megmondhatja-e

Sok bántó mondatot kaptam életemben. Meglep, milyen erős reakciókat váltok ki egyesekből. Hogy újabban hányan akarnak belém szólni, definiálni, interpretálni, terelgetni, befolyásolni próbálni engem. Hogy én milyen vagyok, mit tettem, mit miért csinálok. Mondván: én megmutatom magam, ne csodálkozzam. Mindenhol engem látnak, szerintük én mindenhol ott vagyok, keresem a konfliktust.

Néha azt érzem, persze, mondják csak, joguk van, sokféle a vélemény, ez is egy közte. Máskor meg azt, hogy hagyjanak már, igazságtalanok, nem értik az egészet — bekapcsol az önvédelmem. Látom, hogy átlépett egy határt az illető, szándékosan magyaráz félre, rosszakaratú, irigy, magával van baja.

Vajon van jogom ilyesfajta interpretációhoz? Mond valamit, és én azt mondom: ezt csak azért mondod, mert… Ő erre azt mondja: nem, ezt csak te látod bele.

Nehéz ez, mert vannak jól felismerhető típusok, mintázatok. Az emberben felkiabál, hogy jaj, már megint, és tudja, tudván tudja, hogy ez is egy olyan kommentelő, ez is ezzel jön, istenem, hányadszor mondják ezt, és mennyire értetlenek már…?!

E helyzetek mélyén ott rejlik a kérdés, amely a személyes életemben és az internetes kommunikációban is visszatér:

Aki mond nekem valamit, annak joga van-e meghatározni az én értelmezésemet? Hogy ő nem úgy gondolta, nem azért mondta?

Van-e jogom másképp érteni, mint aminek ő szánta, vagyis: mint amit állít, hogy ő azt minek szánta?

Van e jogom meglátni a farkast a báránybőr alatt, vagy el kell hinnem mindenkinek, akárkinek a maskaráját jóhiszeműen?

Van-e joga engem elemezni?

Értsek, érthetek nyugodtan a sorai között, vagy el kell hinnem, hogy ő azt nem úgy érti és nem azért mondja…?

Sokat gondolkodtam ezen. Néha én is azt mondom: jogom van tudni, mit miért mondok, jogom van ahhoz, hogy idegen, torz elemeket ne magyarázzanak bele.

Erre az egészre az asszertív és alapvetően jóindulatú kommunikáció a válasz.

Arra jutottam, hogy mindenkinek van egy területe. Amikor magáról beszél, akkor illik neki hinni. Amikor belém másznak, sokadszor ugyanazzal a nyilvánvaló rossz szándékkal, akkor sem nagyon lehet csodálkozni, ha akárminek állítja is a mondandóját az illető, elküldöm a halál nemi szervére.

Aztán, teljesen más joga van a mondáshoz annak, aki ismer, akivel kölcsönös és akart a kapcsolat. Aki megivott már velem tíz kávét, látott két éve és most, lent és fent, akit érintenek az én tetteim, nem csak megnézeget. Neki nem csak elfogadom, hanem esetenként kérem is a véleményét. És teljesen más az épp arra járó bámészkodó szava, aki csak kíváncsi volt, odakattintott és nem bírta ki, hogy fel ne hívja a figyelmemet arra, hogy én milyen vagyok. Az ő szavával szemben nyilván fontosabb lesz az öndefinícióm, és ő tényleg nem tudhatja, tényleg könnyen érthet félre.

Előbbit a kapcsolatunk története, az előzmények és a nagyon komolyan vett emberi normák igazítják el. Egész biztos, hogy ha baja lesz velem, azt privát fogja elmondani, és nem a kíváncsi tekintetek előtt. Utóbbinak meg nem kell velem kapcsolatban lennie, teljesen a saját döntése, hogy ír nekem, olvas engem, ezért sem számít annyira. Őt a kommentszabályzat igazítja el. Amit ő ír, annak nincs igazi tétje. A jóindulat alap, és ne legyen már elvárás, hogy szemrebbenés nélkül használhassa az általam létrehozott és karbantartott internetes felületet az én megtámadásomra, mások előtt való helyzetbe hozásra. Figyelmet se nagyon kérjen: nem akarok lehúzó, provokáló emberekre energiát szánni.

Magát mindenki a legjobban tudja, illetve nem tehetünk mást, mint hogy elhiggyük neki, ahogy magát definiálja. Mi bajunk azzal? Nem érint minket.

Amikor e területen kívülre megy, mást értelmez, oktat ki, akkor viszont megszűnik ez a joga, mert ott már nem róla van szó.

Ciki másnak megmondani, mit tegyen.

Ciki leleplezni akarni valakit, kárörvendően rajtakapni, bebizonyítani, hogy ő nem is olyan.

Ciki valakinek tudatosan fájdalmat okozni akarni, a jelzésére, hogy ezt ne, hetykén visszaszólni, hogy “de hát ehhez jogom van” meg “te élsz a nyilvánosság előtt, ne csodákozz”.

Ciki valakit, aki névvel látszik, névtelenül megtámadni.

A ciki itt azt jelenti, hogy valami nem stimmel, zavaros az indíttatás. A véleménymondás nem az, ami, hanem valami más. Belemászás, határsértés, kontroll. Viszketeg kíváncsiskodás, beleszólhatnék, hatalmi harc, irigység.

Másoknak csak egyes, ellenünk irányuló tetteit van jogunk elemezni, nem a személyét és nem a minket nem érintő megnyilvánulásait.

Ciki sokadiknak odaállni a sorba, és valakinek, akit amúgy is mindenki taglal, kíváncsian és kontrollszerző céllal megítélni a magunkét, majd leugatni, ha szól, hogy bocs, de ehhez nincs jogod, én nem kértelek erre, hogy milyen érzékeny és nem bírja az ellenvéleményt.

Különösen ciki, ha már sokszor szólt, hogy ne elemezzél, nem ismersz, nem kérek tanácsot, tudom magam, nem kell okoskodni, és a blogomat és az írást meg különösen tudom, én formáltam ilyenné ezt az egészet, ami itt van, nagy tudatossággal, hosszan csiszolódott képességekkel, és te mindezt nem láthatod át. Te csak ne sajnálkozzál a távozó olvasókon, és ne magyarázd, hogy milyen sokan mentek el és hogy szerinted miért, mert te nem látod sem az előzményeket, sem a mostani olvasottság adatait.

Továbbá jogom van néha hirtelenkedni, hibázni és emiatt nem szétszedetni.

Nem, nem hiszem el, hogy te nekem jót akarsz. Az, hogy nem tartod tiszteletben a határaimat, jobban akarod tudni, mutatja, hogy nem akarsz jót.

Érdekes határterület az, amikor valaki magáról beszél, de mégis érint minket az, amit mond. Azt mondja például: én mindig korrekt voltam veled, én korrekt vagyok.

Erre azt mondom, most önigazolsz, mert nem voltál korrekt, sok olyasmit tettél ellenem, amiért szóltam is.

Ez, amit mond, csak látszólag öndefiníció, a lényeg az, hogy nem akarja meghallani a kérésemet, nem tartja tiszteletben a határaimat, érdekeimet, és deklarálja, hogy ő jó ember, és nem tett rosszat, pedig tett.

Nekem ez a jelzőrendszerem — a méltóságé, szuverenitásé, az önmeghatározásé — nagyon érzékeny, illetve unásig ismerem azokat a helyzeteket, amikor látszólag jóindulatúan belém jönnek, rendezkednek a tisztaszobámban.

Nem, nem vagyok sem paranoid, sem diktatórikus. Az én lényem, az én blogom ez itt mind. Az, hogy könnyű visszaélni, mert látszom, nem azt jelenti, hogy jogos is.

87 thoughts on “megmondhatja-e

  1. Elbizonytalanodtam, hogy leírhatom-e azokat, amiket gondolok, teszek egy próbát. Nem éreztem olyan durvának a prádás kommentet (bocsánat, nem emlékszem a hozzászóló nevére), igaz nemrég óta olvaslak csak, így kellett némi idő, míg összelegóztam a kommentekből az összefüggést. Volt némi igazsága a hozzászólónak, igaz kevéske, hisz nem ismer téged és ez kizárólag az ő szemszögéből íródott, de nem érződött úgy, hogy szentírásnak szánná a szavait.

    Azt gondolom, a vélemény akkor is vélemény, ha az név nélkül íródik, nem számít, milyen név áll mögötte, sőt tán fontosabb, ismeretlenek milyennek látnak minket, hogyan hat rájuk az az írott szöveg, ami mögött csak felsejlik az ember.

    Az is eszembe jutott még a kommentek kapcsán és most e poszt kapcsán is, hogy csak szépeket és jókat lehet ide kommentelni és csak szép és neked tetsző stílusban. Nehéz kérdés ez a visszaélés dolog is, hiszen mivel élt vissza bárki, semmivel, megmutattad magad, kaptál reakciókat és arra te is reagáltál, ugyanígy van ez a való életben is, szólunk egymáshoz mi emberek, hol jól, hol rosszul, hol olyanokkal történik mindez, akikhez közelebb állunk, hol olyanokkal, akikkel csak futó ismerősök vagyunk és olykor félreértenek és hát van olyan is, hogy kioktatnak minket, vagy úgy véljük kioktattak, beszólnak, beszólunk, néha könnyebben vesszük ezt, máskor nehezebben, ilyen életszag van a világban.

    Szomorú volnék, ha csak a szépnek és jónak örülnék itt, pont azért kezdtelek olvasni, mert életszagú a blogod, ettől a poszttól kicsit elszomorodtam.

    • Nagyon durva félreértés, hogy ez a poszt azt mondaná, hogy csak szépet és jót lehet írni rólam. Olvasd el meg egyszer. Az a lényege, hogy nem rólam kellene írni. Ez nem valós kapcsolat, nem ember áll emberrel kapcsolatban, hanem olvasó szöveggel.

      • Ha kívánhatnék, akkor azt mondanám, hogy aki ennyi sem ért, és bele se gondol, minek lehetek én kitéve folyamatosan (a védekezéshez való jogomat meg elvitatja), az inkább ne kommenteljen egyáltalán.

        • Már miért ne érteném és miért ne védekezhetnél. Pont ugyanezt írtam, hogy ki vagy téve ennek, ahogy a való életben is. Azt mondod nem rólad kellene írni, csak hát az énblogoknak szerintem ez a sajátosságuk, hogy mégiscsak a szerzőről szólnak és ha erre reflektálnak az olvasók, az olyan, mintha a magát a sorok íróját minősítenék, pedig nem, a leírtakat, az esetleges ellentmondásokat, szimpátiát vagy éppen ellenszenvet.
          Nem vagyok egy kommentelős fajta, írni szeretek (magányosan) és másokat olvasni, szó nélkül, úgyhogy megmenekülsz a belesegondolós kommentjeimtől, szerencsére amúgy sincs időm, nem is igen szoktam a kommenteket olvasni, csak amiket írsz.

          • A való életben nem csak pisilni járnak a tövembe (ebben az allegóriában én a fa volnék), hanem kölcsönös a viszonyunk: én is akarok attól az embertől valamit, van köztünk egy kvázi szerződés, ő is megmutatja magát, ő is sebezhető, van dolgunk egymással. De én akkor sem szólok bele, mit csináljon, csak ha engem is érint a tette. Viszont mi közöm az ismeretlen kommentelőhöz? Tényleg azért tartsak fenn egy felületet (itt jegyzem meg, nem kevés pénzből), hogy ott engem baszogassanak értetlen és rossz szándékú idegenek? Megőrültem én? Ráadásul tök felületesek, egy-két félreértett bejegyzés után már készek is utálni. Nyilván utálkozni akarnak.

      • Mikor olvasom, hogy Benetton farmer vagy Illy kávé, az első reakcióm, hogy jajjmár. (Különben is, én Nespresso-t iszom, amióta csak létezik. Ez olyan vajon, mint a Beatles/Rolling Stones?) De. Ez a “jajjmár” nem a blogger megítélése. Hanem. Én jómódban nevelkedtem. Nagyon puritán voltam kisgyereknek is, sose kértem cuccokat, főleg nem márkásat, csak inkább könyveket. De kaptam. Szép, igényes, holmikat vettek nekem, minőségi ételeket (külföldi csoki!!!) és én emiatt szégyenkeztem! Hogy másnak meg nem jut. Én nem is kérem és nem is teszek érte, más meg esetleg vágyik rá és nincs neki. Azt a megoldást választottam, hogy nem mondom, nem mutogatom, lekicsinylem. Sőt. Gimiben turkálóból öltöztem és csak busszal-vonattal jártam a 100 km-re lévő koleszba (ha apu elvitt, meg kellett állnia velem a kollégiumtól két utcára, ne lássák a menő kocsiját), el se vittem magammal a zsebpénzemet, hogy nekem is csak kempingsajtos zsömlére jusson.
        Túl vagyok ezen, meg már meg is dolgozom mindazért, ami tudom, hogy jár is nekem. De ez a rejtőzködés megmaradt, becsípődött. Életemben most először leírom, hogy a Hilfiger farmerem meg a tod’s mokaszinom és most még mindig úgy érzem, hogy nem, én ezt nem akarom mondani, mutatni, semmiféle szimbólumnak használni. Tehát ezt jelenti NEKEM a blogger írása. Így vonatkozik rám a szöveg, így mutat meg valamit MAGAMBÓL. Így tükör, rólam szól, saját vetület és saját felelősség, hogy mit kezdek vele. (Mindig minden rólam szól. Csak én bírok versemnek hőse lenni. Vagy amit akartok. 😃)

        • De hát neked nincs blogod, ahol megalkotnál magadról egy képet, ahol fel kellene építened, hogy ez vagyok én. Nem írsz arról se, mit gondolsz a kortárs művészetről vagy a gyerekek rajzfilmnézéséről, nem kell írnod, nem várják a bejegyzéseidet. A blogger szobrot állt, magából. Hogy legyen valamilyen (elképzelhető) az a valaki az olvasó számára, aki azt a sok mindent írja. Ezért és csak ezért van neki hajszíne, reggelije, konyhája, kultúrprogramja, nem magamutogatásból. Hogy emberszerű, konkrét jellemzőkkel bíró legyen a szövegek írója. Ez alapján válogatok abból, ami velem történik, amit megélek, hogy mi kell a bloggerhez mint olyanhoz. Nem mesélem el minden mozimat, randevúmat, rémálmomat és meghűlésemet. Nem magamat írom meg, csak jelzek, sejtetek valakit, aki ír. (Furcsa, hogy ezt sokan nem értik.)

          A Benetton farmer sem önmagában hangzott el, hanem azt írtam, hogy négy olvasómtól kaptam egy Benetton-ajándékkártyát és vettem egy farmert…

            • Igen, én értem. Azt jeleztem, hogy rám ez hogy hat. Nem dicsekvésként és nem a bloggerről szól. Hanem mindjárt magam felé irányít, mert én ilyen vagyok. Alapvetően ez a hozzáállásom egy _irodalmi_ szöveghez, hogy keresem azt a réteget is, amelyik belőlem mutat nekem valamit. A blogod és a jelzések meg a szobor nekem a saját életem vetületeinek más nézőpontbóli vizsgálására is használatos. Nem tűnik úgy, hogy dicsekszel. Nem is írtam. Magamról írtam ennek kapcsán, hogy én meg rejtőzködöm. (-e még mindig?)

            • “(Furcsa, hogy ezt sokan nem értik.)”

              Miért lenne furcsa? A szövegértést is tanulni kell.
              Anno gimiben például volt pár srác, akik nagyon pengék voltak matekból, de halálra unták magukat irodalomórán. Az oszi, aki egyben a magyartanár is volt, szerette őket, nem kínozta egyiket se sokat, mert azért az átlagot hozták, de…érdeklődést nehezen lehetett kicsiholni belőlük. Ez van. Nem tudom, ha ők például a blogodra bukkannának, mindent értenének-e belőle.

              Amúgy szerintem amit kérsz, képtelenség. Nem vagyunk robotok, igenis kialakul bennünk egy kép a bloggerről, maximum a személy nem annyira érdekes, mint ember, hogy vele keljünk és feküdjünk (bár reggelente a neten való szörfözésbe, blog -és hírolvasásba sokaknak te is biztos beletartozol…hmmm, ez már félig “vele kelés”?).
              Véleménye mindenkinek lehet, ezt árnyalja egy-egy nagyon éles, irodalmilag igényes, jól eltalált portré, másik oldalról meg a márkadömping. Amit a kommentelő tehet, hogy ha idegesíti az utóbbi, átugorja, s legfeljebb nem vágyik egy csésze kávéra személyesen a bloggerrel, a többinél bejegyzésnél meg, társadalom -és filmkritikáknál, egyebeknél pedig vagy egyetért vagy vitatkozik – a bloggal, nem a bloggerrel.
              Én például nem szólok bele, ha leírod, hogy szerinted (!) gáz a turkáló vagy milyen röhejes már ez meg az, bár meglehet hogy nekem csak arra van pénzem (emlékszem, le lett itt húzva a Fornetti is…). Ez a te véleményed.
              Amikor azt írod, hogy szerinted en bloc a társadalomnak mit és hogy kéne, azzal érdemes vitatkozni vagy éppen egyetérteni.

              • “Nem tudom, ha ők például a blogodra bukkannának, mindent értenének-e belőle.” Nem. De nem tananyag, nem is kell nekik, nem értem, mit akarnának itt. Elég tudatosan próbálom úgy terelni a dolgokat, hogy a sima bámészkodók lekopjanak, és az maradjon, aki képes irodalmi módon olvasni. Ami csak minimális képesség, inkább rutin és szándék kérdése.

            • gombotz, szerintem pont ez a lényeg “Én például nem szólok bele, ha leírod, hogy szerinted (!) gáz a turkáló vagy milyen röhejes már ez meg az, bár meglehet hogy nekem csak arra van pénzem (emlékszem, le lett itt húzva a Fornetti is…). Ez a te véleményed.
              Amikor azt írod, hogy szerinted en bloc a társadalomnak mit és hogy kéne, azzal érdemes vitatkozni vagy éppen egyetérteni.”
              Miért érezzük (ez ilyen álalánosító többes szám, első személy) előírónak a blogger véleményét bizonyos személyes preferenciák kérdésében? Pontosabban, miért érezzük a késztetést, hogy elmondjuk, hogy ő a gáz, mert ezt gondolja, és nem-e lenne jobb, az ő boldogsága érdekében, ha felülbírálná a véleményét? Nekem, legalábbis ez tűnik a központi problémának, nem a márkák vagy jövedelmek “háborúja”.

          • Nekem meg az a fura, hogy egy szöveg kapcsán felidéződik bennem valami, elrugaszkodom a szövegtől és magamról állítok valamit, az írásból kiindulva, ahhoz legfeljebb egy szóval kapcsolódva, és kicsit _számomra_ kioktatónak ható választ kapok viszont. Ráadásul félre vagyok értve. Nem éreztem dicsekvésnek a konkretizálást, hogy erre hogy lehetett “ráhallani”, azzal nem foglalkozom. Hogy a nyilvánvalóra (nincs blogom, a blogger csak sejtet, hogy el lehessen képzelni…) fel van hívva a figyelmem, az nagyszerű, fontos, eztán szem előtt tartom majd az írásokat olvasva. Ez is egy vetület.

            • Igen, de azzal rólam is állítasz valamit… Majd elolvasom még egyszer.

              Azért vagyok türelmetlen, mert unom ezt a témát, unom, hogy tabu, de azon siránkozni, hogy defektet kaptunk, drága a benzin, vagy hol lehet nemtommilyen biztonságos gyerekülést kapni, az nem számít cikinek. Ez annyira felületes, hogy márkanév = dicsekvés, mások zavarba hozása, fotó = azthiszedszépvagy. Szeretnék árnyaltságot, és igenis, megmondhatom, hogy én hogy értem, miért írom, ha írom, a márkanevet. És igenis különbség, hogy van egy blogod és azon egy megalkotott éned, vagy nincs.

            • Nincs blogom, valóban. Életem, meg emlékeim azonban vannak. És olvasó vagyok itt a blogon, hozzá nem is túl aktív, jó okkal. Azonban néha a madeleine illata eszembe juttatja Proustot és lehet, hogy kedvem támad tőle leírni, hogy szúrt a kökénybokor, mikor bogyóját gyűjtöttem szörpnek. Szerencsére Proust nem bánja.

            • “Elég tudatosan próbálom úgy terelni a dolgokat, hogy a sima bámészkodók lekopjanak, és az maradjon, aki képes irodalmi módon olvasni. ”

              De nem biztos, hogy ezt a “buta vagy”, “aljas vagy”, “irigy vagy” örökös triászával kéne. Azért kemény dolog az is, hogy mindenki vagy buta vagy aljas. Esetleg irigy.
              (Én például meg vagyok átkozva egy bazi nagy szociális érzékenységgel, ami néha Inessza Armand-i mélységekig emelkedik (direkt a képzavar) és gazdag koromban is képes voltam az asztalt verni, ha valaki nem volt száz és ezer százalékig tekintettel minden potenciális szegénységben élő mindenféle érzékenységére. Néha nem volt igazam, néha durva voltam, de alapjában véve ma is ilyen vagyok; nem bírom elviselni a jólét mutogatását, amíg csak egyetlen éhező is van a Földön, de mára már beláttam, hogy elég radikális vagyok és nem terhelek ezzel idegeneket. A barátaim elviselnek.)
              Meg aztán vannak, akik tényleg jóindulatúak, csak félreértenek valamit, nem értenek dolgokat. Sajnos ezt szerintem be kell vállalni, nem lehet intelligenciateszthez kötni a belépést (bár fene tudja, lehet, hogy a wordpress már rendelkezik evvel a funkcióval).

              Itt kialakult egy kör, akik rendszeresen olvastak, de főleg kommenteltek. Nem tudom, hogy kezdődött, de lehet, hogy az elején ott is voltak félreértések, karcolódások, nemcsak irl fordul ez elő, hanem mindenféle közegben. Én azt látom, és lehet, hogy tévedek, ez a kör kicsit megfogyatkozott, most több az új arc (én sem kommentelek régóta, de régebb óta olvasok, ezért gondolom így), akik közül páran majd eltűnnek, páran meg rátalálnak a blog ízére, még össze lehet csiszolódni. Néha én is azt látom, hogy -ha már “íz”-, kóstolgatnak, de van, amikor szerintem tényleg csak nem értenek valamit, nem akar mindenki egyből a hátad mögé állni egy húsvágó bárddal.

              Amúgy nem tudtam, mi a kiindulása ennek az egésznek, de most rábukkantam az ominózus prádás cuccra, engem nem érdekel. Az ugrott be, Karinthy tök jól karikírozná, de szerintem az lehet dícséret is, hogy valakinek már olyan a stílusa, ami Karinthy tollára méltó. Sokunkat szerintem figyelemre sem méltatna, ha élne.

            • Elolvastam újra, téged és magamat is. nem volt támadó, amit írtam, nem szólt rólad, csak hozzád kapcsolódott.

              Szerintem többen azt hiszik, hogy itt loraxról van szó, pedig nem. Amiről szó van, az nagyon durva.

            • “nem biztos, hogy ezt a “buta vagy”, “aljas vagy”, “irigy vagy” örökös triászával kéne.”
              Loraxnak írtam ezt, fenntartom. Nagyon gáznak tartom, amit és amiért csinálja. Bő előzmény van, nagyon csúnyán belém kötött már egyszer, hetykén, csakazértis, szándékosan csinálja. Piszkálódni jár, lesi a hatást, baromira rosszindulatú, szeretné, ha rossz lenne nekem, móresre akar tanítani, tiszta fölényszerzés az egész: “látod, ezért mentek el”. Nem értem azokat az embereket, akiknek ez nem tűnik fel, kicsit olyan vakság ez, nem? Mert nem őket érinti, hanem engem? Nagyszerű. Mert nincs szemük a manipulációra?
              Meg a névtelen kommentelőkről gondolom még ezt.
              Ha tényleg érdekel az előzmény:
              https://csakazolvassa.hu/2014/07/16/hatekony-gyulolkodo-technikak/
              Másról nem gondolom ezt, és nem is írtam ilyet. Egy-egy reakcióra írtam, hogy “ez butaság/aljasság”.

        • Abszolúte értettem és így értettem én is azt az írást, sőt tetszett is, legtöbb részén el is gondolkodtam, bevallom el is pirultam, hogy lám, miféle tükröt mutat.

          A hozzászólásom ennek a posztnak szólt és azon gondolkodtam el hangosan, vajon megmondhatjuk-e a másik embernek, mit gondoljon rólunk, hogyan lásson minket, megmondhatjuk-e az egyszeri betévedt olvasónak, hogy ugyan ne ítélkezzen már így ismeretlenül, néhány írás után, sőt, egyáltalán ne ítélkezzen, mert a negatív felhang az már ítélkezés ugye, az egyetértés meg valami más.

          Nem éreztem cinkosságot a kommentelővel, hisz ahogy mondtam, nem is igen értettem mit akart, később derült ki a többi kommentből, hogy mire utalt, de megmondani neki, hogy mit gondoljon és mit nem kéne írnia és pláne hogyan, egy kissé túlzásnak tűnt nekem.

          A fa visszapisilt.

          • “megmondhatjuk-e a másik embernek, mit gondoljon rólunk, hogyan lásson minket, megmondhatjuk-e az egyszeri betévedt olvasónak, hogy…” Igen, megmondhatjuk. Jogunk van az érzéseinkhez, érzékenységeinkhez, a kéréseink tiszteletben tartásához. Nem lehet mindig farkastörvényekkel létezni: ne csodálkozz, ha lopnak, bántanak. De, csodálkozom, én sem lopok, én sem bántok másokat, elvárom, hogy az szégyenüljön meg, aki bánt és rosszat akar.

            Akkor nem mondhatjuk meg, ha az ő területére esik, amiről szó van. A saját területünkön, énünk, szuverenitásunk határán belül mi definiálunk, aki ott túl akar terjedni, akár jóakaratúlag, de kéretlenül figyelmeztetni, az erőszakot követ el, és nem veendő figyelembe. Általában fogalma sincs, és nem is érthető ez a nagy megmondhatnék, nyilvánvaló, hogy nem az én javamról, érdekemről van szó.

            Persze, hogy megmondom neki, ez a blog nem közterület, nem alanyi jogon járó szolgáltatás, a tetszőleges írogatás helye. Szerintem itt van egy nagy félreértés, hogy azt hiszik, csak mert a neten van a blog, mindenkié, egyenlő joggal, és én diktátorként tiltok ki innen embereket. Ez az én blogom, én döntök a tartalmáról, nem vagyok köteles megmagyarázni, mit miért teszek. Az jöjjön ide, akinek ez tetszik, és békével jöjjön, hiszen épp azok elől jöttem ide, akik jobban akarták tudni, és ezt a legelejétől deklaráltam is. Nehogy már a blogomon is mások szabályai, érdekei irányítsanak. Nekik egyébként is mindegy. Enyém a meló is, a felelősség is a blog tartalmáért, valamint van átgondolt, sok hónap tapasztalat után kikristályosodott szabályzat is.

            Ha erre azt kapom, hogy neked csak a rajongás, egyetértés tetszik, az sima ostobaság, nem is foglalkozom vele. Igenis rengetegféleképpen lehet szuverén, nem nyalizós, akár ellentétes véleményt kifejezni mások lenyomása, áskálódás, támadás, feszültségkeltés nélkül is. Aki erre nem képes, menjen máshová.

            • Persze hogy nem mások irányítják a blogodat, csakis te döntöd el mit írsz és hogyan, ahogy azt is, hogyan válaszolsz a betévedőknek.

            • Elkepzeltem, hogy en egy blogger vagyok. Plaene es abszolut megertelek. De nem csak azert. nekem a valo eletben is elegem van sokszor az ilyen tipusu velemenynyilvanitasbokbol, elemezgetesekbol stb, amelyek a szemelyemet szedegetik izekre, olykor persze mero “joindulatbol”. Nehogy mar mindent be kelljen nyelni es folyton a masok jogat elismerni de azok szuverenitast meg nem serteni. Lofutykost, nna.

          • durva haárátlépés, ahogy itt engem elemeztek, és mindig csak engem, utólag és torzítva az eredetit.
            csak mert én írok érdekeset, nekem van blogom… ha jó, örülj neki, a többivel meg hagyj békén, ne rajtam tegyél igazságot. nem dolgom a te normáidnak megfelelni.
            hihetetlenül egyirányú és zaklatós volt ez.
            nem tudjátok, mennyire. mindenki olyan okos volt, mindenki idekente…

            gombotz: a fornetti nem azért gáz, mert aluljáróban lehet kapni, és tömegáru
            és nem mint márka gáz…

        • Én irigy vagyok sokakra akiknek könyebb az életük mint nekem, mert az enyém eléggé nehezemre van néha.
          Évára abszolut nem vagyok irigy , mert hozza felüdülni, szellemileg feltöltődni járok.
          Épp a tegnap gondoltam arra, hogy nem ártana dicsekvőbb, agresszívebb lenni,nem mindent lenyelni a hétköznapokban.
          Éppen Évától jött az ötlet,hogy hangosabban kellene élnem, többet kellene követelnem a környezetemtől.

          • ‘Én irigy vagyok sokakra akiknek könyebb az életük mint nekem, mert az enyém eléggé nehezemre van néha.’
            Ugyanígy vagyok, bevallom. Bár többnyire kiderül, hogy teljesen nem cserélnék vele, de néhány részletet azért mégis.. 😀

    • Továbbá jogom van néha hirtelenkedni, hibázni és emiatt nem szétszedetni.

      >>>Szerintem ehhez a kommentelőknek is joga van (kéne legyen).

      Jól látod egyébként a lényeget, bár már megbántam. Nem azért, mert nem vállalom a tegnapi véleményem, hanem mert közepesen erős kritikára itt dózerolás a válasz.

      Az itteni nickemhez fűződő név pedig a polgári nevem, most akkor az nem is kommentáljon nyílt blogra, aki nem vezetéknév_keresztnévvel van itt jelen? A blogtulaj eldöntötte, hogy teljes névvel van jelen, én pedig eldönthetem, hogy nem azzal fórumozok. Ilyen egyszerű.

      Vagy ha kezdvezően kommentál, akkor már nem baj, hogy “ismeretlen”, nem lát bele az illető életébe? A vélemény akkor számít, ha jó?

      Ebben a blogban is rámutattak konkrét emberekre, az egyikből bírósági ügy is lett. Az nem ciki? S ha nem, miért nem? Ott sem a jelenségre mutattak rá, konkrét nevek lettek kiírva. Akkor visszakérdezhetek, hogy ha pellengérre került itt valami jelenség, önellentmondás, akkor abba bele lehet magyarázni, hogy a poszterina a saját gondjaiból menekült oda, hogy másokról írt?

      +1: Ha annyira fárasztó lenne, akkor lehetne törölni engem nagy a hozzászólásaim. Szemem sem rebbenne, joga van hozzá a tulajnak, hiszen az öve a blog. No de akkor kire lehetne mutogatni, kit lehetne alázni, belemagyarázni, hogy magammal van bajom, felsorolni vagy tíz negatív vélt tulajdonságom és Hófehérke kontra Gonosz Mostoha hájpot csinálni belőle?

      • Nem, nincs joga sokadszor eljátszani ugyanazt, és a kéréseimet semmibe venni. Ez nem hibázás, ez szándékos, vigyorgó szemétkedés. Az én térfelemen az én kéréseim az irányadók, ha szeretnél hibázni, maradj a sajátodon, játszd el ezt a blogodon az oda tévedőkkel. Én nem leszek köztük. Nem holmi általad vélelmezett, általánosnak gondolt szabályok érvényesülnek itt, hanem az én kéréseim. Itt te nem fogsz jogokat követelni, balhézni, ellenem igazságot tenni.

        Nem tudom, hogy magyarázzam még. Gyanítom, intellektuálisan is van valami difi, nem csak emocionálisan.

      • Az meg milyen szöveg, hogy “lehetne törölni”? Ne írj hülyeséget. A te felelősséged, hogy miket írsz, ne told rám.

        Beszarok, hogy még elő is írja, mit kellene tennem.

        Fárasztó, undorító, de neked kéne kibírni, hogy írj. Én készséggel adok annak terepet, hogy hülyét csinálsz magadból, a te döntésed volt. Gonosz vagy, buta, kaján és szemét.

        • A “lehetne” még mindig feltételes és nem felszólító mód. De ugye én nem tudok se írni, se olvasni. 😛

          Írni ide tényleg nem fogok többet, megnyugodhatsz, keresheted a következőt, akin elvered a port, és bántalmazhatod verbálisan azért, ami veled megtörtént. Mert itt ez történik, és amilyen stílusban irkafirkálsz itt, az olyan legyet ölök atombombával-stílus. Ezért mentek el innen sokan. Nem azért, mert irigyelnek, ébresztő. Mit lehet irigyleni valakiben, aki két mondatos kritikára képes egy posztot írni, a sebeit nyalogatva. És nem véletlenül került az előző mondat végére pont.

          • Én nem keresem. Te tolongsz itt, te jössz megsértődni, kioktatni.

            Légy erős, nem rólad szól a poszt, mint már írtam, régóta vannak ezek a helyzetek, kommentelők és ismeretlenek egész sorával.

            A kritikád nem kritika volt, és főleg nem két mondat.

            Eszméletlen energiákat szánsz erre az egészre.

          • Egyébként szinte zseniálisan csinálod: igazi, aljas, értetlen mocsokság, szóból nem ért, nagyképű, jogokat akar, rosszindulatú, belemagyaráz, hazudik, másra tolja a felelősséget, mártír szeretne lenni, sok ideje van, mindenki gyűlöli. 9, 975, gyönyörű gyakorlat!

      • “Vagy ha kedvezően kommentál, akkor már nem baj, hogy “ismeretlen”, nem lát bele az illető életébe? A vélemény akkor számít, ha jó?” Úgy van. Ha nincs bántás, nincs mi ellen szólni. Nem hiszem, hogy ezt ne értenéd.

        A jóindulat, kedvesség, elismerés (nemszeretés esetén máshova menés, hallgatás) szerintem alapértelmezett, mivel itt komoly teljesítmény van, megnyílás, jó szándék, erős szavak, és kérés, hogy csak akkor legyél itt, ha jó neked, és építően legyél itt (tedd hozzá a sajátodat, de ne akarjál megváltoztatni, lenyomni, megalázni, rajtam kiélni valamidet). Én se megyek mások után bántani, csak akkor szólok erőset, ha belém kötnek és védekezem.

        Ez nem vitablog, ha vitablog lenne, sokkal jobban védeném magam. Ez egy társadalmi jelenségekről szóló, személyes hangvételű blog, amely azzal dolgozik, hogy kiteszi a blogger életének egyes sebezhető részeit. Aki ezzel visszaél, legalább lelkesedést ne várjon.

  2. Hat igen. Atkuldjem anyosomnak?
    A velemenyezok azokat velemenyezik, akik szepek, okosak es ragyogoak.
    Amig velemenyeznek, addig te is az vagy! En ezzel vigasztalom magam mindig.

    • Azért sajnos nem ilyen egyszerű, ez így eléggé alkalmas önigazolásra. Inkább azt firtatnám, van-e ehhez joguk, illetve mi motiválja őket. Nem annyira gondolom, hogy nekik fontos, sőt, egyáltalán a leghalványabb érdekükben áll, hogy én jó, jobb legyek, még akkor sem, ha amúgy igazuk van. Inkább csak következmények nélkül élhetik ki az okosságukat, a mindentudás illúzióját, miközben magukat nem kell megmutatniuk, az általuk prezentált kép alapján én vagyok a szánalomra méltó, ők mindig rendezettek, okosak és nagy teljesítményeik vannak, EGYÁLTALÁN nem irigyek… Feltűnő a buzgalom, ahogy beakadnak, itt ragadnak, ütik a laptopot. Ez egy nem kölcsönös viszony esetén furcsa.

      • Igen, ez a reggeli hozzaszolas kisse felreerthetore sikerult. 🙂
        Nem onigazolasra gondoltam, nem is arra, hogy milyen vagyok valojaban, vagy milyennek tartom magam. Inkabb arra, hogy a rosszindulatu velemenyezok akkor fognak lesajnalni, kissebbiteni es leszolni, mikor valamiben tobbnek latnak maguknal. (Sajnos sok ilyennel vagyok korulveve, ezert ez a tapasztalatom.)
        Igy hat csak askalodjanak (ellenem), addig tudom, hogy rendben vagyok.—–Igy ertettem.
        DE! Ha most ezt a bejegyzest megmutatnam a szukebb kornyezetemnek, senki sem ertene. Evek ota ugatom es kerem mindenkitol ugyanezt es nem megy. Azert nem megy, mert akkora az ego, hogy csak a sajat velemenyet akarja tolni mindenki es csak kevesen erzik, hol a hatar. Es pontosan, ezekkel a velemenyekkel pont az a baj, hogy 99,5 %-ban romboloak, a szuperokos, kioktato es keretlen tanacsok pedig az en elethelyzetemben nem hasznosithatoak. Es nem lehet szabadulni toluk, mert ha nem fogadom meg a tanacsukat, meg szamon is kernek, hogy miert nem ugy csinaltam. Ezzel pedig magyarazkodasra vagyok kenyszeritve. Patthelyzet. A furcsa ebben pedig az, hogy nem tanul, ha ezerszer elmondod neki, hogy nem vagy ra kivancsi, akkor is jon es daral. Es tolja magat es a tanacsait es a velemenyet.
        De ezt mar leirtad ezerszer, kar is ezt reszletezni.

  3. Jó, hogy beleírtad ezt a mondatot is: “Továbbá jogom van néha hirtelenkedni, hibázni és emiatt nem szétszedetni.” Amikor először írtam neked (vagy emailen, vagy itt szóltam hozzá, már nem emlékszem), én is erősen elhirtelenkedtem. Meg néha azóta is 😦 De amikor azt írtam, hogy nem úgy gondoltam valami kritikai(nak tűnő) megjegyzést, ahogy többen elsőre értelmeztétek, akkor az mindig igaz volt.

  4. Én úgy vagyok ezzel, hogy magában mindenkinek joga van azt gondolni, amit akar – nekem is. De megint más, hogy mit mond, mit mondok – kimondani nem biztos, hogy mindig ki kell.

  5. Jó hogy ezt megirtad. Én a tanács adasrol nem tudok leszokni. Egyszerűen nem tudom hogy kell. Pedig engem is zavar. Mintha hianyos lenne a kommunikációs eszköz taram.

  6. A legutóbbi bejegyzésemnél egy kommentelő ilyeneket írt nekem:

    “És azon elgondolkodtál már, hogy a fene nagy “önérvényesítéseddel” esetleg elűzöd magad mellől azt a férfit, aki a szó klasszikus értelmében férfi szeretne lenni melletted? Akire felnézel, akit támaszodul hívsz, ha bajban vagy.”

    “míg nem összességében vizsgálod a témát, hanem nemekre bontva, kiemelve a nők sanyarú sorsát, miközben elmondásod szerint a férfiakról nem írsz, addig ebből csak önsajnálat, sebnyalogatás és képmutatás fog kisülni.”

    “Hát akkor nem kell férjhez menni, nem kell GYEREKET AKARNI, és van számos segédeszköz, amivel a férfi kiváltható. Például egy másik nő.”

    Nem nagyon tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek, és ahogyan írod, amikor elküldtem, akkor sem értette, mi a gond. Pedig neki még blogja is van, ott is megírhatná a véleményét a témáról.

      • Én ilyen “jobban tudom nálad mi a dörgés” típusú szövegeket akkor kapok, amikor a férfiakról értekezem és amikor megkérdőjelezem az általános közhelyeket (pl. a férfiaknak nagyon fontos a szex anélkül nem bírják, akkor szakítanak ha jön egy harmadik addig viszont nem, stb).

    • Úristen én viszketegséget kapok az ilyen rettenetesen általános, elcsépelt férfi-megjegyzésektől:
      “elűzöd magad mellől azt a férfit, aki a szó klasszikus értelmében férfi szeretne lenni melletted? Akire felnézel, akit támaszodul hívsz, ha bajban vagy.”
      Tudni lehet a blogcímedet?

          • “a fene nagy “önérvényesítéseddel” esetleg elűzöd magad mellől azt a férfit, ”
            Erről meg az a véleményem, hogyha egy férfi nem bírja ki az én önérvényesítésemet, az nem férfi.
            Akkor valóban miben nyilvánul meg a fene nagy férfiassága, miben olyan erős, mert lelkileg ezek szerint nem.
            Érdekes, hogy mennyi férfit zavar, ha egy nő tanult, normális keresete van, megáll a saját lábán és így szeretne párt találni. Aztán így nem kell, mert nem “hagyományos” nő, ez zavarja őket.
            De miért is zavarja? Engem miért nem zavar, ha egy férfi többet keres, van háza, kocsija stb. és nem csinálok ebből erkölcsi problémát és én sem vágom a pasim képébe, hogy van lakásom, ugyan nekem ne pofázzon. De ha többet keres és van lakása, attól még nem ájulok el, mert végül is természetes, ha valaki dolgozik, akkor jut is valamire.
            Számomra a férfi nem azt jelenti, hogy meló után még ki kell szolgálnom, mosnom kell a büdös zokniját, és takarítani a mocskát. Baromira nem ettől érzem nőnek magamat. Hanem, hogy hatással van rám, mind emberileg, szellemileg, szexuálisan.
            Arról, hogy ki-kinek a támasza, csak annyit, a párom is volt állás nélkül és természetesnek tartottam, hogy abban az időben én fizetek mindent, hiszem nincs keresete. A tiszteletnek és a támogatásnak kölcsönös dolognak kellene lenni. És nem, felnézni sem szeretnék egy férfira, jobban szeretném, ha lehetne miért tisztelni, mert emberként viselkedik és nem félkegyelmű önisten-jelöltként.

    • ‘a fene nagy “önérvényesítéseddel” esetleg elűzöd magad mellől azt a férfit, aki a szó klasszikus értelmében férfi szeretne lenni melletted? Akire felnézel, akit támaszodul hívsz, ha bajban vagy’

      Alig vártam az ilyeneket, csak mentek volna már! De nem, az istennek se!
      Jobban ragaszkodik az mint cipőtalphoz a fehér címke. Pedig…!

  7. Nekem ez akkora feladat az életben, hogy szinte hívhatnám sorsfeladatnak is: a véleményezés mindkét oldalán állni és jól érezni magam. Ekkora nyilvánossággal, amit te élsz meg a blog révén, nem találkoztam, de kételkedem, hogy jól tudnám kezelni.
    A gyerekkori visszaemlékezéskből úgy tűnik, hogy én mindig is egy nyers és egyenesszavú embernek számítottam, viszont bőven benne voltam a késő kamaszkorban és azon túl, mire megértettem, hogy az őszinteség időnként a kegyetlenség egyik formája, illetve, hogy engem – bár soha nem bántottak, többnyire tiszteltek vagy tartottak tőlem – soha nem szerettek. Oh, nem úgy, ahogyan egy gyermeket nem szeretnek, nem voltam elhanyagolva, vagy kiközösítve, valami velemszületett igazságérzet és néhány jó időben, jó helyen mondott felnőtt szó megmentett a teljes elvadulástól, de egy idő után azért világosan észlelhetők lettek a reakciók és a felém sugárzott érzelmek. Így aztán fokozatosan le is szoktam arról, hogy vágyjam az emberek szeretetét. Akikkel ide eljutottam, azok kivétel nélkül olyanok, akiknek annyira felkeltettem az érdeklődését, hogy túlláttak a stíluson és megismertek engem, nem csak azt aminek látszom. Ha csak egy egység pénzt kapnék minden “hiszen te nem is olyan vagy, amilyennek gondoltalak” mondat után, amit életemben hallottam, akkor már a nyugdíjam is biztosítva lenne.
    Ebben a folyamatban tanultam néhány dolgot magamról, a hozzáállásomról. Amikor véleményezek egy helyzetet (igyekszem embert nem) és az valaki számára sértő, vagy bántó (holott nekem ez nem volt szándékom), akkor azért én nem vállalhatok felelősséget. A csengő az ő fejében szólalt meg, neki van története, amit én akaratlanul megpiszkáltam, de nem tudtam róla, szándékosságnak nyoma sem volt, ergó, én nem tudok azért bocsánatot kérni. Nem is szoktam olyankor. Ugyanez a történet, ha engem véleményeznek, bár itt sokkal nehezebb. Az első kérdésem mindig az, hogy miért vált ki belőlem a helyzet ilyen erős reakciókat? Hol nem vagyok tisztában magammal, amiért így meg tud bolygatni egy más gondolat. Ez azért sokkal nehezebb, mert olyan emberektől is érkezik, akikről azt hiszem, azt remélem, hogy ismernek, értenek, összefüggéseimben látnak, és mégsem. Ilyenkor teljesen elszomorodom, azt érzem, hogy ez egy fontos kapcsolat lenne számomra, de valószínűleg nem lesz soha olyan súlyú, ahogyan én szeretném, mert nem értjük egymást.
    Idegen emberekkel könnyebb. Néha el sem jut hozzám, mit mondanak, annyira nem érdekel a mondandójuk, ha látom az elején, hogy párhuzamos univerzumokban kommunikálunk, párhuzamos értékrendek alapján (pl. tollampapirom példája).
    Most azt gyakorlom állandóan, hogy nem mondjam rögtön, amit gondolok, várjak, elemezzek, és ha úgy érzem, akkor nyugodtan tartsam magamban a véleményem, ahogy Arita is említette.
    És hogy végül a poszthoz is kapcsolódjak, én speciel nagyon szeretem, amikor az Éváéval ellentétes, értelmes, igényes vélemények jelennek meg, én tanulok az így kialakult beszélgetésekből. Viszont, amikor a csuklóból idedobott, piszkálodó, mintha dacból kilőtt vélemények érkeznek tömegesen, azt idegesítőnek, egy idő után felemésztőnek, energiagyilkosnak érzékelem és folyamatosan meglepődöm, hogy állandóan előkerül ennek a megtárgyalása, naivan azt hinném, hogy van egy pont, amikor már mindenki megunja és túllép rajta: aki nem bírja az itteni stílust, az egyszerűen elmegy és olvas olyat, ami inkább az ő szájaízének való, vagy leírja, hogy én nem így működöm, de azért elférünk egymás mellett a bolygón és kész. Ilyesmit jólesne látni.

  8. Ezt a bejegyzést akkor kellett volna elolvasnom, amikor facebookon egyszer egy téma kapcsán leírtam, én nem akarok gyereket és akkor jöttek a kéretlen vélemények, tanácsok.

    • aki annyira a szivén viseli a gyerek-ügyet, az hordjon ki, szüljön meg és neveljen fel egyet, egészségére neki.

      de ne engem csesztessen, légyszi !!!

  9. Akkor még egyszer.
    1. Én nem tiltok be semmilyen gondolatot, véleményt. Ha félreértésen, butaságon alapul az, ahogy az írásaimra reagálsz (vagy ha azt hitted, az a személyem, és te kiismerted, vagy ha nem tartasz illő távolságot), az nem nekem veszteség. Gondolj, amit akarsz, szabad, nem zavar.
    2. a) Hogy terepet adok-e neki, szánok-e rá időt-figyelmet, az más téma. Nem, mindennek nem, mert unom, mert buta, mert ismétlődik. Ezen a blogon ez van, ha itt akarod leírni, tartsd tiszteletben a szabályokat.
    b) Ha mégis terepet adok neki, akkor meg elmondom rá, amit gondolok, vagy megkérlek, hogy ezt ne, és meg is indoklom, századszor is. Nekem is szabad véleményt írni a tiedre, főleg mert én vagyok terítéken. Nem az emberről írok, hanem hogy amit mond, az tipikus, nem stimmel, sántít, gázos a motivációja. Kéretik nem megsértődni. Kicsit sok már a piszkálgatás, szagolgatás. A blog címét kéretik komolyan venni. A viszketegek, heves érdeklődő-bírálók szavára nem adok, nem tartom őket komoly embereknek, szerintem akiben nincs megengedő, határtartó tisztelet, akit nem a teljesítmény érdekel itt, hanem hogy hol lát szerinte-hibát, az magáról, a hiányairól ír, le akar húzni, hogy ő kerüljön följebb. Aki nem ilyen, az kérdez. Vagy ha alapos a baja, privát ír, nem hív tetemre.

  10. “Van-e jogom másképp érteni, mint aminek ő szánta, vagyis: mint amit állít, hogy ő azt minek szánta?”
    Egyrészt nyilván. De akkor jön a kérdés: van-e jogom nekem jobban tudni, mit akar a másik – mivel van nekem több jogom rá, mint neki jobban tudni, hogy én mit?
    Asszem értem a poszt lényegét, nem vitának szánom, csak nekem elgondolkodtató: hol a határ. Mert én nem tudom. Nyilván minden jogom megvan arra, hogy ne legyek palimadár, naiv, átverhető lúzer. De mi van, ha mégsem volt igazam? Akkor meg pont a “majd én megmondom, hogy értetted te” hibába estem, nem?

      • Őőő, nem tudom, egyikünk félreérti a másikat, az is lehet, hogy én. Pl. a fentebbi kommentemet nem egyértelműsítem, nem írom oda, hogy nem vitatom amit leírtál, csak annak kapcsán tanakodom. Úgy félreérthető, esetleg magadra veszed, hogy te helytelenül teszed. Az interpretáció nemcsak legitim, de még a leírt szöveg alapján helyes is – mégsem egyezik az én szándékaimmal. Ilyenkor helyes-e ragaszkodni az interpretációhoz, vagy meghallgatom a másikat, aki leírja, hogy gondolta (én utóbbira szavazok). Igazából talán nem is itt a kérdés, hanem hogy hol a határ aközött, hogy ragaszkodom az interpretációmhoz, akármit mond a másik, vagy hogy elfogadom, hogy tényleg másképp értette? Nyilván nem vagyok tévedhetetlen, de minden kimagyarázást sem fogadok el. És van, ahol az egyik döntés tök egyértelmű, de sokszor nem.

  11. Én már sokat gondolkoztam azon, miért nem értjük egymást, és ez miért olyan természetes. Időnként rám is rám jön, hogy meg szeretném osztani a gondolataimat, de nagyon elveszi a következő kísérletezéstől a kedvemet, mikor azt tapasztalom, hogy meg sem hallják, mi az, ami írásra késztetett. Igen. Jönnek a jó tanácsok, az aggódók, a nevelők, a megmondók, akik hallatják a hangjukat, de én beszélgetni szeretnék. Miért olyan bonyolult ez? Aztán sok-sok idő után rájöttem: ugyan honnan is tudnánk, mit jelent az: beszélgetni. (Pláne, érvelni, vitatkozni.) A görögök erre külön alkalmat szántak – tanítottak az ifjaknak retorikát, hogy kifejezhessék magukat, hogy saját érdekeik mellett érvelni tudjanak. Retorikai fordulat – érzelmet kelteni. Retorikai fordulat a személyt támadni a gondolat helyett, azonban erre nekik külön kifejezésük volt: argumentum ad personem. Azaz, vigyázat! Rosszul érvelsz. Valami lehet igaz is, függetlenül attól, hogy ki az illető, tehát abból, hogy valaki mondjuk dohányzik, még mondhatja, hogy a dohányzás nem egészséges, és nem mond hülyeséget.
    Az iskolában azonban a mai napig azt lehet megtapasztalni, hogyan szégyeníthet meg egy hatalmi struktúrában a felettünk álló, azt, hogy neki mindig igaza van, és ha lehet, akkor a háta mögött veszünk revansot, hogy levezessük a feszültséget. A legtöbb esetben a tanárral nem lehet vitatkozni, mert ő birtokolja a tudást. Ha kérdez, nem a gondolataidra kíváncsi, hanem hogy mennyit sikerült megértened abból, amit ő már évek óta unásig ismétel különböző embereknek. (Tisztelet a kivételeknek!) És kikerülve az iskolapadból ezt visszük tovább. Elhisszük, hogy mindenkinek csak véleménye van. Megnyugtatjuk magunkat is, és őt is, hogy nem számít, ha nem értünk egyet, de valójában: nem értjük egymást. És ez ellen bizony időnként fel kell szólalni. Nekem ez a poszt erről is szól.

    • Néhány hónappal ezelőtt megpróbáltam elmondani egy olvasómnak egy engem foglalkoztató, általános tanulságú problémát mint gondolatot.
      Később derült ki, ő úgy értette, segítséget kérek tőle, és nem akarom meghallani, amit ő mond, elterelem a szót.
      Döbbenten néztem. Hogy hihette? Pont tőle? Hogyan? Nem tudok róla semmit szinte Nekem, az állítólag csodált, hűdeélesenlátó, hűdejólíró bloggernek soha eszembe se jutott megítélni az ő tetteit, tanácsot adni.
      Felnőttnek, önállónak tartok mindenkit.
      Néha kérdezik a véleményem. Egyre óvatosabb vagyok már.
      Már nincs itt ez a kommentelő, és több más beleszóló hajlamú sincs.

  12. “Arra jutottam, hogy mindenkinek van egy területe. Amikor magáról beszél, akkor illik neki hinni.”

    igen.

    “Ciki leleplezni akarni valakit, kárörvendően rajtakapni, bebizonyítani, hogy ő nem is olyan.”

    Na, ennél a gondolatnál pironkodom,mert nagy művelője vagyok ennek ,szűkebb környezetemben. Talán tul igényes vagyok az emberekkel, pedig én sem vagyok tökéletes bizonyosan.
    A mi családunkban szigorúan vették a morális kérdéseket,talán azért alakult ki bennem a hajlam,hogy leckéztessek másokat…

  13. Mostanában egyre gyakrabban belefutok abba, hogy ha gyenge vagyok, bizonytalan, döntésképtelen, és/vagy félek megtenni egy lépést előre, hirtelen mellém állnak az emberek, elmondják (de nem kényszerítik rám) a véleményüket, segíteni akarnak, vagy a maguk módján segítenek is, biztatnak, vagy rálöknek az útra, hiszen az jó nekem. De próbáljak csak magabiztos meg céltudatos lenni. Tudjam magamtól, mi a jó nekem. Ugyanezek az emberek rögtön ellenem fordulnak, lezárnak utakat, kényszerítenek, a földbe döngölnek. Most is épp tele a szemem, orrom földdel, ebből se lesz könnyű most talpra állni. Nem akarok általánosítani, hogy a magabiztosság elbizonytalanítja a bizonytalanokat, de egyre többen csak akkor érzik valakinek magukat, ha mások fején állnak. Ahonnan most nézem, a saját életemből kiindulva, Évát se azért támadják, amit ír – hangsúlyozom, szerintem – hanem mert erőt mutat. Csinálja? Csapjuk le. Vegetál? Hagyjuk élni. Harmadik lehetőség… esetleg?

  14. Ez a te blogod. Olyan, mintha rendeznél egy vendégséget. Nagy erőfeszítést teszel, hívsz embereket, adsz ételt. És nem vagy köteles eltűrni, hogy a saját nappalidban bárki trágárul beszéljen, balhét csináljon, felborogassa az asztalokat, téges szidalmazzon.

  15. Azt vettem észre, hogy környezetemben ösztönlények vannak akik bizonyos forgatókönyv szerint működnek, ami beléjük épült szocializácójuk során.
    Dehogy kell igaznak venni amit mondanak, vagy ahogy viselkednek.
    Minden csak színház.
    Éppen a tegnap találtam rá erre a versre egy megsárgult papíron.
    Ezt mondogatom magamban már nagyon régótaújra és újra….

    Garai Gábor:
    Bizalom

    S ha százszor is becspnak és ezerszer
    csalódom abban, kinek szívemet,
    mint álmából a rózsát, kitakartam,
    s ha épp az árul el, kit életemmel
    fedeztem én,
    s ha tulajdon fiam
    tagad meg,
    s ha nem harminc ezüstért,
    de egy rongy garasért adnak el engem
    barátaim,
    s ha megcsal a reménység,
    s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
    és elátkozom már, hogy megszülettem,
    s ha csak a bosszút hízlalja a hála
    híveimben,
    s ha rágalom kerít be,-
    akkor se mondom,hogy nem érdemes!
    Akkor se mondom, hogy nem érdemes
    hinni az emberben, akkor se mondom,
    hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az
    élet.-

    De csöndes szóval eltűnődve mondom:
    bizalmam sarkig kitárt kapu,
    nem verhet rá lakatot a gyanú;
    ki-bejár rajta bárki szabadon.

    Egy besurrant csaló tiszteletére
    nem állítok őrséget tíz igaznak!
    Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
    megtisztálkodva ma betérhet újból;
    ki kétélű késsel jött ide ma,
    köszönthet holnap tiszta öleléssel!

    Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
    Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
    kegyelmet a hazugnak,
    nem tudok
    mentséget a könnyes képmutatásra,
    s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
    akár a nyers önzés orvtámadását.

    De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
    Mint a mammut és az ősgyík, a múltba
    porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
    dühünk lehűl,
    csak szerelmünk örök.

    S halandó gyarlóságai között
    csupán maga az ember halhatatlan.
    Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
    irgalmas vára bizalomból épül;
    s az önmagával vívott küzdelemben
    csak jósága szolgálhat menedékül.

  16. Honnan tudhatja egy olvasó, melyik mondat, bekezdés, elem irodalmi alkotás és melyik az író saját véleménye, valódi énje?
    Hogyan lehet jeleznie egy blogírónak, hogy amit egyes szám első személyben ír, abból melyik eset melyik?

    • Miért kellene jeleznie? Miért fontos bárkinek, hogy az általa nem ismert, nem látott embernek mi az élete valójában? Ha meg eléggé ismerős, akkor meg lehet tőle kérdezni IRL.

    • Köszönöm a kérdést, fontos. Több minden van, megpróbálom összeszedni.

      1. Nagyon mások az érvelő szövegek, az élménybeszámolók és az irodalmi szövegek. Rutinos olvasók érezni szokták a különbséget gondolat és ember között, és nem csak azok, akik ismernek. Az irodalmi szövegeknek fiktív énje van (nem lehet más, ez az irodalom definíciójából következik), és biztosan zsákutca az embert akarni kihámozni a szövegből, összevetni az olvasottakat a személlyel, meg is szoktak döbbenni, amikor megismernek.

      Stíluseszközök, témák, nevek, konkrétumok is eligazítanak.

      Ha azt mondom, “az én életemben ez meg ez volt, “én úgy vagyok vele” vagy életmód, személyes címke van a bejegyzés alján, akkor magamról írok. A szerepjátszós szövegek általában paródia vagy szatíra címkével vannak ellátva. Az irodalmiak irodalom címkével.

      Igaz minden, ami élettény: gyerekek, tanárság, özvegység, bicikli, kastély, illy, életmód.

      Van, amikor szándékosan összezavaró információkat csepegtetek az írói szabadság nevében, ez kényszerű reakció arra a hihetetlen pletykarohamra, árulásra és lejáratási kísérletre, más emberek belerángatására, hazudozásra, utánam való nyomozásra, amit az utóbbi hónapokban tapasztaltam (ők meg azt mondják, manipulálok, mintha bizony kötelességem lenne teljes magánéletemmel, jövedelmi viszonyaimmal meztelenül állni egy ennyire aljas közegben).

      De nem is ez a kérdés, hogy mikor írok magamról. Az a lényeg, hogy akármiről írok, mindegy, én milyen vagyok, az életem, sorsom, jellemem nem számít, és nem azért, mert rejtegetnivalóm van, vagy nagyon más lennék, hanem mert úgysem velem van kapcsolatban az olvasó, hanem a szöveggel. Az interneten nem is lehet velem igazán kapcsolatban.

      Ebben a posztban egy mesterségesen, erőszakosan teremtett, hamis ellentmondásra reagálok, amelyet egy ártani akaró, régóta áskálódó, minősítési reflexes kommentelő vetett fel.

  17. Nekem pl. azért fontos, hogy egy sosem látott ember valódi életében van úgy valami, ahogy írja, vagy fiktív, mert reményt, biztatást jelent nekem, ha valóban boldog. Egy létező példa, minta arra, hogy az életmód, elvrendszer amit leír és amivel én is egyetértek, az a gyakorlatban is működik. Olyat, hogy valaki korrekt, őszinte, etikus, felelősségvállaló, látok; ezek szerintem ha nem is minden múlt után, de azért nagyjából elérhetőek, főleg az egyén gondolatain és akaratán múlnak. Viszont az, hogy valóban boldog is, traumák után is, az sokkal nehezebben elérhető(nek tűnik) nekem. Én abban vagyok érdekelt, hogy lássak reményt, viszont a valóság látása fontosabb nekem. Az jó lenne, ha az önbecsapástól mentesség, az önazonosság, asszertív kommunikáció magával hozná a boldogságot. Pozitív korreláció van köztük, de sok más is kell még a boldogsághoz. Sokat kéne még tisztábbá, őszintébbé tenni az életemben, de érdekelne, hogy ha halad ebben, akkor boldog leszek-e.
    1 valódi személy persze nem bizonyíték, de azért szerintem erős összefüggés van, hogy azért jár (vagy támadói szerint azért nem jár, lehetetlen) boldognak lennie a blogírónak, mert olyan elvei vannak, amikről írni szokott. Gyümölcséről ismerszik meg a fa alapon. Egy úttörő megy elöl és a többiek nézik, hogy életével példázza-e, hogy jobb neki, mint ha a hagyományos módon élne. Persze az, hogy egy Francis-t végül legyűrnek, hogy sok hős tragikus hős lesz, nem bizonyítja, hogy ne lennének pozitív hősök, de a legtöbben inkább nem lennének tragikus hősök akkor se, ha értékelik.
    Amikor egy élő ember, névvel, cégnévvel, beosztással azt mondja, hogy én használom, nekem bevált, ajánlom, annak tapasztaljuk, hogy sokkal nagyobb meggyőző ereje van, mint az ígéreteknek. Shakespeare szonettjei nagyon tetszettek, bár nem tudjuk, hogy kihez írta őket, és valódi érzésből, vagy “csak” művészetként. Ez számomra azért fontos, mert nem világos, hogy az én érzéseimből mennyi volt valódi és mennyi csak mert szerettem volna úgy érezni magam. Ha más lehetett költő, én is. És lehetek ma is.

    Másrészt én encounter csoportokban éltem és nemcsak az átállás nehéz nekem a blogok trollos világára, hanem valami elvi aggály is van bennem, hogy igen, fontos az erőteljes hatás gyakorlása a művészi kiélezéssel, és ehhez kellhet fiktív én, igen, ez tök jó, van helye, kell, csak valahogy e mellett világosan szeretném látni, hogy mi a csoportba való, valódi történés. Értem én, hogy nemtelen támadások miatt nem lehet, szerintem sem érdemes, nem is kérek semmit.
    Elvileg hasonló alapon a hozzászólók is írhatnának fiktív énről.
    Nem tudok megoldást. Illetve a csoportozás, a szerződés, a tagok megválogatása, csoporttitok, empatikus konfrontáció ismert, csak hát ez meg blog, ami meg sokezer emberhez eljut, segít, inspirál.

    • Én is járok encounter csoportokba. A blog nem az, mármint ez a blog semmiképpen. Vannak hasonlóságok, de nem. Nincs szerződés, nincs olyan értelemben cél, elköteleződés, ahogy a csoportokban van. A csoporttitok is más, hiszen a blog lényegében nyílt, bárki olvashatja, nem csak az aktív kommentelők.

    • “Elvileg hasonló alapon a hozzászólók is írhatnának fiktív énről.” Hallom ezt a “ha neked szabad, nekem miért nem?” durcát. Kinek mihez van joga. Miközben a fiktív én nem jog, hanem az írás, a szövegek természetéből adódik. Vagy önvédelem.
      Írhatnak, és senki nem fogja őket elszámoltatni, faggatni. És írtak is, de nem irodalmi gesztusból, hanem téves (feljavított, megúszós) önképből. Ők álnéven vannak amúgy is, ők senkinek nem lesznek annyira érdekesek, hogy a vallomásukat, az őszinteséget vagy a félreértelmezett mozzanatokat dühödten ellenük használják.
      Kurvára nyomasztó volt, hogy ennyien elemezgettek, taglaltak engem. És közben nem értették az érvelést.
      Hogy ennyien rótták ki rám, hogy én segítsek rajtuk.
      A blogger nem a közé, ez hatalmas tévedés. Így is szétszedtek. A szövegek a közé, és azokban sem én vagyok a lényeg, hanem ami a te életedre nézve tanulság. Ha nincs ilyen, nem találod, akkor semmi dolgunk egymással.
      Vicces volt, ahogy itt többen verték az asztalt, hogy milyen legyek nekik.
      Jó lenne ezt a személyre irányulós, rajongó-elszámoltató, idolképző hajlamot kivenni az agyakból.
      Legyél esendő, vívd meg a harcod, szembesülj, végezd el az olvasás, értelmezés melóját. Tedd fel magadnak a kérdéseket, ne nekem.
      Azért vagyok megdöbbenve, mert elvileg mindenki tanult irodalmat, olvasott novellákat, publicisztikát.

    • “Egy létező példa, minta arra, hogy az életmód, elvrendszer amit leír és amivel én is egyetértek, az a gyakorlatban is működik.” Igen, működik, ezt állíthatom. Csak van neki – önmagam vállalásának, a kompromisszum nélküli igazságkeresésnek, kulturális nyitottságnak, az öröm megengedésének, a szabadúszásnak, a kiállásnak stb. – egy ára. Olyan ára van a működésnek és szabadságnak, amit ti nem fizetnétek meg, amiben ti blodogtalanok lennétek. Ha nem így lenne, a blogom nélkül is rég kitaláltátok és megcsináltátok volna magatoknak.

      • Tényleg vicces, hogy tőlem akartatok garanciákat. Nehogy ti megüssétek a bokátokat. Eközben sokan közültetek teljes erőből rúgták az én bkámat, térdemet…
        Pont az a lényeg, hogy vállald a kockázatot, csináld meg a saját létmódodat, és ehhez elég erős vagy.
        Igen érdekes igényeket támasztottak itt emberek. Hogy én azért legyek hiteles, hogy ő arra rábólintson. Legyek hálás, amiért olvas. Hogy segítsek xy depresszióján, elakadtságán, zűrzavarán, házasságán, kereszténységének válságán, vagy épp azon, hogy éhezik.

  18. Visszajelzés: a blogger még mindig válaszol | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s