azért nagyon röhöghetnek rajtunk

Közzétéve Szerző:

Milyen sokan vagyunk nyugodtak az Alföld-laposságú házasságunkban: nem csal meg, akkor minden rendben, és nem kérdezzük meg: hát velünk mikor szakadt le az ágy utoljára? Ó, ha egyszer belekukkanthatnánk a férjünk agyába! A vadászatra kondícionált, meztelen nők képeivel túltelített, kapuzárás előtti férjünk agyába, az agyának a zugaiba…

El-elrémülök azon az aszimmetrián, ami a nők és a férfiak vágyai és világképe között tud lenni, meg azon is, hogy mintha mi nők ezt a különbséget nem akarnánk tudomásul venni. Engem nem neveltek igazi lánynak, és minden női finomság, esküvői álmok, dúlaképzés, Fürge Ujjak magazin (!) láttán elfog a kínos érzés, hogy ezek röhögnek rajtunk. Mert a fiúk az igazik, a vadak, vagányak, zabolátlanok. Ők finghatnak nyugodtan, mi meg őrizzük az életet és otthont teremtünk. Ez azért van így, mert van három bátyám és volt körülöttük vagy negyven, nem különösebben cizellált lelkű focis csapattárs, és nagyon röhögtek rajtam, a naplóimon, szemüvegemen, sóvárgásaimon, amellett elég sok mindent hallottam éveken át, férfimondatokat, férfivágyakat, férfibűnöket. Ez az én elsődleges, alapvető traumám.

Tulajdonképpen azon is megdöbbenhetünk, trauma nélkül, hogy mit szabad a férfinak és mit a nőnek: mit engedélyez, tűr vagy tilt a társadalom egyiknek és mit a másiknak.

Teljesen természetes, hogy egy férfi a munka után kipiheni magát — a nő ugyanezekben a helyzetekben lustának számít: ha beteg is, keljen fel. Az anyósom maga kapacitálta a fiát (akkor még egészséges volt) a vasárnapi ebéd után: dőlj csak le egy órácskára. Hajnal óta kergettem a gyerekeket, piacon is voltam, elkínzottan bámultam rá. De az anyám is a mindenkori partneremet kímélte mindig. A kanapén akkor is a bátyám terpeszkedett, amikor én a kétnapos műtétemmel mentem karácsonyozni. A nagyapám csillagász volt, és azok éjjel dolgoznak — nálunk mindig síri csend volt, ha a férfiember aludt (érdekes, hogy az én alvásom alatt a legnagyobb bátyám valami határidős munkája miatt hetekig búghatott éjjelenként az akkor még rotációs kapára emlékezető számítógép). Az egyik tesóm is, bár csillagász nem lett, folyton aludt nappal, az anyám meg csitított minket: éjszaka dolgozott szegény! Mi, többiek tudtuk, hogy buli volt, és kegyetlenül részeg. (De kijózanodva vajon mit gondolt a szegény, hiszékeny anyjáról? És legközelebb, amikor akadozó nyelvvel megint a szemébe hazudott?)

Megbocsáthatónak tartjuk, ha a férfi a munkájának él. Nem lesz attól rossz apa, ő azért szereti a gyerekeket a maga módján. Ezt próbálja meg egy nő, dolgozzon látástól vakulásig, hordja haza zsákban a pénzt, legyen professzor és nagykövet: meg fogják tagadni a gyerekei. Mert valakinek nevelnie kell a gyerekeket. És ha fogadóóra, ha drogambulancia, ha baleseti sebészet, az anyát fogják felhívni, az anya fog ott állni, nem az apa, és az anyát vonja kérdőre némán a környezet — olvassuk el a Kevint.

Nem nagy gond továbbá, ha kövér, ápolatlan, büdös, rendetlen a férfiú. Egy nőnek sosem bocsátjuk meg ugyanezt. És hogy rendet rakjon a férfi után is, vagy a saját, illetlen rendetlenségét titkolja, az nagy energiájába kerül a nőnek.

Aztán a hűtlenség. Ennek mértékéről igazából fogalmunk sincs, és ezen a naivitáson is röhögnek ám, a többi szégyelli magát és úgy gyártja mentségül az elméleteket. Az előző témához kapcsolódva: ha a kövér, ápolatlan nő férje szeretőt tart, mindenki a nőt hibáztatja. Na, képzeljük el fordítva, ahogy a csinos harmincas asszony beújít egy huszonévest az elhízott férj helyett. A női hűtlenségnél nincs nagyobb tabu. Egyébként is, bármilyen külsejű és korú (ún. sármos) férfinak jár a szép, fiatal nő, és ha nem jut, vehet magának, még nekem is jönnek ezek az e-mailek: értesítünk, hogy Alexa/Melani (fotó, hidrogénszőke nő leírhatatlan arckifejezéssel, négykézláb) szívesen lefeküdne veled. (Egyszer írok majd a prostitúcióról, már többször nekirugaszkodtam, de nagyon nehéz.)

És hát amire gondolnak. A vágyak, az ideálok. Sose tudjuk azt meg. De a fórumok, a fészbuk tanúsága szerint a nők tudatát göndör csecsemők töltik ki, esküvői és családi fotók, ultrahangfelvételek, frissen alapított alternatív ovik, életbölcsességek naplementével, szeretet, hűség, az igazi értékek. Kézműves termékekről, gyönggyel kivarrt táskákról, szattyánbőr cipőről ábrándoznak, saját, kicsi rönkházról, harmonikus belső terekről, csipkés párnahuzatról, szikla- meg virágoskertről, gerendamennyezetről, megható filmekről, tengerparti sétákról. Sírig hűségről, rózsacsokorról, lánykérésről.

Kit, mit jellemez vajon, hogy én mindig feszengek, ha ilyet látok? Mintha tilos lett volna nekem ez a fajta nőiség gyerekkoromban. Vagy csak finomkodónak érzem, giccsnek, hazugnak? Nem fogadom el ezt a fajta női szerepet, nem tudok olyan mosolyogva és kedvesen lavírozni, lefagyok a szülői esteken is abban a ménkű nagy jóindulatban. És mindig drasztikus poénokat mondok, belepirul az emberem.

Megint idézem:

Mi békében szeretünk élni, sokat nevetni, finomakat enni−inni, szép gyerekeket nevelni. Szeretjük az őszinte, de udvarias szavakat, a kedves megnyilvánulásokat, a gondozott kerteket, a békés otthont, szomszédainkat, és a jószándékú vendéget.

Csak nekem tűnik ez az egész paródiának? Annyira ordít róla a szocializáció, a tól-ig engedély, az, hogy azért ez a feladatunk, mert mi vagyunk a háttér, az igazi életből, alkotó munkából, versengésből mi ki vagyunk zárva. Dekoráljuk az asztalt, építő könyveket olvasunk, minitortákat sütünk, feltesszük az új függönyt, mosolyogva beszélgetünk az ovistárs-anyukákkal, és olyan kis harmonikusak vagyunk. Közben mit csinálnak a férjeink, merre járnak? Mert először is, ők nincsenek otthon. Lakberendeznek: b*szott nagy lapostévét mustrálnak épp a Saturnban, amely négyszázötvenötezerbe kerül akciósan. Azt nézik, hogy megéri-e. Aztán meg, ha itthon vannak, nem akarnak beszélgetni, egyáltalán nem hoztak rózsát, nem terveznek andalúziai körutat sem a jövő nyárra (az drága, majd megnézzük a diszkaverin), nem veszik észre az új (“romantikus”) függönyt sem. A legdurvább példányok a Napiszar.hu-n röhögnek, és amikor mindenki alszik, elég cifra videókat tudnak nézni, és még az is jobb, mintha kisurrannak… telefonálni, vajon kinek.

Hát kivel akarunk mi abban a rönkházban élni? A boksz, hadtörténet, fegyverek, technikai sportok, vadászat iránti rajongásuk sem hasonlít a mi horgolós-lekvárfőzős kedvteléseinkre. És, erre akarok kilyukadni: hogy a legjobb barátjukkal miket osztanak meg és ki mindenkinek a feltehetőleg borotvált micsodájáról, melléről, azt jobb nem is tudni (megcsalás nélkül is). A többit sem tudjuk, néha kiderül, többször nem, én mindenesetre mindig mosolygok, amikor egy nő rémüldözik a házasságtörésen, és sietve hozzáteszi: az én férjem hűséges. Nem akarok vészmadár lenni, de a helyes válasz: nem tudhatjuk, bőven lehet, hogy csak ügyes. Minél nagyobb tabu, minél elmélyültebben, mit írjak, hogy senkit se bántsak, makramézik a feleség, annál ügyesebb a férj, annál nagyobb a hazugság.

Valamint igen tekintélyes azon nők létszáma, akik évekkel később tudják meg, hogy a férjüknek a házasságuk idején másik nőtől is született gyereke. (Ez is ÉVA magazinos döbbenet: az egyik nyári számban egy kétgyerekes, középkorú asszony vallomását olvashattuk, aki mindjárt két törvénytelen gyerekről szerzett tudomást. Benyelte végül, és megmagyarázta, hogy ez nem lehetett másképp, és azért, mert ő nem tudott fiút szülni, és ott bizonygatta, nyilván a szerkesztő szándéka szerint, hogy elfogadta, nem is csodálja, mert a férje annnyira jó pasi, sármos, amúgy is ő gürcölte össze a háromszintes házat és az oxfordi tandíjat, és ő ezt nem fogja felrúgni.) És még többen vannak, akik nem tudják meg sose a különgyereket, meg nem is született senki se, csak…

Igazából nem is a házasságtörés a probléma (mint ahogy a válás sem önmagában baj), hanem azok a hiányok, amelyek kitermelik az elkívánkozást. Egészen törvényszerűnek tűnnek, és bár minket jobban zavarnak, ők hatékonyabban tömik be a lyukat — a másét. Milyen sokan vagyunk nyugodtak az Alföld-laposságú házasságunkban: nem csal meg, akkor minden rendben, és nem kérdezzük meg: hát velünk mikor szakadt le az ágy utoljára? Ó, ha egyszer belekukkanthatnánk a férjünk agyába! A vadászatra kondícionált, meztelen nők képeivel túltelített, kapuzárás előtti férjünk agyába, az agyának a zugaiba…

Lehet, hogy ez az én nyomorom: látom magam az ő szemükkel, és tudom, hogy a kis finom dolgainkkal, ábrándjainkkal, hűségeszményünkkel, naivitásunkkal mi röhejesek vagyunk. Becsaphatók, szegénykék. És én inkább nem szeretnék szegényke lenni. Meg aztán, nem vagyok én rosszhiszemű, de nagyon érdekel a valóság. Hogy tulajdonképpen milyen is az a nő, akibe a férjem oly nagyon szerelmes volt. Hogy a karvezető presbiter valójában miről fantáziál. Hogy hová megy szakkör után a karizmatikus történelemtanár. Hogy mit kezdenek egymással az álompárok, ha kettesben maradnak. Hogy mitől és kik keresnek rá annyian a kakiszexre, a me.gd.ugom any.ámat meg a po.r.nó gyilkosság kifejezésekre. Hogy kik járnak a hazai tíz-húsz-kitudjahányezer prostituálthoz. Hogy miféle valóságot képeznek le a Playboy cikkei. És ez a sok komoly nyakkendős figura, vállalatok élén, frakciókban, körmeneteken. Céges vacsorákon, üzleti utakon, bérelt kislakásokban ezek vajon mi mindent csinálnak? Mit csinál az a sok ünnepelt kortárs költő, focista, színész, tévésztár? És mi után sóvárog a többi?

És mi van a nők titkaival? Csak annyi, hogy nem vállalják? Talán a nők a személyiségük sötét részeit soha nem osztják meg senkivel? Ha például egy férfi élvezi a fojtogatós szexet, akkor ún. különleges kívánságai vannak. (Jaj, de jó volt Sofi Oksanentől a Baby Jane: a leszbikus pár különleges, perverz megrendeléseket teljesített, szigorúan postai úton. Férjtitkok: telefonszex, fétisek, negyvenegyes lábszag, használt neccharisnya — virult az üzlet.) Ha egy nő gerjed valami szokatlanra, hát… nem is jut el idáig, önnön szexuális feltérképezéséig talán soha. Ő, ha egyszer férjhez ment, előbb leteszi a kézimunkát, lemossa a sminkjét és hanyatt szereti, ágyban, esténként?! Vagy ha feldereng is valami gerjedelemféle, inkább eltagadja vajon maga elől is, és horgolni kezd?

Te megengeded magadnak a bűnös, állati, meredek vágyakat? Vagy mindig Clayderman zongorázik, amikor a szexre gondolsz?

És ezen, a mi vad valóságunkon ők vajon röhögnének-e? Vagy akkor szorosabbra húznák a nyakkendőt, és olyan harrachpéterré, afféle megkövezősen erkölcsösekké változnának hirtelen?

120 thoughts on “azért nagyon röhöghetnek rajtunk”

  3. Nekem a technikai sport-hadászat-vadászat röhejes. De nagyon. Evolúció, meg az evolúciós biológia. Erőszakkultusz (ez már nem röhejes, hanem visszataszító). Akkor már inkább a keresztszemes hímzés (meg akarom tanulni, egyébként), azzal legalább teremtesz valamit.
    Szerencsétlenek, valamiféle “ősapa” ideálnak próbálnak megfelelni, és hát meg is felelnek, mert nekik minden jár. És ezért mindenki tapsol. Míg a nő, ha megfelel a női ideálnak (minitorta, új függöny) stb., akkor is röhejes.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szerintem is röhejesek az ilyen pasik, rettentően viccesek, valóban őstuskó jellegűek.

      Egyébként én szeretnék ilyen magazinos, filmbeli harmonikus nő lenni :), de esélyem sincs… és különben is én kifejezetten rühellem a szomszédaimat 😀

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Örülök, hogy ezt te mondtad ki: igen, vicces, és erőszak, tarolás, veszély kapcsolódik hozzá. Ej, de férfias árokba borulni a gyorsulási versenyen, meg véletlenül lelőni a vadásztársat vadászat közben. És addig sem kell otthon lenni. Ún. agressziókiélés, csak az ilyen sokszor otthon is üt. Meg hát kell hajnalban vadászat előtt a jóféle pálinka stb. És ne feledjük a disznótort, ami nekem egy rémület, pogány rítus.

      De a másik fele: őszintén, nem érzed a keresztszemes hímzést, csipkés függönyt, mármint az ilyenek komolyan vételét önmagában parodisztikusnak? Én magamon is röhögök, szól az andalító zene és mindenki mosolyog stb., pedig elég jó kézügyességem van.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én mindig gonoszul röhögök,ha azt hallom a hírekben,hogy az egyik vadász(pfejjj) ledurrantotta a másik vadászt(pfejjj). 😀

        Disznótor:sose felejtem el,mikor úgy 3-4 éves koromban megölték az én kis Mazsimat,imádott disznómat.Álltam a teraszon és az össze csúnya szót,amit ismertem,zokogva ordítottam a gyilkosoknak.Ma is,40 év után is,sírva tudok fakadni,ha nem zárom ki az emléket gyorsan az agyamból.

        Kedvelés

      • Ezek mind akkor kurva nevetségesek, ha buta emberek csinálják, direkt olyan óvodás indokkal, hogy “férfias” (lányokkal nem játszunk). Amúgy én is emelek súlyt, érdekel a szakmám/munkám és el tudok lenni témákkal – de nem valami _helyett_, vagy személyiségprotézisként, mint ahogy az ész nélkül durrogtató vadászparódiák (nem vadgazda, hanem ez az öblösen röhögő, összeszorult seggű hobbivadász típus…), vagy az agyra nem gyúró bodybuilderek, esetleg a szerelő apuk teszik. És valszeg ez akkor se lenne másképp, ha pasi lennék. Bár persze, a szocializáció, meg ötezer más dolog teljesen másképp szólt volna bele az életembe.
        Kis biszbaszkészítgetéshez lábjgyzet: ma mondjuk egy halom fülbevalót meg két gyűrűt csináltam:)

        Kedvelés

  4. házasságtörés, hűtlenség: hasonlóak a tapasztalataim. a nők nagy többsége szerint másokat csalnak meg (őket nem).
    és amikor felteszem nekik a kérdést, hogy szerinted engem hány nős pasi utasított már vissza? vagy ne adj isten, ha te most odamennél ahhoz a kedves, kék szemű fiatal kollégához (akinek éppen a múlt héten szült a felesége) és felajánlkoznál, szerinted hány perc alatt kezdene telefonálgatásba a titkos légyott helyszínének rendezése érdekében?
    ilyenkor én vagyok a szemét láda, és hülyeségeket beszélek.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  5. én mondjuk nem érzem magam röhejesnek a kötésvarráshorgolássütés hobbijaim miatt, de azt igen, h társadalmi szinten ennek nincs presztízse (“jaj, de ügyes vagy!” =.”szegény hülye, 1500ér’ dobják utánad a Zarában/Szamosban/stb.”. Szerintem meg művészet és terápia és önellátás.) Ennek ellenére szoktam magam szarul érezni amiatt, hogy nem elég “nagyívű”, amit én alkotok, olyan földhözragadt, vagyi mi. És ez bizony a közgondolkodás bűne, hogy nekem így kell éreznem magam, és az, h ez csak néha történik meg, az az én érdemem, és nem a köz mentsége.
    Mint ahogy a gyerekszülésnek-nevelésnek sincs presztízse, azt ráadásul tagadják is.
    Mint amikor a gyerekorvos a szájával azt mondja, h a legjobb dolog az anyatej, a kezével meg felírja a tápszeres receptet.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Igen, pont ezt akartam írni, hogy azért tekintünk rá idegenkedve, mert ez olyan “női izé”, és hát a nőnek a feladatköre, hogy szép otthon legyen, szép ruhák stb. Én is ha ilyen kézimunkázós blogot látok, az az érzésem támad, hogy ez már megint valamiféle női eszmény megvalósítása, a női szerepkör beteljesítése.
      Pedig a kötéshorgolásakármi hobbi kell, hogy legyen, nem feladat, rólam kell, hogy szóljon, hogy alkotok, és ez örömet okoz. És nem azt jelenti, hogy mivel nő vagyok, nekem végső soron ez a dolgom.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • De miért pont azok a hobbik nőiesek, amelyek passzívak, és amelyeket úgy lehet és szokás űzni, hogy nem hagyjuk el az otthonunkat??? Másrészt meg az otthont csinosítják, táplálnak, meleg holmiba burkolnak stb. Miért nem lehetünk vagy miért nem akarunk egy kicsit nélkülük lenni, egyedül az agyunkban, saját témákkal? Én begolyóznék, ha még a legalkotóbb hobbim is az lenen, hogy nekik kötök vagy főzök. De már írtam többször, hogy én nem vagyok nő, senki nem nevelt annak.

        Miért kaptam én egy csomó negatív megjegyzést a magam elmenős hobbijaira az idősebb nőktől: színházra, biciklire, futásra (neked ilyesmire van időőőd?)?

        Kedvelés

      • Igen, az idősebb nők. Nem, nem, nem értem…
        Lányom óvónénije. Egy időben a férjem vitte a lányomat, aztán pedig a lányokat oviba. Terhes voltam, egy hegy tetején lakunk, nem volt kedvem reggel kapkodva lecaplatni futva a nem mindig teljesen szófogadó lányok után, aztán gyök kettővel felcsörlőzni magam az emelkedőn. Az óvoda a szülőkkel a bejárati ajtón tartotta a kapcsolatot: “holnap ebédbefizetés”, “8.-án bábszínház, kérjük hozzanak gyerekülést”, stb. Férjem ezeket nem olvasta el szinte sosem, másra gondolt, fehér papír az ajtón, olyan vidáman haladt el mellettük, mint a csuda. Aztán ha valahogy megtudtam (ovistárs anyuka szólt, óvónő telefonált ingerültem, stb.) és lerobogtam a váltócipővel, az ülésmagasítóval vagy a bármivel mindig úgy le lettem szúrva, hogy csak pislogtam bambán magam elé. De hát honnan kellett volna nekem ezt tudnom? Két hete nem voltam az ovinak még csak a környékén sem, ami fontos, azt a gyerekeim elmesélték. A férjemnek sosem szóltak egy rossz szót sem. Nem üzentek, hogy két héttel le vagyunk maradva a csoportpénz befizetésről, nem szúrták le, hogy nem hozott B6 vitamint az utazási betegség ellen, meg semmi hasonlót. Megjelentem, rám zúdította a lányom kb. 55 éves óvónője. De hát én voltam ott? Én haladtam el ötször amellett a hülye papír mellett? Nem két szülője van annak a gyereknek? Ha engem le lehet …ni, akkor neki nem lehet kedvesen szólni sem, hogy holnap ebédbefizetés? Na, ez miért van? Miért van, hogy még a nők is így állítják be, hogy a gyerek meg az ovi az anyuka dolga, és nem baj, hogy múlt pénteken be kellett rohanni a kórházba sürgős UH-ra a 38. betöltött héten, azért a következő hétfőn “a maga gyerekeinek van a legtöbb pátyolgatásra szükségük, mert sosincs egy rendes váltócipőjük meg mindig itt marad az összes göncük, rendetlenül”. Ha ezek után a férjem bement enyhén morcos fejjel, hogy hogy képzelik, hogy a terhes feleségét le…szik, mikor ő nem olvasta el a kiírást, akkor óvónéni nagy szemekkel néz, hogy de hát minden a legnagyobb rendben, és ezek a gyerekek milyen okosak, fejből mondanak több tíz mesét, és a nagyoknak a verseit is mind kívülről tudják… Miért? Nem, nem a férjemre voltam mérges, mert elfelejtette elolvasni a papírokat, miatta (is) olyanok a gyerekek, amilyenek. Rendetlenek és okosak. De a kedves óvónő miért nem meri elmondani a mondókáját az apának, akit sokkal többet látott és miért mondta nekem, aki kéthetente odadugtam a fejem, nem túl lelkesen?

        Amúgy nekem is bátyám van. 8 évvel idősebb. Én nem tudok hisztizni, mert rögtön kinevettek volna, én nem értek az öltözködéshez sem (kivéve, ha a férjem segít kiválasztani a ruhát, mert abban utána mindig jól érzem magam), én nem vagyok ezo-s és én is kritikus vagyok az összes “nagyon” női dologhoz, habár a bátyámnak jó fej barátai voltak és tized ennyit nem vétett ellenem, mint a te bátyáid ellened. Én fiús lettem, ami a problémamegoldást illeti: én rakom össze a konyhabútort meg én szerelem a biciklit. Igen, még a kocsit is én szedtem szét néha. Szerintem nem ciki, nem érdekel, más mit gondol róla. Egy cseppet sem feminin a férjem, de nekem nagyobb örömet okoz, ha összedobom a fűnyírót a dobozból készre, mint neki. Szerintem a gondolkodásmódom női.
        De: igen, olvasom én is ezeket az idézeteket a facebook-on kedves ismerős csajok által megosztva, meg nézegetem én is a megosztott lakberendezős-kézimunkás dolgokat, a menhelyes kutyákat és beteg gyerekek megosztásait és közben meg ismerem magát a nőt. Pl. a nőt, aki olyan romantikus volt, hogy mikor a férje ráfeküdt esküvő után, tele hassal, akkor közölte, hogy “szeretlek… mássz le rólam, vagy lehánylak”. Vagy a nőt, aki úgy csinálta végig a válást a bántalmazó párjától, gyerekelhelyezéssel, munkahely-, és lakóhelyváltással, hogy közben végig humoránál maradt és bár a hátán fát lehetett vágni, néha még ő adott lelki tanácsot nekem… Ezek a nők, akik a külső szemlélő alapján sokszor kb. egy plázacica IQ-szintjét ha megütik, ezek a nők kemények, humorosak, kiállnak magukért és igen, roppant inteligensek. A nők többsége más képet fest magáról. A nők többsége buta tyúknak néz ki, ehelyett viszont okos, háttérből irányító, úgy szeret, hogy közben megmarad saját magának és megküzd a saját eszméivel (anyaság, nőiség, stb), míg rájön, hogy mennyire fontos ő maga. Miért van az, hogy ugyanezek a nők bárgyúságokat osztanak a facebookon, miért van az, hogy meg kell, hogy ismerje az ember őket, hogy ne legyintsen, hogy ááá, ez is olyan foltvarrós-ezós családanya? Miért nem vállalják a nők, hogy “nálunk én osztom be a konyhapénzt” vagy hogy “elmentem egyedül bicajozni, amíg a férjem mesét olvasott a gyerekeknek?” Miért szégyen ez? Miért titkolják a nők a nők előtt magukat?

        Ja, amiről még írni lehetne: az amnézia. Mikor a 40-es, kamasz gyerekkel rendelkező nő néz nagy szemekkel a kialvatlan kismamára, aki panaszkodik arra, hogy a férje nem segít, a 40-es pedig azt mondja, hogy “nálunk sem segített a férjem, mégis megcsináltam mindent egyedül…” Erről a jelenségről már volt szó többször, de az amnéziáról magáról azt hiszem, még nem. Miért felejtik el a nők, hogy milyen volt a kisgyerekes lét? Miért várják el a fiatalabbaktól, hogy szenvedjenek, ahogy ők? Miért felejtik el, hogy nekik sem volt jó? Miért érzik erénynek, ha az ember mindent megcsinál maga? Ez nem generációs különbség. Beépített amnézia van bennünk. Háromszor voltam terhes, mind a háromszor megdöbbentem, hogy ilyen rossz az első trimeszter? Nahát, múltkor is szédültem? Múltkor is égett a gyomrom? stb-stb. Ugyanilyen beépített amnézia van bennünk minden egyes későbbi gyerekekkel kapcsolatos élethelyzet negatív oldalával kapcsolatban. Miért? Mire jó elfelejteni, hogy nem csak babaillat, kacagás meg édibédi kis ruhák voltak, hanem magány, lelkifurdalás és a többi? Miért nem lehet felkészíteni erre is az utánunk jövőket? Hátha ha lelkileg felkészülnek és elmondják a játékszabályokat a férfinek, akkor jobban fogják élvezni a jó oldalát és nem lesznek áldozatok és mártírok..

        Kedvelés

      • persze, nem kell olyannak lennie, csak próbáltam érvelni amellett, h az sk. nem mindig technokolszagú, és nagyon sok esetben esztétikai szempontból is simán állják a versenyt a fröccsöntött designcuccokkal.

        de sztem sem ez a lényeg, sőt!

        Kedvelés

    • Azért kiegészíteném ezt azzal, hogy nagyon ritka az olyan tehetség, aki esztétikumban és minőségben versenyezni tud a profi kézműves termékekkel vagy a márkás ruhákkal pl., nekem sok próbálkozás tűnik olyan technikaóraszerűnek, technokolszagúnak.

      Akinek nincs kedve a horgoláshoz stb., meg fogja magyarázni, hogy ez miért hülyeség, időigényes és még drága is. A családod meg megbecsüli!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • No, ők a legjava, a piacképesek (bár nekem ez az egész kézműves vonal nem fekszik, hülye sznob vagyok?). De hát focizni sem tud mindenki úgy, hogy élmény nézni.

        Kedvelés

      • sokkal többen vannak, pl. én: nem vagyok sem etsyn sem meskán, pedig színvonalban simán ütöm, tán még verem is sok “kollégámat”, csak nem vagyok piacképes 😀 (nem tudok felesleget, azaz eladásra “termelni”)

        és igen, a tárgyfetisizmusodban hülye sznob vagy! (de ezzel úgy vagyok, h mindenkinek megvan a maga fejlövése, biztos fel lehetne ezt is dolgozni egy pszichológussal, majd ha nagyon ráérsz :D)

        Kedvelés

      • Igazad van.

        Mindez szerintem stílus kérdése, én a Benetton és az ESPRIT letisztultságára vagyok rákattanva, meg a narancssárga bőr naplómra, ahogy más a kézműves cuccra.

        Pszichónál azt dolgozzuk, ami bárkit zavar, rombol, ez épp senkit (csak drága). Viszont nincs kocsim, mondtam már? 😀 És mikróm se. És hajlandó vagyok a fürdővízzel takarítani, vécét leönteni…

        Kedvelés

      • Na és, ha nem olyan? Magam kedvére csinálom. Ezt mondom, ez a lényeg. A többi csak rátapadt sallang. (fényképezni perpill. nincs türelmem)
        És természetesen nem ítélem azokat a nőket, akik “férfias” hobbit űznek (sportlövészet, vadászat stb.), csak az ideológia, az ne lenne hozzá! És egy csipketerítőt sem kell megideologizálni.
        (amely elkészítéséhez idő kell és magány, gyerek mellett nem lehet. És otthonülőknek való, igen. Sokan szerintem éjszaka szakítanak rá időt, ami szintén nem normális.)

        Kedvelés

  6. Szerintem kezdj valamit a szorongásoddal.
    Ez a fenti általánosításhalmaz semmivel sem volt különb, mintha cigánybűnözésről, vagy zsidó karvalytőkéről értekeztél volna. Persze, vannak ilyen férfiak is. Meg olyan nők is, akiknek kifejezetten ilyen férfiakra van igényük. Másmilyennel be sem érnék.
    Te nem ilyen vagy, örülj neki. Keresd meg a saját – emancipáció-hívő – társad és élj vele boldogan, kiegyensúlyozott, felnőtt viszonyban. Vagy ne, amihez csak kedved van.
    Az életben az a legszebb, hogy magad alakítod. Persze hogy jól menjen, nem árt, ha megszabadulsz néhány félelemtő és sztereotípiától. Mert ezek gátolnak. Ha nem mások életében akarsz vájkálni, nem mások megítélésével vagy elfoglalva, hanem kicsit magadba mélyedsz, akkor neked is sokkal jobb lesz. Szerintem.
    Jobb kedvet! Peace!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Üdvözöllek, Zombika, a blogomon, és köszönöm a jó tanácsot, zavarba hozol, nem tudom, miből gondolod, hogy én kétségbeesetten keresek, mert túl vagyok a párválasztáson, és boldog vagyok.

      Mindig megdöbbenek, mennyire megrémülnek többen a bejegyzéseimtől és “a férfiak hibáztatásától”. Hogy miért ekkora botrány ezt kimondani, miért tartják sokan az én bugyraim magánügyének, és miért nem a társadalom tükrének. Nem, ez nem ugyanaz, mint a zsidó karvalytőke stb. (de ezt már megírtam a Miért általánosítasz akkor? c. bejegyzésben). Nincs bennem gyűlölet, viszont szorongok. Megmondom, miért: mert az általam közelről ismert férfiak viselkedése sokkal szorongatóbb és fölényesebb, mint az általam ismert nőké, és rengeteg mocskos titkuk van. Nem, nincs választék, oltári mázli és folyamatos munka a nemfölényes férfi, a fölényes férfi alternatívája pedig az egyedülálló lét a legtöbb nőnek. Tényleg nem értem ezt a visszatérő hiedelmet, hogy tele a világ egyenlő, kedves és mégis sármos, dolgos, okos stb. férfival, csak meg kell őket keresni, és ha nem találtad, ha rosszul választottál, hát bűnhődj.

      A szorongásaimért meg eléggé igazságtalan engem hibáztatni (hát miért szereztem őket, miért nem dolgoztam fel?), és különösen sérelmezem, hogy az első hozzászólásodban jelölöd ki magadnak a fölényes, tanácsadó, “te ezt rosszul gondolod” szerepet. Nem ma kezdtem sem írni, sem figyelni, mintegy ötszáz kapcsolatot figyeltem meg egész közelről, és állíthatom, hogy elkeserítőek a tendenciák. Ja és nekem van három, ilyen bátyám. Nem mondom, hogy minden férfi ilyen, és soha sehol nem is mondtam, például a férjem sem ilyen — de néha egy kicsit mégis, és nem ő a hibás, hanem a szocializáció, a rendszer, a szereposztás, az egyes nemek által elsajátított tudati tartalmak.

      De azt igenis mondom, hogy a kiröhögés és a fölény (buta nők) tipikus, és jóval elterjedtebb, mint amivel jóleső volna szembenéznünk.

      Ha van kedved itt még olvasni a bő kétszázötven bejegyzés között, esetleg ha bekukucskáltunk egymás lelki bugyraiba, például elhelyeztél engem egy kicsit, ki vagyok, kivel élek, mit gondolok a világról, mi alapján állítom, amit, akkor igazán építő vitáink lehetnek!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • A kedvem egyébként rendületlenül jó, nagy örömet jelent az alkotó írás, peace meg akkor lesz, ha sikerül magam megértetni, de ahhoz nem csak én kellek, hanem az összes olvasóm is. Jaj, mindig ez a hidegvízfröccsentés azokra, akiknek nem tetszik valami…

        Kedvelés

  8. “Miért kaptam én egy csomó negatív megjegyzést a magam elmenős hobbijaira az idősebb nőktől: színházra, biciklire, futásra (neked ilyesmire van időőőd?)?”

    ezt én sem értem, ezek tök “hagyományos” női hobbik, sokan megengedik maguknak, társadalmilag sincs elítélve, sem lesajnálva, mint a kézimunkázás.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • nemnem, a női futóversenyek menők, pumpolják bele a pénzt. A színházban sem húzza fel senki a szemöldökét, ha meglát egy nőt.
        sőt, szinte elvárás, a nő ne savanyodjon be, sportoljon, művelődjön ÉS persze vezesse a háztartást, oldja meg a gyerekeket.

        Kedvelés

      • De nem a kisgyerekesek! Mert a színház este van, hát ki ad vacsorát, ki fürdet, mesél? Szép a nő a színházban, de csak olvassunk színésznő-interjúkat, szülés után hogy szabadkozik mindegyik…

        Kedvelés

      • Igazad van, a nő csak akkor szép a színházban, ha egy entellektüel, felhős homlokú urat kísér. Amolyan tartozék, hogy lássák a békés családi összetartást. És az is csak idős-idős (gyerekmentes) házastársak, fiatal-fiatal (gyerekmentes) randizós és idős-fiatal (szeretőtartós) felállásokban működik. Tapasztalatból mondom.

        Kedvelés

  9. hogy tudok konkrét hsz-ra reagálni? nekem nem mindegyik alatt van ott a hozzászólás-gomb..

    fröccsöntött dizájncucc: majd meglátom 😀 egyébként finom visszavágásnak szántam a “technokolszagú”-ra.. nem akar átjönni a humorom?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én nem a tieidre írtam, hanem a benyomásaimra, cikkcakköltéses napocska virágmintás anyagból, zöld filcalapon nálam nem játszik.

      Az adott hozzászólás-blokkban a legfelső válaszlehetőségre kattints, és időrendben jelennek meg a válaszok, te leszel az utolsó, mást nem tudok.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  10. “Mert a színház este van, hát ki ad vacsorát, ki fürdet, mesél? ”

    nagyi, bébiszitter, nagynéni-bácsi..
    ezt a kisgyerekes anya a színházbant nem érzem sem tabunak sem botránynak.
    erre még egy tipikus anyós sem akad ki, sztem. Rendszeres esti beülős barátnőzés pl. sztem sokkal többek szemében szálka.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  11. Azért a kézművesség védelmébe….engem sok szarból húzott ki. Főleg lelkileg. Mert rendkívül jól lehet közben gondolkodni. Agyalni. A legjobb dolgok akkor jutnak eszembe. Kikapcsol. Nem az otthon csinosítása a feladat. Nem azért, mert így szocializálódtam. Hanem mert 5évesen a nagyanyám rongyoszsákja volt a kedvenc játékom. Így születtem talán. És miért pont ezek? Nem azért mert otthon kell lenni mellettük. Hanem mert akkor is végezhető, ha éppen otthon kell lenni. Ezért sportolok itthon. Mert sportolni kell és szeretek. És ezt akkor is tudom, ha szünet van, vagy beteg a gyerek.
    Miért? Mert férj a fent vázolt…..volt.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Jaj, ezt válasszuk ketté:
      1. én nem kézműveskedem (más igen!) (talán mert fiúsnak neveltek, onnan nézem a világot)
      2. a férfiaknak ez eléggé habos műbalhé, nem nagyon értik
      Csak itt kommentben jeleztem az össznépi kézművesség iránti fenntartásomat, hogy azért ritkán szép. Tudom, hogy vannak tehetséges alkotók, meg hogy gyógyít.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  12. Csak egy aspektusra reagálva:
    (ami persze engem is zavar és frusztrál, mert mindenki annyira de annyira boldognak látszik, és persze szuperanyának).
    Azért elég érdekes lenne, ha a facebookra a férfiak feltennék az őket úgy igazából érdeklő dolgokat, a pornót, az erőszakot, a vadászatot, a pénzkereséssel kapcsolatos dolgaikat, stb… Valószínűleg a nők sem a legbelsőbb, titkos vágyaikat teszik fel. Én legalábbis tutira nem. Mert arra nem is biztos, hogy büszke vagyok. És nem is biztos, hogy másnak tudnia kell róla, vagy hogy építő jellegű és kellemes lenne.
    Amikor legszívesebben szétcsapnám a nokedliszaggatót, mert nem tudom összerakni (épp ma délben), akkor sem egy vértől fröcsögő horrorjelenetet teszek fel, amit lehet, hogy legbelül, egy rossz pillanatomban gondolok, hanem egy vicces karikatúrát az egész helyzetről. (Én nem teszek fel ilyeneket sem… ez csak egy fiktív helyzetre állít modellt.)
    Amikor el vagyok keseredve, hogy milyen pocsék anya vagyok, de a gyerkőc épp csinál valami aranyosat, vagy rettentő kedvesen mosolyog, akkor pedig csakazértis felteszem, hogy nekem bezzeg ilyen cuki jutott… Hogy ellensúlyozzam, hogy 2 perccel azelőtt már akasztottam magam a csillárra gondolatban, mint alkalmatlant.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nagyon árnyalt ez, és fontos.

      Szerintem se teszik fel a pornót, de a nőgyűlölő poénokat, karikatúrákat, technikai sportos ámulásokat simán, milyen kocsi való neked alaklmazás (P. László) — bármely szintjén az intimitásnak a férfias dolgok vadabbak és pusztítóbbak lesznek, mint a nőiek. És talán épp azért, amire a bejegyzés is kilyukad: hogy a nők a valódi vad dolgaikat nem vállalják, maguk elől is titkolják. Például píszíbbek is a nők, nem beszélnek annyit csúnyán, verbálisan is jobban tabunak érzik a durváskodást. Szakértő: Cseresnyési László, remek interjú a hvg-ben.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Vannak fent a férfiagy működését is karikírozó bejegyzések, azaz a férfiak “ellen” is szólnak a poénok. De a nők jellegzetességeit kifigurázó vicceken én is nevetek. Mert nem vagyok ÉPP OLYAN, vagy tényleg PONT olyan vagyok.
        De: lássuk be, több nő elérzékenyül egy csecsemő láttán, mint férfi, és tényleg több nőt érdekel a kézimunka, mint férfit. Ez tényleg csak megszokás, társadalmi meghatározottság lenne? Kis körkülönbséggel fiútestvérrel nőttem fel, apám-anyám mindkettőnkkel egyformán foglalkozott, nem volt “külön időnk”, ahogy ma divatos. Mégsem én lettem villamosmérnök…Pedig ugyanúgy kint fociztam a grundon a fiúkkal, tiszta plezúr volt a lábam, most is ott a sok nyom. Loptam a szilvát, biciklis fogót játszottam, a vonattal érméket lapíttattunk, titokban gazból cigit gyártottunk. Ó ezt már ezerszer leírták, és van is nagy vita, mi az, ami meghatároz: ami kívülről jön, vagy ami belülről.
        Aztán ott van a tetszeni akarás.
        Aztán pedig az, hogy jó anya akarok lenni. És nem tudom, hogy kell, és ezért mondjuk nem megyek esténként színházba, mert mardos a lelkiismeret, hogy nem ott lenne a helyem. Sportolni viszont gond nélkül elmegyek/tem, mert azt tudom, hogy KELL nekem, és ha nem csinálnám, boszorkává válnék (mint pl most, félidőn túl, fájós csípővel-derékkal). De ezt még erőteljesebben mondhatnám a mozira is, mert azt aztán talán örökre száműztem az életemből annyira rosszul érzem magam ott, bezárva.
        Már megint annyira elkanyarodtam. És persze totál igazad van abban, hogy igen, részben azért nem megyek színházba, mert azt érzem (vagy érezteti velem a társadalom, a cikkek?), hogy itthon a helyem, És prioritáslistát állítottam fel, amibe bizonyos dolgok, amik érdekeltek a terhességeim előtt, nem férnek bele. Mert tényleg nem. Így sem, hogy van bébiszitterünk. Mert sokszor pont azért hívom, hogy a munkámat elvégezzem, hogy el tudjak menni a szülőire, orvoshoz, és utána már nincs képem estére is hívni.

        Kedvelés

      • Most csak arra, hogy kívül-belül, honnan jön a nemi szocializáció: naivitás azt hinni, hogy egy agilis, nemcsipkés anyuka az egyenlő házasságával majd tutira megóvja a lányát a “női sorsról”, vagy majd teljesen nemtelen lesz a lyány, pilóta meg kohász, és ha nem, akkor lám, lám, ez a bizonyíték: az agya, a gének, a veleszületett izé…! Egymillió hatás szocializál, az is ennek a rendszernek a része, aki azt hiszi, hogy ő túl van az egyenlőtlenségen, ő aztán nem termeli újra. Ha mi egyenlően neveljük is fiunkat-lányunkat, a szomszéd gyerek, a tanító, a villamoson a bácsi már másképp fog viselkedni velük. Az egész világ, de minden szeglete így van berendezve, a dezodorreklámtól és a ruhaboltok kínálatától kezdve a képi szimbólumokon át a viccekig, az ételek elnevezéstől (legényfogó leves!) a kötelező olvasmányokon át a vécépiktogramig, minden az utolsó gombostűfejig patriarchális.

        Az én lányom is, értitek? az enyém! mióta ovis (waldorf) csak kikötött a rózsaszínnél (Én Azt Soha), szépnek látja a diznihercegnőt a spárban, fátylakban illeg-billeg, és teljesen máshogy, gyengéden, anyáskodva szól a testvéréhez, mint az őhozzá. Nem üt vissza, pedig a kicsi két évvel fiatalabb nála. És üti. Mert kisebb? Mindenesetre már most más manőverei vannak Johannának a konfliktuskezelésre, mint Jakabnak, valami szavakkal tetten sem érhető van itt letiltva, eleve. Én elhiszem, hogy mondjuk alacsonyabb az adrenalinszintje vagy tesztoszteronja, de biztos vagyok benne, hogy hajszálfinoman hangolt kulturális kódrendszer határozza meg őket. Amit senki nem akar direkt, nem úgy megy, hogy felkiált a Jani, hogy Üssé’ te is, Jancsi! Inkább mozgásterek, élmények, a lányok rajzoljanak, amíg a fiúk fociznak stb.

        Kedvelés

  13. “Mindez szerintem stílus kérdése, én a Benetton és az ESPRIT letisztultságára vagyok rákattanva, meg a narancssárga bőr naplómra, ahogy más a kézműves cuccra.”

    Mit jelent az, hogy letisztultság?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  14. Durva… I mean, soha nem gondoltam bele, hogy értelmiségi családban is dívik ez a modell. Én soha nem voltam olyan kapcsolatban, ahol a faszi fizetett, a nő takarított. Mindig teljesen természetes volt, hogy a megélhetés-pihenés-szórakozás költségeit éppúgy feleztük, mint a házimunkát. Oké, bevallom, néha felböffent bennem, hogy milyen romantikus, amikor a pali nyaralással lepi meg a nőt, esetleg mindig automatikusan fizet az étteremben, a strandon vagy a moziban… de ugyanakkor meg a francnak kéne az, hogy cserébe én meg ganézhassak a büdös ruhák és retkes tálak között. Á, jobb ez a felezős módszer, tényleg minden téren.

    Jobban belegondolva, anyámék is ezt csinálták.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Egyetértek.
      Nálunk a “hagyományos” családmodell dívott – anyám (3 gyerek, mellette tudományos karrier, otthon várta a “második műszak”) sosem tudott igazán jól egyensúlyozni – talán mert nem is lehet. Apám közben meg arra is képtelen volt, hogy tiszta gatyát találjon magának a szekrényben, ha nem volt kikészítve a ruhája, pizamában ődöngött –
      És nem rossz ember. Tényleg. Csak iszonytató lusta.
      Anyám szép lassan tönkrement ebbe. Most már szegény azt sem tudja, hogy ő mit szeret igazán csinálni? Miről szól az ő élete?
      Felnevelt 3 gyereket, mindhárom diplomás, jó állásban (Rendesen fizetünk adót ezeknek a gyökér vargaistvánoknak)
      De ha végignézek az életén, akkor én nem ilyet szeretnék. Sújtson rám a társadalom megvetése, de inkább élek egyedül, mint rabszolgaságban.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  15. Visszajelzés: a legtöbben ezeket olvastátok | csak az olvassa

  16. “bűnös, állati, meredek vágyak” Én ennél ragadtam le. (Tényleg nem kezdünk én-nel mondatot? És ha igen, miért nem?!?!?!)
    Mi számít bűnösnek? Ahogy elnézem, már eleve maga a tény, hogy egy nő vágyik! Nem az én felfogásom szerint, hanem a nagy átlag szerint. Főleg (ex)anyósom és korosztálya látja így. (Ő egy külön műfaj, több kötetes tanulmányt lehetne írni róla. )
    Állati… meredek… ne mondja nekem senki, aki igazán (volt) szerelmes, hogy nem érzett (néha) őrült vágyat a szerelme iránt. Hogy nem képzelte el, hogy milyen jó lenne itt és úgy, vagy ott és így…
    Tehát, mint az most kiderült, igen, szoktam elképzelni dolgokat. Állati, meredek dolgokat. Ami attól olyan, mert eddig meg sem fordult ilyesmi a fejemben. Vagy ha mégis, akkor ment hátra valahova porosodni, mondván, ilyen csak a filmekben van. Abban a kegyben részesülök, hogy megtaláltam a páromat végre, és vele mindent és bármit lehet. És minden természetes. Még az is, ami eddig meredek meg állati meg bűnös volt… Akkor mi a kérdés??? 😀

    Érdekes, hogy milyen mélyen érintette a többséget ez a kézimunkázós dolog. Szeretem, figyelem, gyűjtöm a mintákat, vannak terveim, néha készítek is valamit és ez teljesen rendben van szerintem. Az a társtól is függ, hogy ez gyöpösséggé növi ki magát idővel, vagy nem. Egyáltalán nem az, pont azért, amiket említettetek róla fentebb. Terápia. Kell a szépség. És ez egyfajta szabadság is. Még akkor is, ha csak pár perc jut belőle a 24 órából.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  17. Visszajelzés: el tudjátok-e azt képzelni | csak az olvassa

  18. Visszajelzés: paradoxon | csak az olvassa

  19. Visszajelzés: mire vágyik a férfi | csak az olvassa

  20. Bekapcsoltam a poszt végén Claydermant és azalatt kissé elérzékenyülve írom ezt a vallomást, hogy kedves Éva, én nagyon sokat és sok helyen olvasgattam eddig az interneten, de ilyen irodalmi értékű, klasszikus és ugyanakkor modern, világos, őszinte írásokra, amiket te itt lassan egy éve folyamatosan produkálsz, még soha, sehol, véletlenül sem találtam. Pedig kerestem, elhiheted.
    Hát csak ezt akartam megköszönni ismét, és nem is véletlenül épp ennél a posztnál, mivel ezen a nehéz témán én is sokat gondolkodtam (hiába).

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  21. Szerintem…

    Mi sem finghatunk nyugodtan, mert megszólnak, nem is szipoghatunk orrfújás helyett. Nőközpontú világ lett ez. A gyerek se oldhatja meg az óvodai konfliktusait verekedéssel, ahogy szeretné.

    El kell viselni a feleség barátnőitől kapott vízbe áztatott szalvétával leragasztott ikeás lámpát, ami állítólag szép. És önkifejező. (Ennél a barátnőnél láttam Cosmopolitant, egy egész évfolyamot el tudtam olvasni egy este. Azóta tényleg szépnek látom a szalvétával leragasztott tálakat és lámpákat :)) ) Elvisielem a hűtőmágneseket is. Sőt, a 35 szobanövényt is itthon.
    A nőknek meg azt kell elfogadniuk hogy időnként szipog, fingik és büfög az ember, néha megcsalja és nem tölti el lelkesedés a hétvégi rokonlátogatás ötletére sem.

    Az a tapasztalatom, hogy a szélsőségek idővel csiszolódnak és egy élhető élet jön létre jobb esetben. Kevesebbet fingunk, használunk zsebkendőt, kifinomultabban tervezzük és visszük véghez a megcsalást. Otthon meg elviselhetőbb méretű a szobanövény-dzsungel, eltűnnek az ajándék patchwork-párnák és kevesebb a mágnes a hűtőn. De marad néhány.

    Szerintem azért csináljuk, mert összességében megéri. visszafogni magunkat. Különbözve egészítjük ki egymást, célszerű elviselni a másik nem hülyeségeit, vagy amit mi annak látunk. Ebből csak olyan átlagosan jó dolgot lehet csak kihozni, dehát az átlagemberek többé-kevésbé átlagosak, így nem zavar a dolog annyira.
    Az átlagtól eltérő dolgainkat meg meg lehet élni máskor és másokkal, ha szerencsénk van, még az extrémeket is, de jól titkolva.
    Kíváncsi lennék egy olyan családi botrányra, amikor a lebukott férjről kiderült, hogy egy kakiszexet kedvelő nővel csalta meg kissé prűd, de hű feleségét…. :)) Milyen argumentumokkal lehetne ilyenkor a felségnek és milyenekkel a férjnek élnie? (a mit tudott ez a nő adni neked, amit én nem, az ugye kiesett…)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Fú, erre nem emlékeztem, hogy vlaci már 2012-ben itt hölgyeimezett.
      Milyen lelkes olvasó! Az is lehet, hogy még régebb óta olvas itt, mint én.
      Itt még nem is tudtuk meg, hogy a jó párkapcsolat titka a szvingerklub. Hovatovább szvingerezés barátokkal. Itt még csak “jól titkolva” lehetett megélni az extrémebb dolgokat, meg a szélsőségek idővel csiszolódnak. Harmincöt szobanövény! Ki védi meg szegény férfiakat az erőszaktól?!
      Nekem ez döbbenet, annyira nem ismerek ilyen embereket közelről.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • azért az is érdekes, hogy a gagyi, pótcselekvő kézműveskedés férfi alternatívája a fingás-böfögés-megcsalás

        ezek tényleg ennyire hülyék

        Kedvelés

    • “Mi sem finghatunk nyugodtan, mert megszólnak, nem is szipoghatunk orrfújás helyett. Nőközpontú világ lett ez.”
      Férfias: szarás, mellépisilés, vécé szarosan hagyása, hányás, berúgás, meccsnézés, fingás.
      Értsd: a nő ezekért szól rá Lacinkra.
      Szép.

      “kakiszexet kedvelő nővel csalta meg kissé prűd, de hű feleségét”
      Ez tényleg kemény. Nem is tudok mit írni.

      Nőközpontú világ lett ez.

      Nem viccelt.

      (lehet, hogy azóta lett új nő, akivel lehet szvingerezni, és akkor nem kell a megcsalás)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Pont az a lényeg, és pont az a trükkös, hogy igazából _nem_ nagyon különbözik, csak a játékszabályokban van a különbség.

        Kedvelés

      • Nem értek egyet. Van némi különbség a szabályokban, de felőlem megszűnhetne. Viszont szerintem sokszor felismerhetők alapvető férfi és női minták, legyen az a konfliktuskezelés, a hűség, vagy az autózás.

        Kedvelés

      • Ha olvastál már itt, láthatod, hogy sokan nagyon másképp gondoljuk ezt, mint te. A szerepek adottak, és ezek rajzolják a mintákat is, amit sokan nemek szerinti különbözőségnek vélnek.

        Kedvelés

      • Szerintem tévednek. Ebben van köztünk egyet nem értés, vitatkozzunk.

        Régebben láttam egy dokumentumfilmet a gyerekneveléssel kapcsolatban, ahol az egyik szereplő családnál a szülők nagyon vigyáztak arra, hogy a gyerekeik “gyerek” mintákat kapjanak, és ne induljanak el a tipikus fiú és lány sztereotípiák felé.
        Az eredmény az lett, hogy a hároméves fiúk a barbi-babát kardnak használták, és vívtak velük :))

        Sok más dologban is megvan az alapvető különbözőségünk. A gyerekemen látom, hogy fiúként sokkal könnyebb versengéssel motiválnom, mint együttműködésre serkentéssel. Nekem furcsa, hogy egy konfliktust ösztönösen erőszakkal akar megoldani, (nem tőlem tanulja).
        Most egy női világban élünk nők alakítják a gyerekek viselkedését 3 éves kortól, az ő normáik szerint vagyunk mi férfiak is jók vagy rosszak már gyerekkorban is.

        Azt nem értem, hogy miért kell egybemosni a két gendert? Miért nem lehet elfogadni, hogy vannak köztünk jelentős különbségek, és ezek nem csak a külsőben mutatkoznak meg?
        Persze a régi minták ezekre inkább ráerősítenek, de szerintem sok esetben a mai, tanult, polkorrekt minták inkább arra nevelnek, hogy elnyomjuk ezeket a különbségeket magunkban.

        Az eredeti forrást nem olvastam, de a cikk így is tanulságos:
        http://index.hu/tudomany/brittudosok/2013/01/31/tobb_hazimunka_kevesebb_szexet_jelent/

        Kedvelés

      • Na, Laci, a hűség az tipikusan az a terület, ahol azt teszed meg, amit nemed szerint büntetlenül megtehetsz. Száz százalék hatalmi kérdés. Könnyű ideológia ez a nemi mintázat azoknak, akiknek fáj a foguk valami izgalmasságra, titokra. Mindannyiunknak fáj, és még kísértés is akad, csak pofánk nincs. Meg időnk se. Én mindig mondom: nem kötelező párkapcsolatban élni.

        Kedvelés

      • Az, hogy a hároméves fiúgyerek, akinek babaként tanítják meg a Barbiet, kardnak használva verekszik vele, mindössze egy viccnek szánt, a közkedvelt sztereotípiát igazoló HAZUGSÁG.
        Meg is mondom, miért : pl. mert egy gendersemlegesként nevelő családban (ha egyáltalán ezt következetesen 3 évig meg lehet tenni a társadalom és más családok kizárásával) tutira NINCS Barbie-baba a kelléktárban.
        És ez csak egy fülön csípése a füllentésnek, d sok füle van annak…

        Kedvelés

  23. Ne haragudj, de ezzel nem cáfoltad meg azt, amit én mondtam, hoztál pár példát, amiket tovább lehet boncolni, hozhatok én is ellenpéldákat, az egészet nem ragadjuk meg így. A belinkelt cikk több szempontból aggályos, például: tegyük fel, hogy azokban a házasságokban, ahol a nő végzi a több házimunkát, ugyanő akkor is lefekszik a férjével, amikor nem is kívánja (de megteszi háziasszonyi kötelességét, vagy mit), és öt perc alatt végeznek síkosítóval, ahogy itt egy korábbi, kedves olvasó írta. De ez csak egy ötlet.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  24. Mióta láttam, hogy mit művelnek a női hormonok az eredetileg férfinak született emberrel és fordítva, azóta tovább árnyalódott a véleményem a nemi meghatározottsággal kapcsolatban, bár nem sokat. De szerintem a lényeg rohadtul nem az, hogy van-e különbség biológiailag a két nem között, hanem engem (is) az zavar rohadtul, hogy ezek a vélt vagy valós különbségek miért az egyik nem elnyomására szolgálnak ideológiai hátterül, méghozzá következetesen a nőkére. Ezen kellene gondolkodni. (vlacinak válaszul, de nem engedte)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  25. Hölgyeim, a lehető legtávolabb az áll tőlem, hogy bárkit is el akarjak nyomni. Még a házimunkában is részt veszek, de inkább a házimunka mint szolgáltatás megvásárlását szorgalmazom a saját kezű porszívózás helyett.

    Bizony azok a fránya hormonok sokmindenről tehetnek. Amikor a lombikfiunkat csináltuk, és a peteérést serkentő hormonkezelések hatására 9 petesejt ért meg egyszerre, akkor a feleségemet a villamoson nagyjából az összes pasi megdugta a szemével (nagyon feltűnően, nem odapislogva) de még a kutyák is nyomultak rá….

    Nem vagyunk olyanok, se a nők, se a férfiak, amilyeneknek az írott és íratlan szabályok szerint lennünk kellene. Ha olyanok lennénk, nem kellenének szabályok.
    Nekem az a gyanúm, ha lehetőségünk lehetne láthatatlanul megfigyelni az emberek mindennapjait, akkor sokkal nagyobb mértékű erőszakot, elnyomást látnánk, mint ami nyilvánosságra kerül. A gyereket és feleséget nem verők csapatával masszív kisebbségben vagyok – szerintem. De akkor miért a kivételt akarjuk normálisnak beállítani? Miért kell azt hinni, hogy az ember nem egy agresszív és erőszakos élőlény? Mindkét nem, csak más eszközökkel. Mi a fizikai erőnkkel, a nők meg a multitasking beszédközpontjukkal….
    Az elnyomás szerintem többé-kevésbé egyforma mértékű, csak a nők jobban kommunikálják a sajátjukat.
    Egyébként a fentebb hozott példáim, azaz a baszott sok szobanövény, a hűtőmágnesek tömege és a barátnőktől kapott kézműves vázák (bolti üvegváza+valami mintás papírszalvéta spec. technikával összeapplikálva) ugyanúgy elnyomás, mint a macsó férj által kiosztott pofonok. Elnyomás, mert az akaratom ellenére történik meg valami az életteremben. Mondjuk a pofonnak mint elnyomás eszközének lényegesen hatásosabb marketing-ereje van.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ú, Laci, ez egzotikus hely, ez az én blogom, és stilárisan roppant kényes: hölgyeimért péklapát. Meg amikor nem egyes emberekhez szólsz, hanem azt gondolod, vagy te és vannak a többiek, akik nők mind, és te nekik mindnek megmondod, azért is egy homokozólapát

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Na, na, most végigolvastam. Mondd már, melyikről lehet látleletet venni? És melyik bűncselekmény? És melyikért lehet szólni? Te Laci, itt erőszakot nem relativizálunk, nem egy–egy a nemek közti helyzet. Neked oly természetes, hogy te csalod meg asszonyodat (vagy a férfiak a nőket, nekem mindegy), mert a nő másképp működik, hogyne. Valamint megbocsát. Ez szocializáció. És az nagyon kemény feltételeket szab.
      Olvasd el ezeket, én már kicsit unom a témát:
      https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/09/13/a-nok-is-tudnak-am/
      https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/08/28/szep-szimmetria/
      https://csakazolvassa.wordpress.com/2013/01/31/megint-nincs-szimmetria/
      https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/09/24/de-tenyleg-miert-a-nok/
      https://csakazolvassa.wordpress.com/2013/02/10/a-nok-fegyverei-erzelmi-kicsinalas-hiszti/

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • na má’ ne má’ – riposztoztam talpraesetten (idézet apámtól). az igaz, hogy az ember erőszakos élőlény. de hogy ki az ocsmány lámpával, ki a pofonnal, és ez egyenértékű, no kérem, ez tényleg erős.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • “Elnyomás, mert az akaratom ellenére történik meg valami az életteremben” én ezzel a gondolattal egyet tudok érteni (természetesen azzal a kikötéssel, hogy a fizikai bántalmazásra nincs mentség).
      Amíg “saját életterem” van azt úgy rendezem, a lehetőségek határain belül, ahogy nekem a legjobb, a “közös élettér” kompromisszumok vagy hatalmi viszonyok alapján alakulhat ki. Normál esetben (egy jól működő kapcsolatban) a “közös élettérben” még jobban is érezhetem magam (nemtől függetlenül), mint anno a sajátomban, mert olyan szerethető különlegességekkel gazdagodhat, amire a “saját életteremben” egyedül sose lettem volna képes.

      Én speciel utálom a hűtőmágneseket:)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • “természetesen azzal a kikötéssel, hogy a fizikai bántalmazásra nincs mentség”

        Itt mindenki idealizálja az embert. Olyan viselkedést várunk el tőle, amilyet sosem mutatott. Van rajtunk egy vékonyka civilizációs-megjátszós máz, de az nagyon hamar lepereg, ha nincs erős kontroll felettünk. Gondolj a szomszédban néhány éve véget ért háborúra, vagy a béközepes szurkolókra. Vagy a verekedős férjekre – feleségekre, vagy a kambodzsai népirtásra, vagy Hitler táboraira, keresztes háborúkra, rabszolgatartásra, jobbágyrendszerre, kontinensek kiirtására a vallás nevében.
        A társadalom változott, az ember nem. Nem egy-két felelősségre vont vezető az, aki a népirtásokért felel. Az ember ilyen. Csúnya ezt leírva látni, de az emberen kívül talán nincs is olyan állat, aki a saját fajtársát megölné.
        A tömeggyilkosság, a fizikai erőszak mélyen humánus, az állatvilágban kizárólag az emberre jellemző tulajdonság.

        Mivel a nők kommunikációban jobbak, fizikai erőben rosszabbak mint a férfiak, így igyekeznek olyan normarendszert kiküzdeni, amiben a nekik megfelelő küzdőtéren csaphatunk össze, és minden más küzdőteret illegálisnak, elnyomónak és embertelennek állítanak be.
        Egy félalkoholista átlagember a 85-100 közti IQ-jával késő este részegen hazatérve nem nyerhet játszmát a perlekedő feleségével ha veszekedni kell. Mert amúgy sem tud nagyon beszélni, de az alkohol még be is lassítja, viszont a gátlásokat feloldja benne, ezért üt.
        Személyesen nem volt részem ilyen dologban, de ablakon keresztül hallottam jópárat fiatalkoromban. A koreográfia szinte mindig ugyanaz volt:
        a, Részeg férj hazaérkezik, feleség előbb visszafogottan, majd mivel a férjnek se igazsága, se képessége riposztozni, ezért egyre hangosabb és vádlóbb lesz az asszony.
        b, Szinte csak a nő hangja hallatszik. Legfeljebb a férfi dünnyög valamit, hogy hagyjál már, etc.
        c, A férfinek elege lesz, üt egyet-kettőt, ekkor még az asszony visszaütöget, de nyilván ez már nem az ő küzdőtere
        d, a férfi belelovallja magát, és nagyokat üt, az asszony meg segítségért sikoltozik
        e, megjönnek a rendőrök és elcsendesedik a hely, vége a shownak

        Gondolkodtam annakidején azon, hogy ha a férfi helyében lennék, milyen lehetőségeim lennének? Hazajövök, kiabálnak velem. Visszaszólni nem igazán tudok, ezért még jobban kiabálnak velem. Nem kiabálnak, nálunk az erőszak kimerül a hűtőmágnesek és szobanövények elviseltetésében.

        Az erőszakos, elnyomó kapcsolatok mérgezettek, de nem az egyik fél mérgezi egyedül azokat. Mindkét partner felelős, nem véletlen, hogy az ilyen kapcsoatban élő nők jelentős része ilyen családból érkezett, és ezt adja tovább a gyerekének is mintaként. (baszogasd a férjed, aztán az majd jól elver – végletekig leegyszerűsítve) A kék folt a szem alatt nagyon eladható marketing-elem, szemben a kommunikációképtelen férfi dünnyögésével.

        Kedvelés

      • Az azért megvan neked, hogy az ütésekbe bele lehet halni, míg a szóbeli szidalmazásba meg nem?
        Tényleg ekkora erőszaknak éled meg a hűtőmágneseket meg a szobanövényeket? Cserébe asszony pajtásnak mit kell elviselnie? Te sörözöl, meccset nézel, esetleg néha megütöd, ha újabb példányt hoz haza a gyűjteménybe?

        Kedvelés

      • Belehalhatnak bizony, mint ahogy sokan belehaltak a keresztesháborúkba, a délszláv vagy a kambodzsai népirtásba. Az ember egy gyilkos állat, ha teheti. Látom nem ment át sok abból, hogy a fizikai erőszakra való hajlam az ember lényegi tulajdonsága.

        Írod, hogy a verésbe bele lehet halni. Az autózásba is bele lehet halni. Meg a gázfűtés hibájába is, de abba is, ha elesel a jeges utcán. Nincs tapasztalatom, de szerintem az otthoni verekedések nagyon kis töredéke végződhet halállal, Ha nem így lenne, akkor az állam rámozdulna, nem szereti elveszteni az adófizetőket.

        Minden erőszak, ami az akaratom ellen történik. Az, hogy elviselek valamit, nem jelenti azt, hogy elfogadom. Nálunk a hűtőmágnes, másnál meg a berúgva kikényszerített szex az erőszak, amit el kell viselni.
        Nincs tévénk, nem iszom sört és nem verekszem sosem. Az emberiséget tartom gyilkos fajnak, személyesen minden erőszaktól tartózkodom, mert képes vagyok megoldani a konfliktusaim más módon is. Kidumálom magam belőlük. Egyébként érdekes tapasztalat, hogy amikor a másiknak elfogynak az érvei, (és az lehet akár nő is) lelke mélyén erőszakkal tervezi továbbvinni a konfliktust.

        Te is sértegetni próbálsz, ha nincs érved… ez a fizikai erőszak előszobája:
        “Te sörözöl, meccset nézel, esetleg néha megütöd, ” … 🙂

        Kedvelés

      • Kérdés volt, nem sértegetés. “Te sörözöl, meccset nézel, esetleg néha megütöd, ha újabb példányt hoz haza a gyűjteménybe?” Ezt írtam. Ha sértegetni akartalak volna, akkor ez a mondat így nézne ki: Te biztosan egy söröző, meccset néző majom vagy, aki még ráadásul meg is üti néha a feleséget, ha az hazahoz egy újabb példányt a gyűjteménybe?!
        Remélem, érezhető a különbség a sértegetés és a kérdés között.
        Olvastad valamelyik közelmúltbeli bejegyzésben azt a három nő történetét, ahol mindegyikük valamilyen módon erőszak áldozata volt? Arról mi a véleményed? Lehet, hogy ilyen nem történik naponta száz, de egy is sok. Oké, nem végződött halállal egyik se, akkor bocsánatos?
        Írod, hogy sértegetni próbállak (szerinted), ami a fizikai erőszak előszobája. Ha az előszobája, akkor hogyan tovább? Én le is ütlek egy sötét utcán, ha szembejössz? Vagy te ütsz le engem? Leütsz, mert vélt sérelmed van, mert úgy érzed sértegettelek?
        “Az ember egy gyilkos állat, ha teheti.” Ha elfogadjuk a definíciódat, akkor hogyan tovább? Ne büntessük azt, aki gyilkol? Ne próbáljunk szemléletet formálni? Akit ütnek a párkapcsolatában, az így járt? Miért nem választott jobban? Úgyis megszokta már gyerekkorában, hogy ütik? Ne mondjuk a szülőknek, hogy a verés nem fogadható el gyereknevelési eszközként?
        Az állam rámozdulna? Lehet, hogy a rendőr is fél? Őt is megverhetik? Neki is van gyereke?
        Honnan tudod, hogy általában kinek mi van a lelke mélyén?

        Kedvelés

      • Nem verekedés, hanem verés.

        Az autózás, a gázfűtés nevetséges párhuzam: balesetet, gépek meghibásodását a szándékos, emberi ütéssel összevetni. Még a kutyaharapást sem érdemes.

        Az autó egyébként a törvény szerint is veszélyes üzem, a gázkészüléket meg át kell nézetni, szintén kötelező, meg a kéményseprés is.

        Az állam nagyon is fellép, a BTK-ból kiderül, hogy a könnyű és súlyos testi sértés, személyi szabadság korlátozása tilos, vannak egyezmények, alapjogok is. Ha te relativizálod a erőszakot, elégé elvetemült vagy. Valóban hatékony fellépés meg azért nem történik, mert a bántalmazók és patriarchális cinkosaik, a teljes intézményrendszer érdekeltek az esetek eltussolásában, valamint jellemzően nagyon nehéz bizonyítani az ilyesmit, mivel négy fal között történik a társadalom hallgatólagos jóváhagyásával, a tiédhez hasonló vállvonóan cinikus vélekedések közepette. És utána sem lehet elszaladni: az áldozat másnap is és öt év múlva is ott fog élni egy légtérben az agresszorral, egykori szerelmével és gyermekei apjával, gyakran anyagi függésben és a gyerekeit féltve, miközben a bántalmazó erőszakja az ő szégyenük is — no, ezért volna speciális tényállás a CSBE, és ezért tesznek csak nagyon ke4vesen feljelentést.

        Jelzem, hogy Ferivel, akiről ez a bejegyzés szól:
        https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/07/13/hat-ahogy-itt-irogatok-a-nok-elleni-eroszakrol/
        és aki csigolyatörést okozott az anyjának, még mindig nincs semmi, döngeti a bútorokat és ordít ugyanúgy, pedig ez súlyos testi sértés volt, ami hivatalból üldözendő, július 14-n történt, és nem a rettegő Aranka néni, hanem én hívtam rá a rendőröket, és hívtam még vagy tízszer, és elég karakán tanúvallomást tettem, nem hagytam, hogy tompítsák, ami történt, valamint mi taxiztattuk látleletet vetetni a nénit, szóval volt erőforrás meg tudatosság, aztán nincs semmi mégse.

        Tényleg olvasd el a három sors című bejegyzés linkjei közül az elsőben, hogy vette rá a figura a nőt, hogy visszavonja a feljelentést. Vannak egyszerűbb, kíméletesebb, hétköznapi módszerekkel s. A leggyakoribb, amikor a nő interiorizálja az erőszakot, vagy csak annyira fél a következőtől, általában a bántalmazó véleményétől is, hogy nem mer lépni, vagy a saját szégyenének érzi, aminthogy a közvélemény annak is tartja.

        Kedvelés

      • Laci, kezded elgaloppírozni magad.

        Jól hangzó lózungokat írsz, minden alap nélkül. Fölényes, szándékosan értetlen, erőpárti állításaid mélyén nem találom az igazságosság, a szabadság, a méltányosság értékeit.

        Nem, az ember etológiai értelemben kifejezetten békés lény, épp ma hajnalban olvastam erről, nem szereti az erőszakot, amely feldúlja szántóföldjét és otthonait; magas szervezettségű közös munkára képes, és tele van altruizmussal.

        Nagyon sok állat megöli a fajtatársait, van, amelyik meg is eszi.

        A humánus emberségest jelent, talán a humán jelenthet embere jellemzőt, de az erőszak egyik sem. Viszont mindig ezzel igazolják a hierarchiában, ökölben gondolkodók a maguk erőszakját, akik feltűnően gyakran férfiak.

        Nem, a nők nem jobbak kommunikációból: a férfiak megengedhetik maguknak a némaságot, megvan minden úgy is, ha nem mondják, hatalmi alapon, nekik van berendezve az otthon, mert ronda a váza és a növény (micsoda terror! tetszett volna jobb ízlésűt keresni), de van tiszta alsógatya és meleg leves, nőnek a gyerekek, van geometriafüzetük és az asztmájukra párologtatójuk. Továbbá gyakran láthat, hogy a férfiak lelkileg se okvetlen vágynak cizellált élményekre, elvannak ők a munkahelyi ingerekkel meg a szeretőjükkel, avagy a sportközvetítésekkel meg a pornóval, meg öblös politizálással férfikörben (ott hirtelen van gondolatuk és hozzá mondat, csak a társuknak nem jut), az ok a szocializációban keresendő; a dán férfiak vagy egyes értelmiségiek például nem ilyenek.

        Rabszolgaság, jobbágyság, ilyesmi régen volt, ennyi erővel a trágyát szállít szekerekre meg a döngölt padlójú vályogházakra is hivatkozhatnál a laptopod előtt: gondolkodók, politikusok és aktivisták bő kétszáz éve fáradoznak azon, köztük a sokat szidott liberálisok és szabadkőművesek, hogy olyan legyen a jogrend, közerkölcs, életkörülmény, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő. Előfordul, de visszaélés, botrány, amely ellen tiltakoznunk kötelességünk, jóváhagyólag “hát, ez mindig is így volt, természetes” módra legyintenünk pedig cinizmus, nem egyszer ócska, az erőshöz dörgölőző jellemtelenség.

        Az erőszakra nincs mentség, hiába válasz: az a felelős, aki elköveti, és még a BTK-ra is pislantson közben.

        Te itt karikírozod a balhés nőt, aki kiabál a hazatérő férjjel. Ez jól ismert komikus helyzet, persze. Kvázi arra adekvát válasz az ütés, felhergelte azt a jóembert. Mondd már meg, te mit mondaná a házastársadnak, ha átdolgozod a napot, munka, háztartás, gyerekellátás, közben a társad, akivel minderre szerződtél, késő estig sehol, mert megteheti, hiszen minden mást, ami az ő életfeltétele és felelőssége is, úgyis megcsinál a másik, és káros, undorító szenvedélyre költ a családi bevételt, és mindezt rendszeresen. Bizonyára megdicsérnéd, virágcsokorral várnád. Én erre mondom, hogy jogos és érthető a nők túlterheltségből, az egyenlőtlenség megnyomorító formáiból eredő ingerültsége, rossz érzése, elégedetlensége, migrénje, aszexuális léte, megcsúnyulása, számos pótcselekvése (a saját kezű dolgok életvitelszerű fabrikálásán át a szülői munkaközösségben való túlbuzgóságától az ezoterikus őrületekig) és válhatnékja is. Csak arról van szó, hogy soha nem gondoltál bele a nők valóságába, hogy mi bajuk, miért kell nekik, mire válasz az a barátnő, az a lámpa és azok a mondatok. Egyszerűen nem hiszed el, hogy amit a nők jellemzően és naponta csinálnak, sok, korlátozó, fáraszt, és a nemi szerepek miatt az, és nem kéne annak lennie, ja és nagyon kevés építő visszajelzést kapnak.

        Én sikeres nő lettem, a teljesítményem nem a szokásos észrevehetetlen függönymosás és meggyes sütemény, önálló vagyok, kiteljesedhettem, nincs hitelem és efféle függésem, és én is leginkább fejcsóválást kapok. Na, aki meg sütit süt, az általában nem kap semmit, és ha szól, hogy nem oké az alkoholizmus, az eltűnés meg a többi, akkor meg ordítanak is vele.

        Valamiért nem gondolom, hogy cserélnél velük. Jobb ez így, ronda lámpák között, kiszolgálva, későn hazaérkezve, néha kicsit kiabálnak, de extrákért, természetesen szintén a családi bevételből el lehet menni a kurvához. Ez a te egyenlőséged, te Laci. Más nőket meg lehet hölgyeimnek nevezni.

        Nagyon szomorú, hogy annyira nincsenek sorslehetőségek a nők előtt, hogy komolyan pálya lehet az önfeláldozó kiszolgálás, a rémületes társ melletti tengődés vagy az anyáskodás meg a jótékony, gyülekezetben örökké sürgölődő, mindig másokra gondoló létezés. Egyébkét ha nem pálya, akkor önző szinglinek nevezik őket.

        Ha az erőszak alapvető, mindkét nemre jellemző tulajdonság, akkor mi ez a duma, hogy a nők befogadók meg lágyak, és várják az uralmat, keresik az erőt, szeretik, ha megerőszakolják őket? Vajon a férfiak is ezzel a természetességgel, evolúciósan várják a nők állítólagos verbális és érzelmi terrorját, kommunikációs trükkjeit? Vagy az nem természetes?

        Én nem tudom, milyen a többi nő, én magam eléggé ösztrogéndús és nőies példány vagyok, és nem, nem akarom, hogy uralkodjanak rajtam, aki az én társam, az legyen méltó, ne kényelmeskedjen meg bújjon ki buta ürügyekkel, evolúcióra hivatkozva, merő hatalmaskodó lustaságból a feladat alól. Ja és meg se ítéljen, ne ragadja magához annak meghatározását, mi a normális, mi probléma, mi lelkizés. Az a lelkizés, ami nektek kényelmetlen téma, Laci. Ahol elfogynak az érvek. És a férjek ilyenkor elhúzzák a szájukat, hallgatna, kimennek a szobából cigizni.

        Ha nem lett volna a traumatizált múlt, sokkal előbb és hatékonyabban képviselném ezt, hogy az uralom nevetséges játszma, így viszont többet tudok róla írni.

        Kedvelés

      • Eladható a kék folt, ez micsoda cinizmus. Szegény, magukat megvédeni nem tudó, dünnyögő férfiak, micsoda traumák. Véletlenül sem mennek kommunikácófejlesztő tanfolyamra, vagy szakemberhez, ellenben a nőket mindenki dzsúdózni küldi a nemi erőszak megelőzéseképp. Véletlenül sem gondolkodnak el azon, hogy a nő elégedetlenségének mi az alapja.

        Fel nem fogom, miért baszogatás az, ha valaki szóvá tesz valamit, a másik ezt figyelmen kívül hagyja, kurvázik, pazarol, iszik újra a közös erőforrásokból, nem vesz részt semmi közös kötelességben, és akkor a nő megismétli a kérést, panaszt. Igen, dühös, igen, lehet dühös, mi más lenne? És akár évekig. Ez hol baszogatás, hol alapja bármilyen erőszaknak? Ott van a baj, hogy a figura iszik, kurvázik, és hogy nem ezt ígérte. Nem arról volt szó, hogy a házasság arra köttetik, hogy mindezt lehetővé tegye, elfedezze, a másik igényeit tökéletesen figyelmen kívül hagyva, a gatyamosást elvárva. Ennyire nem májer az a férfi, ennyire nem kell egy férfi sem. Nekem csak a méltó kell. Mennyi pénz, idő folyik el szerencsejátékra, kamuvállalkozásokba, idétlen és költséges hobbikra, pornóra és kurvákra? Mennyivel jobban élhetnének a gyerek ennyiből? És ne legyen dühös a nő?

        Ja és a legtöbb nő nemhogy nem mondja, mi baja, ő maga sem ismeri fel, ki sem derül soha neki sem, csak elszürkül, fáj a feje, elege van, pánikbeteg. Ezért tűnik oly természetesnek a szereposztás: nem szólnak, vagy nem elég hangosan, vagy hiába, mert nincs eszköz a kezükben, nincs választásuk. ennyire alá van ásva minden, ami asszertivitás, önbecsülés. A nők folyton igazodnak, és sokuk nem szól egy szót sem. Ha szól, már agresszív meg feminista, ugye.

        És az erős kontroll, amit az elején emlegetsz, az egyrészt benne van a bétékában és az alkotmányban, másrészt belül kéne lennie, önkontroll, belső szabadság, érettség, szeretet formájában. Különben tényleg őserdei viszonyok lesznek. De te ezt nem érted, láthatólag. Csak az erő meg az ember aljas természetének normálisnak tekintése, az megy, az igazol mindent.

        Szarul érvelsz, te Laci.

        Kedvelés

      • “Itt mindenki idealizálja az embert. Olyan viselkedést várunk el tőle, amilyet sosem mutatott. Van rajtunk egy vékonyka civilizációs-megjátszós máz, de az nagyon hamar lepereg, ha nincs erős kontroll felettünk.”
        …ez mindenesetre elgondolkoztat… Ha nem is közvetlenül mellettem,de nem túl messze tőlem, történtek olyan események, ami mindezt akár alá is támasztja… “szerencsére” van kontroll felettünk, és vagyunk jó páran, akik “képesek vagyunk konfliktusainkat más módon megoldani” nőként is, férfiként is. A konfliktusmentesség bizonyára csak vágyálom, de a felmerülő problémák megoldásában “aktív” résztvevők vagyunk.
        …és itt kaphat szerepet többek között ez a blog: ha van “tétje” a bántalmazásnak (most a teljes arzenálra gondolok), akkor lehet, hogy eleinte csak félelemből (később talán már anélkül is), törekedni fogunk a konstruktív, mindegyik félnek elfogadható konfliktus kezelésre

        (biztosan láttátok, ha esetleg nem nagyon érdemes megnézni:http://www.origo.hu/filmklub/blog/kritika/20081001-heil-tanar-ur-a-ullam-kritikaja.html)

        Kedvelés

  26. Az azért valami egészen hátborzongató, ahogy a rémületes lámpa és a megcsalás afféle kiegyenlítődésként jelenik meg. És mi van, ha jó ízlésű a feleséged? Vagy megkérdez, mielőtt beszerzi a lámpát? Vagy te választod a lámpát? Akkor kevésbé büdöset fingasz, és ritkábban csalod meg? És mi van, ha te hozol haza valami szart, mondjuk söralátét-gyűjteményed vagy poros terepasztalod van a műhelynek nevezett dzsungelben, vagy akár a nappaliban, és az asszonynak van valami extra iránti titkos igénye? (Extra: mondjuk, orgazmus? Figyelem? Rajongás? Olvassuk el a Bovarynét.)

    Éppúgy sztereotípiák és éppúgy elméletiek a felvetéseim, mint a tieid.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  27. A multkor a batyamnak nem eleg gyorsan vittem a kajat az asztalhoz. Rogton mondta:ez, ez az igazi bantalmazas. (oke , poenkodni akart, mert elotte kemeny vitank volt, es idiota feministanak kialtott. Szoval innen nezvevolt a poenban egy valosnak velt serelem)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  28. Az meg egyenesen aranyos, ahogy lacink azonnal besopri a nem veres arat. Bamulatos, es kozben igazan annnnnyira rendes emberkent gondol onmagara.
    En megitelem neki a nap hozzaszolasa cimet, bar kovacsne “nem vagytok szaranyak” kezdetujevel kielezett verseny volt.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  29. “A férfiak más világ, igen, valóban. Őket egész más dolgok érdeklik, teljesen másképp gondolkodnak, másképp szórakoznak, mást találnak viccesnek, a nőkben pedig leginkább a szex érdekli őket. Ez mind igaz. De ha kicsit nyitott vagy (és ez elhatározás kérdése), rá fogsz jönni, hogy ettől még ugyanolyan érző emberi lények, mint te, és hogy a világuk valójában nagyon is sokrétű és érdekes.

    Ha olyannal találkozol náluk, amit nem értesz, ne nézd le azonnal, hanem érezd bele magad a férfi helyébe! Állítólag a nőknek az empátia nagyon megy. Próbáld megérteni, hogy ő egy teljes értékű ember, nem szellemi és nem érzelmi fogyatékos, és mégis valamiért érdeklik azok a más dolgok!… Próbálj meg rájönni, mi olyan fasza a jó kocsikban (és azok alkatrészeiben), a fociban, a minden kifinomultságot nélkülöző humorban, a feketekávéban, a küzdősportokban, Pamela Andersonban, a sörben, a videojátékokban, az akciófilmekben, a sci-fi irodalomban, a szivarban, és minden olyan dologban, amiért csak ő van oda! Kérdezz bele bátran, beszélgessetek róla! Őszintén érdekeljen, és közben próbálj magadtól is rájönni. Rá fogsz. Még ha nem is jártok ezután kéz a kézben boxmeccsre, közelebb fogtok egymáshoz kerülni, és közelebb fogsz kerülni az összes többi férfihoz is.”
    http://nofejto.cafeblog.hu/2013/02/14/fuj-legyunk-inkabb-baratok/

    Azért nagyon röhögünk rajtuk. Már ha ez így van.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nagyon káros bejegyzés, nyomják, hogy jaj, mekkora a különbség a két nem között. Pedig nem is, és nem igaz, hogy nem veszik észre, ááá! Elképzelem, ahogy osztogatják ezt meg a facebookon, “ez aztán így van” hozzászólásokkal. Nem látják a fáktól az erdőt.

      Méghogy szivar meg Pamela Anderson, mekkora közhelyes baromság…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  30. Visszajelzés: finom, nőies hobbik | csak az olvassa

  32. történet:
    elkésett párterápiára megyünk. én már tudom, hogy nem kigyógyulni akarok, hanem kilépni (azt is sejtem, hogy nagyon jól vagyok úgy, ahogy és amilyen vagyok). de már csak ott jutok szóhoz, illetve csak ott nem vágják a fejemhez, hogy játszmázom, hisztizek, nem is azt mondom, amit gondolok, manipulálok, mártírkodom stb. (fogadok, hogy jópáran tudnák folytatni a listát). van egy harmadik, akit tisztelünk, aki miatt odafigyelünk a másikra, aki előtt nem lehet elkenni a dolgokat, vakvágányra vinni a kommunikációt. ő majd mediál (imádom ezt a szót!)
    mediátorunk férfi, párom mentora, aki átsegítette őt a nyolchónapos elvonókúrán. ismeri a titkait. beszélgettek mint férfi a férfival. (bemenjek, vagy ne menjek az oroszlán barlangjába?)
    tud a dologról. az elvonó előtti moslékban fetrengésről, a menekülésről, a megcsalásról (“hát nem érted, hogy az csak DUGÁS volt?!”)
    üsse kő, elmondom, mi bánt. olyan igazán nőiesen önző módon. azt is, hogy nincs visszaút. a mentor bólogat: “ütős érvek”. “te mit szólsz hozzá?”, fordul párom fele. párom szar embernek érzi magát (mert az is: szarul kibabrált velem), amúgyis tudja, mért vagyunk ott.
    és akkor a mentor segítségére siet. mert ő tudja a bajtársias beszélgetésekből, hogy amikor a párom immáron szárazon újra akarta kezdeni az életet (még mindig velem!), s szexre került sor, amikor minden a legharmónikusabb lett volna, akkor én belevágtam a megcsalós snittet. hogy lehetek ennyire aljas, hogy nyolchónapnyi vezeklés után sem tudok ettől elvonatkoztatni?
    jó dolog ez a férfiszolidaritás: ÉN vágtam bele. az már mellékes, hogy utána soha többet nem volt a szex olyan, mint azelőtt, mert hiányzott belőle a bizalom, a “feloldódom az érzésben, mert tudom, hogy nem élsz vissza vele”. mert elmondtam, hogy ez nem fog pikk-pakk ágybabujósan működni, hanem elölről kellene kezdeni, bizalomra építeni. ezt nem lehet ott folytatni, ahol abbahagytuk. már nem vagyunk pár, hanem édeshármas. ez nekem nem megy DELETE gombbal!
    egy pillanatra hitetlenkedve nézek a mentorra. kétgyerekes családapa, jófej fickó. ez a végkövetkeztetése: nem segítek a páromnak, nem erőltetem magamra a minden a legnagyobb rendben, lebegünk a harmónia fele angyali légkört, amiben a párom oldódhatna, és végre elfeledhetné bűneit. elvégre mellette maradtam. segíteni akarok neki. meg akarom érteni mozgatórugóit. nem baj, ha hányingerem van közben? nem baj, hogy már nem megy az orális szex, mert én közben arra gondolok, hogy másban is megmártózott vágyaimnak tárgya? nem baj, hogy az én fejemben szeretkezés közben pörög a megcsalás filmje? (ezek hülyének néznek engem?!)
    de baj! ez a gond. olyannyira, hogy már nem megy a szerepvállalás: sem a megértő társé, sem a gondos, családját féltő anyáé, sem a laza baráté.

    képzeljék el, ha szerepcserés történet lett volna! egyből borul az értékrend.
    képzeld el, kedves mentorunk, ha ezt kétgyermekes családanya társad teszi veled.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  33. Visszajelzés: te akartál gyereket | csak az olvassa

  34. “Mi békében szeretünk élni, sokat nevetni, finomakat enni−inni, szép gyerekeket nevelni. Szeretjük az őszinte, de udvarias szavakat, a kedves megnyilvánulásokat, a gondozott kerteket, a békés otthont, szomszédainkat, és a jószándékú vendéget.”

    Ez az első olvasatra annyira hobbitszerű, hogy még akkor is melegséggel tölt el, ha tudom, hogy a nők többségének ez csak egy póz. És ezen a gondolaton továbbmenve arra gondoltam, hogy semmi baj nincsen azzal, ha egy hobbit hobbitként viselkedik. A fenti gondolkodású nő egy jovális, tiszta lelkű, családját körbeölelő férfival földi mennyországot teremthet. Autentikusan és manír nélkül.

    Én azt hiszem, hobbit vagyok (akkor is, ha inkább a furcsa, utazgatós fajta), szóval nekem a fenti leírás igazi és kényelmes. 🙂 És nagyon keresem azt a férfit, aki ebben méltó társam lehet. 🙂

    (Bocsi a Gyűrűk Urás kitérőért, érzem, hogy nem erről szólt a poszt, csak elkapott a gondolat.)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  35. “Dekoráljuk az asztalt, építő könyveket olvasunk, minitortákat sütünk, feltesszük az új függönyt, mosolyogva beszélgetünk az ovistárs-anyukákkal, és olyan kis harmonikusak vagyunk.”
    Ma valami nagyon elgondolkodtatót hallottam. Tegnap egyik barátnőm születésnapját ünnepeltük; tőlem könyvet kapott. Hogy mi mindent még, azt nem tudom pontosan, csak annyit, hogy a baráti körben minden nő, engem kivéve, imád sütni-főzni, és kapott egy tortát és egy csomó különleges lekvárt. Amikor a ma reggeli romeltakarítás közepette (amelyben csak én segítettem neki, tehát más nem volt ott) kezébe kerültek az ajándékoszacskók, keserves képpek kivette belőle a rózsaborsos-fehércsokis-epres meg a mittoménmilyen lekvárokat, és azt mondta: “Ilyenkor szeretem, hogy te nem szeretsz főzni.”
    És ekkor esett le, miért idegenkedem ettől az egész lekvárkészítős-tortasütős-gyöngyékszerfűzős hóbelevanctól. Mert úgy érzem, ez egy nippekkel és műanyagokkal telizsúfolt minivilág. Ahol az ember tiramisut készít, recepteket cserél, megdicséri a másik házi készítésű fülbevalóját, és mindez úgy van beállítva, mint a nőiség esszenciája. És az az ijesztő, hogy már én is azon gondolkodom, hogy milyen csokoládérecepteket adjak ajándékba névnapra – pedig én tényleg nem szeretek se sütni, se főzni, egyszerűen csak alkalmazkodom. És közben végig az jár a fejemben, hogy ha még egy sztorit kell végighallgatnom arról, hogy tökéletes lett volna a málnakrém, csak összeugrott a tejszínhab, kiugrom az ablakon.
    És ezzel nem a konyhaművészetet akarom pocskondiázni – szeretek jókat enni, és értékelem, ha valaki szenvedélyesen főz. Azt viszont elutasítom, és hamisnak tartom, hogy a “valódi” női hobbik ebben merülnek ki, meg a feng shuiban. Azt sem tartom kizártnak, hogy sokaknál a főzőcske és a kötögetés csak pótcselekvés.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  36. A barátom egyetlen marhasággal tud feldühíteni, ha azt mondja, hogy nem csinálok semmit. Tény, hogy messze vagyok a házi tündér fajtától és gyakran lényegtelennek tartom a ház körüli munkákat. Ha olyan kedvem van, akkor úgy is az egészet megcsinálom két nap alatt. Sértőnek tartom, ahogy hozzám vágja, “nem csinálsz semmit”. Közben átszalad rajtam: blogot szerkesztek, szakmai fórumokat bújok, angolt tanulok, regényt fogok írni, (erre is fel kell készítenem az elmémet), dolgozni fogok, (ha tényleg komolyan gondolja a munkáltató az ajánlatát), és ezek után igen, ha olyan kedvem van, takarítok, főzök, kertészkedek.
    Nem érti meg, hogy sosem leszek háziasszony, mert alkotó vagyok, egy kreatív elme, aki folyton töpreng, olvas, figyel, kutat. Háziasszonynak lenni majdnem olyan, mint háziállatnak. Nincs semmi becsülete a htb szerepnek. Minek is vonzana?
    Ha minden összejön, tehát már megvan a munka, írom a regényt, és közben angolt tanulok, szerkesztem a blogot, akkor világosan, kemény hangon elmagyarázom a kedvesemnek, hogy mi a szerepünk egymás életében. Sosem tartottam magamat kevesebbnek egy férfinál, és sosem vágytam rá, hogy behódoljak bármelyiknek is. Ha nem képes felfogni, hogy egyenrangúak vagyunk és nekem konkrét terveim vannak, akkor vagy alkalmazkodik vagy szakítunk. Bár szeretem, de sosem tűrtem el, hogy rugdossanak. Megyek én magamtól is, és abba az irányba, amit magam jelöltem ki.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “Háziasszonynak lenni majdnem olyan, mint háziállatnak. “- azért ez eléggé szíven ütött. Voltam háziasszony és nem éreztem magam háziállatnak, még akkor se, ha otthon néha Nyuszi vagyok és élvezem.
      És ismertem másokat, akik ezt választották, és ebben voltak boldogok – azért mert a htb létnek nincs igazi társadalmi elismertsége, és mert a te erről konkrétan ezt gondolod, és így érzel vele kapcsolatban, nem szerencsés általánosítani és állatnak bélyegezni azokat a nőket, akik ezt csinálják, és így minősíteni a munkájukat.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Háziállatot írtam, és közben házi kedvencre gondoltam, mint pl.: törpenyúl.
        Egyik nagyanyámnak volt elrettentően sanyarú sorsa. Na, ő nem hobbi nyuszi volt, hanem igavonó.

        Kedvelés

      • Mondjuk én hobbinyúlnak se éreztem magam, hanem épp hogy nagyon hasznosnak és fontosnak. Akkor épp munkanélküli voltam, a férjem meg egy héten hét napot dolgozott látástól-vakilásig, mellé mocsokjól is keresett, és nekem az a szerep jutott, hogy pakoljam alá a hátteret. Nagyon jó volt ez akkor így, mert ő hazajött, fürdött, evett, és elájult – mivel én is csináltam korábban azt a melót, amit akkor ő, tudtam, hogy ez ilyen, pont ennyire nyírja ki az embert – és jó érzés volt, hogy tudom őt segíteni. Értünk dolgozott, hogy legyen miből albérletet fizetni, kaját venni és félretenni későbbre – én meg a back-office-ban se éreztem magam kevesebbnek.

        Kedvelés

      • a házimunkát lehet szeretni és nem szeretni, de meg kell csinálni.
        a baj az, hogy nincs értékén kezelve, akkor veszik észre csak, ha nincs megcsinálva.
        én sem szeretem, és ha megtehetném, hogy megfizessek valakit, aki megcsinálja helyettem, akkor azt a valakit nagyon jól megfizetném, és hálás lennék azért, hogy a nyugalmamhoz, kényelmemhez, a jó közérzetemhez biztosítja a tiszta, rendezett hátteret.
        ez az egyik legértékesebb munka szerintem.

        Kedvelés

    • Szia! Ez egy blog. Van rajta majdnem 1500 bejegyzés. Ez a poszt éppen arról szól, hogy én a három bátyám miatt tudom, mi lehet a férfiak fejében, szorongok tőlük, meg akarok felelni az elvárásaiknak, jó csaj lenni, nem nyafka-pletykás stb., az összes sztereotípia, de érzem azért, hogy ez sok fájdalom és nem is korrekt. hadd lehessek, amilyen,, és ne az ő kedvükért.
      Mára eljutottam idáig amúgy.
      Írni akarok a blogon, gondolatokat csiszolni, és hogy elolvassa sok jóindulatú, töprengő, intellektuális ember.
      Úgy direkt nem akarok semmit.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Tudom mi az a blog. S vágom a poszt kifejezést is. Úgy véltem nyilvánvaló, hogy az írásra gondoltam, mikor ahhoz szóltam hozzá. 🙂 Azt nem értettem, hogy valójában mit is fogalmaztál meg. Egy gondolatot? Egy kérdést? Egy vitát? Blogot többnyire azért írunk, hogy hozzá szóljanak. Mindenki. Bárki. De nem nagyon értettem, hogy valójában Te miért is írtad. De ezek szerint csak “hangosan gondolkodtál” . S nincs szükség párbeszédre. A “másik” fél részéről. 🙂

        Kedvelés

      • Nem tételeztem fel, hogy nem tudod, mi a blog meg a poszt, csak próbáltam jelezni, hogy nem csak ez a poszt van, van egy kontextus, élettörténet, sok más gondolat, téma, sízn itt — olvass többet, ott a válasz.

        Nem tudom, mások miért blogolnak, én nem ezért, sőt, zavar, ha sok a hozzászólás.

        Sok olvasót sem szeretnék, elég nekem az elegendő. Magyar blogviszonylatban amúgy igen sok olvasóm van, ahhoz képest, hogy se bulvár, se politika, se műköröm, se áru, se erotika nincs itt.

        És minden áron meg végképp nem szeretnék sok olvasót, szóval kötözködés, primitív hangnem, összevissza járkálás, idegenedettség, rosszakarat inkább ne legyen, annyit biztosan nem ér.

        Nyugodtan hozzászólhatsz, de akkor te kezdeményezted az interakciót, neked kell tudnod, hogy mit akarsz.

        Amit meg én gondolok, az le van írva, olvasd el még egyszer. Csak annyit akar, ami ott van.

        Igen, a blog hangos gondolkodás, miért is lennék kíváncsi _bárki_ véleményére? Ha kíváncsi lennék, blogokat olvasnék, kommentelnék, nem írnék.

        Csak igen okos emberek véleményére vagyok igazán kíváncsi, és ők nem tolják az orrom alá provokatívan.

        De ezzel mindenki így van.

        Kedvelés

  38. Visszajelzés: a majdnem, az majdnem semmi 3. | csak az olvassa — én szóltam

  39. Visszajelzés: nőnek maradni | csak az olvassa — én szóltam

  40. Visszajelzés: miért nem progresszív a wmn? | csak az olvassa — én szóltam

  41. Visszajelzés: és még az is van | csak az olvassa. én szóltam.

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

Gravatar
WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. ( Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. ( Kilépés /  Módosítás )

Kilépés

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.