nőies, spontán, szenvedélyes

A cím most nem fedi a posztot, de innen indul a téma.

Hányszor gondoltad, magyaráztad magadnak, mondtad másnak, hogy azért viselkedtél úgy (kínosan), mert te nőből vagy? Esetleg: érzékeny vagy, terhes, menstruálsz?

Igazi nő, szertelen, szabad? Aki kimutatja az érzéseit? Aki leszarja, mit gondolnak, mert ő nem elvárásoknak felel meg? (Dehogynem. A hisztis nő sztereotípiájának.)

Mennyire ciki, hogy ez nem filmjelenet: ott állunk a szekrény előtt, tényleg nincs egy rongyunk, amit felvegyünk, és tényleg kapkodunk és tombolunk és stresszelünk hülyeségeken? Mert nők vagyunk, és nagyon jól akarunk kinézni, de erről valahogy józanul nem sikerül gondoskodni (például időben beszerezni, előkeresni egy jobb darabot, vagy rendben tartani a sminkkészletet)?

Tényleg esemesekkel nyomasztjuk? Tényleg belenézünk a telefonjába? Tényleg kibeszéljük a háta mögött?

Tényleg azt válaszoljuk a kissé ingerült “mi bajod” kérdésre, hogy “semmi”, és tényleg elvárjuk, hogy kitalálja? De az se jó, ha kitalálta? Mert sértődöttek akarunk lenni?

Tudod, mekkora teher voltál a környezetednek, amikor így előadtad magad, és meg is magyaráztad?

Gyerekes?… Olyan, akivel nem lehet beszélni? Olyan, aki megkérdez valamit, de csak egyféle választ tart elfogadhatónak, a másik fajtáért büntet (hisztizik)? Én az ötévesemre is rászólok, hogy az akkor nem valódi kérdés, tehát nem válaszolok, ne haragudjon.

Hányszor mertél a nőies, érző lelked jegyében éretlen, követelőző lenni? Vagy talán éppen a szerelemre hivatkozva voltál birtokló? Zsaroltad?

Na és hányszor akartad csak jól megmondani valakinek a magadét, hányszor írtál levelet e célból? Nem volt ez problémamegoldás. Hányszor beszéltél hülyeséget, durr bele, valakinek, akiről tudhattad, hogy nem fogadja jól, nem fogadhatja jól, és nem, nem is fogod őt meggyőzni, majd magyaráztad úgy, hogy te őszinte vagy: ami a szíveden, a szádon? És aztán nem értetted a következményeket, és sajnáltad magad?

Hányszor gondoltad, amikor aktívan közrehatottál abban, hogy szar legyen neked, amikor vállaltad a kockázatot, és nagyot reméltél (alaptalanul), hogy te igazán bátor és mély vagy? Vagy önfeláldozó?

És lám, az ilyenek elbuknak, mert a világ, meg a rendszer!

És volt, hogy a véleményed ugyan nagyon kiforrott volt, de azért a tetteiddel és a mulasztásaiddal te is megalkudtál, te is benne maradtál, te se lépted meg az igazit. Csak hisztiztél egy sort nagy bátran és szabadon, és nagyon haragudtál másokra. Majd élted tovább a jó kis megszokott életedet.

Talán lehetett volna egészen nyugodtan, esetleg egy kis saját, belső tusakvás után és indulattalanul nemet mondani? És akkor nincs ez a dráma? Te szereted a drámát, jólesik?

Hányszor ítéltél el valakit, amiért fölvesz egy alkatától idegen ruhadarabot, amiért szeretője valakinek, amiért pletykás, és hányszor mondtad, jól tudván, hogy te is űzöd ezeket, hogy de az más? Bele tudsz gondolni abba, hogy miért csináltad?

Hányszor eresztetted le a gőzt úgy, hogy valakit jól kibeszéltél, akivel nem mertél konfrontálódni?

És ez az eredeti, könnyes szemű, érző nőre vonatkozó kérdés férfi párja: mikor volt legutóbb, hogy szétvetett az ideg, és szidtad hevesen az illetőt, hergelted magad, hogy te most már kiborítod a bilit, aztán, amikor legközelebb találkoztatok, úgy élted meg, józan vagy, felnőtt, felelős? Önfegyelmet tanúsítottál, és “inkább nem szólsz”, “nem akadsz fenn mindenen”, “toleráns vagy” (azzal a görénnyel!), miközben a probléma nem oldódott meg, egyszerűen gyáva voltál konfrontálódni, és kényelmesebb volt a frusztrációban rekedni és áldozatnak lenni?

És az ismerős, számot vetni azzal, hogy milyen előnyeid származnak abból, ha nem szólsz? Hogy “így legalább…”? Gyarló az ember — igazat mindig annak ad, ki többet ígér. Például mindig elvisz a munkatársad a buszig, de közben molesztál, és te rá vagy szorulva a fuvarra, és magyarázod magadnak, hogy nem is molesztál annyira, és te már amúgy is jelezted neki, hogy te nem, de ő csak molesztál. És te csak a fuvart köszönöd meg, azért vagy vele kedves, elvégre mégsem lehetsz bunkó. Hitben hagyás van, újra kellene szólni, vagy, leginkább, megszakítani vele a kapcsolatot. De te nem mered igazán képviselni, hogy NEM. És magadra sose haragszol.

Nem, ne fogd a rendszerre, állj ki magadért, tanuld meg a valódi problémát orvosolni.

Vagy: anyád elviselhetetlen, de ha megsértődik, nem lehet elvinni hozzá a gyerekeidet, és akkor tényleg nem jutsz el koncertre. Nem éri meg a veszekedés, amúgy is karácsony van mindjárt, ne legyen feszültség (pedig így is van, volt, sok). És úgyse értené… Ezért belemész a játszmába, és állandóan feszült vagy, hogy már megint. De hát ilyen az élet! Nincs tökéletes ember! (A Tangerine csúcspillanata a bőgő gyerekkel a Donut Time-ban: egy feleségnek néha el kell néznie bizonyos dolgokat… nézzétek meg! Igazi karácsonyi mozi).*

Képernyőfotó 2015-12-20 - 8.29.46

Konfrontálódni szar érzés, az életemben nekem se megy, én általában rémülten (és derűsen!) igent mondok, nehogy a másik csalódjon. Én adom a jattot, nekem minden jó, én igazodom, mert én ugye ráérek (!)… aztán mérges vagyok.

Hát még amikor neked szólnak, és te, ahelyett, hogy azt a problémás helyzetet vizsgálnád meg, elkezded visszavágásképp mondani, ő hányszor volt figyelmetlen és önző, de te ugye nem szóltál. Ezeket most teszed szóvá éppen, mert talán nem is érzékelted problémának, na de most akkor te is elősorolod. Félnél meghallani az ő kérését? Félnél elismerni, hogy amit szóvá tesz, abban igaza van, vagy legalábbis joga van kifejezni, hogy neki az úgy nem jó? Nehogy arról legyen szó, amiről ő akart beszélni?

És van, hogy aztán te is, mégis szólsz, kiadod az oly sokáig magadba fojtottat. És az már dühroham és csapkodás, ugyanolyan szánalmas, fölöslegesen sértő hiszti, mint a poszt eleji drámák. Értem én, jó okod volt arra, hogy nem szóltál korábban, és összegyűlt. De a lényeg mégiscsak az, hogy elfogadtad a hatalmi felállást, behódoltál, gyűjtögetted a sérelmeket, és képtelen voltál képviselni az álláspontodat.

Idén karácsonykor nőj föl, én csak ennyit kérek tőled.

* ne nézzétek meg, ettől még leghárdkórabb olvasóim is kiborulnának talán, bár a szexjelenet az autómosóban, az filmtörténet. És mindezt iPhone-nal forgatták!

27 thoughts on “nőies, spontán, szenvedélyes

  1. Én amúgy tényleg agyatlan vagyok a kapcsolataimban.
    A logikát valahogy képtelen vagyok kellő mértékben használni kapcsolaton belül, kordában tarthatatlanok az érzelmeim (ez nyilván nem igaz csak így gondoltam eddig), legfeljebb elfedem őket, nem mutatom. Jól elborítanak, elviselek én mindent de meg is jegyzem. A munkámban pont fordítva. Ott mindent racionálisan közelítek meg, akkor sem jelzek, akkor sem konfrontálódom amikor kellene, tizedjére is lenyelem ha szívatnak, ötödjére is bemegyek ha behívnak. Mert muszáj. És meg se jegyzem sokszor.
    Otthon meg, a kapcsolatban próbálok érzelmi alapon asszertív lenni (nonszensz és nem is megy), és nagyon rossz az arány, ahogy az ajtón kívüli életben is. Mintha két arcom lenne, az egyik ide a másik oda. Nem jó ez így, tudom. Közös nevező a tűrés.

      • én is, a kapcsolataimban. érzelmi alapon. unom is. got fckn tired of it.
        egy félős vagyok amúgy. egzisztenciális kérdésekben az utcára kerüléstől félek, azért lapítok, magánéletiben meg a rém váró sanyarú jövőtől, azért pofázok annyit.

    • “agyatlan vagyok a kapcsolataimban” “kordában tarthatatlanok az érzelmeim”
      Nem tudom, ugyanarról beszélünk-e. De amit én korábban heves, szenvedélyes, kontrollálhatatlan érzelemnek hittem, az sima gyerekes önzés volt, követelőzés és félelem, kétségbeesett szeretet- és elismerésvágy. Azt hittem, jogom van ezeket kifejezni, és a másikat hibáztattam. Fel nem nőttség és manipulatív, önbizalomhiányos, improduktív stratégia volt.

      Jót akarsz magadnak? És a másiknak? Aki igen, kénytelen okos lenni, vagyis: tudatos. Nem azért nem bántom azt, akit szeretek vagy akit szerettem, mert félek a következményektől, hanem mert a saját identitásom a fontos. Nem akarok olyan ember lenni, aki annyira mondta, hogy szereti a másikat, de aztán kiderül: csak az önző érdekei számítanak. Nem akarok olyan lenni, aki elvárja, hogy őt tiszteletben tartsák, elfogadják, de a másikat csak a saját képére formálva bírja elviselni. Azt akarja a másiktól, hogy neki jó legyen, előnyöket, ajnározást. Az jön úgyis, ha van.

      • Szerintem ez egy nagyon fontos komment.
        És megint: milyen gyakran van ez aranyos, elnézendő, sőt, helyeslendő tulajdonságnak beállítva, hát ő ilyen kis szertelen, ennyire szeret, szóval mondjad gyorsan, Orsikám, mert mindjárt hazaér, és nem szereti, ha…. És nem csak párkapcsolatban. Amikor a szülő követelőzik arra hivatkozva, hogy de hát te vagy az én életem boldogsága, csak neked főztem, ó, szóval már ebédeltél, hát, jól van, nem, semmi, csak akkor mire kellek már én… és akkor hangosan, látványosan meg kell nyugtatni, és a játszmában lélektani előnyszerzésnek ez is megteszi. Gyerekes, erőszakos, és mégis, van körülötte valami mesterségesen gerjesztett dicsfény, amitől nem látszik, mi ez valójában.

  2. “mikor volt legutóbb, hogy szétvetett az ideg, és szidtad hevesen az illetőt, hergelted magad, hogy te most már kiborítod a bilit, aztán, amikor legközelebb találkoztatok, úgy élted meg, józan vagy, felnőtt, felelős? Önfegyelmet tanúsítottál, és “inkább nem szólsz”, “nem akadsz fenn mindenen”, “toleráns vagy” (azzal a görénnyel!), miközben a probléma nem oldódott meg,…”

    Munkahelyen volt így. Nem velem történtek a szar dolgok, hanem hallomásból tudtam, hogy másokkal mit művel a főnök. Még csak ott sem voltam személyesen, hogy reagálhattam volna (még akkor is, ha nem én vagyok a fő kiszemelt és nem rajtam csattan az ostor). Viszont azt felismertem, hogy hamar átvettem a többiek hergelő, negatív körét. Azonosultam a felfogásukkal, én is gyűlölni kezdtem hevesen, anélkül, hogy velem személyesen lett volna baja a főnöknek, illetve hogy konfrontálódásba kerültem volna vele bármilyen ügyön. Szinte vártam, legyen már valami helyzet, hogy megmondhassam a magamét, hősiesen kiállhassak, felszegett állal játszhassam az eszem. Volt ebben a felfogásban valami beteg….
    Az se helyes, hogy velem kell történnie valaminek ahhoz – magyarán meg kéne várnom -, hogy megtudja a másik, valamit nem jól csinál, azzal bánt másokat. És igazi összezörrenési alap sem adódott még, hogy megmutatkozzon, milyen is, ha ő görény velem, és milyen vagyok én, ha tűzkeresztbe kerülök.

  3. Engem nagyon ki tud borítani, ha iracionális reakciókkal találkozom. Lehet ez szülő, rokon vagy a feleségem.
    Nem félek a kapcsolatról, problémákról beszélgetni.
    Kiborítottam sok bilit az utóbbi években.
    Tényleg bennünk van a megoldás kulcsa.

    Kompromisszumokat néha kötök. Igen, ára van.

  4. “Hányszor ítéltél el valakit, amiért fölvesz egy alkatától idegen ruhadarabot”
    Nem tudom, írtam-e már itt nálad, vagy csak többször előjött a gondolat, hogy megírnám (bocs, nem szánok időt a rákeresésre): nem egészen az alkatról szól, de húszévesen volt némi éles véleményem azokról a negyvenévesekről, akik ilyen-olyan topokban és egyebekben jártak. Aztán kb. negyvenéves voltam, amikor lett az első spagettipántos felsőm, most negyvenkevés évesen már több is van és boldogan hordom őket. Meg is tudom magyarázni magamnak, nekem miért lehet 🙂 például mert lapos a hasam (és a vállam se néz ki rosszul), meg mert nem járhatok negyvenévesen úgy, mintha nyolcvan lennék, különben is most kell/van lehetőségem még jól kinézni, ki tudja, mi lesz később. Ja és szűkebb nadrágjaim vannak, mint húszévesen voltak (de akkor nem volt egy sem szűk). És most is megnézek egynémely hatvanéveseket és eltűnődöm magamban azon, hogy ők vajon soha nem néznek tükörbe, vagy fogalmuk sincs netán a korukról? De nem tudom, én húsz év múlva milyen ruhadarabokat fogok felvenni. (És elszakadva a poszttól: azért persze leginkább az (valamilyen felfogás szerint) “ízléstelen” ruhákat szúrom így ki, nem a “merészeket” vagy “fiatalosakat”.)

    • Ez jó 🙂 Annak idején tizenévesen azt gondoltam, majd harminc fölött nem fogok miniszoknyát hordani. Harminckor azt gondoltam, hogy hát majd negyven fölött már ciki lesz, de addig azért elmegy. Most meg (47) már kezdem számolgatni, hogy Tina Turner mennyi idős is?
      Anyám harmincévesen úgy öltözködött, mint egy hatvanas, most meg úgy, mint egy visszafogott harmincas, és egyáltalán nem ciki. Ha néha az, szólunk neki, akkor az ominózus cuccot lecseréli, nekem pl. az összes fürdőruhám tőle öröklött 🙂
      (Egyébként tényleg, nagy előny akárhány évesen, ha az embernek szélesebb a válla, mint a csípője (és mégse mÁkos), sokkal könnyebb öltözködni.)

  5. Ezek vagyunk mi, megint tükröt tartottál. Megint csak azt tudom mondani, hogy nem vagyunk eléggé tudatosak. De ezen a blogon nincs is ilyenröl szó. Nincs tanács, hogyan, merre lépjünk. Miért vagyunk olyanok, amilyenek. Márpedig alapos önismeret nélkül nem fogunk semerre se menni. Csak toporgunk, nem választunk. Kompromisszumot kötünk.(Pedig egy sálat kellene inkább) Nekem régebben mondta a férjem,(ez a legdurvább kopromisszum) h most ö jön, a jövö héten meg én jövök. Akkor döbbentem rá a kompromisszum szarságára. Hát ne! (éles sikoly)
    Meg az elözö posztod is beugrott hétvégén. Hogy jó parfümmel élvezni tudjuk a sexet is. Borzalmasak vagyunk, nincs jo véleményem sem magamrol,sem másokrol.
    Kapálodzunk mint a bogarak. Èn különben régebben a megmondós kategoriaba tartoztam. Meg a másokat védelmezökbe. Mikor látom h a Metron üti a fia fejét a néger. Nekimentem. Mindenki félrenézett. (hát hagy üsse, az övé)
    Meg engem rugtak már ki munkahelyröl mert szoltam a fönöknek h hagyja a 18 éves kis tanulolányt, ne fogdossa a raktárban. (évvel késöbb kiderült, a csajszinak imponált a dolog)
    Na ugyhogy leszarok mindenkit.

  6. És amikor nem másokkal van a baj, hanem saját magamat gerjesztem a feszültséget? Nagyonnőies terhességem kapcsán először magamat kergettem őrületbe, ezáltal pedig mindenki mást is körülöttem. Nem bírom a kontrollvesztettség állapotát elviselni. Tessék, már itt is nyafogok.

  7. Visszajelzés: a végtelen katalógus | csak az olvassa — én szóltam

  8. Visszajelzés: nem műsorozni | csak az olvassa — én szóltam

  9. Visszajelzés: nem értitek a férfiakat | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s