az apostol

Emlékszem, mennyire sajnáltam az apostolt. Már az in medias res kezdetnél. Az mondjuk nagyon hatásosan van megírva. Sötét a város, ráfeküdt az éj. Majdnem Arany János: Sűrű, sötét az éj… De azért nem.

Mig a világ hóhérai

Selyempárnákon nyugszanak,

Ő, a világnak jótevője,

Darócon hentereg.

Igen, ennyire. Szereti az ellentétet retorikailag a Sándor, na.

Sajnáltam erőst az emberiség megváltóját (nem holmi magyar nemzetét! népnév, haza egyáltalán nincs az univerzálisnak szánt történetben), az óév utolsó napján született romantikus zsenit, akit az újév első napján született romantikus zseni olyan elrajzoltan teátrális módon, élénk színekkel írt meg, hogy már tizenkét évesen is gyanítottam: ez nem stimmel. Nem szégyelli magát a költő? Hát még az önéletrajzi párhuzamok, a nyilvánvaló önmennybemenesztés! Engem ezért, dehogy ezért, a töredékéért szétszednének, szét is szedtek a kommentelők.

Egyébként a költői öntudat az olyan, hogy azt mondják szöveggyűjtemény-költőink (ez volna a kánon, vagyis annak a jéghegy-csúcsa) például:

Dicső neve költő-fiadnak
Anyám, soká, örökkön él.

ez Petőfi

Góg és Magóg fia vagyok én…
Új vizeken járok…
Nem kellenek a megálmodott álmok…
Én nem leszek a szürkék hegedőse (én se, a blogger megj.)
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.

ez Ady mind

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

ez meg József Attila

És a gimnazisták mondták erre, hogy ez amúgy ciki volna, dicsekvés, de hát ha Messi mondja, hogy ő a világ legjobb játékosa, az végül is rendben van. Tényszerű. Miért ne tudná és mondhatná magáról, hogy ő az ász? Vitathatatlan géniusz. Így kell ezt, az ember tudja az értékét. (Messi épp nem mondja, persze nem is költő.)

Csakhogy az önkiválóságot, hogy ő volna a besztofevör, az enbékettő némely tagja is kijelentette magáról: a költői öntudat, küldetés, zseniméret artikulálása hagyományos műfaj ars poeticán belül és kívül. Csak ők nincsenek benne a szöveggyűjteményben, nincs mit a szemükre hányni, leginkább a nevüket sem tudjuk, így nem jut eszünkbe számon kérni őket.

Szántam Az apostolban az értékvesztést, ami a tragédia fő (meg)ható ereje, a nagy formátum elbukását, a tragikus pozőrt, a magányos, meg nem értett aktivistát, aki magas származású kitett gyermek, és dickensi gyerekkora után mindenkivel konfrontálódik: egy tanárfigurán, meg egy kutyán kívül harmonikus kapcsolata nincs is senkivel, nagyon szomorú a házassága is. Rengeteget beletesz az Ügybe, mindent, összes kvalitását, energiáját, idejét, a családját is, de küzdelmei nem vezetnek sehova, mert hát ezeknek minek? Élete nagyobb részét börtönben tölti, mint majd a költő halála után azok, akiket nem végeztetett ki Haynau. De az apostol még csak nem is szabadságharcos, csak szamizdat-kiadó. Egyik gyereke éhen hal a szeme láttára, a másik eltűnik, a felesége pedig szívszakadásban hal meg tömlöcbe vettetésekor. Az apostolt felkötik a végén, de ha ez nem volna elég, a hajdan rajongó, forradalmi nép a börtönből való szabadulásakor a király seggét nyalja, és mert ő nem, ellenben izgágáskodik, ősz öregként földre kerül, rúgják és leköpik, igen, ennyire, ez egy ilyen ország, és én nagyon tudtam Szilveszterrel azonosulni. Átitatott a romanikája, de azért piszkált a kérdés is: miért nem pörög inkább valami trendi kávéházban? Vagy fest csendéletet? Merül leányok szép szemébe?

Hatásos mű, ugyanakkor gyakorlatilag taníthatatlan. Nem tudom sehogy képviselni, alátámasztani, megmagyarázni se ezt a morált. Joggal idegenkednek tőle, pont mint Nyilas Misitől.

Én is váltottam világot, hittem értékekben, célokban, közösségekben, és cselekedtem is sokat. Ó, de kifosztott. Én sem voltam még sehol, hát akkor a világ…?

Látom, hogy mások még mindig úgy feministák, vagy épp liberálisok, demokraták, vagy kutyamentők, vagy rákellenesek, meg vegánok, meg jógahívek, vagy a sarlatánokat ekézik, ugyanarról posztolnak, hisznek ebben, mármint a facebook tanúsága szerint. Olvasom Szent Erzsébet idővonalát, ügyeket, értékeket, a lénye és családja csak háttér. Ráébredek, milyen hiú és önző vagyok, folyton színes képek, önvilág, kaják, geek testizélgetés, irgés-forgás — magam körül pörgök, és a közös ismerőseink mind őt helyeslik, és rajtam meg nyilván kivannak, dehogy motiváló ez, a jókedvem is gyanús.

De az a helyzet, hogy én sokkal sértettebb, önösebb és boldogtalanabb voltam világmegváltó koromban. Sokkal rosszabbul gazdálkodtam magammal. Többet szorongtam, meg akartam felelni, és nem voltak ilyen örömeim és tisztánlátásom, mint most. Míg a világ sínjeit egyengettem, magamat elmulasztottam. Rengeteget tettem bele, és szar volt, mert pótlék, félelem űzött az ügyekhez: a valódi, saját problémák tisztázása helyett, szembenézés helyett, igazi hathatós lépések helyett volt jó másokon segíteni.

Volt, hogy teljesen megszűntem az Ügy miatt, önkizsákmányoltam, és nagyot csalódtam. Máskor annyira rákattantam egy emberre, valamilyen ügy vezérére, a szeretetét áhítva, hogy mindent őköré rendeztem, valósághamisítottam, véletlenül arra jártam folyton, ott dideregtem kapualjakban, meg ilyenek. Semmi nem maradt belőlem, a rögeszme erősebb volt nálam, és öngyűlölettel társult. Mindent azért csináltam, hogy látva lásson, ő és az Ügy, hogy olyan legyek neki, a szemének, amilyennek magamat elképzeltem.

Most is vannak referenciaszemélyek, most is hiú vagyok, de már nagyon jóban lettem magammal: a legjobb csak magamnak, magamból, magamért. Az egy tiszta üzem, salaktalan. És tudom kezelni a rajongásaimat, el tudom fogadni a másik ember valóságát, határárait, nem-olyanságát, és visszafogom magam, több értelmezést is engedek, nem védekezem az előtt, hogy kimondaná a mondatát. Őszintébben szeretek, sokkal. Engem is.

Nem bírom ezt a sok ügyet, meg az egész világot, olyan nagy valahogy, nem komfortos. A világ mikor simogatta meg az én arcomat? A kezdeményezéseket, a véleményalkotást, az akciókat, a kiállást, a facebookos csatlakozást, az elveket sem bírom. Nem köt le, nem érzem, hogy én lennék. Pótcselekvés, okoskodás, jóemberkedés.

Jaj, engem hagyjatok már, hát ez a sok jó ember hol volt, amikor… hogyan ítél és áskálódik az elvhű mozgalmár, egy konkrét emberi helyzetben milyen buta és kíméletlen a megmentő, és jön ki közöttük mindig belőlem is a legrosszabb, a nem őszinte, a szerepjátszó, az önfeláldozásban hiú, a túlvállaló, a naiv, a vakon bízó, aztán a sértett. Hagyjatok már engem, ne csak az ügyekkel, de az igénnyel is, hogy úgy általában a világgal kezdenem kellene valamit, nem csak a személyes életemmel és a szeretteimmel. Mindent aláírtam, tintám elfogyott, voltam tüntetni, és írtam eleget és úttörőként a Problémákról.

De a világ nem változott, viszont jól összevesztünk, írni tudásomat elirigyelték, és még tónusos vállam se volt. Most meg érdekes minden. Én nem tudom, mit kéne csinálni, biztos a probléma része vagyok, azért. Kérem felmentésemet. Láttam a halált, láttam a romlást, nekem bagatell, ha hány a gyerekem, nekünk nem lehet bajunk, ez biztos, és nincs kedvem a rákról beszélni.

Megmondom, mit bírok jelenleg befogadni a horizontommal:
mosogatás, meditáció, hegyek sörénye hajnalban
táplálékkiegészítők beszedése
kávé, a gomb megnyomása akár 2-szer vagy 3-szor is
napi poszt kirakása, kommentek szerkesztése
csendes mosoly, mert jó poén jutott eszembe
a holnapi nap áttekintése, mindenki el- és hazajusson, legyen kajája, tiszta ruha, tornacipő, jelmez, bérlet, korcsolyapénz, zokni nem okvetlen egyforma
kutykaja is, séta, pisi, szőrfeltakarítás
körömvágás, fülpucolás, hajrendbentartás családilag
egyszerűbb sütik, fánk, jó szagú füstölt sonkás meg tejfölös ételek fejből
zoknipárosítás, a jellegükben hasonlóaké
zúzós edzés, teljes test, gyűrű újabban
bugyi-hajgumi-edzőtörölköző összeillése, páros napokon fülbevaló is színben tökéletes
egy-egy poén, figyelem a gyerekek rezdüléseire
kedves vagy karcos facebookmegnyilvánulások
biciklin szélsebes ügyintézés, öt-hat efféle egy nap, hibátlan logisztika (általában vásárolok valamit, de a Gázműveket is szeretem)
egy-egy érzés és nagy teljesség néha valakivel, spontán öröm
nemvacsorázási és féltáblacsokievési képesség

cropped-kc3a9pernyc591fotc3b3-2015-10-20-15-45-441-e1445365365370.png

Ideológia, cél nem fér bele. És nem bírom számon tartani a csekkeket és szülői értekezleteket, az már túl nagy. Tartani a rokonaimmal a kapcsolatot, iskolát váltani a lányommal. Nem tudok belátni ilyen méretű távlatokat, és le se tol senki érte. Az a nagy-nagy házastársi szeretet, ami nekem jutott, az is Tekintet volt.

Nem tudom a politikát, a társadalmat, sőt, az irodalmat se többé. Elfogytak a kritériumok. Moziba megyek, minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve, nincs kedvem finnyogni, nem utálom a plázákat se, örülök, hogy élek, sznob vagyok én is, szépen, meg konzumidióta, nem ítélkezem többé, kapszulás kávé, kuponakciók.

És maradtak kis, csendes ügyek, csak úgy, nem világ, de mégis: elpakolom a cébéában a kosarakat. Kedveset mondok annak, akinek nem szoktak. Belehelyezkedem annak a szemszögébe, akiébe nehéz. Elzárom a vízcsapokat, eloltom a villanyt, összeszedem a szemetet. (“A szeméthegyek szörnyűek, de mivel jobb ez a saját konyhaszekrényedben, meg a nappalid közepén?”)

Jobb most.

24 thoughts on “az apostol

    • Ami előtt magyarázkodom, akinek véleménye van, aki rosszallja (joggal), hogy én sosem úgy. Akinek normái vannak, és ez cseppet sem elnyomás: az én nemnormáim vagy normáim tartása, nem tartása érinti az ő létét, meg a gyerekeinkét is, meg a közös erőforráskeret-gazdálkodást. Elvárás. Hiányában szétesem, egyébként, s hogy mégse teljesen, az a felnőttség.

      • A nagy-nagy házastársi szeretet mint Tekintet, erre én is egyből felkaptam a fejem, sok elgondolkodnivalót adott.
        “Hiányában szétesem, egyébként, s hogy mégse teljesen, az a felnőttség.” Meg az anyaság, nem? Így még szétesni sem lehet igazán. Én legalábbis, azt hiszem, ha ők nem lennének, hagynám szétfolyni magam felnőttségem dacára is.

        • Hátööö, azért nagyon alkalmazkodóak, úgyhogy ott is az kell, hogy nem hagyni káoszba süllyedni mindent.

          Szerintem csak az tudja ezt a különbséget az akármilyen párkapcsolat és a teljes magadra utaltság, ám felelősség között, aki mindkettőt csinálta, és elveszítette vagy elmenekült a kapcsolatból. Azt, hogy a szeretet is Tekintet, azt meg csak az, akit nagyon szerettek.

          • OK, a parkapcsolat tekintet. Ezért (sem) működik hosszú távon, együttélésben. De mivel úgyis egyedül van minden ember az igazán fontos dolgokban, könnyebb ezt tudomásul venni, és kerülni a párkapcsolatot, ezzel pedig a Tekintetet, mint harcolni az elérhetetlenert. A gyerekeim Tekintetét sosem éreztem, nincs elvárás. Tőlem sem, feléjük.Csak élünk, felelősen. Mindenki a saját szintjén, persze.

  1. A vastapssal, mosolyogvabólogatással kísért dolgok olyanok, mint egy jó puha füles fotel egy szobában. A füles fotelben kell maradni hozzá. A fotelból/ből kimerészkedés esetleg járhat azzal, hogy vastaps helyett csak sima taps kísér, de akkor is van nagy helyeslés még. Kényelmes, meleg, elringat, azt mondjuk nem lehet megnézni, hogy a szobán kívül mi van. Össze van húzva a függöny, kellemes félhomály van. Ne nagyon tekintgess ki, mert egyrészt minek, másrészt az egy olyan gesztus, amitől már ingani kezdenek a bólogató fejek. (Látok ilyen rugós fejű paprikajancsikat mint közönség.)

    A szobán kívül egy csomó minden van, de ott a festett orrú paprikajancsik hevesen rázzák a fejüket, össze van vonva a szemöldökük, és nem tapsol senki. Nem is szoba, hanem egy színpad az, mert amikor a helyeslés jó, kényelmes biztonságára vágyunk, akkor mindenképpen kifele akarunk valamit megmutatni. Játsszuk a szerepet. A színházon kívül meg tökmindegy, de leginkább is micsoda dolog, hogy nem játszod a szerepet, majd jól nem kapsz fizetést.

    Nekem most az a feladatom, hogy miután lemondtam az ovációról és a vastapsról, ne akarjam elítélni, aki viszont nem mond le róla. Igenis nagyon kényelmes az. Ne akarjak mindjárt arra gondolni, hogy “majd jól megfizeti az árát, majd meglátja ő, hogy idill nem létezik”. És akkor mi van, ha meglátja? Nekem attól jobb lesz? Nekem az tökmindegy. Nem vagyok egy kicsit még mindig irigy azokra, akik töltik a checklistet és le is aratják a lélektani és társadalmi előnyeit? Én már döntöttem, és nem töltöm, akkor ne pillantgassak örökké vissza. Ehhez még érni kell, és fogok is.

    Nekem ez a szöveg most ezt hozta. Nem leszek többé színész, és ez egy döntés. Aki színész akar lenni, az pedig úgy döntött. És nekem nincs közöm hozzá. Nekem magamhoz van közöm egyedül.

  2. Figyelem, múzeumban senki szemetet ne szedjen! “Romana Menze-Kuh installációja a Behausung 6/2016 (Hajlék 6/2016) igen tisztességtelen véget ért: a takarítónő ugyanis egyszerűen szemétnek nézte, felsöpörte, és kidobta egy mannheimi templomban.” Nem örült a művész… Bocsánat, de ma (is) mindenről csak a hülyeség jut eszembe, pedig mélyen átéreztem a poszt igazságát.

  3. Nekem az Apostol, meg Nyilas Misi típusú “jóemberektől” azért van herótom, mert végül minddel feltörlik a padlót. És ezzel kéne nekem azonosulni, mert viszont milyen nemes lelkek. Közben meg én azt gondolom, hogy oké, rendesek, de esett a jólelkűségükbe a fene, mert nem tudják képviselni. A való életben is sokszor azért alakul úgy, hogy amíg “jó” valaki, addig szét van lopva és agyon van ugráltatva, amikor meg azt mondja, hogy gyerekek, felnőtt emberek vagyunk, nekem is vannak határaim, akkor rondán néznek rá, mert nem “jó”, nem elvont, rajzolt ideáloknak akar megfelelni, hanem egy élő ember. Vagy csak egyszerűen nem azt csinálja, amit elvár a vidék, ha belekékül, akkor is.

      • Hibáztat a hóhér bárkit is. Arról írtam, hogy nekem miért “nem az igazi” az ilyen jószándékú-okos-szép-megtiport hőseszmény.
        Azért hánynak ilyen sokan lilát ettől a hőseszménytől, mert egy erőelvű, rossz rendszert ír le (ilyen a világ), és azt betonozza be, hogy vagy kihasznált, letiport jógyerek lehetsz, vagy nem gondolkozol és törtetsz, és akkor nem fáj semmi. És Így Van Ez, ezegyilyenvilág. Ilyen. Meg van, amikor másmilyen, annyiféle lehet.

    • Lehet, hogy a Nyilas Misi meg a Szilveszter lúzer hülyék, és fel lehet háborodni rajtuk vagy kinevetni őket.
      Én valahogy nem annyira az értelem, mint az érzelem részről közelítettem meg. És sajnáltam őket és sírtam a sorsukon.
      Pár ilyen mű olvasásával el lehet kerülni az ún. érzékenyítő tréninget.
      Lehetne némi empátiát összecsipegetni. Nagy hiánycikk ez az embereknél mostanában.

        • Hát igen. Gyanítom, jókat kacarásznak a mennyországban, ha látják, hogy mennyi mindent összehordanak róluk a műelemzők, diákok – ami eszükbe se jutott sohasem :-).

          Nekem meg erről jut eszembe:

          Bocsánat, csak angolul találtam meg; az utolsó mondat a lényeg:

          There was a knock at the door and it was the author himself who came in.
          With a cry of delight, Julia went up to him, threw her arms round his neck and
          kissed him on both cheeks.”Are you pleased?”
          ” It looks like a success,” he answered, but a trifle coldly.”My dear, it’ll run for a
          year.” She placed her hands on his shoulders and looked him full in the face. “But you’re a wicked, wicked man.”
          “I?”
          “You almost ruined my performance. When I came to that bit in the
          second act and suddenly saw what it meant I nearly broke down.
          You knew what was in that scene, you’re the author; why did you let
          us rehearse it all the time as if there was no more in it than appe-
          ared on the surface? We’re only actors, how can you expect us to –
          to fathom your subtlety? It’s the best scene in your play and I almost
          bungled it. No one in the world could have written it but you. Your
          play’s brilliant, but in that scene there’s more than brilliance, there’s
          genius.”
          The author flushed. Julia looked at him with veneration. He feltshy and happy and proud.
          (“In twenty-four hours the mug’ll think he really meant the sceneto go like that.”)

          Maugham: Színház

      • Igen, az ő történetük nem arról szól, hogy “nézd, ez milyen frankó, legyél te is ilyen!”, hanem inkább arról szól, hogy mi történik, ha hagyod kicsavarni a kezedből, ami benne van. És azt, aki viszont hagyja, nem megítélni és kiröhögni kell, hanem a) megérteni. Sajnálni, ha úgy tetszik. Ha élő ember van ilyen a környezetedben, akkor odafigyelni rá, nem betolni a “minekmentoda” fiókba b) megérteni, hogy ha ezt egy könyvben olvasod, akkor miért van az oda leírva/miért van benne a könyv a tanmenetben.

  4. Az apostol olyan nekem, mint Krisztus, aki egészen más volt, mint kortársai. Se meg nem értettek, se őt magát mindenestül a különleges múltjával együtt (hol rombolt maga körül-a piacon, hol építette a körülötte állókat, hol segítette a rászorulókat), se türelemmel nem tudták el-és befogadni őt, így aztán a életében egyedül volt, mindigegyedül. Aztán pedig a vérét kiengedvén, jött el a békessége a szivének…
    Várta ő már azt az áruló csókot, csak elmehessen örökre ebből a hazug, szeretetlen világból !
    Ha csak egyetlen egy látta volna meg benne a teljes embert, nem lenne megírva ez a tragédia. (Megbízni a másikban, hogy ne árusítson ki engem a világnak.)

  5. Visszajelzés: evilági | csak az olvassa — én szóltam

  6. Visszajelzés: olvassuk újra! 6.: ne zsarolj szeptember végén | csak az olvassa — én szóltam

  7. Visszajelzés: igazságtalan az élet | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s