gyakran lenyelem. Viszont akkor meg ott mérgez.)
Bonyolult ez. Mindenesetre először a saját életemet kell rendberakni, aztán állhatok neki csak a világnak.
KedvelésKedvelés
Az egy dolog, hogy nem akart balhézni. De legalább ha már te elkezdtél, akkor odaállhatott volna melléd, nem?
KedvelésKedvelés
“…nehéz megítélni, mikor valódi önérdek-érvényesítés, amit csinálunk, és honnantól feszülés, és konfliktus keresés.”
Nekem tök világos a határ. Meg is vetem azokat, akik csak a maguk érdeksérelmekor jajdulnak meg dohognak (de még akkor se lépnek). Én akkor, 2003-ban másoknak is precedenst teremtettem (tanárként járt államilag még egy szak), és ők is szépen visszakapták a jogtalanul szedett tandíjukat. Dohogni a minimum, ha üvöltő igazságtalanság van, de lehet lépni is. Az átlátszó, a kétfarkú kutya, a nők lázadása meg egy csomó kezdeményezés elsodorta/megmutatta/nevetségessé tette a szemétségeket. Igenis van értelme, másokért is, azért a közéletért, amelyben mindannyian létezünk. És ha sok ilyen tiltakozó van, akkor az egyes tiltakozó már nem is tűnik annyira agresszív bolondnak, meg magányos sem lesz, ami fontos. Ezek a kezdeményezések mind a társadalmat jobbítják.
Egyszerűen ki kell állnunk, az elesettekért, meg úgy általában az absztrakt igazságért, bármennyire is fennkölten hangzik ez. Például hogy mocskokat ne menesszen mennybe egy magát korrektnek tartó médiacég.
KedvelésKedvelés
Állandó kisebbségként élve, folyamatosan vigyázban, diktatórikus szülővel, érzékeny lélekkel – konfliktuskerülő diplomata lettem.
Kb. 20 évesen robbantam először és azóta folyamatosan sokszor. Éreztem, hogy valami nem jó, de csak pár éve kezdtem érezni és megfogalmazni a dolgaimat.
A sok csend és elfolytás, megfelelni vágyás évekig “működött”.
Szerencsére tudtam változtatni, nem lettem pitbull, csak világos határokat szabtam.
Amit mondani akarok, az az, hogy ezek a sorok inspirálnak. Hogy igen, szóljak ha “barom állat” egy szülő a gyerekével. Vagy, ha valaki tele pofával nőket alázó vicceket mesél. Azzal nyugtattam magam, hogy nem az én dolgom mások marhaságait megoldani.
Mindenképp aktívabb leszek. Nem akarom hazudni, hogy holnaptól Superman leszek, de már érzem mennyire álszent, ha az ordító igazságtalansággal szemben csendben maradok.
KedvelésKedvelés
Én is kiálltam világ életemben, már óvodában is, de nem ez az érdekes. Hanem hogy az utóbbi években egyre több régi ismerősöm (múlt héten például egy általános iskolai osztálytársam) fordul hozzám azzal, hogy ő hogy félt tőlem régen. Van olyan gimis osztálytársam is, aki pár éve mesélte, hogy ő szívesen udvarolt volna nekem, de félt tőlem, mert kiállok/-tam mindenért, mert van/volt önálló véleményem, amit nem féltem hangoztatni, és amiért nem féltem érvelni, és talán mert (túl?) határozott voltam, és mindezek miatt eleve elutasítónak tűntem. Érdekes ez.
KedvelésKedvelés
Meghatározó lehet az is, ki milyen környezetben nevelkedik, milyen mintát lát. Nálunk akkor volt béke, mikor jó kislány voltam. A suliban jó jegyeket kaptam, a dolgom elvégeztem, a verset megtanultam, a szobámban rend volt, nem beszéltem vissza, megfeleltem az “elvárásoknak”. Mikor csináltam, ami jól esett, (lustálkodtam, rendetlen voltam, visszaszóltam, megmagyaráztam, érveltem, hogy dehát mások is…) akkor terror volt. “Hát erre neveltelek, meg nagyot csalódtam benned” terror. Ez meg beivódik, ugyanúgy, mint a minták. Anyám csalódott arcát és pukkadását látva tényleg elhittem, hogy rossz dolog, ha kiállok magamért, lázadozom, nem azt teszem, nem úgy viselkedem, ahogy elvárják. Ilyenkor, hogy velem mindenki újra elégedett legyen, feltakarítottam a lakást, nem mentem barátnőzni és látványosan tanultam. Újra jó kislány lettem és helyreállt a “béke”.
Anyám mottója az volt: “Emelkedj felül!”-és eszerint is élt. Soha nyíltan nem konfrontálódott, mindenkivel jóban volt, mindenki szerette. Hihetnénk, hogy benne béke volt, de aztán hazaért, túlórában picsázta a kolléganőt, verte a konyhaasztalt, titulált alkalmatlannak embereket és puffogott napestig. Csak így magában, meg nekünk. Közben meg hirdette, hogy emelkedj felül. Néha, persze akaratán kívül, bevonódott egy-egy konfliktusba. Olyankor napokig depressziós volt és gyötörte a bűntudat, hogy most kit bántott meg, meg az a valaki mit gondolhat róla, meg ő ilyet nem is mondott, nem is úgy gondolta, belemagyarázzák, ezt már megint az a pletykafészek találhatta ki, mert hát szerinte Xy olyan rendes asszony… (Xy előtte két nappal még büdös kurva volt, egy söpredék, a világ szemete, hát hogy lehet, hogy a társadalom eltűri az ilyen mételyt… 🙂 ) Mire felfogtam az ellentmondást és észrevettem a misztisiftit, addigra már belém ivódott a minta, és mint anyám is, azt hiszem én is azt akartam, hogy engem mindenki szeressen. Mert akkor béke volt és mosolyogtak rám és megdicsértek, és azt szerettem.
De közben meg voltak igazságtalanságok, és seggnyalások, és méltatlan helyzetek és fortyogások, és én belehaltam, hogy nem szólok, csak mosolygok és itthon meg sistergek. Gyomorfekélyem nem, de egy guszta, kövér pánikbetegségem lett is a nagy elfogadásból, felülemelkedésből, meg békéből. 😀
Mélyen belülről jött, szinte kitört az ellenállás, a lázadás. Akartam szólni és szóltam is, és ettől erősnek és bátornak is éreztem magam. Nem volt mindig rózsás, sem kellemes, sem kényelmes, sokszor kérdeztem magamtól, hogy kellett ez most nekem, mert most ezt és ezt gondolják rólam, és támadnak, és akkor most én vagyok a gonosz. Kételkedtem is néha, hogy biztos így kellett volna? Nem lehet, hogy eltúloztam? Most engem tényleg megtámadtak, vagy csak én veszek lassan mindent támadásnak? Ettől is voltak rossz éjszakáim, ettől is voltam “békétlen”. De a tény, hogy kiálltam a saját meggyőződésem, a saját igazam mellett, még az ellenszél és sok más vélemény ellenére is, jó érzéssel töltött el. Jobbal, mint a “látszatbéke”.
Nehezen, de megtanultam, hogy nem szerethet mindenki, és ha ezt akarom elérni, szar életem lesz. A másoknak való megfeleléstől, a ki nem mondott szavaktól, saját magunk elnyomásától leszünk békétlenek, én ebben biztos vagyok, de érzem/éreztem a másik oldalt, és tudom, hogy aki hallgat, miért teszi.
Kényelmesebb abban a sorban láthatatlannak lenni, csak aki onnan már megtanult kilógni, azt senki nem győzi meg, hogy álljon vissza. 🙂
KedvelésKedvelés
köszi, h ezt leírtad! családom női tagjaira remekül illik ez a leírás: nagy keresztények, akik a színfalak mögött osztják a világot… autsch. ezt én sem szeressem.
KedvelésKedvelés
Huhh, ebben több olyan mondat van, ami eltalált. Anyaként, hogy milyen elvárásaim vannak a fiaimmal szemben, bár azt hiszem, sokat lazultam, velük is megbeszéltem, hogy elhagyom a rendrakásra és a tanulásra utaló basztatásaimat, mert arra úgysem az lesz a reakciójuk, hogy nekiállnak tanulni, vagy kiviszik a szennyest – nemhiába, fiúból vannak, nem úgy mint te.
A másik, mint dolgozó nő, kollektíva tagja – ez már nehezebb, mert napi sok órát kell ugyanazokkal az emberekkel töltenem, és sokszor inkább belemerülök a munkába, becsukom a fülemet és behúzom a cipzárt a számon, gyakorlatilag önként száműzöm magam a beszélgetésből, mert már nem bírom elviselni, és inkább nem is akarom hallani. Ugyanis ha igazán őszintén elmondanám, amit gondolok, akkor mindenkit megbántanék, és kinek van kedve másnap bejönni egy olyan közegbe, ahol mindenkit megsértettem. Mondjuk így sincs sokkal több. Mármint kedvem.
KedvelésKedvelés
Én is nők között dolgozom. Szép csendben, fokozatosan, majd viccesen, vagy dühösen, ahogy a helyzet adta, elhintettem az egyenjogúságról, nőkről, férfiakról, párkapcsolatról való gondolataimat, véleményemet, és láss csodát: a kolléganők egyre őszintébben, bátrabban nyilatkoztak maguk is, és kiderült, hogy szinte mindannyian ugyanígy gondolkodunk, csak nem mindenki tud ezen elvek szerint élni az ismert okok miatt. De van köztünk párbeszéd, megértés, segítség, ha kell. Olyan felszabadító ilyen közegben dolgozni, ahol a gyermektelen, a kisgyerekes, a már nagymama, az egyedülálló, a családos, a gondtalanabb, vagy a problémás, a tehetősebb, vagy a szegénységgel küzdő is megértéssel fordul a másik felé, nem ítélkezik, segít, ha tud, vagy örül a másiknak, ha van miért. Persze nem ilyen meseszerű az életünk, de ez a trend, és ez olyan jó!
KedvelésKedvelés
Ez jó érzés. Lassan formálni a környezeted.
Érdekes látni, ahogy csendben változtatnak szokásaikon és megnyílnak.
KedvelésKedvelés
Szóval a családi minta: akkor van körülötted béke, ha benned nincs.
KedvelésKedvelés
“I think the reward for conformity is that everyone likes you except yourself.”
Így 🙂
KedvelésKedvelés
De jól összerendezted. 😀 Igen, valahogy így néz(ett) ki.
KedvelésKedvelés
Nohat, jol magamra ismertem. Tolem is mindig fosnak az emberek, holott annak dacara, hogy elmondom, felemelem a szavam, kiallok masokert is (egyre ritkabban ez utobbi) tok joindultau, empatikus, nagylelku ember vagyok, semmi felnivalo nincs rajtam, de az emberek azt hiszem az oszintesegtol felnek a legjobban. Az igazi oszintesegre gondolok, nem arra amikor valaki taho modon mondja a velemenyet megha az ostoba is es senkit nem erdekel (lasd, mint havas “tanarur” “oszintesege”, viz ver tole)
En pelddaul nem ertem azt sem, hogy ha valakirol kiderul, hogy egy sunyi, szemet, kartekony alak es ezt mindenki tudja rola, mi a francert megy tovabbra is a jopofi, mert ha megcsak kussolnanak a tobbiek, de tovabbra is jofejek maradnak. Elofordul, hogy azokat is kizarom ilytenkor akik nem utasitjak el a szemetladasagot de az utobbiakat nagy ivben kerulom miutan kinyilvanitom mennyire gaz amit es ahogyan tesznek.
Az utobbi evekben mondjuk mar nem mindig pofazok, merlegelek es ha ugy latom, hogy semmit sem szamitana vagy alakitana a dolgok allasan, ugy dontok, hogy nem erdemes energiat pazarolni ra.
De orulok, hogy nem mindenki lapit mint szar a fuben, vagy fel, hogy milesz jaj istenem, ha egyszer vegre kinyitja a szajat es odaall…
KedvelésKedvelés
Én sokszor azért nem szólok, azért nem vitatkozom, mert úgy érzem, nem vagyok elég okos, éles eszű és talpraesett hozzá, hogy egy konfliktushelyzetben megálljam a helyem. Hogy nem elég jók az idegeim, az érveim, hogy nem tudnám jól képviselni az adott ügyet és többet ártanék, mint amennyit használnék, és még a saját helyzetemet is csak rontanám – leégetném magam és csak kiröhögnének. Csak akkor merek kiállni, ha nagyon összeállt bennem a stratégia, az érvek, ha tényleg úgy érzem, hogy jó és hatékony fegyver van a kezemben – de ilyen nagyon ritkán van.
KedvelésKedvelés
Ugyanez. Társaságban főleg. De kis lépésekben haladok azért, például a férjemmel való kommunikációmban már a béka helyett egyre többször választom a “háborút” és az azt követő belső békét. Mondjuk arra sincs semmi garancia, hogyha kiállok magamért, az igazamért, és belehajszolom magam egy vitába, akkor azt egyértelműen belső béke követi. Hiszen konszenzusra elég ritkán jutunk és csak fel lett tüzelve az eredeti konfliktus. De még így is jobb, mintha jó feleségként a kötény mögé rejteném a bánatom. Valahogy bízom abban, hogy valami azért eljut a fülén keresztül az agyába, szívébe, és ha lassan is, de felfogja, amiről beszélek, mert vannak biztató jelek.
KedvelésKedvelés
Énis. Ugyanígy.
KedvelésKedvelés
Tréfás, de voltaképpen semmilyen konkrét konfliktust nem kell felvállalni ahhoz, hogy megosztóak legyünk. Bőven elég, ha az ember némi autonómiát felmutat. Itten mifelénk már az is támadást jelent embertársaink biztonságérzetére, ha bármiben más az életmódod, a véleményed, a beállítódásod, mint az övék. Az alternatívák felmutatása azt a frászt hozza rájuk, hogy lehetne dönteni is az élet dolgaiban, de persze ez felelősséggel is járna.
KedvelésKedvelés
EGY AJÁNDÉK ELHÁRÍTÁSA
Ne adj igazat.
Neked túlsokba kerül;
nekem meg épp van.
KedvelésKedvelés
Nike istenno jutott eszembe: “just do it”.
KedvelésKedvelés