Okoskodásban és lenyomásban erősek ám! Szeretet, lelki rétegzettség, szellemi igényesség pedig nincs, és védelem sincs ellenük, mert nem figyelnek oda a szülők. Következésképp (lásd az előző posztot) a lányt, ha megszületik, éspedig a leggyengébb pozícióba, fura szerencsétlennek kezelik, akit ki kell oktatni, helyre kell tenni, a kárára szórakozni, hatalmaskodni. Ha pedig nem hagyja, ha visszaszól, még durvább az agresszió.

Egy normális családban a próbálkozókat letiltják, leállítják, főleg ha ekkora a túlerő.

Amíg kicsi voltam, nem bántottak egyébként. Nyolc-tízéves koromban kezdődtek a bajok.

Ezek nem összeveszések. Min? Az erőforrásból mindig ők kaptak főleg, mert így dukál. Anyám nekem melegít vacsorát, hétéves vagyok, de hazaesik az egyik testvérem, és leteszi elé, mert ő “most jött, éhes”. Ez mindenkinek rendben volt. Hosszú évekig én főztem rájuk. Nem civakodás volt, mert én “egy jó szóra ugrottam nyomban”, szedtem a labdát a képtelenül meredek utcán, ha kirúgták, ahogy Attila meg forgót, vizet árult. Keserű gyomok szaga. Képtelen vagyok, voltam a házunkhoz visszamenni, sok cuccom odaveszett pedig. Nem civakodás volt. Hanem gyötörtek. Nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy a neten próbálták aztán velem. Hehe, mikor sír már? Kárt tesz esetleg magában, de jó lenne! Amikor, amennyire lehet, megalázni.

Az én eredendő traumám:

egy erősen tekintélyelvű és hímsoviniszta rendszerbe későn és utolsónak beleszületik egy lány, ő lesz a leggyengébb. A családban szív, odafigyelés, érzelmi intelligencia, tudatosság, külső kontroll híján erőkultusz, lelki erőszak, harsányság van. Esküszöm, a magam tehetségét, eszét tompítani igyekszem, és a tufaságukat is: mivel nem is kvalitás nélküli a leggyengébb, a lány, sőt, egy idő után azt is megérti, mit tettek vele – akkor már többet és mást gondol a világról (ez nem nehéz, nagyon alacsony a szint) –, és ki is mondja, hát arra még nagyobb agresszió és sunyi idegenkedés a válasz. Mert egy erőssége neki gyenge korában is van: figyel, megőriz, dokumentál.

És egy kis nyomi, ne szépítsünk. Sértett voltam, ideges, gőgös, riadt. Nagyon sokáig tartott ebből kijönni.

Nagyon fontos, hogy értsétek: engem szeretett az anyám. Soha nem mondom, hogy nem szeretett. Inkább úgy fogalmaznék: nem engem nem szeretett, hanem a fiait szerette, helyeselte, rajongta és pozitívan diszkriminálta, mást nem is látott. Mivel a teremés bennük tökéletlenebb, ők rászorultak. Nekem azt szánta, az aszketikus, tűrő, önálló sorsot, a világ terheit, amit magának is, és neki a világ. Őt nem gyötörte fiútestvér, egy öccse van, tizenhárom évvel fiatalabb. Nem látta, nem értette, mi van még, nem tudott másképp. Változtathatatlan magyarázatok siklottak a fejében.  férj diszfunkcionális, lehet rajongani a fiait.

Hogy mit tettek velem? Kegyetlenkedő lélektani játékokkal, beugratásokkal verték el a végtelen téli estéket. Senki más nem volt otthon, én pedig iszonyúan féltem. Egy négy és egy hat évvel idősebb fú, ketten, egy lány ellen, milyen sportszerű! És röhögtek. Később elolvasták a naplómat és évekig ezzel aláztak, cukkoltak, szétkürtölték. A máglyán sem sajnálnám őket, amióta gyerekem van. Nem haragszom, de ettől még így van: a máglyán se. Minden, a kinézetemmel, fejlődésemmel, szexualitásommal, sőt, értelmi képességeimmel kapcsolatos momentumot évekig nyerítve kiröhögtek, aláztak, gúnyoltak, az undorukat fejezték ki, szégyenítettek, mások előtt is, minden adandó alkalommal, tufa gőggel. Nem egyszer, hanem jellemzően. Fogyatékosnak neveztek, engem, akinek 142-t mértek, és sokrétűen és feltűnően voltam tehetséges több olyan területen, amelyen ők nem. Közben a saját életükben is volt minden: focimorál, ehhez illő barátok, munkakerülés, alibimelók, mamahotel, négykézláb csúszós részegség, nők alázása, pofozás. Így indulj neki lányként a felnőttkornak! Logikus lett volna, hogy elragad valami erős érzelmi hatás és tönkretesz, teherbe ejt, illetve kinyírom magam.

Megúsztam azzal, hogy durván vagdostam magam.

Mielőtt megkérded: nem láttam senkinél, nem voltam emós, sem semmilyenes, nem volt ilyen társaságom, nem volt net. Nem ezzel cipelt, küldött pszichiáterhez anyám, ezt ő nem akarta észrevenni.

És a felnőttként sem hagyták abba: amikor lehetett, leszóltak, megaláztak, meghazudtoltak, a jelenlétünkben (Jánossal! gyerekvárást bejelenteni mentünk!) zsidóztak.

Anyám nem védett meg és a halála előtt sem volt képes rálátni a saját manipulatív viselkedésére (beszélgetések kihallgatása, fel nem tett kérdések, szemet hunyás a kínzás fölött, pletyka, üzengetés, hárítás, tagadás), mindezt megérteni, felszámolni. És nem is kérdezett. Az életnek ez a része elmondhatatlan, tehát kérdezhetetlen is. Az volt az olvasat, hogy velem van baj, hálátlan és lusta vagyok, gőgös, elcsaltak idegen erők (egyetem, pszichológus, színház, liberalizmus), nem szeretem a családomat, hazudok. De soha nem lökött el magától, és nyíltan éles konfliktus sem volt. Mindig keresett, jött újra, “Évikém”, szavakban ajnározott, bele az otthonszülésembe is fenyegetőzve, sógornőmmel kémkedtetve, kilincsemre akasztott kajákkal…

Egyetlen fiútestvér is durva, ha az ember érzékeny. De kettő, három, aki összeszövetkezik élvezkedve a lány ellen…?

Szkülla a tesómék kamaszkori kíméletlensége, a foci, antiintellektuális kirohanások, faszgyúrogatás gátlástalanul, a csajozások (osztálytársaim, underage barátnőim), és erre a válasz sokkal később a blogom, és hogy ezt megírom, és ezért nem haragszom, csak hát soha többet és a máglyán se.

Én szóltam, levelezésben is zajlott, ott is mindenkinek belefért, a nagynénémnek is, hogy megaláznak, anyámmal zsarolt, aki addigra meghalt, hogy nem örülne, mert visszaszóltam.

Hát, én sem örültem. Mondhatni, majdnem meghaltam, és szeretném elfelejteni, hogy ti léteztek.

Nem haragszom, csak nem bocsátok meg, ha ez így érthető.

Amit érzel, az nem az én gyűlöletem – mert én nem gyűlölök, hanem tudok, egyébként joggal gyűlölhetnék is –, hanem a saját iszonyatod.

És Kharübdisz, ahova engem ez a borzalom lök az erőtérben, az apám vallási tébolya és lelki manipulációja. Mert anyám nem ér rá, nem hallja meg, én szólni se merek, csak levelet írok, erre a barátnőm (szintén elcsábított, nálam idősebb lány) ösztökél. Dehogy levél! Alig tudok írni. Cetli (a szüleim is leveleztek! ezt olvasd el, gyöngyszem). Nagy durcásan a teraszon munkálkodó (varró?) anyám elé teszem, majd elmenekülök a reakció elől: IGAZSÁGTALANSÁG, HOGY MINDIG ŐKET VÉDED MEG. Semmi válasz, semmi hatás. És anyám úgy halt meg, hogy nem tudta, hogy én mennyire mélyen tönkrementem ebben, hogy így éltem, folyamatos lelki fenyegetettségben, de volt fizikai erőszak is. Erről tilos volt beszélni.

Egyszer azt mondta, nagy hibákat követett el. Na, mondom, valamit megértett. Hogy nem nevelt arra, hogy nem csak elfogadni kell, hanem adni is, és hogy házias legyek. Kiskoromtól főztem, egész életemben keményen dolgoztam, soha nem panaszkodtam a fizetésre, tanultam, gyereket szültem. Nem tudom, mit várt.

Aztán lett más következtetés is. De az engem érő testvéri erőszakról semmi. Ő csak azt bánta az utolsó hónapjaiban, hogy engedett apám vallási tébolyának. Nem lett volna szabad.

Áldozati bárány lettem és egyben lekötöttem a fenevadat, hogy ne neki kelljen.

Ja, ő nem olyan, mint akit most ebből reflexesen elképzeltek. Nem agresszív, nem nagytermészetű, nem csajozós fenevad. Nem követelő, nem akar semmilyen pályára kényszeríteni, leszarja a tanulmányaimat. Nem is alkoholista, nem nagyhangú, nem az élet császára. Sőt, otthon ül, nyugdíjasként már végképp. És hamar nyugdíjas, hiszen 43 éves abban az évben, amikor én megszületek. Viszont pszichiátriai beteg, József Attilla-i.

És ájtatos. Minősít. Fejteget. Istennel, a teremtéssel jön, meg jobbos levezetésekkel. Lyukat beszél a hasamba, beáll az ajtóba, és karral-tenyérrel betámaszt, hogy ne tudj kimenni. Boncolgat, kinyilatkoztat (általában, a világról, az igéről, a Gonoszról, nem a családi, személyközi helyzetekről). És savanyú, ingerszegény. Ezért zavarja – a futásom. Nem az ateizmus, nem a Magyar Narancs, nem az apámnyi férjem, hanem a futás! Meg a babahordozás.

Tehát a tesómék elől apámnál van hely, nem én keresem, odalök a dinamika – de az maga az őrület. Anyám elérhetetlen és neki nem vethető fel a legnagyobb fájdalom, hogy űznek, gúnyolnak, szórakoznak, gyötörnek a bátyáim. Ám egyszer megvéd a tesóm, épp a középső, amikor melltartó nélkül napozom, és apám kijön ordibálni, és leönt egy vödör vízzel. Akkor nekimegy.

Megjegyzem, nagyon komoly teológiai olvasottságom, bibliaismeretem, általános műveltségem, zenei tudásom, kifejlett hallásom van ebből, amiket átéltem, olvastam, hallottam. Még valamennyi morális tartás is, amikor nem apám pszichológiai póráza-korbácsa a vallás, hanem magamnak értelmezem. Olyasmi, mint amit Szerb Antalnál olvashatunk a gyerekkori naplóiban.

A napozós jelenetben, hiszen kamasz vagyok, felsejlik némi szexualitás, és tiltakozás a felnövésem ellen. Hogy rá fogok jönni, és elvadulok én is, mint a tesóim (őket is hordta imaházba egy ideig). A hajam ügyében is van nemi szál: apám nem engedi levágni, anyám egy siófoki nyaraláson tízéves koromban orvul fodrászhoz visz és idétlenrövidre vágat. Van is nagy csalódás aztán itthon. Apám soha nem nyaral velünk. De így leszek rém ronda is, ez anyám húzása épp a serdülés küszöbén: a rövid hajat ápolni, igazítani, szárítani kell (és persze nem), csak a hosszú szép dudvaként.

Ez nagyon érdekes, mert a hajammal és a szemüveggel romlott el minden. A szemüveg lelki válságtünet volt (minden, 8-15 év közötti szemromlás az).

Mutatom a változást, és néhány más képet is. Ilyen voltam egész kicsinek. A frufrumból vágtak csak, a végekből tízéves koromig nem.

Folyton egyedül alkotok, papír, írószer. Négyévesen írok.

Iskola előtti nyáron laktunk itt, amikor a Hegyalja úti lakást eladtuk, de a házunk még nem volt költözhető. A nagyszüleim szuterénja, Radvány utca 10.:

Itt református vallásomat gyakorolva szereplek kalotaszegi hímzések közepette a Gyulai Pál utcai gyülekezetben. Ady-verset mondok: Tegnap harangoztak…

Ez vagy az elsős, vagy a másodikos portrékép (a fogakból ítélve inkább másodikos).

Negyedikes:

1986 nyara, már szemüveg, még rövid haj. Nem voltak szemvizsgálatok, Billy Graham járt a Sportcsarnokban ebben az évben, nekem is mennem kellett. Ott vette észre apám, hogy nem látok jól (a fénypontokból álló kijelzőt).

Soha nem hordtam máshogy a hajam, anyám fonta reggelente, igen kapkodva. Ez is pszichológia: szexust elfojtó, büntető gyötrés. Fájt, tiltakoztam. A tesómék gúnyoltak. És megvannak még a lepkés csatok.

Erre a korszakomra, állapotomra, alkatomra mondták idegenek, hogy stramm. Megjegyeztem a szót, csak a múlt héten kerestem ki, és döbbentem: nem kövéret jelent, hanem teherbírót, erőset, izmosat, délceget. Komoly tornaedzésekre jártam ekkor, öt éven át.

És ilyen lettem, amikor kiűztek a paradicsomból. Innentől voltam mélységesen boldogtalan, egészen harmincéves koromig (Jánosig). Apám: szemüveg, anyám: rövid haj. Amely a forgó miatt kezelhetetlen.

Pedig amit ma bullyingnak neveztek, nyíltan, durván, azt az iskolában én nem éltem át, nyomait is csak gimnáziumban, de nem volt meghatározó. Nekem a pokol otthon volt.

Visszanövesztettem, gimnáziumban már hosszú a hajam, sőt, hetediktől:

Apám szerint a kiengedett hajjal csak feslett nők járnak, az a férjnek való, kizárólag a hálószobába (MI KÖZÖD HOZZÁ? ÉS NEM ZAVAR, HOGY ELTELT HATVAN ÉV?) – archetípusokon marakodnak fölöttem. A két háború közötti neveltetés. Tizenhárom évesen (1989) a királykék Revlon szemfestékem esik tilalom alá mint szexuális jelkép.

Nyolcéves koromban apám arra kér, tapossam meg a hátát, hasra fekszik és nyög közben, megjegyzi, hogy/amikor már súlyosabb vagyok. (Ki ne hízna el erre? Kilencedikre teljesen.) Jó húszperces szertartások a szobájában. Nem merek nemet mondani, de iszkolok, amikor vége. Látom én is, hogy fogalmaztam. Itt lehet, van valami tagadás, eltemetett emlék. Nem tudok ezekre ártatlan eseményként gondolni, mert nem szerettük egymást, és őt nem érintette meg akkor már tizenéve senki.

Látjátok? Sehol a proli tempó, nincs napi üvöltözés (az ritkán van, inkább nem szólnak egymáshoz), nincs ital, szenvedélybetegség, tárgyak rombolása. Inkább a túlóvásuk, kényszeres halmozásuk, őrizgetésük, szétrohadni hagyásuk van (máig). Egyik oldal se hűtlen, a válásuk után sem. És elképzelhetetlen, hogy ne itt éljenek, egy házban, egymást kerülgetve. Eladom ezt a házat, ezt hallgattam, ezzel fenyegetőzött, és hogy a baptistáknak adja az árát. Rettegtem. Nem gonosznak tartottam, vagy gyűlöletesnek, hanem féltem. (Időnként passzióból, büntetésképp elzárta a meleg vizet abban a lenti helyiségben, amihez csak neki volt kulcsa.) És anyám nem mondta, hogy ez képtelenség. (A testvéreim annyira tartottak a pénzéhes felekezettől, hogy 2022-ben nem engedtek semmilyen szertartást, pedig én mondtam, szép volna tőlünk. Nem is értesítették a gyülekezetet a haláláról, nehogy előkerüljön valami papír, követelés.) Noha ha a ház a hitellel nem lett volna eleve is kettejük nevén, akkor is közös vagyon volt.

Ja, nem mondtam: apámat katolikusnak keresztelték, haláláig vetette a kereszteket. Kvázi ateista, világias (cigi, filmsztárok, moziban dolgozik) fiatal évek után nagy lelki válság (az ötvenes-hatvanas évek fordulóján vagyunk), rövid ideig járt reform-református gyülekezetbe, ott ismerte meg anyámat és állt talpra, esküvő is ott, és minket is ott kereszteltek később, de ő megy tovább, anyám nélkül, és a hatvanas években már a csömöri baptistáknál ámul, hogy milyen modern, eleven hit, szép a zene, családias, lepramisszió, minden.

*

A szereplő előtt, akit mindebbe belecsöppentettek, három út van. Egy: aláveti magát a fölénynek, teljesíti az elvárást, kiszolgálja a férfiérdeket, saját jogon láthatatlanná válik, és Stockholm-szindrómás lesz. Kettő: megőrül, elpusztul, durván deviáns lesz. Három: lázad, ellentart, amihez nagyon keménynek kell lenni, és ebben is van, lehet deviancia, leágazás – viszont akire ilyen szerep jutott, annak a számára a boldogságnak és autonómiának ez az egyetlen útja.

Nincsen autonómia nélkül boldogság. Én a boldogságot választottam. Mit kellene azokkal kezdenem, akikkel mindig csak a feszkó van? Minden levelük időzített bomba. Én fogom fel úgy? Kiprovokálják mindig az igazmondást. Sokkal jobban járnának, ha elkennénk, de provokálnak. Pedig én nem vádaskodom.

Érdekes, hogy én csak a kapcsolatot szakítottam meg, máshogy nem lázadtam. Ökofalusi hippi, krisnás, gyermektelen, leszbi, transznemű nem lettem, mint a mai lázadók. Akkoriban nem volt még divat, tiltják a normáim. Pedig a deviancia maga a lázadás. A Toxikómában mondja Sodró Eliza karaktere a csoportfoglalkozáson: azt akartam, hogy ha apámnak eszébe jutok, egy nagy néger fasszal a számban lásson. Az én apám viszont a futásomat teszi szóvá. Ez is visszatér aztán az életemben: mindenbe belekötni, ami saját élményem, én találtam ki, egyértelműen csodálatos, és nekem jó. Kontroll (anyám): bezzeg másokhoz messzire elmászkálsz, hozzánk meg nem jössz. Idegenekkel ünnepled Juli születésnapját (mert ő nem ismerte őket).

Nem a kilométer a kérdés, hanem hogy én hogy érzem ott magam. Mekkora lelki teher velük lenni. A saját, választott partneremmel, a saját gyerekeimmel nekem dolgom megoldani a konfliktust, ha van – de akit nem választottam, csak közéjük születtem, akik körém teremtették ezt a borzalmat, azokkal én nem tudom visszafejteni, újraszőni a rettenetes gubancot.

Ami a legdurvább: nyilván ők se élvezik a társaságomat, nem érdeklem őket, nem látnak.

Nekem egyszerű a dolgom, mert nem nagyon tudok harmonikus időszakokat, érzéseket felidézni egyik élő családtagommal sem. Nem ambivalens.

Leginkább nem voltunk jelen egymás életében, ezen kívül homályra, szorongásra, megaláztatásokra és erőszakra emlékszem. Utálnak, mint a szart, nem tudom szebben írni. Idegenkednek, mert más vagyok értékrendileg, műveltségben, és ezen felül azért, mert megírtam nyilvánosan a gyerekkoromat, kimondom a kínos sztorikat, a felelősséget, és mert nem hagyom magam megalázni. Az írásaimról nekem soha senki nem szólt, nem is célzott rá, de egymás között megbeszélték, anyámmal biztosan, apám meg ide és e-mailben írogatott.

Száznál több, el nem olvasott e-mailem van apámtól és egy-kettő a középső bátyámtól. Magyarázkodik. Nem töröltem. (Ugyanaz a reakcióm, mint a neten engem űző aljadékok leveleire! Nem olvastam, de megőrzöm.)

Annak nehéz, aki összebogozódott erős érzelmekben, lekötelezettségben a családtagjaival. Aki sokat köszönhet nekik, mint a dermesztő anya gyereke, vagy a köldökzsinóros. A nagy szeretet, az érzelmipótlék-gyerekfelfogás is mérgező, de ott legalább van valami. Akinek a lakását az agilis, de elviselhetetlen apja újította fel. Akinek a mérgező anyja pesztrálja a gyerekét. Aki egy telken lakik a sógorékkal. Akinek a nővére adott kölcsön. Nekem könnyű, mert én alig említhetek ilyet, egyedül a legidősebb sógornőm szeretett. Újabban, mint kiderült, a sértődött bátyám morgott emiatt (mert majd fellázítom az asszonyt, és mert tőle nem kérek engedélyt, ha ott alszanak a gyerekeim, pedig AZ A HÁZ AZ ÖVÉ IS). (És lőn: fellázadt. És nem ő járt szarabbul.) Szóval ha létezik valamiféle bonyolult szeretet, lekötelezettség, kölcsönös sérelem, de a viszonyrendszer diszfunkcionális, abból nagyon nehéz kijönni, és veszteség is.

Én nem veszítek. Nálunk mindig ridegség volt, a hagyományok sem erősek. Nincs mit felszámolni: vagy nem voltak jelen, vagy durván mérgezőek voltak. “Eddig is csak köcsögösködtek”, értelmezi röviden Maci. Apám nem az a walkmant megszerelő, ajándékot vásárló, ballagáson boldogan fotózó, ügyintéző típus. Őt KIZÁRTÁK ebből, mondja (nem engedték hatalmaskodni, nem akart a közelében lenni senki, lusta és kellemetlen volt). Az önvirító vallásoskodáson, a dolgok megúszásán és mások kioktatásán kívül semmi nem érdekelte, a gyerekei sem. Most úgy beszél, mintha jelen lett volna, illetve a szeretet parancsáról szónokol. “Amikor még aranyos voltál”, fotófelirat – a képen kétéves vagyok. Milyen egyszerű! És rám is kötelezőnek érzi az elveit. Mennyi minden befér az alá, hogy a tekintélyszemélyt a szülő volta miatt tisztelni, szeretni KELL! Ő is szerette. Nagyon. Megrendült a halálától, pedig durván bántotta (József Attila Öcsödön stílusban. “Szigorú apa”, írták róla az újságok. Nagyanyám háztartásbeli polgárasszony. Apám ezt sírja vissza, miközben feleségül vett technikumi végzettséggel egy orvosnőt, akit nem kell félteni: évekig tartotta el a családot és végzett minden házimunkát is egyedül úgy, hogy közben négy gyereket szült, megőrizte a derűjét, apám meg egyetemre járt negyvenes fejjel, hogy aztán a szakmájában se emelkedjen ki).

Apám nem merte utálni az apját, érzelmileg elszakadni tőle. Vagyis: igent mondott az erőszakra, a rosszfejkedésre, és tovább is vitte.

(A bejegyzésnek a következő a részét apám halála előtt írtam. 2022 márciusában halt meg, vegyesen vannak 2021. őszi és 2026. nyári szövegek:)

Hogy nem érzi, hogy a kényszerítés, erőltetés semmi jóra nem vezet, mindent megöl, ami valódi, és ha lehetséges is előadni, produkálni ilyesféle “szeretetet”, az könnyű helyzetet teremt a visszaélésnek? Hogy nem érzi, hogy ez csak neki kényelmes?

Kedves Éva!

Mélységesen fájlalom, hogy nem válaszolsz leveleimre és a telefonod sem veszed fel, néhány kicsöngés után foglaltat jelez.

Itt figyeljétek a mondatok sorrendjét, parádés. Micsoda tagadás. És magáról beszél. Egy szobában ül, nehezen jár, félig magatehetetlen, onnan nézeget. A fotókat a negyvenőt éves lányáról, rétekről, kézenállásokról, Norvégiáról, Amszterdamról, Madridról. Logikus, hogy beteg, leépült és beszürkült vagyok, hiszen a gazdag, építő világ, amelyiktől elzárkózom, az a családom négy férfitagja. Ki más?

Valami nincs rendben Nálad: beteg vagy, akár testi, akár lelki értelemben? Ugyanakkor a honlapodon aktív vagy, remek fotókat közölsz a futóverse〈nye〉idről, torna mutatványaidról stb. Kialakítottál magadnak egy Neked tetsző világot és nem törődsz velem, de testvéreiddel sem. Ez hibás út, az elzárkózás besszükült gondolkodáshoz, leépüléshez vezet. Remélem még időben visszafordulsz ezen az úton és megtalálod a mindenkire kiterjedő szeretet keskeny ösvényét, ami egyedül vezet az Életre. A szeretet nem csupán érzés, hanem tettekben megnyilvánuló segítő aktívitás embertársaink felé.

Ezt is lefordítom: gyere már ápolni és rám dolgozni, mert az önkormányzat segítő már undorodik belépni, és neki fizetni is kell.

Tudom, hogy most azt gondolod, hogy akkor miért nem tettem így Veled, amikor még gyermek voltál.

Hohó! Önreflexió!!! Ja, nem. Ő nem hibás:

Megpróbáltam, de nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, a szélsőséges Ranschburg gyermek pszichológus felfogása betört a családunkba is és mérhetetlen károkat okozott: azt állította, hogy mindig a gyereknek van igaza, a szülő legyen engedékeny és ne nevelje a gyermekét.

– itt stílusában tiszta Kozma Szilárd amúgy. Ő annak idején megkereste apámat, aki legnagyobb döbbenetemre tartózkodóan visszaszólt neki, mellém állt és lerázta. Én ezt Kozmáék netes írásaiból tudtam meg.

A szülő érdemelje ki a megbecsülést a gyermekek részéről. Az engedékenység viszont a gyermek kezébe adja a család irányítását, ami nem helyes, ebből származtak a konfliktusok…. Utólag persze már máskép látja a dolgokat az ember, mint amikor szenvedő alanya a dolgoknak. Adja az Örökkévaló, hogy Te is helyesen lásd a dolgokat és átértékeld a velem kapcsolatos előítéleteidet. Sok szeretettel üdvözlöm az igen ritkán látott unokáimat, és természetesen Téged is! Vigyázzatok magatokra: Apád és nagypapa.

Egészen pánikrohamszerű érzés volt ezt olvasni. Mintha rólam írna, de magáról ír. A levél elejéből süt a savanyú irigység. Gondolom, azt hitte: majd meglátom, én is beteg leszek! De én nem fogom meglátni, mert nem üldögéltem negyven évet fotelben. Majd a saját gyerekkorára céloz: a szülői vezetés durva agressziót, hidegséget, parancsokat, kommunikációképtelenséget és verést jelentett. Ő a legnagyobb tesóm fejét ököllel ütötte, kétévesét. Anyám ott állt, gyerekorvos, és azt mondta: ne a fejét! És volt egy nagyon durva árulása is később vele szemben, azt nem lehet megbocsátani, én nem tenném. Ezt nem írom le.

Kényelmes is ez, ha nem a gyerek irányít! A csomag része, hogy soha nem lát be semmit, neki csak jogai volnának, de megtagadták tőle (anyám és Ranschburg), ő áldozat, és el is felejtette, mik történtek. Évekig mondtuk neki, vagy inkább róla, hogy egyedül fog meghalni, senki nem lesz rá kíváncsi, mert despota, elviselhetetlen, elnyomó. Egyébként együtt és nagyon gyűlöltük mi öten, pedig én odatartoztam az ő térfelére a baptisták miatt (és engem egy kicsit ők ezért is). De én 2021. szeptember 24-én (akkori a levél), rég felnőttként, amikor rámszorulna, szeressem és ápoljam, három gyerek mellől, sőt, szeressem az engem kínzó testvéreimet…? Soha nem tette fel a kérdést, hogy vajon velem mi történt, mire megszakítottam a kapcsolatot, csak annyi a megfejtés, hogy beteg, léha vagyok, és nem a helyes úton járok.

Mi a helyes út? Ami neki kényelmes, ahol nem kell szégyellnie magát, ahol én változom és alázkodom meg, dolgozom rá. Az is jellemző, hogy moralizál, imádkozik értem, de nem kér egyenesen: erre meg erre van szüksége.

És örökkévalózik, mint a zsidók…? A full antiszemita apám? Nem volt demens, csak anyám. Neki kristálytiszta volt az agya.

Amit felpanaszol (Ranschburg elvei, ő szintén zsidó; veje volt a református lelkészünknek, és a gyülekezet tagja a hetvenes években), annak az engedékenységnek én voltam az igazi vesztese, mert anyám csak a fiúkkal bánt így, rajongva. Apám pedig nyugodtan szerethetett volna a maga módján, tekintélyelvűen, nem követelőzve. Csak lusta volt. Egyszerűbb volt nem jelen lenni, nem tudni, hányadikba járok, mikor van a születésnapom, hányas a lábam.

Néha én is lusta szülő vagyok, amikor a szenvedélyeimbe merülök. De teljesen más a lépték. És legalább nem papolok a felnőtt gyerekemnek (negyvenöt évesen kaptam ezt a levelet, az apám pedig fél évvel később már halott). Nem rongálok.

(Egyébként apám is, az egyik tesóm is kioktatott, hogy kéne írnom. Helyesírásból is. Az nem lehet, hogy nem ők tudják jobban! Írtam valami praktikus ügyben egy csupa  kisbetűs, csetüzenet jellegű e-mailt, rövid mondatok, mind új sorba, nincs központozás. tartalmi válasz helyett jött a gúnyos javítgatás. Ebből lett az, hogy visszaszóltam. Tudod, amikor én helyesírási versenyeket nyertem, ezzel voltam elfoglalva, te lekúrtad a 13 éves barátnőimet.)

Hogy mit válaszoltam apámnak erre?

Ő pedig jogait követeli, mint a trollok! Folytani, ly-nal!!!

Kedves Éva!

“Én már tudtam rád békével gondolni a távolból”, – írod. Lehet, hogy így van, de akkor miért írsz így, hogy “leskelődőm”, pedig csupán arról van szó, hogy hosszú hallgatásod számomra aggodalomra adott okot, ezért próbáltam kapcsolatot találni Veled a Facebookon. Ha mások elött Te rejtezkedni akarsz, akkor ne tegyél fel képeket és beszámolókat egy nyilvános fórumra. Nekem ugyanis ugyanannyi jogom van ezeket elolvasni, mint bárki másnak és ugyanúgy válaszolhatok reájuk, min a többiek. Ha én ebben kivétel vagyok, ez diszkrimináció. Te mindenáron belém akarod folytani a  szót, nem lehet önálló véleményem, vagy ha mégis van, akkor azt tartsam meg magamnak?

Személyedet valamilyen érinthetetlen burokba akarod burkolni, ezért minden Reád vonatkozó megjegyzésemet személyes sértésnek veszel. Ez egy túlzott érzékenység: ennek egy gyermekkori példája, hogy amikor bárányhimlős lettél, és a hasadon lévő kiütést elkapartad, mire én azt mondtam, hogy most luk lesz a hasandon, erre elájultál…. Lőrincről is Nálad érdeklődtem, hogy mit csinál, jár-e egyetemre stb. Ez nem leskelődés, csupán egy unokám életéről való érdeklődés. A leskelődés más kategória. Ha pedig azt írom, hogy nem jó, ha Lőri más úton jár, és nem az SZFE előadásait látogatja, ez az én véleményem, ami saját gondolkodásom eredménye. Ha Ti “nem komáljátok azokat, akik betelepedtek az SZFE-re”, akkor közlöm, hogy szerintem is éppen ideje volt a régi helyett egy új vezetőségre és nemzeti érzelmű tanárokra. Ez az én szuverén véleményem. Nem értem a megjegyzésedet, Hogy “a helyzet a mi jelenünket és jövőnket érinti súlyosan”.

Örülök annak, hogy jó életed van!

Nem volt “Vallási terror”, sem “tekintélyelvüség”, ezekre Te hiásaan, eltúlozva emlékszel. Hidd el, Te sem vagy tökéletes, talán ezt belátod, ez lenne a megbékélés valódi alapja. A szöveg dacára, nem akartam újabb feszültséget generálni, szeretettel: Apád és (unokái iránt érdeklődő) nagypapa

Életében nem volt színházban, nem is olvasott ilyesmit. Ez a gőg! A lánya magyar szakot végzett, húszévesen bement a színházba, azóta ki sem jött, az unokája (Lőrinc) apja neves kritikus, aki évente 180-szor ült színházban hivatásszerűen – de azt hiszi, ha odaírja, hogy “szuverén vélemény” és nemzeti érzelmű, akkor ez majd mindezt üti… Azért írtam, hogy tudtam rá szeretettel gondolni, mert amikor a szanatóriumból mentővel hazahozták azon a nyáron, én vártam otthon, ezt vállaltam. Segítettem neki bemenni, pakolni, lefeküdni, kis rendet rakni, gyógyszereket adni meg enni, nagyon kedves volt, szinte bocsánatkérően. Ekkor láttam utoljára. Még Füreden is meglátogattam a karantén ellenére, vittem neki dolgokat. Gergő iszonyú mísz és türelmetlen volt, robbant, volt valami az erőtérben, pedig logikusan magyaráztam, hogy ez fontos gesztus, úgyis a Balatonhoz jöttünk, segítsen. Ment volna már a barátaihoz, nekik nagyon meg akart felelni mindig, az én káromra is, de soha előtte nem volt ijesztő. Majdnem otthagytam, egy szó nélkül. Kurva meleg volt, semmi nem volt nálam. És jé, megint egy motívum és határ: aznap, a másik parton, Siófokon, mert persze vele tartottam a barátokhoz strandolni, és megmondtam neki, hogy EGY ROSSZ MONDAT VAGY SZEMÉTKEDÉS, ÉS ELTŰNÖK, próbáltam utoljára kézen átfordulni, de iszonyúan fájt, mert az erőltetett és rossz technikájú gyorsúszással előtte meghúztam a vállam – azóta sem próbáltam, nem tudok már (írom ezt 2026-ban). Az erőtér!

Apám soha nem ismert el semmit, a maga részét, a tetteit. Durva dolgokat sem. Nem tette fel a kérdést, hogy ő nekünk miben, mennyit segített, hol volt az életünkből. Mindent a nők csináljanak, ez a lényeg, és még legyenek szelídek, engedelmesek is. Hogy ezt anyámtól sem kapta meg, nagy elégtétel. Általa, miatta gyűlölök minden papoló tekintélyt, aki elvárja az energiáimat, engedelmességemet, lényegesen butább és passzívabb nálam, és hatalmi szóval hülyének néz. Mindig végtelenül elégedett volt magával, hosszan dicsérte magát – isteni rendre hivatkozott, amikor emberi anyagól nem jött ki a méret. Nekem csak azt róhatta fel, hogy nem megyek hozzájuk, nem válaszolok, nem adok hírt. Nem volt néger fasz, alkohol, deviancia, szétcsúszás. Én nagyon boldog voltam ekkor már Gergővel és az egész életemmel.

A családtagjaim persze a rendszer létét, a bűnöket, az én motivációmat, a reakciómat fel sem fogják. Mindannyian tudattalan résztvevők. Nem lehet ráébreszteni sem őket, kimagyarázzák, nem akarnak ezzel a tudattal élni. Egyszerűbb engem zavaros, lelkizős szövegekkel telebeszélt fejű szerencsétlennek látni és vádaskodni. Mert még a néma tudásom is hazugságra mutat rá, hát még a posztjaim! A kényelmes hatalmi pozíciójukat, a kedvező énképüket nem akarják feladni, másokat invazívan kihasználtak, de ezt nem ismerik el, és belső igényük, egyben könnyed szokásuk a kinyilatkoztatás, rosszallás, okoskodás.

A középső bátyám helye és szerepe: ő az, aki elbűvöli a nőket, a jó humorú, készséges, csibész. Mindenféle befért ez alá is. És ha én csak megszólalok, például mert ellopják a poénomat, az már gőg, kioktatás, helyre kell rakni. Gúnyolódni a duzzadó, száraz izmaimon, a sugárzásomon, más előtt alázni. Nem bírta elviselni. Lenéző vagyok a diplomám miatt – nem, te vagy frusztrált a hiánya miatt, illetve a konkrét témában épp hülyeségeket beszélsz.

Nincs már különösebb indulat bennem, de nem bocsátok meg. A múlt szikár lényegét tudom, és azt is, hogy nem megyek bele többet. Nehezen jutottam el idáig: megvan a nyugalmam, szuverenitásom, szabadságom. Innen vissza…?! És apám szerint ez hibás gondolkodás, beszűkült lét. Törődni velük? Női szerep ez is. Amikor a nagy tragédia volt, 2010-ben János mellkasműtéte, én három gyerekkel szívtam egyedül, Dávid féléves csecsemő volt, és én rimánkodtam… és ugyanez a leszólás, beleszólás, némaság volt a válasz.

Mit nem értett azon apám, hogy karácsonyra-esküvőre-születésnapra nem hívták (egyikre sem), nem tekintem iránymutatónak a prédikációit, a kommentjeire nem reagálok? Még mindig, az utolsó leheletéig át akarja írni a történetet. Ő mondja meg, mi hogy volt. Rámerőlteti a verzióját, amely szerint ő nemhogy nem bűnös, ő az áldozat, és anyám az agresszor (ezt így nem, de világos), sőt, én vagyok szeretetlen. Pedig én nem voltam hatalmi helyzetben, és mindig konfliktuskerülő módon viselkedtem. Nem csak konfrontálódni tilos, de a nyílt ütközést (mégiscsak nyolcvansok éves, úgysem érti stb.) elkerülni is: csak behódolni szabad. Számításba se veszi az én múltértelmezésemet, pedig olvasta a blogon a szenvedéseimet. Neki nincs olyan, hogy nem tartjuk a kapcsolatot. SZERETET. Ő nem örül, hogy jó életem van, futok stb., nekem velük kell egységben lennem, tűrnöm a kioktatást, basztatást, inkább szarul lenni, különben a jó életem ellenük van. És azt sem értékeli, hogy nem vádaskodom. Pedig fellélegezhetne. Ő mutatóujjat lenget. Agresszori gőg, önsajnálatba csomagolva.

Mondtuk előre neki, hogy szar lesz az öregsége. De csak én tartottam a szavam. Illetve, én nem az ígéret matt. Hanem hogy ne bántson már.

Maradhatnánk is ennyiben: nem vádollak, ne keress. Már pont volt békés, nyugis apaképem. Nem volt könnyű idáig eljutni. Erre beleront. Belmondo 88 évesen meghal, és ő ujjongva megírja, az egykori mozigépész!, álságos sajnálkozással, hogy de ő (87,5) bezzeg még él. És mindig meghal valaki, és mindig megírja, az élők fogyatkozó listájával (Sophia Loren!), hogy hát sajnos, de az Úr kegyelméből ő még él, mintha ő is egy színészfejedelem volna. Nem fogok vele vitatkozni.

Olvastátok. Az e-mailemben a tesóim, a blogon mindenki. És ha erre ez a mondandótok, ha erőltetitek tovább a hazugságot, akkor ennyi. Provokálni sem tudtok.

Apám mindig úgy nyomozta ki, szerezte meg a számom, címem, hátulról.

Bocsássak meg? De mit? Nem kérték. Meg se történt szerintük. Még rám mutogatnak!

Kell nekik egy bűnbak, a leggyengébb. Akinek bűntudata lesz. “Nincs jóban a családjával”, elemezget az aljas, belemászós troll, aki nem ismer. Mintha a család valami jó lenne alapértelmezetten. Mintha kellene jóban lenni. Morális parancs. Jófej családdal lehet jóban lenni (csak velük lehet), kis bűnöket meg lehet bocsátani. Durván bántós családdal nem kell és nem is tanácsos.

Nem tudlak megerősíteni abban, édesapám, hogy te áldozat voltál és nem tehettél semmiről. Amit tettél, sokkal toxikusabb volt, mint amivel ma már szembe tudnál nézni, ezért én nem vádaskodom. Én emlékszem mindenre, mert kiskoromtól felírom a részleteket, nem lehet utólag hazudni róla. Majdnem rámentem a vallásos terrorra és az anyámmal vívott, senkire tekintettel nem levő csatáitokra. Anyám is benne volt vastagon, hogy nem figyel, nincs jelen, kergeti a saját sérelmeit, rögeszméit, és közben senkiben nem volt annyi szív, hogy ezt a  gyerekek előtt mégse kéne, ebben felnőni pokol, azonnal menekültem, amint lehetett. Hagyta, hogy apám tönkretegye a gyerekkoromat a rámerőszakolt vallásosságával. Zengett a ház, dulakodás, vér is, rendőrt kellett hívni, miközben szó nem volt alkoholról, lumpen életvitelről, megcsalásról. Polgári neveltetést kapott mindenki…

Plusz a fiúk, akik ebben a káoszban szabadjukra engedve unalomból és gonoszságból játszadoztak velem, ahogy mások békát, kismacskát kínoznak, és soha nem ismerték el. Annyira nem, hogy a felnőtt, látványosan eszes és az ilyesmit nem tűrő húguknak pattognak, parancsolgatnak, fitymálgatják, mintha a beosztottjuk lenne. Én nem akarok ebben részt venni, és nem akarom megismételni sem a sorsotokat. Mindhárom testvérem kertvárosi apuka. Macsóskodás, kifele játsszák a jóembert, elbabrálnak betonaljzattal, kocsikkal, tunyulnak vagy alázzák a nőt, akivel élnek.

Végül elhagyják őket. És nem értik.

Ha nekem van velük bajom, arra apám: ne legyek gőgös, rosszul látom a dolgokat, imádkozzam, hogy jól lássam, meg az irgalomért. Kb. olyan tónussal, mintha egy emberölésért lesittelt drogos lennék, akinek nagy kegyesen megbocsátanak. Mintha volna mit megbocsátani nekem. Pedig bennem annyi a “gőg”, hogy nincs tévém, nem vagyok fideszes, bringázom és járok színházba, olvasok, kiállok magamért, nem hagyom, hogy lefele beszéljenek velem, illetve nem kérek a vallási maszlagból. Ha nekik van bajuk velem, akkor is: minősítgetés, megint én vagyok a hibás, gőgös, és ő értem imádkozik. A lényeg, hogy neki semmivel nem kell szembenézni, fenntartható a jó ember, jó apa képe, sőt, még ő az áldozat: Ranschburg Jenőé, a divatos, liberális nevelésé, anyámé. Érdekes, hogy a saját, korai traumáit nem említi (nosztalgikus tisztelettel beszél a szüleiről, anyámtól tudom, mik voltak), és a huszonéves kori, zárt intézetben végződő megzuhanását sem – ezek nagy szégyenek. Erőszakosan úgy állítja be, hogy nekem kell elnézni dolgokat, én változzak… hatalmaskodás, határátlépés, sőt: kioktatás, én hogyan írjak (mert ő nem érti a szövegeket). A többiek közben engedtek a nyomásának: minimál stílusban eljátsszák a jó fiút.

Ez a vádaskodás mutatja a dinamikát, előtte csak szelíd levelek voltak, de tudom már, mire megy ki az is. Jó kis tekintélyelv, milyen kényelmes: a szülőt azért tiszteljük és látogatjuk, mert szülő, kész…

És az annyit emlegetett szeretet nevében örülhetne, hogy futok, satöbbi. Mintha ellene lenne. Én bizony, ha ilyen terheket cipelne a lányom, akivel így bántam, és mégis látnám, hogy lett jó élete, nem roncs, ÉLETBEN VAN, megelégednék, és megnyugodnék, magamba szállnék. Nem még követelőznék, provokálnám, ha már a gyerekem nem vádaskodik. Iszonyatos az, amiben felnőttem, és múlt vasárnap, templomi keresztelő után sírtam is. Előjött az érzés a vallási triggerektől, hogy én ettől soha nem szabadulok, gyanakvás, diszfunkcionális család, megalázottság. Tévedés, hogy túlvagyok rajta.

*

Még tanulság (2026).

Mai eszemmel látom, hogy apám nem volt laza, semmi tánc, nevetés, fiatalon sem, illetve ahhoz a korához nekem nem volt közöm, se anyámnak, 43 éves volt, amikor születtem. Az egész helyzetben komoly szerepe van a sérültségének, a diagnózisának és annak, hogy más generáció volt, jóval idősebb, mint a kortársaim szülei. Ők aztán egész életükben komolyak voltak, anyám a munkába beleszakadva, anyagilag, házimunkában, vallásában, családi ügyeivel, apám a vallásoskodással és az önigazolással. Egyszer sem láttam őket, hogy jól érzik magukat, örülnek egymásnak, önfeledtek, sőt, külön se. Se zene, se tánc, se mulatás, de még múzeum, opera, haverok, hajómodell, pecázás se. Nekem nagyon vidám, mozgalmas életem van ehhez képest. És lehetett volna mondani megúszósan, hogy azért nem írok, nem megyek, mert nem érek rá, három gyereket nevelek munka mellett. De én még az őszinteséget is magamra erőltettem, beszámoltam a valós érzéseimről, remélve, hogy átmegy az erős mondat, megérti.

No és ezért nem hagytam annyiban: hogy ne én menjek tönkre. Nem is mentem. Visszaszóltam mindenkinek. Részben a bloggal, de volt, aki annyira túlment a határon, hogy bíróság elé fog állni. Ez van, ha nem halsz bele: mindenkinél erősebb leszel.

*

Apámról itt olvashatsz, ha nem ismered a történetet:

a gyehenna tüze

önéletralyz

mitől volt ennyire iszonyatos?