Majdnem becsuktam ezt a cikket, az első mondatbeli képzavar miatt:
Kevesebb bejegyzés, több edzés
, de aztán végigolvastam, és hát szellemes, szemléletes, “nagyon igaz”, “szívemből szólt”, “minden szavával egyetértek”, “te én vagyok?”, “pont így”, “osztom”,”magam sem fogalmazhattam volna meg jobban”.
Próbálj meg fekvenyomni és szelfizni egyszerre és töltsd fel a képet (hagyjuk, hadd dolgozzon a természetes kiválasztódás).
Hehe.
Leszámítva, hogy nekem nincs kedvem rendőrködni a sporttársaimon, normákat szabni a más közegből érkezőknek, mást preferálóknak, morális kérdést csinálni abból, ami nem az.
A trendek megfigyelése és elemzése, a média és a közösségi oldalak folyamatai azért érdekesek tudnak lenni. Én is filóztam a szelfikről, láttam eleget belőlük, lett egy csomó új ismerősöm. Meg kell mondjam, van, aki jól tolja, szépen űzi az öntetszelgést is. Látom edzeni is, és leborulok. Van a jajistenem fajta is, aki csak úgy szelfizik, mint mások. Kevés az eredeti gymjáró, mi tagadás, de nem tennék sarkos állításokat, és nem tartom ezt súlyos problémának. Aki élvezi az edzést, és komoly célja van, azon a szelfi sem ront. Aki viszont nem edz komolyan, az szelfitlenül sem edzene komolyabban, mert külsődleges a motivációja. Roppant nehéz igazán elkötelezettnek lenni, komolyan venni a célunkat, főleg hogy a fitnesztrend ellenére a teremlakók komoly gúny és idegenkedés tárgyai, értelmiségi társaságban, kis löszös magyar ugarunkon pedig meg nem áll az az elvetemült, akinek ér van a bicepszén.
Habár, a minap megnyomogatta kedvesen egy ógörög–esztétika szakon végzett ismerős. Az nagy pillanat volt.
Kell az önmotiváció és kell a youtube videó. A többségből hiányzik a szenvedély, kitartás, élsportolói attitűd, ami miatt megérné nekik öndukumentálás és motiváló mémek, cicás-kutyás videók* nélkül is keményen edzeni, ez már csak így van.
Nekem vannak edzésfotóim, meg testmutogatósak is, amatőrök és fotós által készítettek egyaránt, és nem csak privát öndokumentálásra (ami egyébként fontos és megerősítő, ha tudatosan dolgozom az izomzatomon), hanem sokat ki is raktam a blogra vagy a facebookra.
Önismereti, jellemfejlődési eszköz is, a szégyenek levetésének rítusa. Kiléphetek abból, akinek addig hittem magam, és ez felszabadító. Emlékszem arra a rettenetes kételyre: én bikiniben, nyilvánosan?, uramisten. Jó érzés volt átlendülni rajta. De persze én csakazértse nyáron: ez egy hidegtűrés képsorozat, metabolikus realitás, és poén volt narancssárgán feküdni a hóban. És nem azért teszem ki a képet, mert ímhol, milyen tökéletes már a forma (a sok huszonéves versenyző között eszembe sem jut ilyesmi), hanem pont azért, mert olyan, amilyen, de tudom vállalni. És sokkal jobb, mint fél éve.
Vannak tehát a fotók, de én nem szelfizek a teremben. Bezzeg én, én nem? Dehogy. Biztos csak azért, mert nincsen erre alkalmas kütyüm (a MacBookot Ed ki is verné a kezemből).
Ha lenne okostelefonom, lehet, hogy engem is behúzna a szokás. A kép és a hatása nagyon erős, én igazán olvasós vagyok, és szövegben élek, de a fotók és ábrázolások nekem is többet formáltak az ízlésemen, gondolkodásomon, közérzetemen, mint az érvek és igazságok. Ha volna kütyüm, szelfiznék talán, ez is csak új szokás, mint szüleinknek volt a táskarádió. És addigra már életidegen értelmiségieskedésnek, múlt századi finnyogásnak tartanám a szelfibírálatot, főleg hogy kötelező ezt gondolni, ha valamirevaló vagyok, grrrr. Tán elgondolkodva állnék meg a szelfibot-stand előtt a Media Marktban, pedig csak kávékapszuláért ugrottam be. Roppant szellemes szelfiket készítenék, azt hiszem. Van még perspektíva a műfajban.
A szelfiző amúgy nem tudatosan dönt, nem mérlegel, nem elvből csinálja, hanem igazodik. Azt ugyanis nem egyéni választás, hanem a kisebb-nagyobb közösségünk formálja, hogy mit tartunk elfogadhatónak, ízlésesnek, követendőnek, trendinek vagy csak megbocsátható hívságnak. (Például normálisnak, elfogadhatónak érzik sokan a pornót, “ez van” — ez hogyan lett? Ha valami, a pornó tényleg morális, emberi jogi és világméretű probléma, a tudatformáló hatása meg még inkább. Mégse szokás igazán és lényegileg megkérdőjelezni.)
A terem nem csak az edzés spártai színhelye, hanem közösség is: a szelfizés és egymás lájkolása helyi népszokás. És mindenki fotóz, egymást is. Eleinte nemet mondasz, félsz, hogy mutatnál a sok ifjú tökély körében — mély önismerettel érzékeled, hogy ez áll a szelfiktől való elvi tartózkodásod mögött. A következő lépés, hogy szereted (megszokod) viszontlátni magad, odahagyod az alsó polcon a decens mackónadrágot, és fotózhatóan élénk színekbe öltözöl. Ifjú, kúl, bohó érzés, rájössz: tavasz van, és ez tartós, hónapok óta. (Hasonlóképp ügyelsz arra, hogy edzésről edzésre más fülbevalót tegyél be.) Ha te nem is szelfizel, majd lefotóz az edzéstársad, átküldi, és megköszönöd. Kis tűnődés után ki is rakod, meg se vágod. Felismered, hogy a fotózás nem megy az edzés rovására, és hogy mélyen őszinte a műfaj. A lábtolón vagy hídban nincs pózolás, megnézed a képen, milyen szögben áll a végtagod, és jobban figyelsz rá legközelebb. Igyekszel életkorodhoz, helyzetedhez illő módon megjeleníteni magad, és félsz, hogy így is kínos, de úgyis mindegy: dobozlelkűek. Később már, persze szigorúan a színes hajgumik miatt, te kéred meg a kollégát a fotózásra (ez még mindig nem szelfi!)
, Ed pedig lerakja az ablakpárkányra a shakerét, és az egész jelenetet, a téged fotózó edzéstárssal együtt lefotózza, legyen bizonyíték, hogy létezünk, és legyen emlék. Eszedbe jut a Nagyítás, mert értelmiségi vagy, és úgy illik, hogy valami eszedbe jusson, de aztán hagyod az eszedbe jutást a pékbe, és csak benne vagy a fílingben, ami olyan, mint tizenhét évesen valami elképesztő nevű faluban az edzőtábor volt, lehetett volna.
És a következő lépés, két héttel később, az már igazán a pokol kénköves mélye. Metszően jó érzés ezt a bejegyzést írnom, pedig rohadtul más dolgom van.
Megjegyzem, azt lesni, hogy az új cikkemet hányan nézték, lájkolták, vagy itt a blogon figyelni a statisztikát, vagy számolgatni, hány könyvem fogyott, az az önbecsülésnek pontosan ugyanolyan kiszervezése, mint a szelfizés. Csak elfogadhatóbb, mert intellektuális, alkotói hiúság. A test, a kinézet paradox módon gyanús a mi világunkban, miközben minden a testet, a kinézetet és a szexualitást harsogja. A kinézet mindenkit érdekel többé-kevésbé, de intellektuáliséknál, jóságos anyák körében, ügyek elkötelezettjeiként ezt nem szokás vállalni. Az izmozókat amúgy is lenézik és előítéletekkel övezik, az újságíróknak viszont presztízsük van, mert olyan emelkedett meg hasznos, amit csinálnak. (Hehe.) (Az meg mindent visz, hogy “de hát nekem ez a munkám”, szóval nem holmi talmi hobbi. A bloggerségemet kritizálók is bekussolnak ettől, szórakoztató.)
Az a szitu, hogy ha az ember sok szelfit lát, akkor megszokja. Van valami rém idegesítő eleinte azokban, akik felhúzzák a pólójukat, és tükörbe fotózzák a haskockájukat (főleg, ha meglepően kócosak, ferdék azok a kockák! <– teszem hozzá önironikusan <– teszem hozzá a kevésbé szökellő elméjűek számára). Aztán közelebb megy az ember a jelenséghez és az emberhez, megérti, hogy ez fejlődés az illető számára, büszke rá, ő a hasizmán dolgozik — ezzel vitatkozzak? Vagy elidőzöm a sokat emlegetett, vérprofi, szimpatikus Erin Simmons oldalán. Ha jó a forma, nem ciki a szelfi. (Én úgy képzelem, hogy ő csak mellesleg olyan, felszabadultan, fél kézzel, mint egy őz. Neki attribútuma, hogy nem barnít, nem sminkel nagyon, dúltan trendi a haja, mezítláb van, nincs implantátuma — skandináv.)
Aki meg amatőr, de lelkesen erősödik/fogy, ez a projektje, azt én nem tartom röhejesnek, ha ismerőseinek szelfikkel is beszámol, és kapjon csak sok lájkot. Olyan nehéz ez az út. És van még a reklámcélú önfotózás, azoké, akiknek a munkájukkal függ össze a gymkinézet. Ők mindig beszámolnak, hogy ma is edzettek, és tilápiát esznek épp. Ez az imidzs. Szükségszerűnek tartom, ha nem is kedvelem különösebben.
A fotóknak az is a szerepük, hogy mi, testképzavarosok egy kicsit megnyugodjunk néha, és dokumentáljuk a progresst. A testképzavar kemény dolog ám, és nemigen úszható meg.
Vedd vissza a futócipőt. Testképzavarosnak lenni és a tükör előtt vívódni sokkal jobb ám, mint nehéznek, kifulladónak, kedvetlennek, negyvennégyesnek, soha tükörbe nem nézőnek, fotókról lemaradónak. A radikális testi változást nehéz mentálisan követni, sok olyan év után, amikor a testünket másra használtuk és ártottunk neki, és másféle kép rögzült bennünk róla.
Edző, versenyző, motivátor nem ússza meg a szelfit, ellenben használhatja okosan. És nem lesz röhejes az, akinek ízlésesek és eredetiek a képei és komoly a fizikuma, aki nem mellbimbóláttató és motivációs felirattal ellátott atlétában fotózkodik falubikája kitvertemmeg-kitkúrtamle arccal. A nárcizmus egyébként viszonylag ártalmatlan jellemhiba, és nem csak tévedésen alapulhat, vagyis nem zárja ki eleve a kiválóságot, az igaz nárcizmusnak az a lényege, hogy az illető kedveli és figyeli a saját tényleges kiválóságát.** Megvetjük és ki is rekesztjük sorainkból a nem igazi nárcisztikusokat. Ez idézet volt.
De hát hogy is ne örülne a kiválóságának? (Egyik nagy író, kivételes sportoló, fenegyerek zenész se könnyedén és mellesleg kiváló ám, mint az őzek. Csak hát elő kell adni a szerénységet.) Másképp mondva: én csodálom ezeket az embereket a teljesítményükért, az ízlésem akkor rándul csak, ha a szelfi látszatot kelt, hevesen fel van javítva, másokat utánoz, téves önképre vall. Mindannyian látjuk a valóságot, hogy nem olyan a forma. (De néha eltűnődöm: lehet, hogy csak fotogén?)
Nekem meg az önfotóim a szarok, nincsen ehhez türelmem. Mondta is valaki a sportos képzésen: élőben sokkal jobban nézel ki, mire gyorsan felhívtam a figyelmét, hogy léteznek belső értékek is.
az ott az áthaladó (és gyógyult) kutya farka. na, hagyjuk, úgyis annyi dolgom van
Én poénos képekkel, színekkel ellensúlyozom a puszta önmutogatást, remélem, így nem olyan ciki, de persze ugyanaz. De ne tagadjátok: ízléses húsvéti kosárkákról, nyaraláshelyszínekről, bulis pillanatokról, fürdőszobafelújításról és családi idillről sem másért tesszük ki a fotókat. Annyi faszságot csinálunk különben is.
Én soha, soha nem mertem megmutatni a lábam. A lakásunkban nincs nagytükör. És mivel nem tudtam eldönteni, az otthonka-léten túl is merészkedhetek-e lábláttató öltözékben, képen néztem meg, és aztán merészkedtem. (Jaj, mennyit szorongunk ilyeneken, hát el kéne menni egészségesen kapálni.)
Egy-két rossz szénhidrátú nap, kettő plusz kiló, vagy egy másik színű harisnya, és már nem vállalható. Rohadék a bőr alatti zsír. Asszem. De ez se biztos.
Írta egy sporttárs itt, hogy mekkora élmény volt megvenni sok év után az M-es bugyit. Nekem meg hihetetlen érzés a neonsárga gatyóban futni (egy magazinhoz adták, olyan is), lenézni a léptemre, és látni, hogy olyan a combom, mint sosem, a fényes bőrt és külön az izmokat. Nem ezzel születtem, elvégre. Én úgy képzeltem régebben, azok, akik megmutathatják a lábukat, éteri lények, fölöttem állnak, és nincs átjárás. Nincs is. Nem lett olyan, mégis felveszem a gatyót, elröppent a szégyen, és nettó a test.
Kapaszkodunk is, hogy azért mi még mindig, meghazudtolva korunkat satöbbi. Ez van. Mi lenne? Én nem hiszem, hogy ez morális kérdés.
* Ez tipikus. Mindenki állatbaráságban, cica-kutya témában nyomul, ha nem edz vagy bulizik az idővonalán. A szülőszobák meg üresek.
** Megvan a nárcizmusról szóló poszt, régóta. Négyezer-kettőszáztíz szó. Jól sikerült, de félek kirakni, mert provokatív. Belerakjuk a könyvbe.
csak az olvassa. én szóltam 
Szerintem ennél egyszerűbb a dolog: aki tetszik magának, szelfizik, aki nem, az nem.
KedvelésKedvelés
Tetszem magamnak, nem szelfizek, értelmiségi vagyok. 😀
Tényleg kérdés, a majomkodás (nem csak szelfi lehet, hanem csevegés, seftelés, pofavizit is) rontja-e mindenképp az edzésteljesítményt.
KedvelésKedvelés
szerintem tényleg rontja. ami természetesen nem jelenti azt, hogy ítélkeznék bárkiről, tökre nem érdekel más edzésteljesítménye (már úgy értem, ha beszélgetünk róla, akkor érdekel, de aki mellettem gyúr a teremben, azé). egyébként bármilyen tevékenységben való bennelevést ront a félkézzel facebookozás, én nagyban próbálok leszokni róla, szóval igazán nem felülről mondom. de terembe sose viszek be telefont, mert pont az a varázsa, hogy jelen lenni, a folyamatban lévő üggyel foglalkozni szerintem akkor lehet, ha közben nem kívülről nézed. a többi majomkodás is rontja a flow-t, szerintem. ha elkezdek beszélgetni a teremben, edzés közben, az tök jó tud lenni, de sosem lesz olyan elmélyült az edzésem, mint akkor, amikor csak érzékeljük a többiekkel egymás jelenlétét, és mindenki belemélyed a maga ügyébe.
tegnapelőtt volt egy fazon a gildában, nagyon kellett röhögnöm rajta, ahogy pakolta fel a lábtolóra még és még a húsz kilókat, mindegyiknél körbenézett, hogy nézik-e, hogy már kétszáznyolcvannál tart (nyert ,mert onnan tudom, hogy annyi, hogy persze néztem 🙂 ), aztán lenyomott vele pár ismétlést teljesen szabálytalanul. aztán legalább öt percig a tükörben ugráltatta a bicepszét, és nézett körül, aztán leült a combhajlító gépre, és nyomkodtaa telefont. aztán ugyanezt a kört megtette háromszor még. aztán a comfeszítő géppel is, csak akkor már rendkívül mesterkélt hangokat adott. mint jelenet, igen vicces volt. szerintem ez nem ítélet, minek is lenne az, semmi közöm a fószerhez, és ha az öcsém lenne, akkor is úgy edzene, ahogy akar.
KedvelésKedvelik 1 személy
Na, gondolatkísérletképp fosszuk meg őket a telefonjuktól, és figyeljük meg, elkezdenek-e komolyan edzeni, vagy elmennek sörözni.
Engem is szétvisz, ha mást csinálok, üzeneteket figyelek, telefont várok, jön valaki a proteinjéért. Csak ha négy óra az edzés, akkor elkerülhetetlen, hogy más is legyen. A vízért/BCAA-ért lemenés/következő edzés megbeszélése/törülközőmegkeresés is szétvisz. A poénkodás is, a sztorimesélés, de azt nem adom semmiért. Asszem, tudok shiftelni. Némán lábtolok, aztán másfél perc poén. Mi nők amúgy is multitaskingban vagyunk. Ja, és nem lehetünk túl izmosak se.
Azért ha figura bármilyen módon elbírt 280-at, olyan nagyon nem áll rosszul. Meg lehet easy dayje, meg sérült, unhatja, meg nem tudom. Nincs rossz edzés, vagy mi, ez is mém, csak az, amit nem csináltál meg egyáltalán.
Az is jó, hogy a másokat figyelő izom erősödik. 🙂
KedvelésKedvelés
jaj, én nem állítom, hogy a fazon nem volt erős, csak azt, hogy vicces. szoktam körülnézni, persze, hogy fejlett a másokat figyelő izmom 🙂 de egyáltalán nem rosszindulattal figyelek, és egyáltalán nem mindig, általában azt látom meg, aki durva valamilyen szempontból 🙂
de igen, én azért utálom például, hogy a gildában nincs lent csap, mert már az is szétvisz, ha fel kell menni az öltözőbe újratölteni az üvegemet. de persze, más műfaj a négyórás edzés, a teremlakóság, mint a másfél óra alatt lezavarom, zuhany nélkül kocsba/biciklire, és húzás haza fürdeni. engem mondjuk nem is érint érzelmileg a gilda, nem vagyok ott annyit, csak ha nem tudok hot ironra menni, és igazából még a hot ironos hely is olyan, hogy bemegyek-kijövök, tíz perc duma az öltözőben, aztán húzás. szóval az úgy más, másfél óra alatt nem szükségszerű, hogy foglalkozz mással is, négy óra alatt meg azért sokkal inkább része leszel a közösségnek, lesz más dolgod is, megismersz törzsarcokat, meg ilyesmi. az is tök jó műfaj, meg jobb sztorik lesznek belőle 🙂 érdekes ez nekem nem is igen van semmilyen sztorim, pedig nagyon része az edzés (főleg a hot iron és az edző) az életemnek, de valahogy nem kötődöm helyhez.
KedvelésKedvelés
Van az a szint, akinek mindegy, hogy edz, mert jó a forma. Engem se vitatnak már, pedig lehetne célszerűbben. Szerintem én szarul csinálok egy csomó gyakorlatot, pont azért lett Ed, hogy tanítson meg rendesen guggolni, felhúzni, húzódzkodni, vállból nyomni. És lőn.
Te nem ásványvizet iszol, jézusom! :DDDDD
Igen, én a Flexben lakom, az a társaság is, ott vannak találkozók, munka, ebéd. És sok a törzsarc. Nem vagyok amúgy népszerű, de aki szeret, az nagyon. Mert bekenjük a Miki könyökét. Nem tudok nem kapcsolódni, és egy-egy embert nagyon szeretek, megszerettem, és kölcsönös.
KedvelésKedvelés
jézusom, milyen környezetkímélő vagyok, látod! 🙂 néha hetekig is használok egy üveget, csak aztán általában a macska elfocizza a kupakját. de ezek valahogy így teremnek itthon, meg a munkahelyen főleg. 🙂
KedvelésKedvelés
Én is az öltözőben töltöm a félliterest. (A másfeles nem fér a csap alá.) Fura, mert én is folyton figyelek körbe, de én azért, hogy ne álljon ott, ne nézzen arra senki. Gépen nem, de kézisúlyoknál nagyon. Aztán van, hogy odajön valaki mégis, tanácsot ad, mondjuk. Ja, és van egy teremlakó, nem alkalmazott hanem vendég, gépet szerel, lekáderezi az újakat és megállás nélkül dumál valakihez.
KedvelésKedvelés
Vagy, aki szeretne tetszeni magának, de valújában nem, és reméli, hogy majd kap dicséretet, és aki tényleg tetszik magának, az nem szelfizik, mert minek, anélkül is tudja. Vagy mindkettő. Vagy egyik sem.
KedvelésKedvelés
Igen, sok okból lehet szelfizni, és van testképzavaros, téves öntetszés, van amatőröknek tetszés, ami a versenyzők szemében kevés, vagy profi forma, ami csodálatot vált ki a hasonlóakból, de nem tetszik a hobbisportolóknak, mert túl izmos, van tesztoszterontól tönkrement női arccal egyébként parádés fizikum, van felhabosított létszatkeltés, ahol a fénykép megcsináltsága a szép, van ruganyos, fürge izomzat, amely képes futni, ugrani, szaltózni is, és van sikeres fogyástörténet.
Minden megalkotott kép láttat és torzít. Ha lerakom a karom, nem is feltűnő a bicepszem. Ha rámegyünk nagyobb felbontással, látszik az anyajegy és a stria. A terem egyik legszebb testének leszakadt a lába, és látszik.
És én még mindig nem tudom, ki vagyok testként, de mivel elsősorban blogger vagyok, rakok ki képeket és írok cikkeket és posztokat.
(Ez meg valami gyönyörű… szerintem.)
KedvelésKedvelés
Igen, a szelfi sem egyszerű. Semmi sem az, csak a 2×2.
KedvelésKedvelés
ezek a testek tenyleg sok munkaval jottek letre, ezt ertekelem.
kivulallokent kerdezem, ilyen versenyeken a testmagassag szamit? mondjuk ket ugyanannyira jo jelolt kozul a magasabb az nagyobb esellyel lesz nyertes?
KedvelésKedvelés
Van abszolút/open és magassághatáros kiírás is. A kidolgozott izomzat, az anatómiai részletek, az arányosság és a nőknél a nőiesség számít (bármit is jelentsen ez), meg az egésznek a prezentálása, magabiztos, harmonikus mozgással.
Itt írtam a női testépítésről még:
http://shop.builder.hu/amazonok-a3738
KedvelésKedvelés
kosz, nezem.
KedvelésKedvelés
Két dologra kell ügyelni: a lényegre meg a látszatra, szokta mondogatni anyukám.
Vicces lett a poszt.
KedvelésKedvelik 1 személy
Köszi, igyekeztem!
KedvelésKedvelés
elkezdek edzeni…komolyan.
KedvelésKedvelés
Ez a legjobb fajta hatás, amit bejegyzés elérhet, tökre örülök. Szeretek a flexről írni, a vicces, emberi, közösségi részéről.
Engem mindig úgy néznek, hogy biztos megszállott vagyok, beleszakadok, mánia lett. De ha az állóképesség egy kicsit javul, akkor heti két-három, közepes edzéstől is szépen lehet fejlődni, normális kajálás mellett, és nem téma kocogni egy szolid tizenöt kilométert. És tényleg poén, ami edzésen lenni tud.
Most, hogy fordítok, kávén és vajon élek, nem is edzek, nem valami egészséges.
KedvelésKedvelés
Vajon?
KedvelésKedvelés
Kávé, bele vaj, igen. Vagy vaj magában. Ketogén vagyok. Így működöm jól. Ma ettem egy csirkecombot és a zsírjában pirított fél fej fokhagymát.
KedvelésKedvelés
Mongóliában talán még a teát is megszeretnéd 😀 Itt jakvajjal isszák.
KedvelésKedvelik 1 személy
Te ott vagy most, oder was?
KedvelésKedvelés
Dehogy, csak gyorsan gépeltem, és nem vettem észre. Szóval OTT isszák jakvajjal.
KedvelésKedvelés
Nekem nagy megdöbbenés volt a bulletproof kávéd, szentül hittem, hogy aki zsírt eszik magában, az gyomorgörcsben, iszonyú kínok közt, rögtön elpusztul, most meg a gyerekem reggeli kakaójába keverek mindent, amit találok. És hagyom, hogy megegye magában a tonhalkonzervet, tojást, és lám, semmi baja. Nem akarom elvinni a témát, csak le kellett írjam.
KedvelésKedvelés
Örülök! Érdekes a bulletproof, mert vagy a ketogén netről jön, vagy rájön az ember maga, hogy hohó, a tejszín ugyan elfogyott, rákapott a család, de van vaj, és az ugyanaz, laktóz és víz nélkül!
És újabban tojássárgájával és sok vaníliával, tejszínnel tolom — valóságos krém. A tojássárgája kitűnő emulgeálószer, vagyis zsírosat vegyít vízzel.
KedvelésKedvelés
És még: tojás, olívaolaj, ghee, protein, pár salátalevél, de tényleg minimum. Fat fast, egg fast. Ha mást ennék, nem tudnék így dolgozni.
KedvelésKedvelés
itt kerdezek, mert fent nem lehet: “A tojássárgája kitűnő emulgeálószer, vagyis zsírosat vegyít vízzel.”
ez most akkor is mukodik ha megfozom a tojast? vagy nyersnek kell lennie?
KedvelésKedvelés
Mindent krémessé, sűrűvé tesz, de szerintem csak nyersen emulgeál.
KedvelésKedvelés
+ még este tejföl, sült szalonna, paradicsom, húúúúú
KedvelésKedvelés
“Mindent krémessé, sűrűvé tesz, de szerintem csak nyersen emulgeál.”
koszi, eddig is szerettem a tatarbifsteak-et, ezutan meginkabb 🙂 akkor
KedvelésKedvelés
Olvasom, szerte cikáznak a gondolataim. Aztán restellem leírni őket, jól megfogalmazni is nehéz. Mindig a múltból nézem a jelent, ez afféle szakmai (tört-levéltáros végzettség), meg családi ártalom (nagyapám 1855-ben született…), meg persze életkor is teszi, így nézek feminizmusra pl. – De jó néha fölszisszenni, hogy jé, tényleg, kitágult szívbillentyűvel és tüdővel is van, lehet picike, jó változás a testben, ez által és viszonosan a tudatban! Látom a hashájat, mégis jó, jobb már félig öltözötten ide-oda forgolódni nagytükör előtt meg ha mások látnak, az se baj… Szóval van itt a cikkben sok reagálni való, magamban emésztem őket.
KedvelésKedvelik 1 személy
Te egy külön büszkesége vagy a blognak. És igen, lehetséges, mindig lehet jobban lenni.
KedvelésKedvelés
Köszönöm. Ez ettől a blogtól van, ez volt a lökés! Kb. olyan felszabadulás-féle volt, mint régen, mikor rádöbbentem, hogy nem kell vallásosnak lenni. Nagyon szép lett a világ, aznap délelőtt, mindenesetre.
KedvelésKedvelés
Én a coming outot is introvertáltan tolom. Edzek, de itthon, van fotóm a hasamról, de zárt blogon, viszont arra gondosan ügyelek, hogy munkába, társaságba ujjatlan és/vagy a bicepszemre feszülő felsőben menjek. És nem tagadom, jó érzés, amikor megkérdezik, hogy “Te izmosodtál, nem?”
Egyébként én csípem a selfie-jeidet a színekkel meg a kutya farkával. Mert a szép izomzatot érdemes megmutatni.
KedvelésKedvelés
Szándékaim szerint ezek dekonstrukciók, a műfaj paródiái. Direkt bénák, vállaltan kupisak, mert feszengeni meg fotózást szervezni nem szeretek, az nagyon más és másért is van, mint beleáradni duzzadó izommal, szélsebes erekkel a tavaszba, ujjatlanban, ahogy írod. És emellett én vagyok ugye a hivatásszerű önmegmutató blogger, kell a tartalom, a szín, az érdekesség, és már eszerint is élek. És kell az infó, sok hiánytéma van. Megtapasztaltam, hogy a szó is erősen hat, néha rejtett módon, csendesen, de tartósan. De a kép, az üt. És azonnal.
Volt idő, amikor nem akartam képeken jelen lenni, csak írni. Régi képeket használtam, és tárgyfotókat, nem néztem és nem fotóztam magam. Nem szerettem, hogy figyelgettek, akik innen elmentek vagy már nem szerettek, és nem akartam mutogatni a szerelmemnek sem, hogy látod, jól vagyok nélküled, így nézek ki.
Meg hát nem tudtam én se, ez csak múló hóbort, megunom-e, visszahízom-e, akkor ciki lett volna lelkesedni az izmaimmal. Azt se tudtam, és azt még mindig nem, hogy normális életvitel mellett tartható-e a forma, mert öngyötörni nem akarok, nem egészségesek, és nagy szenvedéssel és tudati beszűküléssel járnak azok a módszerek, amelytől annyira jól mutatnak a fitnesznépek a színpadon és a fotókon. Aztán most már másfél év edzőterem, egy év ketogén, szerintem maradok ebben. És folyton ezeket a szuperszálkás testeket látom, meg szerek szomorú nyomait. Én amatőr vagyok, és ez csak hobbi. Ha elég, de nem túl sok a protein, és edzek rendesen, akkor azt hiszem, megmarad a forma, ebben a hétköznapibb változatban, a ketogén is, és lehet izmot építeni. Ha meg nagyon tuti megjelenést akarok, nem áll semmiből ledobni két kilót. Vagy hatot, ha épp. De a szélsőséges zsírtalanság nyomasztó és káros üzenet lenne.
Na, és aztán elkezdtem kirakni képeket. Aztán már sokat tettem ki, enyhült a szorítás, a rejtőzködés vágya, kijött az énem a fedőrétegek alól mindenféle értelemben: lefogytam, nem féltem, megtanultam az ellenszélben is vállalni magam. Közben persze érzékeltem, mit szokás erről gondolni, és hogy nem örülnek velem az ismerősök sem, démonizálják a sportot és az életmódomat. És akkor arra felszabadító volt azt mondani: átlagos, óvatos módokon átlagos, óvatos eredményt lehet elérni, az nem való annak, aki szikrázni képes. Nem hinni annak, aki azt mondja, ez a jó neki? Örömöket elvitatni, bűntudatot kelteni, hol pénzzel, hol eszmével, hol anyasággal szorítani vissza belém az életerőt? Jó volt leleplezni, miért helyezik rendszerbe ezt az egészet, miért jönnek a szociológiai felosztással, zsákfalvakkal, krumplievő hóvégi hétgyerekes anyákkal, “sajnos, nekem erre nincs időm” szöveggel azok, akik igazán megtehetnék, hogy a meddő netezés és nagy leleplezések helyett javítsanak a sorsukon. Mi áll amögött, hogy a sikeresebb, hatékonyabb stratégiát követőket privilegizáltnak és kápónak nevezik. Miért tagadják az evés, a biokémia szerepét, miért gondolják ártalmatlannak a cukor- és lisztdömpinget, és puszta örömnek az édességet.
Vagy ha nagyon az arcomba tolták az előítéletet meg a viszonyítgatást, akkor meg volt a who gives a fuck érzés. Hát akarok én úgy élni és úgy kinézni, olyanokon pörögni, mint ti?
A képkirakás dramaturgiai hatásnak bizonyult utólag, mert nagy volt a kontraszt. És akkor sokan kezdtek el keményen sportolni meg diétázni.
KedvelésKedvelés
Az mindenképpen jó, hogy kirakod, mert tényleg inspiráló, nem csak magadnak. És ki kell menni, színesben, feszülősben, bennünk van a tavasz! Nekem a saját fotók arra is jók, hogy figyeljem magam, és “tartósítsam” a változást. A kifogyott nadrágokat és melltartókat pedig elajándékozom, hogy még véletlenül se legyen hova visszafordulni. Ha újat veszek (többnyire a tiniosztályon), az pedig ajándék, hogy jé, ez én vagyok. Ha sporteszközt vagy fehérjét veszek, az is ajándék. Ha mozgok, az is. Magamnak termelem meg az örömet.
KedvelésKedvelés
Pardon, örömöt.
KedvelésKedvelés
Ez most baromi érdekes pont. Mindkettő helyes.
Aki a nevemben hamisította a bejelentést, az még februárban hergelésképpen írt Gumiszobának egy levelet az én címemről (a részletes fejlécben szerintem látszik, hogy nem én írtam), és Gumi válaszolt is– nekem.
Az volt benne, mármint a hamisítottban: “te írtad tele a facebookomat ezekkel a kommentekkel? Nagyobb örömöd sose legyen ebben az életben.” Így készítette elő a mostani felnyomást, alapozta meg, hogy elhiggyék, én voltam, és aztán utáljon az egész közösség, akik amúgy is bármi rosszat el tudnak képzelni rólam régóta, és kicsit sem zavarja őket az utánérzés és a hangoskodó póz, de néha látszik azért, hogy bűntudatuk van.
Az egymondatos, kissé indulatos válaszra felhívtam Főgumi figyelmét, hogy én semmilyen okból nem írok neki, lehetőleg nem is válaszolok, de egyben biztos lehet: én az illabiális toldalékolást követem, tehát örömem, mindig, így nevelt a magyar szakom, meg ikes ragozásra, és ez hunyt szemmel is felismerhető.
KedvelésKedvelés
De vegyesen lelem itt a toldalékhasználatomat, csak újabban van e-s. Mindenesetre ekkora közhelyet nem írnék le, hogy “ennél nagyobb örömöd ne legyen”, meg nincsenek a szívemben ilyen rosszkívánságok se.
KedvelésKedvelés
Annyira örülök. Olyan sok jó változás lett.
Én nagy vagyok és sok kiló, most épp 70-71, de én is gyerekosztályon vásárolok, és Lőrinc kinőtt pólóit hordom.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nagyon kiváncsi vagyok pedig a nárcizmus posztra, milyen az, amit félsz kirakni, mert provokativ 🙂 De mindegy, a könyvet úgyis megveszem. (Mennyi ideig is kell még várni rá?)
KedvelésKedvelés
április 23. 🙂 remélem, nagyon gyúrom
KedvelésKedvelés
Az már csak pár hét! 🙂 Mi lesz a cime? Csakazolvassa? Bocs, ha irtad már.
KedvelésKedvelés
Nem írtam még, nincs itt az ideje.
KedvelésKedvelés
Meg nem is én csinálom a kampányt, hanem a kiadó és a terjesztő.
KedvelésKedvelés
Ja, és most van 3 éve, hogy olvasom a blogot, szinte naponta és továbbra is kurvajó, motiváló, okositó, felháborító, fájdalmas. Remélem, még sokáig. Nagyon köszönöm.
Ha la´tok illy logót, tényleg a blog jut eszembe!
KedvelésKedvelés
illy nekem is = csakazolvassa!!! 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Majd igyunk együtt is!
KedvelésKedvelés
Köszöntelek e nagy napon!
Ez volt a cél. Én az illytől soha egy fillért nem kaptam, a kapszula drága, a kedvenc csészét eltörtem, újat vettem (az nem sorszámozott), azt is eltörtem, megragasztottam; a ma három éves gépből folyik a víz, vagyis nem nagy nyomású és nem zárt rendszerű többé, nyugdíjazom, mondjuk ezeregy jó baráti kávézást szolgált ki. De az illy, az Sidneyben is, New Yorkban is én vagyok. :DDDDD
KedvelésKedvelés
Szelfiztem, felraktam, lájkolták, minden jó. A célt nem szabad szem elől téveszteni 😀
KedvelésKedvelés
Örülök, és nézem, mert mindig érdekel, épp milyen!
KedvelésKedvelés
A nárcizmusról szóló bejegyzést én is nagyon szeretném! Annyira kevés igazán jó cikk van a témában, ami nem csak általánosságokat fogalmaz meg. Szóval nagyon várom!:)
KedvelésKedvelés
Szia, ez nem szakcikk, hanem irodalom és irónia, játék a nárcizmusssal (lehet játszani pl. a paranoiával, de azért mondjuk elvisz a fekete autó, vagy a paradoxonnal, de az a játék nem is játék). Nem a hogyan kezeld nárcisztikus partneredet útmutató. Én nem is szeretem a nárcizmusra fogni, tehát egyéni jellemzőkre visszavezetni azt, ami a rendszerből fakad, eőforrás kérdése, meg hogy kinek mit enged meg a közeg.
KedvelésKedvelés
Nem szakcikkre vagy kezelési útmutatóra gondoltam én sem, pontatlanul fogalmaztam. Ismerem, szeretem az írásaidat, ennek fényében mondom, hogy várom. 🙂
KedvelésKedvelés
Nem is, csak tisztázom, mert azért ez elsősorban pszichotéma, érthető, ha ezt várják. Egy olyanra reagálok is.
KedvelésKedvelés
Jó az a tükrös kép: szép, dombos a puncid 😉
Csók!
KedvelésKedvelés
Köszönöm! Ott esszenciális zsír van, az nem megy le.
Nem bánod, ha én viszont a kezemben levő ásóval köszöntelek? Egy kicsit sáros.
KedvelésKedvelés
“Én nem hiszem, hogy ez morális kérdés.”
Ennyi, a külsőnkért edzünk, fárasztó már ez az állandó pampogás a szelfin, ez az új “ezek a mai fiatalok” duma, ugyanez a kategória még az “én csakis az egészségemért edzek”. Igenis fontos a külső, amikor ezt tagadni próbáljuk, az mindig nevetséges.
KedvelésKedvelik 1 személy
Pontosan. És az, hogy engem érdekel a kinézet és a testem sugárzóan jó állapota, az nem jelent testszégyenítést. Felelősséggel rendelkező, ismert bloggerként sem.
Jellemző, hogy nyomasztónak érzik. Miközben ők kötnek bele más sportolásába, étrendjébe, gúnyolódnak a konditermen, és nem hagynak békében nem-csak-feminista bloggernek lenni. Nagyon érdekes, ki mit lát bele, mivé magyarázza ezt az egészet, milyen előzetes dolgok vannak a fejükben, hogyan torzítanak.
És a kinézet sem csak pucsítás, párducminta meg ajakfeltöltés, a sport világában biztosan nem. De aki idősebb vagy kopott fényű, ilyenné démonizálja.
(Ugyanez: nem ártás az, hogy nem viszem a hátamon más szarát, nem vállalok felelősséget mások életéért — állati jellemző, hogy dühödten rámnyomják ezt az elvárást, és követelőznek meg vitatnak azok, akik nem hiszik el, amit írok, semmi kölcsönösség nincs, ja, és nem is érdeklem őket, a blogom meg elbukott.)
KedvelésKedvelés
Én egészen komolyan gondoltam, hogy az egészségemért (és csak azért) változtatok kaján, megyek edzeni. Menet közben jött meg az étvágy, most, hogy már nem tűnik elérhetetlennek egy normális kinézet, elkezdett érdekelni az is 🙂 Vagy csak ismét távolabbra toltam a célt… De nem bánom, mert így mindig van, ami motivál.
KedvelésKedvelés
annyira nem szeretem ha fotoznak, hogy semmikep sem teteznem szelfizesel es nem azert mert nem tetszem magamnak, amugy nem, persze.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: és még szeressem is | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: testőrületek | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: a szerénység parancsa | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: a legjobb posztok: októbertől április végéig | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: irigységet kelteni | csak az olvassa. én szóltam.
Visszajelzés: antiédzsing | csak az olvassa. én szóltam