miért álltál le vele?

Azt mondod, bajod van vele.

Alapos a bajod, ahogy így elmeséled.

Én tényleg mindenkit megértek és keblemre ölelek, aki nem hitte volna, aki elromlott ebben az egészben, akinek a partnere hozzáromlott a rossz kapcsolathoz. Akiben bekapcsolt a Szerep, ami mindig rossz fejség és sosem eleven.

Akiknek Jött A Krízis — szépséges-boldogságos gyerek is lehet krízis, két év otthonmaradás is, fél év munkanélküliség, krónikus betegség vagy egy szerelem.

Vagy csak annyi, harminchét évesen: én nem ez az ember vagyok, aki veled lettem, lenni tudok.

De azért azt megkérdezném, úgy bele a közepébe:

te miért álltál le egy ilyen partnerrel?

Hogy lehetett elég jó ő neked? Mit hittél?

Megváltozott? Vagy te? Vagy mindketten? Vagy belefáradtatok? Kiismertétek egymást? Csak most kezded látni, milyen?

Jó ötletnek tűnt vele? Akkor még…?

Vagy: melletted majd felnő, megjuhászodik, benő a feje lágya?

Ismerek ilyet, a leginkább elkispolgárosodást jelent, és hogy csak a feleség háta mögött nézi a nőket, vagy sunyiban csal.

A hiedelmek miatt? Kell egy társ? Gyereket aartál, családot? Azt hitted, ez ilyen, így kell lennie? Ez az élet? Lehet örökké, csak dolgozni kell rajta. És mások is ezt csinálják… A lángolás elmúlik.

De hát halálra unod és gyűlölöd őt. Menekülsz előle. Akkor érzed jól magad, ha nem nyomaszt a jelenlétével, nem?

Ha vagy olyan őszinte, hogy beismerd.

Itt az ideje, hogy beismerd.

Tévedtél. Azt hitted. De nem. Vagy már nem.

És most e tévedésed árát fizeted.

Ne róla beszélj. Ő olyan, és nem lesz kevésbé olyan. Te, te hogy vagy?

Itt nyavalyognak férfiak is, hogy volt egy nőjük, aki nem rakott rendet, főzni se tudott. Csak a seggét meresztette, eltartatta magát. Lenyúlta őket, anyagilag kihasználta. Felcsináltatta magát, ők meg fizethettek. Vagy hosszú udvarlás, belefektetett vacsorák után után előállt azzal, hogy ő inkább mégis a Kareszt szereti. Meg szex alatt kitalálta, hogy neki ez nem jó, és mégse. Lelki szemetesládának használta őket, firiend zone-ban tartotta direkt hogy nekik rossz legyen. Meg itten a saját lábára állt, lett jó munkája, Sínek, mármint, meg jövedelme, és akkor Hí már nem volt elég jó neki.

Hát ez mind szörnyű, de én azt kérdezem: miért állsz le ilyennel?

Tudhatod, hogy ilyenek a férfiak, anyád mondta.

Tudhatod, hogy ilyenek a nők, MNK, a haverod mondta.

Nem ő a hibás. Az itt a baj, hogy te annyira akartál kapcsolatot.  Meg családot. Ettől lettél kiszolgáltatott, így romlottál el.

Valaki kell neked is? Aki hozzád hajol? Hol a te erős, boldogságos éned? Én nem hiszem el, hogy ennyire fontos, hogy valakihez szólhass, és hogy ennyire kell a szex. Főleg hogy nem is lehet vele beszélgetni, csak egymás piszkálása megy, keserű elvárások, és szar a szex. Vagy az kell, hogy eltartsanak, mert egyedül nem megy? Hogy főzzenek rád, rendben tartsák a holmid? Akkor azt mondjad.

Vagy státusszimbólum neked a család? Tudod, hogy olyan jó a munkád, a kocsid, az ízlésed, és akkor még a feleséged is csinos, a gyerekeid jól fésültek. Fel lehet mutatni. Hát akkor olyan is. Külsődleges, kifelé szóló.

Azt hitted, attól lesz jó neked, az a normális. Mindenkinek van.

Van, de milyen…?

A másik ember is baj, meg még bele is romlik a szerepbe, de ilyen kínálat van, és ilyenek a történetek. Nem, ez nem cinizmus.

A sorsszerű villanás, az ritka. A párkapcsolat nem jár, hanem bónusz. Nem történik meg mindenkivel. És akikkel igen, azoknak se könnyű.

És akkor jó, nagyon jó. De összecsiszolódás nincs, csak belekopás. És a legszebb részedet koptatja le.

Az alapértelmezett létezés: egyedül. A magad döntései szerint. Hogyan élnél, ha most úgy élhetnél? Tudod, hányan mondják, és én már kezdem látni, hogy ez nem csak kifogás, hogy ők sportolnának, máshogy élnének, mást ennének, ha nem akadályozná ebben őket a család? A másik felnőtt, aki pofákat vág, vitatja, hogy mire költik a pénzt, aki gyanakszik és szabotál? Akiknek ez az egész hatalmi kérdés?

Az volna a kapcsolatra alkalmas felnőttség ismérve, hogy nem szenvedsz magadban, hanem jól vagy. Nem vársz senkitől megváltást, ellenben örülsz a plusznak, amit egy hozzád illő, értékes másik ember közelsége adhat. Te hozod a személyes döntéseidet, nem érzed őrjítőnek a létezést, és képes vagy eltartani magad. Meg a gyereket is (ezt már a realitás írja, nem így kéne lennie). És takarítani, főzni lakberendezni is tudsz egyedül.

És aki van olyan, hogy érte ezeket a szabadságokat és mozgástereket feladd, és egyeztess és elfogadj és “elviseld a hülyeségeit” (ez már gyanús nekem), és alakulni együtt, egymásért — na, azért tényleg megéri.

De te, hogy e felismeréseket megúszd, szidod a másikat. Kétségbeesett kiugrási kísérleted van legfeljebb, és csendes, apró árulásaid.

És húsz év múlva is vele fogsz élni.

Kapcsolódó bejegyzés: szeret, csak nem tudja kimutatni

102 thoughts on “miért álltál le vele?

  1. Mindenki mentségeket keres magának, a hibás döntéseire és/vagy a hibás lépéseire… Különben bele kellene nézni a tükörbe és azt kellene mondani én egy hülye egy szemétláda vagy bármi más vagyok.

    De hogy ne általánosítsak, magam most épp kifelé valamiből, és igen, azt hittem, hogy felnő. Hogy a váratlan ajándékként érkezett gyerek elég lesz ahhoz, hogy felnőjön. És 4 év elég volt, hogy rájöjjek nem, és már tudom, hogy nem vele, hanem egyedül lesz tovább. De valahogy ettől nem félek, amúgy is nagy lecke, mindig egyedül vagy.

    Én “szerencsés” vagyok, megáldva azzal a képességgel – ezúton is köszönöm a Jóistennek meg a szüleimnek -, hogy eltartsam magam és akár a gyereket is, gond nélkül. Zökkenők lehetnek, de globálisan nem ijesztő. Talán másoknak ez lehetetlen, nem tudom. De szeretném ha a lelkem repülne és a szívem még dobogna. Márpedig az ebben a kapcsolatban sosem fog már megtörténni.

    • A csiszolódás és a kopás szembeállítása nekem is tetszik. És mennyivel jobb a “kopós” hasonlat. Mennyivel közelebb áll a valósághoz!

  2. “Az volna a kapcsolatra alkalmas felnőttség ismérve, hogy nem szenvedsz magadban, hanem jól vagy. Nem vársz senkitől megváltást, ellenben örülsz a plusznak, amit egy hozzád illő, értékes másik ember közelsége adhat. Te hozod a személyes döntéseidet, nem érzed őrjítőnek a létezést, és képes vagy eltartani magad. Meg a gyereket is (ezt már a realitás írja, nem így kéne lennie). És takarítani, főzni lakberendezni is tudsz egyedül.”

    Számomra a bekezdést indító mondat érdekes, mivel az összes többi így van, mégis azt mondom, hogy nekem most jobb egyedül, nem tudom, hogy leszek-e még valaha “kapcsolatra alkalmas felnőtt”. Ehhez újra fel kell nőnöm, vagy legalábbis bízni tudjak, de ez utóbbi nagyon nem megy.

    • A bizalmatlanságod oka, ha jól tudom, értem, egy trauma volt, okkal vagy bizalmatlan. Ennek semmi köze a felnőttséghez, a bizalom elvesztése, az, hogy a traumát nem dolgozod fel azonnal, nem a fel nem növés jele egyáltalán.

      • A bántalmazó apám miatt, nem a volt férjem állapota okozta. Ez utóbbit teljesen fura módon nagyon hamar feldolgoztam, ahogy megértettem, hogy mi történt. Nem érzem áldozatnak magam, mert nem szándékosan tette amit tett, hogy nem tud/ nem akar kilépni a mederből már nem rám tartozik. A bizalmatlanság nálam neveltetés kérdése, aztán meg mást sem látok csak átverést a párkapcsolatokban. Ez a fele nem hiányzik, így az egészet elutasítom. Azzal amit írsz teljes mértékben egyetértek: a válást is fel kell dolgozni.

  3. ebbe belereccsentem: “De összecsiszolódás nincs, csak belekopás. És a legszebb részedet koptatja le.” – mennyit hallgattam, hogy mint a fák, egymás mellett, itt egy kis ág, ott egy másik és aztán összesimulnak…
    és mire megértettem, hogy egy lófaszt…

  4. Azért, mert a szüleim nem szerettek. Egész gyerek-és kamaszkorom azzal a tudattal telt, hogy engem nem szeret senki. 😦 És akkor jött ő és nagyon szeretett (még most is). Én is őt (csak én már nem). Nem egy irányba fejlődtünk. Én huszonévesen is csak egy hülye szeretetre vágyó kisgyerek voltam, és most nőttem csak fel (36). És most kapuzárási pánikom van, hogy nem akarok ebben az állapotban maradni még (jó esetben) 30 évig. 😦

  5. Előttem szólóhoz csatlakozva: Már nem verem a fejem a falba, hogy miért voltam akkora barom, hogy hozzámentem, mikor lehetett sejteni, hogy… Már nem haragszom magamra, mert tudom, hogy nem szabadon választottam, hanem hiányok mentén döntöttem. Ordas apahiány lökött a férjem karjai közé. Anyám meg nem monda, hogy ilyenek a férfiak, csak mutatta, hogyan kell szenvedve tűrni. Nagyon nehéz okos, bölcs, szerető, kicsi gyereket irányító, nagy gyereket támogató anya nélkül a párválasztás. Huszonöt évesen egyáltalán nem tudtam, milyen felnőtt döntést hozni, milyen szabadon választani, olyan hatalmas lyukak tátongtak bennem. Pedig tudtam és szerettem a magam lábán élni, dolgozni, pénzt beosztani, mulatni, utazni, barátkozni. És mégis. Én ragaszkodtam, én nyúltam utána, én egyeztem bele.
    De az az én már nincs, mert anyaként felnőttem, és lehetett volna társkapcsolat ebből, de nem lett. Ő úgy maradt: gyerek egy szerető családban, ötven fölött is kényeztetni, babusgatni kéne, a hibáit pedig megbocsátani. Ez már nem lesz, és az a durva, hogy senki se tehet róla – egy ideig. Mert szerintem mindenkinek van egy pont, ahol el tudná dönteni, hogy akar-e szenvedni, vagy forduljon a kocka. Egy év terápia kellett, hogy elhiggyem magamról, hogy jó ember és jó anya vagyok, és lehetne velem együtt élni, csak azt akarni kéne.

    • Jaj, de fájdalmas az utolsó mondatod. Jó, hogy eljutottál idáig! Én is sokáig akartam szeretetre méltó lenni, most már csak Én akarok lenni.

    • Éva utolsó mondata számomra még rémisztőbb: “És húsz év múlva is vele fogsz élni.”-én ettől félek,ez borzasztó.Olyan életfogytiglanosnak látszik.Sok súlyos mondat van a mai írásban.”És a legszebb részedet koptatja le”,ez többünket is meglegyintett úgy látom.

    • “Nagyon nehéz okos, bölcs, szerető, kicsi gyereket irányító, nagy gyereket támogató anya nélkül a párválasztás.” Hidd el, nem (csak) ezen múlik! Boldog, őszinte szülők gyerekei is nagyon mellé tudnak nyúlni. Olyankor az a magyarázat, h a gyerek burokban nőtt fel, nem is gondolta, h létezhet rossz választás az első jöttmenttel.

      • Hát ja. Van itt minden. De mégis azt látom, hogy akire odafigyeltek, nem burokban nőtt fel, hagyták fiatal felnőttként élni, az valahogy nem nyúl nagyon mellé. Vagy ha igen, gyorsan lép, ad magának esélyeket, és nem marad benne évtizedekig.

    • Mintha rólam írtál volna..Csak én még terápia előtt. A volt férjem pedig 36 évesen is még gyerek, egy hozzám hasonló, immár új párja mellett.

  6. Nekem a legnagyobb bajom a kapcsolattal, hogy saját magamat veszítettem el, nincs kiindulási pontom, amihez viszonyíthatnék, csak az a pont van, hogy milyennek akartam, milyennek kellene lennie és utólag visszanézve látom, hogy az első pillanattól ez volt a dinamika és mostanra lett nem jó. Viszont amíg saját magamat nem határozom meg, definiálom újra – nem nyúlhatok vissza az évekkel ezelőtti énemhez, ahhoz képest én elkezdtem dolgozni, meghíztam, belehelyezkedtem egy háziasszony szerepbe és gyereket szültem. Ez az igazi veszélye szerintem a kapcsolatoknak, hogy elveszünk benne mi, és ameddig nem találjuk meg azt a valakit, aki jól érzi magát és örül az életének, addig nagyon nem állhatunk neki rombolni, mert még a rossz is jobbnak tűnik, mint a semmi, amikor áll az ember életének a romjai fölött és okoskodja ki, hogyan lehetne jó. Ha nem lenne gyerekem, már régen megléptem volna, mert akkor tudnék adni magamnak fél évet mondjuk a resetelésre, de így nem tehetek mást, mint turkálok a rendszerkönyvtárakban és egyenként szedegetem ki a regeditből a szemetet… Úgyhogy rettentő nehéz feltenni ezeket a kérdéseket, mert a válasz riasztó és üres, mint a kincsesláda, amit kinyitsz és csak fekete por száll ki belőle.

    • Hajaj. Én fél éve azt mondtam a terapeutámnak, hogy fogalmam sincs, ki vagyok. Ha a férjemmel akarnék maradni, egészséges részeket kéne magamból kivágni, ha pedig nem, akkor borul a bili, és van esélyem, hogy visszataláljak magamhoz. Tegnap, az utolsó alkalmon azt mondtam neki, hogy most végre megint tudom, ki vagyok: egy bölcsebb, felnőtt, de ugyanolyan életvidám ember, mint aki voltam. Tudom, mit akarok, hogyan akarom, és mászom kifelé a gödörből. Megint vannak terveim, van távlatom, van jövőképem. Fogalmam sincs, hogy lesz az idei év, mert nehéz lesz, de két gyerekkel reset gomb, frissítés, új alkalmazások telepítése!

  7. Miért? Apahiány, figyelemhiány, szégyenérzet és az a szélsőséges, árnyalatoktól mentes elképzelés, hogy aki teljes családban él, az oké, mi meg nem leszünk azok soha. Házasságkötés után a fater: “tudom, hogy mindennél jobban szerettél volna családot, örülök, hogy összejött”. ??? Összejööött? Villogott a fejemben a mondat. Hogy lehet ilyet mondani? Igaza volt pedig. Erőltettem is a gondolatot elég sokáig. Egyébként tökmindegy, nincs mentségem.

  8. “De összecsiszolódás nincs, csak belekopás. És a legszebb részedet koptatja le.” Hű. Ezt megjegyzem, és ha máskor azt hallom valakitől, de hát az összecsiszolódás…!

  9. Sziasztok, elnézést a billentyuzetért.
    “Az volna a kapcsolatra alkalmas felnőttség ismérve, hogy nem szenvedsz magadban, hanem jól vagy. ” Ez igy van, csak az a baj, hogy – jellenzoen – huszonéves korunkban, amikor àltalàban komoly kapcsolatba kezdunk, amibol hàzassàg lesz, még az tinédzserévek utozongéit éljuk hormonàlisan, érzelmi instabilitàsban, ki vagyok én? keresésben, szeretetre vàgyva és gyerekre vàgyva (àltalàban, persze nem minden no). Ez egyértelmuen hiànyàllapot, igen, és ebben az àllapotban vàlasztunk. Ez a vàlasz arra, hogy “te miért álltál le egy ilyen partnerrel?”

    Az az àllapot amirol Eva ir, jellemzoen a kiteljesedett noi lét, amiben màr megéltuk a szereto tàrsat, hàzassàgot (annak az illuziojàt hogy “kellunk valakinek” orokre és elkotelezodik mellettunk hehe), vagyis nem vagyunk màr olyan szeretetre éhesek, kiéltuk a gyerek utàni vàgyunkat, a munkàban is megtalàltuk magunkat tobbé-kevésbé. Ekkor vàlunk “Szabaddà”. Ekkor érnénk meg az Igazi Kapcsolatra 🙂
    De ugye ekkor meg màr nem belso korlàtaink vannak (gàtlàsok, kiszolgàltatottsàg, szeretetéhség) hanem kulsok (a gyerekek), amik visszatartanak attol, hogy kilépjuk és tiszta lappal kezdjuk ujra…

    Ez az onmaga farkàba harapo kigyo problematikàja: azàltal érunk meg valamire, hogy màr megtettuk, de akkor màr késo…

    Sokszor arra gondolok, hogy még pl. az indiai vagy arab kulturàban màig elfogadott elrendezett hàzassàgok is jobbak lehetnek, mint a mi, hiànyàllapotainkbol fakado vàlasztàsaink… Egy érzékeny, a gyerekét ismero szulo adott esetben jobban vàlaszthat pàrt a gyerekének, mint egy huszonéves a maga egzisztenciàlis poklaiban.

    • “Sokszor arra gondolok, hogy még pl. az indiai vagy arab kulturàban màig elfogadott elrendezett hàzassàgok is jobbak lehetnek, mint a mi, hiànyàllapotainkbol fakado vàlasztàsaink… Egy érzékeny, a gyerekét ismero szulo adott esetben jobban vàlaszthat pàrt a gyerekének, mint egy huszonéves a maga egzisztenciàlis poklaiban.”

      Arrafelé más a házasságról alkotott elképzelés is: Nem feltétlenül nagy szerelemnek és kiteljesedésnek fogják fel. Egy tradicionális keleti házasságban egyszerűen nincs relevanciája az ilyen problémáknak, mint “szeret a férjem, de” és hasonlók.

    • A “közvetített” házasságoknál tudtommal kevéssé jellemző az érzékenység a gyerek személyes igényei iránt. A társadalmi szempontok dominálnak – gazdasági helyzet, kulturális háttér. Pár szerencsétlen dolgot kiiszűrhet (házasságra, gyerekvállalásra látványosan alkalmatlan partnerhez nem adja a gyerekét a szülő azzal, hogy “majd a szerelem jó útra tereli”), de sok nyomorúság egyszerűen a négy fal között marad. Mint a hagyományos paraszti kultúrában nálunk. Az a különbség tényleg inkább az, hogy más elvárásokkal álltak, állnak a házasulók a dologhoz, nem a boldogságot keresték, hanem a túlélés vagy egy társadalmilag-gazdaságikag működőképes egység kialakítása a cél. A tradicionális társadalmakban a férfi is sokkal jobban rá volt szorulva a házasságra, egyedül modern technika,tömegáruk és szociális ellátás nnélkül vinni egy háztáji gazdaságot egyedül igen nehéz, és a nemek szerinti munkamegosztásban benne volt, hogy egy ember annyiféle dologhoz egyszerűen nem érthet. Falusi nagymamám és nagyapám a gyakorlati tudásnak és készségeknek számomra hihetetlen arzenáljával rendelkezett, a kapcsolatuk alapját a közös munka adta és az egymásra utaltság, pedig szellemi vagy lelki rezonancia nem nagyon volt köztük. Ilyen magától érthetődő és legalább részben kölcsönös egymásrautaltság polgári társadalmakban már nemigen van, azt kulturális és társadalmi tilalmakkal lehet csak valahogy fenntartani (pl. a nők gazdasági-társadalmi jogainak korlátozása, születésszabályozás korlátozása, házasságon kívüli szex tiltása).

  10. Okok, amiért leálltam velük: szeretet- és érintéshiány. Rengeteg egyedüllét. Tapasztalatvágy, kíváncsiság: ki lehet velem bírni, vagy igaza van azoknak, akik nem kértek belőlem? Alacsony önértékelés, másnak úgysem kellek, le se hugyoz az árokparti kutya sem. Ésszel tudtam, de nem éreztem, hogy szerethető vagyok. Ki is kötöttem mindenféle nárciszok meg semmirekellők mellett.

    Az utolsó után kerestem inkább egy terapeutát.

  11. Nagyon tetszik, ahogy keveredik a lányokra és fiúkra jellemző tulajdonságok/problémák a szövegben.
    Tényleg van olyan, hogy valaki tudja, nem minden kerek, de bízik az összecsiszolásban meg az időben. Meg a gyerek születésében, hogy akkor majd biztosan. Talán az új lakásban akkor, ott sokkal jobb lesz. A harmadik után pedig már tuti.

  12. Pont a minap gondolkodtam azon, hogy mit érzek a legszorosabb összetartó erőnek kettőnk között. És rájöttem, hogy azt, hogy egyikünk se baszogatja a másikat soha azért, hogy az olyan mer és akar lenni, amitől jól érzi magát. Fel nem merülne, hogy megpróbáljunk keresztbe tenni egymás kedvteléseinek, hobbijellegű pénzköltéseinek, vagy belepofázzunk a másik külsejébe, elfoglaltságaiba. Képtelen lennék olyan emberrel élni, aki mellett átfutna az agyamon, amikor kitalálok magamnak bármilyen programot, ötletet, új frizurát, akármit, hogy jaj, mit fog szólni, meg jaj, csak meg ne tudja, mennyibe került. Ami érdekes, mert amúgy idegesítően spúr, de látom rajta, azt őszintén leszarja, milyen kedvtelésemre mennyit költök, és ez fordítva is így van. (Mondjuk ez csak úgy működik, ha mindkét fél képes felmérni, mikor van annyi a családi kasszában, hogy ez most belefér, és nem az utolsó kiló kenyér árát költi az akármire.) Soha probléma abból nincs, ha bármelyikünk bármilyen programra elkívánkozik egyedül, leosztjuk a gyerekvigyázást, oszt jónapot. Meg megyünk együtt is. Röviden: mindenki úgy él a családban, ahogy neki jó, nincs idomulási kényszer, se majd én megmondom, hogy a helyes. Szomorúan kellett rájönnöm, hogy az, hogy én baromi szabad vagyok a házasságomban, hogy mindketten azok vagyunk, az mennyire nem általános.

        • nekunk is hasonlo mint divamacskanak, en annak tudom be hogy mar mindketten tul voltunk 30-on mikor talalkoztunk – es addigra mar mindketten tudtuk hogy ilyen “paros fuggetlenseg”-et akarunk.

          mintank nem volt, de megbeszeltuk, hogy mit es hogy kepzelunk el, es csak amikor mar mindketten beleegyeztunk akkor kezdtuk el szervezni az osszekoltozest.

      • Jó kérdés, már gondolkodtam rajta. Olyan nagyon jó mintát nem látott erre egyikünk sem szerintem, nem tudom, hogyan alakult így, de szerencsére így alakult.

    • Nálunk ugyanez van. Szóról szóra én is írhattam volna. Minden zsörtölődésünk vagy egymásra való kiakadásunk eltörpül amellett, hogy egymás mellett lehetünk, akik szeretnénk, csinálhatunk, amit akarunk, de mégis egymáshoz tartozunk. Nem kell magyarázkodni, füllenteni, sunyítani, megalázkodni, folyamatosan kompromisszumokat kötni és rettegni, hogyan fogom még 20 évig kibírni…
      Ez mindkettőnknek a második házassága, mindegyikünk megtapasztalta az ilyen jellegű kapcsolatnak az ellenkezőjét.
      Mindketten már olyan állapotba léptünk be a kapcsolatba, ahogy már Éva írtad: már jól voltunk egyedül is, önállóan is készen voltunk.Nem menekülés volt valami felé, valamitől, hanem érett felnőttek döntése, akik különben is, egyedül is jól vannak, és a másikkal való jó kapcsolat csak hab a tortán.

    • Jó ezt olvasni. Mi is így. Most elkezdtem hosszabban írni, de felesleges. Az alapállapotunk, hogy boldogok vagyunk, és ezt csak külső behatások tudják elrontani. Nem kertvárosi feleségesen, hanem olyan szabadon szeretkezősen. Mondjuk arra dühös voltam, mikor kívülről megkaptam, hogy “de jó neked, milyen jófej a férjed, hogy vállalja a két kicsit, míg te elmész este” (2 hónapos volt a kisebb). De az senkinek nem tűnik fel, ha a férj elmehet. Mert az normális. Szóval kívülről jönnek ilyen ingerek, innen tudom, hogy nem ez az átlagos, ami nálunk van.

  13. A morálís felsőbbrendűség poszthoz is passzol: én nagyon sokáig úgy gondoltam, ha egy kapcsolat tönkremegy, ha csúnya vége lesz, elmérgesedett válássá fajul, ott bizony a legelején volt már valami intő jel, amit, ha nagyon alaposan nézik a felek, megláttak volna. Igen, a saját kapcsolataimban is volt ilyen, általában láttam is, csak azt gondoltam, nem fontos/majd megváltozik/majd én megváltoztatom.
    Bár lehet, ha sűrűfésűvel nézik a várható kockázatokat és mellékhatásokat, akkor senki nem megy bele semmibe innentől.

    • igen vannak jelek, de annyira kiszolgáltatott az ember, hogy elhessegeti magától, nem vesz róluk tudomást, már akkor fájna, és hiába nagyobb fájdalom később akkor is vágyunk legalább arra a pici jóra…

        • igen a remény tényleg olyan mint az ópium (nagyon tetszett az a poszt is…), iszonyatosan hozzászokik az ember, és a létezése már nélküle nem is megy…

          • Na igen. A remény jó dolog. Mindnekinek vannak nehéz szakaszai az életben, olyankor, h anincs remény, mi marad? Kb. az öngyilkosság.De ha nyilvánvalóan nem megvalósüló dolgokban kezdükn reménykedni, az már baj, béklyóvá válhat. Akkor kellene megrázni magnkat, hogy no ez nem fog összejönni úgysem, hogyan lehetne másképp, a remélt dolog nélkül élni? (Vagy ahelyett, hogy a nyilván haszontalan módszer/ember/mittudomén helyett máshogy próbálnám elérni, ha mégis ragaszkodom hozzá.) És persze, olyankor baromi nehéz megrázni magunkat.

            • mintha tudnánk kívülről nézni magunkat…egyáltalán nem világos számunkra, hogy nem megvalósulható dologban reménykedünk, nagy szerencse kell, vagy nem tudom mi, hogy megrázd magad

              • Először: ugye nem tűnik támadásnak vagy vádnak, amiket írok?
                Amikor olyan függésbe kerülsz a reménytől, ahogy írotad, az erősen hasonlít valóban a szer- (játék- stb.) függésre. Ott azt mondják, hogy kell egy mélypont, egy pofon (az élettől), ami felráz. Reményfüggő még nem voltam, azt hiszem 😉 úgyhogy azt biztosan nem tudom.

            • nem tűnik támadásnak amit írsz, de ez a “nyilvánvalóan nem megvalósuló dolgok” fogalom szerintem nagyon szubjektív az ember lelkiállapotától, helyzetétől, stb.-től függően, kinek mi nyilvánvaló, és pont itt mennek tévútra a dolgok…csak ezt próbáltam leírni

              • Egyrészt tényleg szubjektív, másrészt azért van egy szint, amikor már sejteni lehet, hogy ebből aztán nem lesz semmi. Ha még képes vagy józanul gondolkodni. Ha már nem, akkor van az, hogy az illető függő lett. Ami nem elítélés, hanem egy tény: innen egyedül nehéz kikeveredni.

    • Igen, alapvetően én is így gondoltam. De azért látok több olyan esetet is – főleg amikor nagyon fiatalon jön össze a pár, amikor minden és mindenki még csak lehetőség és az egész élet csak alakulóban van – hogy egyszerűen nem lehet jól felmérni, hogy mi mit jelenthet. Minden még csak csíra, ugyanazok az alaptulajdonságok hozhatnak jót is, rosszat is. Nemrég kérdeztem a fenti kérdést (miért álltál le vele) egy barátnőmtől, aki fulladozik a házasságában és ő is ezt felelte, olyan fiatalok voltunk még, mondta, olyan kialakulatlan világképpel.

  14. ‘te miért álltál le egy ilyen partnerrel?’

    Mert azt hittem ez a normális. Mert efféle normalitásba nőttem bele. Újra fel kellett fognom a világot, hogy lássam, ez milyen beteg.

    • Nekem egy év kellett, hogy ne boruljak ki zokogva azon, ha a kedves odaáll mosogatni. Addig tartott, míg elfogadtam/megszoktam, hogy ennek nem az az üzenete, hogy szar háziasszony vagyok, és még erre sem vagyok jó, hanem az, hogy tele van a mosogató, és ő ért oda előbb.

      • nekem most ugyanez megy pepitában: munkahelyen.
        ha főnök vagy kisfőnök emberi módon szól hozzám, vagy neadjisten megdícsér – bekönnyesedik a szemem.

        fenchucg, nálad egy évig tartott amíg megszoktad? akkor nekem még van egy kis idő…

      • Mi most külön élünk, de még így is utolért a bűntudat egy pillanatra, amikor elmondta telefonon hogy kimosta a függönyöket. Pedig rám nem jellemző a klasszikus szerepekhez való ragaszkodás, de nagyon mélyen élnek ezek bennem.

  15. A napokban találkoztam egy régi kedves ismerősömmel, felszabadulva újságolta, hogy 26 év után otthagyta az elhanyagoló, nem törődöm férjét. Nem azt kérdezte, hogy “miért álltam le vele”, hanem “Miért vártam a változtatással 25 évet?” Én meg: Örülj neki, hogy megtetted, lesz még jó pár boldog éved! Csak azt nem értem miért azzal törődünk, hogy ki mit szól hozzá?! (Titokban csakazolvassát olvas, időnként egy-egy posztot lájkolt az idővonalamon, onnan tudom. 🙂 )

  16. Szerintem a “miért álltál le vele?” nem feltétlenül az a kérdés, ami előrevisz. Azért,mert akkor és ott erre voltam képes, ezt akartam, ez tűnt jó ötletnek vagy a legkevésbé rossz megoldásnak. A jó kérdés szerintem az, hogy miért maradok benne?

    Amikor kissé megrogyott a házasságunk, akkor is azt éreztem, hogy nem bánom az eddigi éveket, sőt hálás vagyok értük, de valamit tennem kell, hogy a következő éveket se bánjam utólag.

    • Porcica, jo amit irsz.
      Azert a miert alltal le vel ejo kerdes, mert – peldaul – ravilagithat arra hogy amiert annak idejen lealltam vele mar nem igaz. Vagy megelozhetem hogy megegszer egy hasonloval lealljak, ha – valamennyire – megertem azt hogy miert alltam le az elozovel.

      Nekem a mostani paromban sok hasonlo van az elozovel, sok tulajdonsag ami kozos – csak mivel mashogy fejezik ki igy nekem sokkal jobb a mostanival elnem mint az elozovel. Es ehhez kellett az a kerdes hogy “mit rontottam el annak idejen a kivalasztasi folyamatban” es “hogy lehet ezen javitani”.

      Meg kellet az a szikra is, amit nem lehet tervezni, mert vagy van, vagy nincs, persze. Ezert szoktam mondani, hogy jol valasztottam, de szerencsem is volt – es mindketto kellett.

      Meg ilyesmi 🙂

    • Ebben a posztban most ez a kérdés. Száz másikban meg más volt. Azt vettem észre, hogy azok nem bírták a blog szavait elviselni hosszabb távon (kezdeti öröm, erősödés után), akik úgy gondolták a megerősödést, hogy közben nem látnak rá a saját múltjukra, hibáikra, és nem számolják fel a társfüggőségüket, illetve élvezik a maradás, a nem-konfrontálódás előnyeit. Nekik játszma-eszköznek kellenek a blogposztok, a másik ellen, tovább mélyítve a reménytelenséget, csatározást, feszkót (mit hisztek, ettől majd belátja? vívd meg a harcodat!). A gőz kieresztődik, az ellenállás megvalósul, de az életük összességében nem javul, csak a partner hüledezik, ki ez a kemény, ellenséges nő. Szerintem nem ez az út. Ha nem szereted, ne maradj vele. Ha szereted, szeresd. De ne önigazolj, te is elbasztad…

      Aki ilyen, annak igazán lépni eszébe sem jut. Ereje sincs, az nem megy a blogból, ahhoz saját kell. Ugyanaz, mint a sporttal, kemény szembenézés, valódi, megélt változás, küzdelem önmagunkkal.

      Nem csak a Renddel meg a férfiakkal kell szembenézni, hanem önmagunkkal is.

      • “azok”, akik nem bírták a blog szavait elviselni, illetve “aki ilyen”, ebbe a kategóriába tartozónak vélsz a fenti hozzászólásom alapján?

        • Fú, én egyáltalán nem tudom, veled mi van. Én azokról beszélek, akiknek a történetét privát hónapokig, évekig követtem. Akik nagyon ráismertek valamire, majd nagyon zavarta őket a blog mégis, és rám is tolták az indulatot. Kommentekből ez aligha rajzolódik ki, privát levélváltások sora vagy sok-sok beszélgetés mutatta meg.

  17. Mindenkitől elnézést, hogy eltűntem, nem válaszolok. Tegnap elhatároztam, hogy Egészséges Leszek És Vízzel Látom El A Szervezetemet Egész Nap, De A Bálnákat Is Védem, És Újrafelhasználom A Műanyagpalackokat. E célból itthon szűrt vizet tettem egy palackba, melyet elegánsan MacBookom mellé helyeztem, aki ezúttal csupasz volt, és… és nem csavartam rá a kupakot rendesen, és lehaoltam, hogy szebb legyen a masni a Martensemen, és beázott a gép, és avítják ó sok pénzért, én meg vonom a tanulságokat lefele. Ezen a gépen meg alig lehet lenyomni a betűt, látátok?

    Este lesz poszt is!

  18. Írj Írj és tovább!!
    Pont Tegnap mesélte a pasim h miután megcsalta a neje (először) vett neki 1 nerc bundát. Földig érőt. Mert h könyörgött, mindent megígért, és amúgy is mintha rá öntötték volna.. (a szőrt)
    szerintem kellett volna valamit mondanom. h mekkora fasz voltál barátom..
    de nyilván tudja ő. Vagy sajnálnom kellene? Nem kellene. Nem értem ezeket a sztorikat.
    Sok sok év után vált el. Sok bunda, Miele konyha, japán kert, Costes vacsora.

    • Fú, már akkor is éreztem, hogy valamit nagyon elrontottam az életemben, mikor kiderült, hogy mások minden gyerekszületéskor aranyékszert kapnak. Én meg csak aranyeret. De hamar elmúlt.

      • kibuggyant a nevetés, akkor képzeld el milyen érzés friss házasként abortusz alkalmából ékszert kapni. el is veszett gyorsan valahogy. nem én tüntettem el.

        sziasztok, szia Éva. illetlennek érzem csak úgy bedugni a fejem az ablakon, igaz már másodjára teszem.
        bő féléve találtam ide. tér, ahol benneteket olvasva átrághatom és tisztázhatom az életem történéseit. köszönöm szépen.

      • igen, javított kiadás: “képzeld el” helyett—> erről az jutott eszembe. mert ugye nem tromfolunk rá mások történeteire. azt hiszem ezt is itt tanultam.

      • Én senkit se ismerek, aki egy szál virágot is kapott volna, csak mert gyereket szült. Magamat is beleértve. Igazából eszembe sem jutott. Ez tényleg ennyire elterjedt szokás?

        • anyós minden gyerek születésére adott vmi aranyat. mert az ógy szokás, mikor leléptem, a kedves fia mind elvette. pedg az ajándék volt, és az enyém, és vésztratalék is lehetett volna. a szép a sztoriban, hogy mindig csak gyorsan eltetem, el ne tűnjön, és a nyomrult vagyoni perhez még listát sem tudok írni róluk. de több is veszett mohácsnál.

          • Pedig az úgy van – ha már hagyomány – hogy a kapott arany (esküvőre, gyerekszülésre, stb) a nő magánvagyona, kvázi “biztosítéka” arra az esetre, ha valami miatt egyedül kell boldogulnia. Pont azért adták eredetileg. Ez még a nagyon patriarchális társadalmakban is így van. Ha meg nem így van, akkor meg minek “így szokták”, akkor tényleg adjon inkább áfonyalevet, az finom, meg vas is van benne, ha jól tudom, nekem azt hozott be a férjem, meg csinált madártejet és franciasalátát is, nagyon örültem neki.

      • Ez mekkora! Nekem is aranyerem lett, de még aranygyűrűt is kaptam. Anyósomtól. Behozta a kórházba, régi családi ékszer. A fene evett, hogy a sok gyerekes cucc között ne tűnjön el. Furcsának tűnt inkább.

  19. Rólam már nincs mit lekoptatni,így max.ő kophatott le. Miért álltam le vele? Mert jó volt,és én is azt hittem. Aztán a tegnap piásan (első alkalom,hogy így láttam) nekemjött és megrázott,mert emlegetni merészeltem a gyereknevelés kapcsán az exemet. Ott lett vége.

  20. Írhatnám bárhova.
    Nagyon időszerű lenne már egy poszt a kapcsolatok ideális architektúrájáról, természetesen az ember reális természetét figyelembe véve. Sokat írtál már arról, miért nem működik az élethosszig tartó monogámia, a szent házasság elvárása, a nő önfeláldozása. Hogy néznének ki a kapcsolatok, ha már mindennek tudatában, az egyenlőség ígéretében vágnánk bele, elkerüve a szokásos aknákat?
    Nyilván az alap, hogy a nők is dolgoznának, és keresnének annyit, hogy a gyerekeik felét meg magukat eltartanák. Senki sem lenne -né. Minek arra a pár évre. A férfiak részt vennének a gyerekgondozásban és házimunkában. És a gyerek születésénél már előre lepapíroznák, egy válás esetén kivel mennyi időt tölt? Vagy hogy? Nagyon érdekel.

    • Nem tudok erről általános érvényűt, én diagnózist tudok, terápiát és modellt nem. Érdekes lenne keresni és interjúvolni olyanokat, akik nem rekedtek meg, másképp, igazabbul, mozgékonyabban élnek. De szerintem az egyéni útkeresés (mint a kajabeállításban), a lobsteres állandó gondolkodás, a mindenkori és sokféle énnel való igazi, szélessávú kapcsolat, az őszinte önismeret az út, és akkor nem kell papírozni. Nem biztos, hogy el kell válni, nem biztos, hogy házasodni kell, vagy gyereket vállalni, nem biztos, hogy heterók vagyunk, vagy hogy ennyire fontos az együttélés vagy a szex az életben.

      • Akik nem rekedtek meg, még megrekedhetnek. Nem hiszem, h célravezető működő kapcsolatot az orra elé tolni olyannak, akinek a sajátja nem működik. Mindenkinek fel kell ismernie, hol rekedt meg, mikor roggyant bele, hol a hiba. Az én működésem nem magyarázná más működésképtelenségét.

        • Igen, én is így gondolom. Társadalmi utópiákból meg mindenkire érvényesnek mondott ideálokból nagy a választék, egyéni mérlegelésből, önreflexióból,önismeretből, ezeken és a saját értékeken alapuló autentikus döntésekből és ezek következményeinek vállalásából, egyenes kommunikációból van inkább hiány szerintem.

        • “Nem hiszem, h célravezető működő kapcsolatot az orra elé tolni olyannak, akinek a sajátja nem működik.” Azért az nagyon üdvös tud lenni, ha azokat nézzük, akiknek jobban megy, ha hozzájuk viszonyítunk, ők az alapértelmezettek, és nem a szokásos lehúzó megrekedtek, a “nálunk legalább” gondolkodás alapjai. Mindenki azzal nyugtatja magát, hogy olyanokat néz, akik ölik egymást, isznak, pokol az életük. Erre a pszichológusom biztatott: nézzek működő életeket, sikeres, boldog, nem hazudós embereket, és hozzájuk viszonyítsam magam. Nekik mi a cél, mi számít normálisnak, milyenek az igényeik, életminőségük. Mindjárt más lesz a feladat. És a kapcsolati problémafajtákból sincs olyan sok, asszem. De persze én nem tolok semmit senki orra elé, csak hát mindenkinek vannak ismerősei.

          Nem véletlenül volt a micsoda különbség megvilágosító sokaknak.
          https://csakazolvassa.hu/2013/01/03/micsoda-kulonbseg/

          • Hát, azért ezt bloggerként v pszichológusként más megjeleníteni. De antennája úgyis csak annak lesz a jó példához, aki már eleve válaszokat keres.
            Én arra gondolok, ha nekem vki elpanaszolja, h bajban van, nem segítek azzal, ha én elmondom, én miért nem vagyok abban. Az számomra bezzegelés így privátban. Ha megkérdezi, mitől vagyok jól v jobban, az más. Akkor szívesen elmesélem.

            • Én meg (a blogger, nem a barátnő) úgy vagyok vele, hogy tőlem nem kérdez senki semmit, én nem vagyok segítő foglalkozású, nem dolgom senkit megérteni, figyelni, támogatni, én csak beszélek, mondom, ami eszembe jut, amit fontosnak érzek. És mivel az olvasó saját döntéséből jár erre és érdeklődik és olvas, nem is olyan ez, mint egy kávézói beszélgetés, semmit nem tudok az orra alá dörgölni. Ebből volt már grrr sokszor, hogy mégis haragudtak, pedig ők voltak kíváncsiak, ők nézték, mit írok az új posztban, de nem vállalták a felelősséget, tolták volna rám, hogy én miért csinálom ezt vagy azt, mire célzok, mit dicselkszem, miért nem szállítom neki készen a kényelmes lábvizét, ő miért nem lehet olyan okos, mondhat olyan eredetieket, mint én, és basztatott. És én meg, azon kívül, hogy nem alkatom, nem dolgom, nem kompetenciám meghallgatni és segíteni senkit (az egy szakma, sok év képzettséggel, kölcsönös megállapodással, teljes bizalomban, egymás szemébe nézve, kettesben,kőkemény óradíjért), akkor érzem eredményesnek a bloggerségemet, ha az olvasó összezavarodik, megtorpan. A helyeslés állapotában lenni nagyon megnyugtató, a “mi igen, de ők nem” egyetértésében. A szembesülés, a kognitív disszonancia keményebb. Én is túlesem rajta naponta, írás közben.

              Barátként nem szoktam okoskodni, tanácsot adni, jobban tudni, de a bloggeri, az nagyon más beszédmód, ott súlyos dolgokat kell állítanom.

            • Lehet, h elbeszéltem melletted, de épp erre gondoltam. (Visszaolvasom mindjárt feljebb, hol csúsztunk el.) Te felkavarod az állóvizet, és gondolkodásra készteted az embereket. Nekem ne mondja senki, h nem keresgél a posztjaid közt, ha nincs keresnivalója. Az más kérdés, h a felismeréseit zokon veszi (tőled). 😦
              Barátnőként is hatékonyabb lenne egy ilyen felrázás, de az eddigi tapasztalataim alapján óvatos vagyok. Nagyon jó hallgatóság vagyok, és néha össze kell szorítanom a fogamat, hogy ne mondjak kéretlenül véleményt. Amíg a mesélő bizonytalan, fél az igazsággal szembesülni. Ha valaki pl. megreked a folyamatos panaszkodásnál, akkor alkalmatlan barátnőnek bizonyulok, mert a tehetetlenséget nehezen kezelem, és azzal engem is abba kényszerít.

              • Nem érzem, hogy elcsúsztunk, csak következetesen jelzem, hogy én bloggerként más pozícióból, más céllal, más keretek közt beszélek, mint a személyes kapcsolataimban. Csak a net csinálja velünk ezt a haverkodós fílinget. De ez nem az, ezek szövegek, és a bejáratnál elhasal, aki nem tanult meg értően olvasni.
                Kíváncsiságból, unalomból is ideragadnak amúgy, van itt valami látnivaló, mások is nézik, nézzük mi is: ki ez és miért mutatja meg így magát — nem kell összezavarodva, eltalálni se lenni okvetlen.
                Az edzőm mondta az első alkalommal, nem korholóan, hogy te mindent máshogy csinálsz — igen, és nem azért, hogy kirakjam a facebookra. Egyre bátrabb vagyok úgy dönteni, ahogy épp nekem jó, nekem nem elég a szokásos, átlagos, mások által kitalált, dogmaszerű, elvárt (életmódban, kajában, bringában, pénzkezelésben, emberi kapcsolatokban), és le tudom szarni a következményeket — érdekes folyamat, a blogom tette ezt velem.

                Van olyan olvasó, aki belecsúfult az életébe, neki kell a külső kontroll, mondja meg valaki, és akkor vitázik azzal, akit ő maga avatott autoritássá, igazodási ponttá. Nézegeti, feszegeti, viszonyít, megpróbálja kikezdeni, mert frusztrált. Ehhez nem is kellek én, sem valódi kapcsolat, már a poszt alapján viszonyul az emberhez… nagyon okos, érzékeny emberek is összetévesztették.

                És mi van a dühösekkel, hát, ők játszmáznak egymással: én vagyok a vitatéma, ürügy, jelképes bábfigura, feleség rám hivatkozik, odatolja férjnek a linket, igazolásul használ, idéz, rám utal, fogalom vagyok (én ezt egyre döbbenetesnek érzem, hogy nem saját felismerés érlelődik, pedig a blog belső folyamatokra való, nem kifelé érvelni, hangoskodni, igazolni — sokak ellenségévé tettek így, akikhez semmi közöm, és tök nagy kárt okoznak ezzel).

                A másik tipikus kombináció: unalom, saját projekt nélküli, sivár élet, ingerkeresés, lelki sérülések, (néha) nyomor, unalom, lúzerség-érzés feldolgozása egy szimbolikussá tett célpont segítégével, maguknak teremtett valóság, hamisított kommentek és e-mail (! ezt tegnap detektáltam, valaki keveri a szart…), “röhögünk rajtad”, a net csábítása, turkálás, információ birtoklásának hatalma, a véleményalkotás fölénye, “nem is úgy van, mi tudjuk”, névtelenség, hatalommegélés, kényszeres velem foglalkozás, figyelemkövetelés, odatolakodás. Lásd a most is aktív Endre nevű kommentelőt, aki két hete kezdte, és még mindig erőlteti, vagy Joó Violetta, aki nekem annyira nem téma, hogy a múltkor a vezetéknevén gondolkodtam.

                (Elkalandoztam.)

            • Na, akkor jó, nem keresem a banánhéjat.
              Jó sok táplálkozással, életmóddal kapcsolatos főleg angol nyelvű lapon jártam mostanában, megragadt a fejemben egy jó egyszerű kis mondat: “Born to lose, live to win”. Tetszik. (Én is elkalandoztam 🙂 )

          • “Erre a pszichológusom biztatott: nézzek működő életeket, sikeres, boldog, nem hazudós embereket, és hozzájuk viszonyítsam magam.”

            Neznek en, csak valahogy nincs egy ilyen se csaladban se baratban. Most akkor ez a valosag vagy csak nekem van kiveteles szomoru barati korom?

            • Menj minél hamarabb! Én most csak azért fogom a fejem, hogy miért akartam mindenáron egyedül megoldani – nagyon sokáig kerestem az utat, de bent rekedtem a labirintusban, hittem én. Most körvonalazódott a pszichológusnál, hogy jó úton haladtam végig, csak nem mertem elengedni az elengedhetetlent (a neveltetés, a környezet téves tanai miatt). Most már újra szárnyalok!

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s