Úgy örülök ennek a cikknek. Nem vagyok egyedül:

http://uvegplafon.blog.hu/2016/02/03/nem_felsz_hogy_tul_izmos_leszel_a_jo_strandest_akkor_az_igazi_ha_a_befotteket_azert_a_ferfinak_kell_

És neki is örülök:

http://anyatest.blog.hu/2015/10/31/kell-e_a_jo_segg_az_anyasaghoz

Csak megint a magyarázkodás megy ezekben is, hogy nem a jó alak a lényeg, mi nem azért… Mi ez bennünk, kitől félünk? Ha fontos nekünk a jó alak, akár mint mellékterméke az edzésnek és tudatos táplálkozásnak, akár elsődleges célként, akkor majd nem vesznek minket komolyan? Ez a para? Miért is? Mert nekik soha nem volt és nem is lesz jó alakjuk, és meg ne bántódjanak?

Bocsánatkérő létezés, ez a feladat? Minden örömbe belekalkuláljuk a nyomorúakat? Nem számít a teljesítményem, az nem is erény, mert ha baloldali vagyok és nő, akkor mindig lehúzom, rontom magamat azok ítélete szerint, azok lelki békéje kedvéért, akik betiltanák a tehetséget, akik lyukas garast nem adtak volna azért, hogy én jól legyek, sőt, kárörvendtek, amikor szarul voltam…?

Vannak egyébként kedves, értékes emberek, akik végképp elrontották az életüket. Függők lettek, önapáznak, durván betegek, magányosak és csórók. Én közéjük akarok tartozni?Akkor vagyok legitim, ha előadom, hogy rájuk vagyok tekintettel? És ez fontosabb annál, ami engem sodor? Akkor nem utálnak ki, akkor maradok radar alatt, ha úgy teszek, mintha nem lenne fontos az, amivel éber óráimban lázasan foglalatoskodom?

Sőt, tagadjam le a kedvükért, hogy ez a jó élet?

Én már nem az elején tartok, sem a sportban, sem az én-építésben, sem a vállrándításban. Az elején sokat magyarázkodtam én is, mintegy elnézést kértem a világtól, az Elkenődöttektől azért, hogy a kezembe vettem az életemet, és naponta teszek érte, hogy jobb legyen. És örömem van és sikerem.

És innen már feltűnik: mi, hogy…? Nem a jó alak? Mentegetőztök ti is, mint én hajdan?

Bő másfél éve említettem először a blogon, hogy én erre a sport- és testtémára most rámegyek, megkeresem a bejáratot a test felől az életem egészébe. Emlékszem, milyen ellenérzésem volt, miket kellett nekem is legyőznöm magamban. Féltem, hogy mit szólnak azok, akik engem megszoktak valamilyennek, s hogy nem sértem-e valamilyen érdeküket. Ez majd nem tetszik nekik, ez az egész olyan önös és felszínes, és jaj, meg ne haragudjanak… Hát, most már a középső ujjam van, komolyan. Arról akarok írni, ami van, a mindenkori Vanról, nem itt mismásolni meg kerülgetni, hogy más hogy érzi magát. Az az ő térfele, és ő a felelős érte.

Vagy a jó alak utópisztikus volna, azért írjátok? Mert a kockás has, a bubble butt elérhetetlen? Ne nyomasszuk azokat, akik nagyon távol vannak tőle?

Na és ha hozzád vágnák, nemet mondanál? Hát pedig megküzdeni az arányos, anatómiaatlasz-szerű, funkcionális testért, az még becsesebb. És egy csomó keresés és gondolkodás és én-munka és önmeghaladás, és lemondás, és teljesen átalakított prioritáslista, ne legyen kétsége senkinek. Csak a folyamat része az is, hogy nem nyavalygunk, hogy ez milyen nehéz, hanem éljük.

És tényleg nem realisztikus a bubble butt, hanem a közösségi média terméke. És persze fotón, bizonyos pózokban olyan, és általában zsírbetöltéssel csinálják, és az egészet a pornó ihlette és az instagram gerjeszti, és nyomasztó. Mink is csak viccesen emlegetjük Ed Zővel. De egy tónusos, izmos fenék, az realitás.

(Javítom, 2018-ban: de, létezik bubble butt izomból, meglepően hamar elérhető, de nagyon vadállati módon, nagy súllyal, jó technikával, jó ízületekkel kell hozzá edzeni, és persze egy kis adottság, alkat sem árt.)

A kockás hasról vagy íves vádliról, a kerek farizomról még annyit, hogy alkati kérdés is. Nekem még mindig van a hasamon zsír, összecsippenthető, és azon áttüremkednek a kockák. Nem tudtam én az egész folyamat elején, hogy kockás lesz a hasam, nem volt cél, de egyszer csak olyan lett. Meglepett, örültem neki, és elkönyveltem, hogy a súlyzós edzés és megfelelő táplálkozás igen hatékony. Más testtájakon nem ilyen jó a helyzet. Szóval alkati kérdés, csakhogy olyanok érzik magukat kényelmetlenül, ha erről írok, akik nem is tudják, milyen volna az alkatuk, ha tudatosan és nem cudarul bánnának a testükkel. Azzal vagizni, hogy nekem könnyen lett olyan, meg naponta háromféle szögből lefotózni és közzétenni, az nagyon más volna, mint örülni neki, és arról beszámolni, hogy itt vagyok harminckilenc évesen, három gyerekkel, akik 3770 grammosak voltak, és terhesen én is 85-95 kiló… ezt ki hitte volna? Hogy ilyen spontánul, szervese, lendületből? Hogy ez nem kínlódás?

Nem tökéletes a hasam, és nem is lesz az.

Ezt is javítom évekkel később. Én ennél jobb hasat nem akarok, 2019:

(és utána még feszesíttettem is rajta a bőrt)

Azt is meg kellett értenem, ítélet nélkül, hogy vannak, akiknek az a foglalkozásuk, hogy kockás a hasuk, jól festenek fotókon, megmutatják az edzéseiket, és ezzel másokat motiválnak. Hogy ez nem bűn és nem kell velük szemben intellektuálisnak lenni, elhatárolódni. Nincs erre szükség. Közöttük edzek. Ez is egy iparág, éspedig olyan, amelyik ellensúlyozni hivatott a kövérségtrendet, a gyógyszer- és kajaipart. A pusztító iparágak nélkül nem létezne a fitneszipar, mert probléma sem létezne.

Még később (2024-ben) a blogger arra jött rá, hogy ezek sokkal kedvesebb, szerethetőbb emberek, mint a liberális jófejkedésbe fulladt, frusztrált lúzerek.

Vannak olyanok, akik a motivációt ízlésesen, vágányul, építően csinálják a közösségi médiában. Finnyogni rajtuk könnyű, sztereotipidus vélemény – de ez fedősztori. Mert én nem hiszem el neked, hogy ne szeretnél egy arányosabb testet. Nem feszengeni zsinórbikiniben.

Már nem félek attól, hogy kimondjam: de igen, a jó alakért is edzek. A fegyvertényként és győzelmi jelvényként körbehordozható, dögös testért. Mert ez győzte le a halált, ha épp drámai akarok lenni, de ha nem, akkor az életkedvről, a cselekvés moráljáról beszélek egy lehúzó közegben, ahol ha egy gombot kellene megnyomni, hogy jobban legyél, például ne szenvedj a cukorbetegségtől, és a gomb ott volna előtted, haboznál. Mert azt tanította neked ez a közeg, hogy nem illik jól lenni. A szenvedés kovácsol össze másokkal.

Aki nem érti az “edzésmániámat”, aki hangosan ítélkezik, az örömgyilkos, és olyat kér rajtam számon, amit magára nézve nem tart kötelezőnek. És még ez is magyarázkodás. Hová lett belőlünk a lobogó hajú, befelé-is-mosolyú fiatal nő? Mi ez a sok ítélet? Másokat nézni, ki mit csinál? Kezdj már magaddal valamit!

Én írok a sportról, ő idejön, kíváncsi, elolvassa, aztán állítja, hogy én nyomasztom és üldözöm, “az arcába tolom”, és mindez rossz érzéseket kelt benne. Vállalj felelősséget az érzéseidért!

Meg hogy mennyire megváltozott a blog.

Szegény, szegény elváró olvasók. A kíváncsiak, a fanyalgók. Őket kell szórakoztatni, kiszolgálni, én legyek valamilyen! Legyek olyan, hogy az neki jólessen! Ha nem, akkor megbüntet… Ő csak leírja a véleményét. Én is leírtam, há’nem…?

Csakhogy ő már engem minősítget. Itt, a blogomon.

Ez az én blogom, az én szemszögem, az én élményeim, az én feszes izmaim.

Én ugyanaz vagyok. Sose nyavalyogtam. Láttam én korábban is, mikor tűnünk nevetségesnek mi nők, anyák, partnerek, harmincas nők. Amikor hibáztatósdit játszott itt a kommentelő, máson verte el a port, férfigyűlölt, nem vállalt felelősséget, inkább hallgattam. De nekem tulajdonították azt is, mert a blogon van a komment is, tehát hozzám kapcsolódik. Egy-egy troll állította, hogy ha én nem értek egyet bármely kommentelőmmel, akkor el kell határolódnom. Mert őt, a trollt (férfit) sértette valami – határolódjak el én…

Nem szóltam le a paleósokat se. Sem a vékonyakat, sem azokat, akik sportolnak, és akkor is sportoltam, és akkor is tetszettek a nálam izmosabb és vékonyabb női testek. A külső motivációt, a csodavárást bíráltam. Az okoskodást, az autoritást, amely mások tanácstalanságából él. És a nyomasztást. Most se szeretem, nem is hallgatok senkire. Azt csinálom, ami én vagyok.

Azt sem tudtam elfogadni, és sajnos, ebbe sok kedvelt olvasóm is belecsúszott, hogy ezen a blogon ő akar lenni a hírhozó, az izgalmas, a csodált valaki. A helyemre lépni. Ha én is, akkor ő is, mert ő az okos. Sőt, ő különc – de mindig hozzám képest. És rám mérges, ha a többiek nem úgy fogadják, ahogy engem. Ha nem kap csodálatot, nem ő a hősnő. Tavasztündér írja:

…mérhetetlen magamutogatási, érvényesülési vágy és rivalizálás van bennem. Minden személyes történetemet fontoskodásra használom, én akarok lenni a főszereplő itt (is).

Sportügyben különösen éles viták lettek jóságos, ám kissé unatkozó és nyomorgó asszonyokkal. Neki lábujjhegyen kell járnia? Hogy én ne szóljak rá? Nem kell – de másnak sem. Más is leírja, amit gondol. És ne csinálj az edzéseimből erkölcsi kérdést, ha csak lusta vagy!

Nem könnyű dominálni. Vagy igazad van, vagy erőszakos vagy – így lehet… viszont kommentelőként a bloggerrel szemben egyik sem fog sikerülni. Nem én terelem a hangulatot, én a saját véleményemet írom. Nem bonyolult: a bloggeré a bloggeri szólás pozíciója, az olvasó ehhez képest reagál. Nem kell egyetérteni, nem kell rajongani, de itt szerepelni akarni, farvizeken evezni, előadni magad, és közben rám neheztelni, az gáz. Meg koppintani is.

Szóval, megváltozott a blog – hát, kedves olvasó, nem tudom, érdekel-e, hogy ennek a személyes blognak, amelyet követsz, kattintasz, a személyes bloggerével mi történt. Az történt, hogy teltek az évek, és én, az ismert helyzetemben, a gyerekeimmel egyedül, agyonterhelten, és különösen 2014 önmagamból kifordító tavasza-nyara után akartam valamit, inkább élni, erőt, meg örömet, meg kompetenciát, felelősségvállalást, megújulást, mint megrekedést, beleragadást, tanácstalanságot, szétesést. És ez nagy dolog, és ehhez erő kellett. Ez az én sorsom, utam, és ha neked ez nem tetszik, hanem belekötsz, akkor te rosszindulatú vagy, de legalábbis szerencsétlen, akinek magával van baja.

Ezt a történést, meg amit megmutattam és elmeséltem belőle, vívódásostul, önkritikástul, buktatóstul, testképzavarostul, mint a személyes blog bloggere, te úgy élted meg, hogy ellened zajlik. Nem bírtad szó nélkül hagyni, és itt nagy bátran, vagy – roppant ízlésesen –valahol máshol tárgyaltad ki és magyaráztad félre, mert nem tudtál vele mit kezdeni. Álnevet létesítettél, és elemezted, hogy nem is látványos az átalakulás, ez csak valami múló mánia, és én csak érdekből és nyomasztom és untatom az olvasót. A fotó hamisított, én pedig azt nézem, mivel tudok figyelmet kelteni és pénzt szerezni.

Az én fotóm igaz, de nem az a te bajod, hanem amit a tükörben látsz.

Az biztos, hogy én a témákból és gondolatokból nem fogyok ki. Nem kínomban írok erről vagy arról, hanem szenvedélyből. És felülbíráltam azt, amit e témákról korábban hittem, megismertem ezt a világot, közel mentem hozzá… jé, nem is úgy van!

Ó, ha nekem a figyelem, a népszerűség és a pénz lenne a célom, egész mást csinálnék. Szimpi lennék és taktikus, meg sajnálható és nemes. Senkit ki nem osztanék, szó nélkül törölnék aljas kommentet. Nézném, mi a trend. Azt írnám, amit elvárnak tőlem, semmi provokatívat, Nw legyek támadható. Semmi önleleplezőt: falcot, maikacs-kamasz rajongást, szeretőséget, személyi edzőt, mellparát, beroskadt bőrt, csak a trendit, jól dizájnolt, valósághamisító fotókkal. Vagy épp anyukás változatban, szolidan, szimpatikusan. Volna pofám igen drágán ajánlgatni az edzésmódszert.

De én csak meggyőződésből tudok írni. Nem csinálok olyat, amihez nem értek, mert én az íráshoz, a gondolatok közléséhez, a hatáskeltéshez értek, ezzel tudok megtorpantani, örömet szerezni, hatni, ez megy jól nekem.

Szóval lehet, hogy neked az életmód nem témád, de a blogger, tudod, a blogé, amelyre idekattintasz, a blogger szolidan életmódot váltott, mást csinál a szabadidejében, mint korábban, meghódított magának egy új világdarabot, antikbölcsész jellegűt. Azt viccesnek és újságírói értelemben izgalmasnak tartja, megírásra érdemesnek, és tudja, hogy ettől jobb lesz másoknak is. Azoknak, akik figyelnek és az legójukat félreteszik. Soha nem egyoldalúan, és nem szalmalángként, hanem rengeteg színnel, kétellyel. És ennek az élménynek a révén lettek munkái, bevételei, új ismeretségei is, és ez jó neki.

És állítja: ez az egész még mindig ugyanaz az igazságkeresés, csak neki lett az élete gazdagabb és ki-hitte-volna módon fordulatos. Ugyanaz a geek belemélyedés van omega hat zsírsavba, a fitnesz ágazataiba, vércukorba, mint emberi jogba, a bántalmazás motivációiba és válfajaiba. Kit mi érdekel. Változunk mindannyian, nem tudom újra ugyanazokat írni. De ugyanazzal az attitűddel írok mindent.

Ez történt a személyes blog személyes bloggerével.

Nem írhatok arról, ami nem jellemző rám, nem írhatok elvárásra, mások kedvéért.

Meggyógyult a pajzsmirigyem, ugrásszerűen javult a közérzetem, testélményem, önbizalmam, terhelhetőségem. Megértettem a fiatalságomat, a múltamat, a test felől léptem be az énembe, amely ettől megerősödött, és én már szinte mindig bizakodó és kezdeményező vagyok.

Testem, lelkem, akaratom, szokásaim radikális átalakuláson mentek át. És nem, ez itt nem a mainstream. Egyszerűen nem úgy van, ahogy mindig mondják, és én rámutatok, miért nem. Nekem is meglepő volt, hogy szinte stigma a “fitneszmánia”: ha keményen sportolni kezdesz, és ez meg is látszik rajtad, vissza fognak húzni, pedig az ő életüket ez nem érinti. Éreztetik majd veled, hogy feltűnősködsz, túl sok időd van, és nem lesz ez így jó, és biztos a pasik miatt csinálod, és ártasz vele a szeretteidnek.

Az újszerűt próbáltam ebben is megmutatni. Nekem nem baj, ha téged ez már nem érdekel, de hogy miért ugrasz és kombinálsz, mire akarsz használni, azt nem értem.

Rájöttem az elkent valóságra is: mit csinál a média és a sógornők, és milyen érdekből. Miket magyaráznak, mivé szabnák át még a feminizmust is, csak azért, hogy nekik ne kelljen erőfeszítést tenniük, ne fájjon az élet, ne kelljen kimerészkedni a jól ismertből, az összetákolt egóból, a szénhidrátfüggésből és a lustaságból, lehessen másokra mutogatni. Tették mindezt az enyéimnél bőségesebb erőforrások közül, autókban terpeszkedve.

Az erőről beszélek, a megértésről. Arról, hogy leveszed a tekintetedet másokról. A szépségnormákról is, a túl vékony modellekről is leveszed a tekinteted, nem háborogsz, nem keresed a hibást, nem elemzed a Rendet, amitől te semmit, de semmit nem tehetsz, hanem azzal foglalkozol, ami téged előrébb visz, és megkeresed a legjobb önmagadat.

És elhiszed, hogy lehet jobb.

Ez persze nem kötelező, nem biztos, hogy fitneszpéldakép leszel, nem is mindenki lesz ugyanazoktól a gyakorlatoktól, ételektől és kiegészítőktől ugyanolyan sportos. Mindenki abban lesz jó, ami neki való, amire született: ezt megtalálni is önismeret.

De mindenkinek lehet jobb a közérzete, testélménye, immunrendszere, alvásminősége, bőre, izma, testtartása, ha akarja, és maga tehet érte. Neki kell utánajárnia, megcselekednie. Más nem csinálhatja helyette.

Ezennel nyilatkozom: én, Gerle Éva azért is edzek és diétázom, hogy jó testem legyen, és ezt többé nem szégyellem. A sportra alkalmas, dinamikus, teherbíró, minél zsírtalanabb test a szépségideálom szerint egybeesik a jó alakkal, a fiatalsággal és az egészséggel. A szépségideálomat a társadalom és a média is formálta, de nem a legsztereotipabb, öntárgyiasító nőciszedés. Nem a pornó ihlette. Egyéni változatú. Az enyém ilyen. Nem fogok magyarázkodni miatta. Nem versenyzek senkivel.

Ennek érdekében edzek, ezért lettek táplálkozási szempontjaim. Mindeez nem esik nehezemre, ellenben öröm és erőmegélés. Nem teszek semmi egészségtelent, invazívat a jó test, kinézet érdekében, ez elvi kérdés, sőt, most hagytam fel a hajfestéssel és a lábborotválással (az alapkérdés: mit mondanál a lányodnak?).

És még egy, és ez is most lett ilyen erős: a test intenzív, drasztikus élményei. Nem bánom a belemenést, amikor csatakos vagyok és büdös és megkarcol az ág. Amikor nehéz valami, vagy dermesztően hideg – ez elemi érzés, ősasszonyos, szüléshez hasonló. Lehet, hogy pótlék, nem tagadom. Soha építőbb pótlékot! Ti meg isztok…

E tevékenységem és meggyőződésem semmilyen módon nem ellentétes társadalmi, emberi jogi elveimmel, bloggeri vagy mozgalmi múltammal, identitásommal. Szánalmasnak gondolom, hogy ez felmerült – ennek információhiány az alapja, önbizalomhiány és magas testzsír. Olyan szintű életminőség-javulást és erőt éltem meg az elmúlt másfél évben, olyan vicces és lelkesítő a mezítláb futástól merev lábas felhúzáson át a hóban fetrengésig minden, hogy nehezen találok szavakat. Nem azért írom meg, hogy bosszantsalak, hanem azért, mert izgalmas, megírásért kiált. Azért ez a téma, hogy feldolgozzam és mások számára érthetővé, átélhetővé tegyem az élményt. Nézz szembe a rossz érzéseiddel, és hogy kicsinyes dolog más örömét elrontani, rányomni a frusztrációt, erkölcsi kérdést csinálni abból, ami nem az. Te jössz a blogra, facebookra nézelődni, nem én megyek utánad…

Állat hiú vagyok, igen. Végre merek és szoktam is tükörbe nézni, érdekel a hajam, bőröm, fülbevalóm, a ruháim színe, a tapadós cuccok, de még korrektorom is van, és szinte-natúr sminkben nyomulok, amit persze igyekszek úgy előadni, hogy mintegy mellesleg nézek ki így, mert a természetes megjelenéshez húz az ízlésem, közegem, életkorom.

Eközben anya vagyok, meg szövegírás a fő tevékenységem, de még múzeumba is járok, úgy bizony! Bárkinek kételye volt…?

Hovatovább… süllyedek el szégyenemben, de: még a férfiak, az ő tekintetük is érdekel, hova jut a világ…! Csodálatos szexuális élményeim vannak. Ritkásak, mert mindig megvárom a nagy szenvedélyt!

Nem minősítem mások testét, kinézetét, szokásait, ha nem köt belém. De aki rámszáll, annak visszaszólok.

Azt az életmódot viszont, amelynek következtében a magyar lakosság hatvan százaléka túlsúlyos vagy elhízott, és tíz-tizenöt cukorbeteg, tunyának, betegítőnek, eltorzultnak tartom. És akik így élnek, szarul is vannak. Nem értem, mi az, ami ezen nem ténykérdés.

És nem fogok többet magyarázkodni.