nincs rendben a tested 2.

Hárommal ezelőtt arról írtam, hogy szándékosan ugraszt a média, és cinikusan (érdekből) a felháborodásodra számít.

Nagyon okos szinten is lehet leegyszerűsíteni és ugrasztani: nemrég megtudtam, hogy a protein, amit én mondjuk táplálkozásom 30 százalékában fogyasztok, és ez tudható rólam, “nőellenes, manipulatív, testszégyenítő termék”.

Ez nem úgy van, hogy valahol olvastam, hanem egy levlistán volt igen célzatosan az orrom alá tolva.

Továbbá poénkodtam itt a blogon a beach body és bikini body kifejezésekkel (értsd: a has, amit nem szégyellnék a strandon), arra is beszólt valaki.

A nő, aki nyilvánvalóan nem tudja, mire használatos a protein, bírál egy jelenséget (erről van szó egyébként, nagyon helyes közösségi reakció, csak ne mosnák egybe a proteinemmel). Amikor ilyen szavakat használ, hogy nőellenes, manipulatív, testszégyenítő, akkor összekeveri az “ilyen testednek kell lenni, hogy kimehess a strandra” üzenetet a termékkel.

Amely az, ami: élelmiszer, azon belül protein, meg zsírégető táplálékkiegészítő, és mivel kapitalista világ terméke, van neki marketingje, meg abban üzenet, és igen, rá akarják venni a fogyasztót, hogy megvegye, mégpedig olyan üzenettel, ami valószínűleg érzékenyen érinti. Mily meglepő. Sose láttunk még ilyen becstelenséget.

Valahol más szinten, de a szuverén, plakátot átíró, petíciózó britek is ugranak. A feministák. A széptest-kultusz idegesítő, de amikor tiltakoznak ellene, és amikor nem akarják, hogy nekik megmondják, hogyan kell kinézni, akkor elfelejtik, hogy egy olyan társadalomban élnek, amely ilyen testeket csak plakátokon és újságokban lát. Egy súlyosan túltáplált, ugyanakkor minőségileg éhező, durván elhízott, motorizált, tunyán internetező, ülőmunkát végző társadalomban, amelynek tagjai nem használják a testüket, nincsen izomzatuk, fáj a hátuk és a térdük, és aki nem cukorbeteg még, azt középtávon fenyegeti a szívroham, érelmeszesedés, stroke, csontritkulás. Amelyben tizedel a rák. És ahol szenvedünk a tükör előtt, és egyre kevésbé találunk olyan férfit, aki a testünket kívánatosnak tartja. Akkor rámondjuk szexre és férfira, hogy nem kell.

Aztán, ott van még az is, hogy a nők, akik nemet mondanak a testszégyenítő nyomasztásra, de eközben mélyen frusztráltak, megragadják a lehetőséget, hogy a rossz érzéseiket, szégyeneiket alkalmas üzenetekkel ellensúlyozzák. Például, dühös dolgokat írnak modellek kinézetéről, viselkedéséről, vissza-testszégyenítik és dehumanizálják a jó testűeket, jelszavakat, feliratokat fabrikálnak ellenük, és hevesen bólogatnak, amikor valaki öntudatosan kövér vagy szőrös. Ha a nyomás ellen tiltakoznak, akkor aztán meg van oldva a problémájuk, és biztosan nagyon boldogok lesznek.

Összecsúsznak itt a dolgok, mert a nyomasztás ugyan, hogy például legyen lapos a hasad, káros és igazságtalan, viszont a testük nincs rendben, tényleg nincs — ezt onnan tudjuk, hogy nem örömforrás, hasleszorítós bugyiba rejtik, és egyre több bajuk van vele. Például, az edzetlen hasizom szétcsúszik, sérve lesz szülés után.

Az “ideális” alak és a túlsúly (és pláne: az edzettség és a gyenge izomzat) nem szabad, egyenrangú választás. Nem kétféle érték: a jelentős túlsúly ugyanis nem valószínűleg, hanem biztosan megbetegít, és addig is durván rontja az életminőséget. Ezért nem kéne készen szállítani az önigazolást, ezért veszélyes játék ez, ha jól is esik.

Ellentétben azzal, ha valakinek például nem hosszú a lába, ha keskeny a válla, széles a medencéje — ez meg végképp nem választás, viszont valóban pusztán esztétikai kérdés.

A Protein Worldöt (nem keverendő a The Protein Works-szel, amely az én fehérjeforrásom, és amelynek nem találkoztam ciki hirdetésével) persze nem érdekli, hogy te miben halsz meg, vagy mennyire leszel ötvenhét évesen mozgékony és erős, nem érdekli a morális szempont, és nem érdekli sem a sovány, sem a kövér test. A Protein World egy működésmód, nem egy csúnya bácsi. Bírálható működésmód, de nem a Gonosz. Mindazt, amit fel lehet használni, felhasználja. Ha soványnő-őrület van, akkor azt. Ha közeleg a strandszezon, akkor azt. Ha a nők holnaptól 75 kilósak akarnak lenni mind, akkor meg azt, és nyilván kitalál hozzá terméket, meg ahhoz egy másik üzenetet. A működésmód maga rászorítható és rá is szorítandó, hogy etikus és ne káros üzenetekkel sütögesse a maga pecsenyéjét. De az biztos, hogy valamit sütögetni fog.

Az Éden Hotel készítőit sem érdekli a morál, és nem érdekli, hogy gyűlöletesek. A negatív reklám is reklám. Egyedül a durva pénzbírságnak lesz visszatartó ereje.

Viszont mi, internetezők, akik reagálunk a soványságfétisre és az abszurd példaképekre, miért vagyunk ennyire cikik?

Miért rekesztjük ki például a komolyan vehető nők köréből azt, akinek fontos a kinézete, akár az, hogy ő szexi?

Ez nem érvényes választás? Ez tényleg ellenünk van? Miért?

Mert ez káros a nőknek. Ez a Rend. Ezek a nők hasznélvezők. Mondják. (És biztos a férjünket akarják.)

Erre én először is azt mondom, hogy te a Rend, a privilegizált, a haszonélvező szavakat itt olvastad, és úgy torzítottad önigazolássá, ráadásul újabban ellenem használod, és ez szánalmas.

Másodszor is azt mondom, hogy ti bosszúból bántjátok vissza a sokat sportoló, kidolgozott izmú, feszes vagy csak vékony nőket, akiket az élet mézét nyalogató, henye, gondtalan és titeket lenéző népségnek képzeltek, mert tudjátok, hogy ők nem (nagyon nem, tényleg nem) akarnak olyan testet, mint amilyen nektek van (vagy lett). és szerintem a lelketek mélyén ti sem akartok olyat.

Én nem azt mondom (pedig egyszerű volna, és van is benne igazság), hogy én nem AZÉRT gyúrok, kenek, amiért a fitneszmodellek, tehát az én gyúrásom helyes, miközben a modellek szörnyűek, mert őket csak a külsőség érdekli. Ez megint leegyszerűsítés volna: egyrészt nem tudhatom, a modellek miért gyúrnak, mi ennek az oka, helye az ő életükben, és azt sem tudom, az élsportolók miért élsportolnak, nem dolgom ezt tudni helyettük, másrészt meg az én testmacerálásom, örömteli sportolásom sem mentes a hiúságól, a jónőségtől, magamutogatástól — eléggé álságos volna ezt letagadni. Mindenki örül, ha elért valamit, ha jól néz ki.

Egy biztos: nem csinálok olyasmit, amit egészségtelen, kockázatos, és utánaolvasok keményen mindennek. Divatot nem diktálok, magamról írok, és akinek hasonló testrendberakási szándékai vannak, azzal tudok tapasztalatcserélni (és meglepődtem, hogy sokan vannak), mindezt külön rovatban. Nem szeretnék senkiben olyan elégedetlenséget gerjeszteni, amely korábban nem létezett, állítom viszont, hogy sok hasonló helyzetű nő egyre kevésbé szeret rajta lenni a csoportképeken, kétévente nagyobb méretű ruhát vásárol, és nincs igazán jól a testében. Ez az életmódunkból következik: ülőmunka, táplálékbőség, teljes munkaidő, stressz, satöbbi. És nem jó nekünk.

Nekem, egyedi lénynek, ennyi és ilyen jellegű testtel foglalkozás a jóleső, ez az ízléses, ez következik személyiségemből, testi adottságaimból, sorsom jelenlegi szakaszából és az értékrendemből. Meg aztán ha valami sikerélményt jelent, azt az ember nem hagyja abba. Olvassa, akit érdekel, akit épít. Van, aki megpróbálja, és kiderül, neki nem ez az útja (nem a ketogén, nem a nagy súly, hanem mondjuk a vegaság vagy a tánc). Az enyém ilyen, másnak meg más a sorsa, értékrendje, aktuális életszakasza. Igen, Sarka Katára is gondolok. Ki vagyok én, hogy megmondjam, mi volna a helyes, vagy előírjak bármit? És kik a facebookon hangoskodók, hogy megmondják, mi a helyes, elégséges, üdvös másoknak?

Nem bírom, amikor a “feministák” maguk elé tolják a jelszót, a nők érdekét, és eszerint fogalmazzák meg az üzeneteiket, miközben ordít róluk, hogy simán utálják a szexi és testükkel sokat foglalkozó, szépségükkel élő nőket, vagy azokat, akik képesek voltak lefogyni, és nem látnak át ezen, a saját működésükön. Önleleplező szövegek tucatjai mutatják ezt.

Ez a pengeszáj, megint. A másikat nem érteni, nem látni emberként, a maga komplexusaival, elutasítani megértés nélkül, morálbunkókkal lesújtani.

Így lettem én irigylendő, gonosz kacajú, privilegizált, az ő rovásukra izmozó nő.

Basszus, fekhetnék a kanapén abban az időben, netezhetnék, nagy tábla Milkákkal, azzal senkinek nem lenne baja. Csak ezzel, hogy edzek, örömöm van benne, és megírom. Kár szépíteni: az a baj, hogy nekem jó (miközben ők elhagyták a blogot, de azért mindent tudnak).

Miért nem lehet, hogy valaki így él, más meg úgy, és nem bántják egymást? Aki ápolja a testét, meg szereti a szexet, az sincs elítélve, meg aki nem, az se. Nők vagyunk.

Ez miért nem lehet? Miért kell választani?

A vékony, modellszerű, feszes bőrű fiatal nőket is gyanakvás övezi ám. Hagyományosan, a patriarchátus részéről is: megnézegetik, használják, lebutázzák és gyűlölik őket, férfiak is, meg a tisztes feleségek is. És a feministák is, mert nekik ugye nem fontos a test, tehát ezek a nők mint a testüket túlhangsúlyozók, ellenségek. Nekik biztos könnyű, ők privilegizáltak.

Szerintem meg ők nők. Ízlésüket, döntéseiket, társtalálási stratégiáikat ugyanaz a közeg formálta, mint a többiekét. Ők nők, és az a cél, hogy a nőknek jó legyen. Ebben, a jelen helyzetben, kompromisszumosan is jó legyen. Lehessenek döntéseik, meg nem ítélt, ki nem gúnyolt választásaik, sokféle, rájuk jellemző útjuk lehessen, és ebben a világban, nem csak egy eljövendőben. Aki meg feszeng egy “jó nő” mellett, egy olyan mellett, aki sokat tesz a teste állapotáért, az nézzen befelé, vizsgálja meg az érzést, és kezdjen valamit magával. Nem okvetlen a testével, hanem az önértékelésével, vagy azzal, hogy mit foglalkozik ő egy másik nő testével vagy a testével kapcsolatos üzeneteivel annyit, miért nézegeti a fotóit oly buzgón.

Mert hogy engem alattomosan és nyíltan, posztokban és levelekben basztattak a sport miatt, úgy fogalmazva, mint ha én leszerepeltem volna, és beálltam volna a seggüket szelfiző talmi nők közé. Mintha feminizmusom, emberi értékem ellentétes lenne a “fitnesszel”.

Nos, nem az. Erőnek, örömnek élem meg, és igenis megvetem azt, akinek baja van azzal, ha nekem jó, és ha az eredményeimre büszke vagyok, és basztat.

Elterelik a szót a lényegről, gyűlölet alá temetik az erőt, örömöt. Mások erejét, örömét.

Ennek neve, sajnos, irigység, ezt kár szépíteni. Külső kontrollos, mást leső, frusztrált irigység, nem engem illet, ezzel kezdjen valamit az, akiben ez dolgozik.

Mit üzen a média? Azt üzeni, hogy nincs rendben a tested, tegyél ezt meg azt, legyél olyan, vegyél termékeket.

Mit üzen a blogom? Azt üzeni, hogy nincs rendben a tested, tegyél ezt meg azt, legyél olyan, vegyél termékeket.

Azzal a kis különbséggel, hogy nekem ehhez nem fűződik gazdasági érdekem, és én nem ám valami dömpingizét erőltetek sátánian, hanem addig vadásztam, amíg meg nem találtam meg a letisztult, agyon nem aromázott, túl nem édesített prémium cuccot. Ez tényleg kis különbség.

Én nem tudom, a tested rendben van-e, ezt csak te tudhatod, működéséből, érzeteiből, laboreredményekből, betegségeidből és a saját elégedettségedből.

Az enyém nem volt rendben. A személyes hangú blogomon én, a személy elmesélem, hogy zajlott ez a folyamat, milyen tapasztalatokat szereztem, és mennyi örömem van az erőfeszítésben is, meg az eredményeiben is.

Nem arról van szó, hogy nekem, vagy valami nagy Szemnek, Tekintetnek, amelynek én is részese vagyok, nem tetszik a tested, és ezért mi bántunk és nyomasztunk téged (amire akkor vagyunk képesek, ha te idekattintasz — én nem vagyok óriásplakátokon).

Arról van szó, hogy azzal az életmóddal, amit dolgozó, gépesített, harmincas-negyvenes nőként élsz, a tested valószínűleg tényleg nincs rendben. Ha rendben van, akkor csak megúsztad az ártalmak hatásait.

Használd a tested, éld meg az erőt, nézz szembe  a tényekkel, számold fel a szénhidrátfüggésedet, tarts ki, szerezz saját időt, találd meg az örömöt. Erről van szó.

Arról van szó, hogy a feminista kritikát sokan bődületes önáltatára használják. A Real Women Have Curves és társai nem viccesek, önáltató hazugságok, ráadásul vékonynőszégyenítések.

Képernyőfotó 2015-05-01 - 7.50.23

Real woman vagyok, soha nem voltam realebb.

Ne más mondja meg fölöttünk, hogy nem nézünk ki elég jól az eszményített testalkathoz képest, ehhez nincs joga. De én olyan világban szeretnék élni, ahol nem áltatjuk magunkat azzal, hogy teljesen mindegy a testünk állapota, egyenrangú választás a túlsúly és az arányos alkat. Ahol az önáltatási hajlamot nem sietnek ideológiailag vagy olvasóvadászati céllal kiszolgálni, de ahol elfér mindenféle test, elfogadtatik, nem a test a létezés közepe (nekem most, életem időszakában eléggé az, de majd lesz újra nem), és a kinézetet illetőleg sem valami hivatalos ízlés a mérce és az irányadó, hanem a funkcionalitás, a jó érzés, az öröm.

No woman anywhere likes to be put down. Period. Fat, curvy, skinny, fit, what have you. No woman likes to be told that they are not a woman because they do not have certain attributes.

We always complain about the pressure of the media that we face on a daily basis. And I get it. Fashion magazines, music videos, celebrities, etc. all give off the impression that skinny is beautiful. The media tends to look down upon women of different weights and proportions, which is why a lot of women who have a little extra meat are fighting back.

But since when has encouraging other women to love and embrace their bodies been a case of telling other women that they are “twigs” and “not real women” ?

How can you honestly feel good about encouraging women to love themselves and embrace their shape if you are putting down others who have a different shape from yours?

https://fuckyeahheavylifting.wordpress.com/2013/05/15/women-vs-women-when-will-it-end/

114 thoughts on “nincs rendben a tested 2.

  1. Hát én most elgondolkoztam a ‘szexi’ szó jelentésén, de nem tudtam rájönni.
    Nem is értem.
    Elképzelek sok – sok, számomra vonzó nőt, van abban aztán mindenféle méret, szín, alkat, izé.
    De hogy most ők szexik, vagy nem, vagy csak egy kicsit, csak majdnem annyira, vagy egy kicsit jobban, vagy nagyon sokkal (by Besenyő István), azt nem tudnám megmondani. Egyáltalán, kinek? És ha a pasiknak, akkor az engem hol érdekel, és miért kéne motiváljon? Nem adok a szavukra, annyira, de annyira ritkán eredetiek, százból kilencvenkilenc ugyanazt pereferálja ha szóba kerül a téma. Többnyire agymosottak by média.
    Nem tudom, hogy hogy lehet valami szexi, ami uniformizált. Hogy lehet valami uniformizált, ami szexi?
    Az meg hogy nekem, nőnek szexi -e valaki, az megint más kérdés. Van aki tetszik, vonzó. De akkor sem jut eszembe ez a jelző róluk.
    Én meg magamnak szexi vagyok, amikor. Van hogy úgy érzem. Magamról tudok csak ilyesmit kijelenteni, de értelmezni akkor is csak nagyjából, hogy mondjuk, érzem a szexuális erőmet, vagy a vonzerőmet.

    Ufó vagyok?

    • Szuverén vagy, nem az rángat, hogy mi az uralkodó norma.

      Nekem sokkal fontosabb az, ami uniformizált és hivatalos.
      Nekem tetszik a thigh gap, mindig is tetszett, tetszenek a vékony nők, a fitneszmodellek: tényleg szépek, olyan nagy kunszt ezt beismerni? Nekem fontos eszményem a feszes bőr, az arányos test.
      Fiúk közt nőttem fel. Később meg rengeteg magazint olvastam.
      Én is tudom, tudtam magam szexinek érezni, de mindig motoszkált bennem, hogy egy igazi fotón már nem látnám magam annak, csak azért, mert egy kicsit nem nézek oda, behunyom a szemem.
      És aki más engem szexinek lát, annak nyilván szerelemport szórtak a szemébe, szentivánéjkor.
      Most van az, hogy tudom, hogy egy normális, hétköznapi, viszonylag jó adottságú nő vagyok, vétek volna nem élni ezzel, egészséges vagyok, elszánt, meg tudom oldani a sportot és tudatos táplálkozást az életemben egyszülőként is, mert fontos nekem. Ki akarom hozni a testemből a reális-legtöbbet, esztétikailag, gészségben és sportteljesítményben (amennyit az nekem megér, annyit, illetve addig, amíg e három tényező egy irányba megy, egyet jelent). Ugyanakkor látom a hibáimat és korlátaimat.

      Boldog akarok lenni a testemben (is), önáltatás nélkül. Az alól mindig előbújik a szar.

      • Igen, értelek. Nekem is tetszik a kidolgozott, arányos, egészséges test, a látható izomzat, a thigh gap. Volt nekem is régen, most térdtől fölfelé jön vissza, igen!
        Vannak nekem is fasiszta gondolataim arról, hogy mi mindent kéne mindenki másnak is tennie, de nem hangoztatom őket, mert most nagyon erősen próbálok megfelelni annak a sodrásnak, hogy mindenkit el kell fogadni olyannak amilyen. Közben meg nem vagyok rá mindig képes. Azt tudom maradéktalanul elfogadni, aki nekem valamiért befér a szemellemzőim közé. A többieket sem bántom, de van véleményem, kialakul egy gondolat, etc., és bár nem hangoztatom, ha a arra a speciális témára kerül a sor, eszembe jut.
        Tudom, borzasztó.

        És az is érthető, hogy ez a te tisztán megélt új test élményed.
        Új ez neked. Most bizonyítottál magadnak is valamit? Vagy sosem volt igény, és ‘csak’ felfedezés, hogy ilyen is lehet?

  2. Nekem nincs rendben a testem, soha nem is volt, nemsokára talán lesz. A nemsokára az még min. egy év. Viszont azt gondolom, hogy ez mindenkinek a saját dolga. Annak is, aki tesz érte, hogy rendben legyen és annak is, aki nem. Nyilván eszembe jutottak nekem is keserű gondolatok, ha szebb testeket láttam (márpedig szinte csak szebbeket láttam, mert a többit nem is néztem), de hamar felismertem, hogy igen: ez irigység. Megtanultam úgy látni másokat, hogy elismerjem a teljesítményt, a szépséget, mostanára már azt is, hogy ne utáljam magam azért, mert én nem vagyok ilyen. Ennek is megvan az oka, és nem véletlenül most jött el az ideje, hogy tartósan változtassak magamon.

    Azt viszont utálom, ha az embereket (főleg a nőket) eszerint ítélik meg. A párkapcsolaton kívül semmihez nincs köze a testem pillanatnyi kinézetének (kivéve egészség, de az megint csak a magánügyem). Akinek nem tetszik, az ne akarjon velem kezdeni, én úgysem akarok semmit senkitől, kivéve a férjem (ez pedig kettőnk dolga). Ezért nem is értem, amikor más testéről ítélkeznek nagy hangon – kinek mi köze hozzá? Az az üzenet rendben van, hogy ha nem érzed jól magad, tudsz változtatni. Minden egyéb gáz szerintem, akár a vékonyak, akár a sportosak, akár a kövérek felé irányul.

    • “a saját dolga” — persze, a hétköznapi életben.
      És aki üzeneteket fogalmaz meg, motivál, mintát mutat, tanácsot ad? Egy szakcikk, egy sporttémájú honlap, egy reklám, egy sportoló, egy celeb, egy edző, egy blogger?
      Egy kampány, egy eus támogatás, egy pályázat, egy testnevelő?
      Egy szülő, aki erős, egészséges testű gyereket akar, és átérzi a felelősségét?

      • Ha nem ítél, akkor persze, hajrá. De pl. az a testnevelő, aki megszégyeníti a kövér gyereket, mert nem tud futni, megvetően nézi, és szinte odaköpi, hogy kevesebbet kéne zabálni? A te blogod nagyon nem ilyen, ezért is szeretem, de még sporttémájú oldalon is látni ilyesmit, sőt, olyanoknál is, akik mások fogyni vágyásából élnek. Szülőt is látni ilyet, nem egyet. Nem mindegy, hogy nyúl az ember a témához, gyerekkel szemben különösen nem.

    • De, köze van a kinézetedhez is a társadalomnak, ha nem volna, lógó takonnyal és szakadt melltartóban mennénk emberek közé.
      Az egészséged meg abszolút közügy, nem csak te szenvedsz, a munkából is kiesel, a családodat is terheled, a köz is sokat költ rád, és szomorú látvány/történet is vagy.
      És ha magánügy is, akkor is depresszív mindenhol keserű arcú, eltorzult testű, beteg, sántikáló, koravén testeket látni. Tudom, hogy fasisztán hangzik, de menjünk egy kicsit külföldre, üdítően más az utcakép. És ha hozzávesszük, hogy az embereknek is jobb kicsattanni, és sokan csak azért bírnak a tönkretett testükben létezni, mert behunyják a szemüket a tükör előtt, fogalmuk nincs a vérképükről, súlyukról, ereik és szívük állapotáról, akkor tényleg nem értem, miért ilyen tabu ez. Nem akarom előírni másnak, mégis így van.
      Én úgy érzem, hogy a világnak/családomnak is meg kell tennem, hogy nem nyavalygok, nem omlok össze, nem inni vagy pasizni kezdek vigaszul, és nem is horgolni, hanem felépítem magam erősnek. Nem segítséget kérek és panaszkodom folyton. Ez a dolgom.
      (Erre miket kapok, mennyi gyűlölet.)

      • Ebben az értelemben van köze, persze. De a megvetés a társadalom részéről nem segít. A családomnak is tartozom vele, nekem ez a felelősség sokat segített abban, hogy összekapjam magam. Azért rezgett a léc, hogy összekapom magam vagy összeomlok, de segítséggel az előbbi felé billentem.

      • Ez nem fasizmus, én se szeretem nézni, amint a másiknak szar. És az, ha valaki akarata ellenére elnehezült, plötty, láthatóan nincs otthon a testében és teljesen inkompetens, az elég szar érzés lehet (az inkompetenciát néha megélem, a plöttyöt nem különösebben, régebb a ványadt kategória voltam inkább, na, olyasmi lehet a plötty is).
        Ami abban, hogy “legyé’ szép (nekem, az én szempontjaimnak, szeszélyeimnek)”, vagy, hogy “ne legyé’ szép mer’ az kápóság” nagyon káros, az a normativitás. Kedvem van rá azt válaszolni, hogy öregem, én nem te vagyok, se kutyád, s macskád, de ha az is lennék, ennyi baszogatás hallatán tuti megszöknék a cirkuszosokkal. Vagy a kívülről agyonerőltetett foggyále-hízzámeg mizériák is ugyanilynek – ha nem vagyok molett, hízzak már meg, mert Gipsz Jakabnak az tetszik (csak a kutyák játszanak csontokkal, meg egyéb óvodás bahomságok), ha meg testes vagyok, akkor fogyjak le, mert Luc Gizi ki fog röhögni. Elmentek ti a fenébe tragikus hirtelenséggel… Pasik számára is van bekészítve egy rakat ilyen csesztetés (karácsonyfadísz, miért nem eszel húst, blablabla), de az arcbamászás mértéke itt is inkább a női célcsoportnál dönget csúcsokat.

    • Amúgy mit tervezel tenni az egy év alatt? Milyen leszel akkor? Itt kaptál ihletet? Előíró, szégyenítő vagyok? Miylen arányú a frusztráció/irigység és az “összekapom magam végre” benned a blog nyomán?

      • Nehéz ez, mert mint erősen érintett kissé érzékeny vagyok a témával szemben. Rajtad nem a nyomasztást, inkább az inspirációt érzem, ezért is lógok itt és iszom a sportrovat minden szavát. Rengeteget tanultam és alkalmazom is jó részét, hálás vagyok az információért. Ezért is írtam, hogy szerintem nagyon rendben van, ha valaki leírja, mit hogyan csinált és ez neki jó, mert ez mindenkinek hasznára válik. Ráadásul nem reklámban nyomod elém, én jövök ide olvasni.

        Ami sokszor eltalál, nem is elsősorban itt, de erről már írtam: értem, hogy csesztetnek az önigazolók, szerintem el sem tudom képzelni mennyire, de látom az embereket, a hozzászólásokat egy-egy vékony, sportos, szép testű nő képe alatt. Nagyon gáz, tényleg vissza akarnak húzni mindenkit. Ahelyett, hogy felemelnék a seggüket, odafigyelnének ők is, stb. Ezzel én már rég leszámoltam magamban (akkora paraszt sohasem voltam, hogy ki is mondjam, pláne nem egy ismeretlennek, ismeretlenről), de régen gondoltam. Önigazoltam rendesen, hogy miért könnyebb neki. Utáltam magam, hogy én nem. Azóta rájöttem, hogy nekem is szabad követni példát. Nem kell kövérnek lennem, hogy szeressen az anyám (ha mégis, már nem érdekel). Szabad annyi időt, pénzt és odafigyelést fordítanom magamra, családosként is nem leszek tőle önző. Megérdemli a testem, hogy odafigyeljek rá. Én is megérdemlem, hogy odafigyelhessek rá. Sőt, a családommal szemben az a felelőtlenség, ha nem figyelek rá – ez talán a legnagyobb rádöbbenés. Enélkül csak kínkeservvel és bűntudattal teli volt minden változtatási kísérlet, a visszahúzás nem kívülről, hanem kőkeményen belülről jött. Meggyőzződésem, hogy az elhízás és a lefogyni képtelenség pszichés probléma, és nem olyan egyszerű, hogy fel kell emelni a seggem és kész. Ennek feloldásához pedig szakember és nagy empátia kell. Nyilván nem könnyű (kell-e egyáltalán?) empatikusnak lenni olyannal, aki lehúzni akar és bánt téged, néha viszont úgy érzem, pusztán a súlyom miatt én is bekerülök a megvetés kosarába, ami hangosan ugyan ritkán fejeződik ki, de a tekintetekből látom. Nem tudom, ez így érthető-e, de fájó, bántó tud lenni. Ebből próbálom kihámozni, mi az ami csak saját túlérzékenységem miatt fáj, és mi az, ami tényleg bántó lehet.

        Akkor tudtam elkezdeni ténylegesen gyógyulni, amikor elfogadtam, hogy a túlsúly elsősorban lelki probléma és önismerettel, önmagam elfogadásával, nem bántásával tudom a legjobban kezelni. Ehhez képest a kajára odafigyelés könnyűnek tűnik már.

        Most komolyan nekiálltam az életmódváltásnak, a lábam miatt egyelőre a kajával. Edzeni jártam tavaly, isteni volt, alig várom, hogy újra kezdjem. A nagysúlyos edzésben azt szerettem, hogy nagyon hamar, sokat erősodtem tőle, és én még életemben nem éreztem erősnek magam. Hihetetlen volt hasizomból felülni, órákon át guggolva deszkát festeni és utána fájdalom nélkül felállni. Szeretném ezt újra érezni, úgyhogy ha rendberaktam a lábam, húzok edzeni. A diétát ezúttal valóban életmóddá tenni. A fogyás nem cél, de következménye ennek (na jó, lassan cél is). Eddig 11 kiló ment le három hónap alatt, de van még 🙂 Jó érzés, ha pánik jönne, már akkor sem eszem ki a hűtőt, tudom kezelni.

      • Nem csak egy évig tervezek változtatni, de szerintem kb annyi, mire beáll az új egyensúly és én is megszokom a testem változását.

    • Volt egy kövér főnököm. Oltári gáz volt, ahogy értekezleten reccsent alatta a szék, a lépcsőn 3x megállt kifújni magát, marékszámra kapta be a gyógyszereit kávészünetben, állandóan izzadtságszaga volt, nem lehetett hegyekbe szervezni a tréningeket, mert nem tudott volna a kollégákkal fölmenni a kilátóhoz…ezt el kéne fogadni?

      • Nem tudom, nekem ilyenkor az jut eszembe, hogy valamiért ilyen. Nyilván nem élvezi. Ha nem fogadom el, csak mélyebbre lököm. Ebből igazán az izzadtságszag az, ami másokat érint, de nem csak a kövérek lehetnek büdösek. A többi szerintem elfogadható, de legalábbis nem tartozik másra, a hegyi túra pedig nem munkahelyi tartozék.

          • Szerintem ez senkinél nem úgy döntés, hogy “na most leszarok mindenkit és százhúsz kiló leszek, csak hogy jó sok tb pénzt emésszek fel”. Bővebb értelemben persze társadalmi felelősségvállalás, mint minden, amit teszel. Az is, hogy mikor és hány gyereket szül az ember, mégis magánügy. Széles a skála, hogy a társadalmi felelősségből ki milyen téren és mennyire veszi ki a részét, lehet, hogy más téren sokat tesz le az illető az asztalra. Én úgy látom, a mentális egészséghez több köze van az elhízásnak, mint a lustasághoz, az igénytelenséghez és a felelőtlenséghez.

      • Ezzel a palival se elsősorban a súlya a gáz, hanem, hogy valószínűleg nincs semmi önkritikája. Ha ő szuszogva araszol, araszoljon mindenki, éééérted. Ha akkora lenne, mint busz, de mindehhez lenne benne némi humor, hogymondjam, _lényegében_ mozgékony lenne a pasi, akkor nem lenne gáz arc… Így viszont elég fura. Hogy miért jó neki, hogy ő a tőkesúly. Nekem is volt nem egy kifejezetten testes osztálytáram, akinél viszont nyoma se volt ennek a nehézkes, másokat is elnehezítő stílusnak. A szék, pontosabban asztal, az leszakadt az egyikük alatt, igaz, ami igaz;), de nem abból álltak ki, hogy mit _nem_, és miért _nem_.

    • És ha kérdésre leírja, hogy hogyan érdemes belevágni, mik a tapasztalatai? Tele felszólító módú igékkel. Pl. a hogyan kezdjek bele című poszt.
      Vagy kitesz egy kicsattanó fotót. Vagy egy izmoshas-fotót. Az nyomasztó, előíró, rossz üzenet?

      • Nem rossz üzenet, egyáltalán nem rossz. Segít, motivál, de csak azt, akit ez érdekel, azt nem is zavarja a felszólító módú ige sem. Akit nem érdekel, nem zavarja, hogy pl. nem sportol, az továbbmegy érzelmek nélkül, őt ezért nem zavarja.
        Aki szemétkedni akar, vagy akinek kell a “digitális stressz” (idézet tőled), az ürügyként fogja használni.
        Most chateltem egy fitneszező, versenyző ismerőssel a témáról, fogok róla írni.

        • Én is hasonlóan gondolom. Inkább segítő szándékú, lelkes, de nem erőszakos. Nekem kábé úgy jön le, hogy hú, tök jó ez a dolog, amit felfedeztem, élmény is, hasznos is, ezért megosztom a tapasztalatokat és az összegyűjtött infókat, hátha valakinek hasznos lesz, vagy kedvet kap hozzá.
          Amúgy szerintem ez egy én-bloghoz abszolút passzoló téma: személyes is, de társadalmi szinten is fontos, ráadásul ilyen megközelítésben nem nagyon lehet olvasni róla. Vétek lett volna kihagyni.

            • Meg az is fontos szerintem, hogy egy korábban nem sportoló útja érdekes és könnyebb belőle tapasztalatot/ihletet meríteni, mint azéból, aki úgy született, és nőtt fel, hogy imád mozogni.
              Futók között pl. dagadtkocsog.hu – ő is lefogyott, lájkolják, követik. Igaz, ő pasi. Mintha emiatt könnyebb lenne vinni a fáklyát.
              Amúgy megdöbbent a gyűlölködés, irigykedés, leszólás ellened, Éva. Egy szerintem szimpla és mindenképpen pozitív hatásokkal járó életmódváltás hogy válthat ki ilyet?! Mindig ellenszélben, nem könnyű.

              • Szimpla, csak megírom.
                Aki nem passzív, aki dönt, az mindig gyanús lesz. Nincs közöm hozzájuk, nem érint a rosszindulatuk, nekik sokkal szarabb. Fórumokon zsizsegnek, írogatnak nekem.
                Csekliszt: hogy vagyok? Jól vagyok. Most mondjuk nagyon fáradt, súlyemeléstől és kétnapos blogbulizástól, némi borozástól. Megéltem, hogy ilyen bulis helyzetben életemben először szégyentelen a testem. Kevésbé hiú, páváskodó, inkább működő, szabad.
                Holnap megyek megint edzeni.

            • Igen, én se érzek semmi erőltetetten didaktikust Éva posztjaiban. Se narcisztikus “bezzeg én” játszmát… Bele lehet magyarázni, de minek. Nincs benne, csak az ő története, a gondolatai, élete, aztán te meg gondolsz, amit gondolsz, az meg vagy te.

              • Köszönöm. Annyiban jogos, hogy feltűnök nekik, hogy van egy majom-a-farkának öntudatom, nem csak az életben, a szövegekben is, mert úgy érzem, sikerült valami, amit nem elsősorban akartam, hanem a sorsom vitt arra. Mindez ahhoz képest, hogy a férjem betegségétől kezdődően, három gyerekkel, igen zűrös családi sztorikkal én a legrosszabbra számítottam. Hogy vége az életnek, összeomlok, soha többet nem lesz öröm. Ehhez képest blog, szerelem, sok felismerés, lombos erdők és testi reform — megrendítő. És most végre nem kínlódom, nem mások érdekelnek, nincs kínzó hiányérzet. Ez az egész (hogy igen, büszke vagyok rá, jól vagyok) könnyen lesz ellenszenves, mert a panaszkodás és önmagunk képtelen túlterhelése, majd beleroskadás, a negatív hangoltság a norma, illetve mert sokaknak nem sikerült az élet. Nagyon kevés negyven körüli nőt, anyát ismerek, aki tizenhat évesen az akart lenni, aki most, aki ne szenvedne a kamaszával, az anyósával, a férjével, a testével, akinek akár csak haloványan hasonló “jé, milyen gazdag az élet” élményei volnának. Továbbá, egyre pontosabban tudom, miféle játszma, attitűd meg ember az, akit nem akarok a közelembe, néha nagyon unom, hogy mindig ugyanaz a verkli, hogy kicsinyesek, panaszkodnak, kétszínűek, konformisták, robotok. Ez magányossá tesz. És képtelen rosszindulat is van körülöttem, hazug vádak, és arra én reagálok. Nem mindig vagyok szimpatikus, hogy finoman fogalmazzak, viszont ez nem is szempont, amennyiben szimpatikusnal lenni ellenétes azzal, hogy én legyek én.

            • Bennem is van most ilyen majomafarkanak megeles, pedig csak 1.5 kilot fogytam..hehe..nem is latszik raadasul…
              Nem ez a normalis reakcio a sikerek felett? vagy titkolni kene, hogy ne bantsuk vele masok lekokadt onerzetet, nehogy azt higgyek nyomasztas ez?
              En szeretek ujjongani nagyon es tenyleg legorbulnek a mosolyok olyankor es tobbszor mint sem.

        • Ámde, akit zavar, hogy nem sportol, csak úgy tesz, mintha nem zavarná, és önkínzásból olvas ilyesmit, az a frusztrációját oda fogja önteni.

      • Engem nem nyomaszt, sőt. Tetszik, tanulok belőle, lelkesít. Lassan elhiszem, hogy ha nem is pár hónap alatt (messzebbről indulok, lassabban megyek), de nekem is lehet hasonlót.

        Szerintem nem a kövérség a jellemhiba, hanem az irigység és annak a lehúzása, leszólása aki jól meri érezni magát.

  3. Olyan izgatottan várom mindig ezekből az írásokból a tételmondatot . Valahogy úgy érzem, egyszer csak megfogalmazod a töprengések eredményeként azt a végső konklúziót, hogy miért is gáz kövérnek lenni. Vagy azzal is tudnának vitatkozni? Bármivel, bárhogy, a lényeg, hogy a kanapéról lehessen? Olvastam már érvelést ösztönök ellen- az is nagyon röhejes mondjuk, a fajfenntartás ösztönével vitatkozni- , de azt nem vehetjük axiómának, hogy minden ember tetszeni akar? Mindenki arra vágyik, hogy elfogadják, észrevegyék, sikeresnek könyveljék el, ez miért baj? Miért lett közhangulat ez a “nekem szarabb, mint neked” érzés? Miért kell szégyellnem, ha örülök az elismerő pillantásoknak? Műkörömmel nem lehet lekvárt főzni? Ha a férjem gazdag, már csak érdekből házasodhattam? Tényleg az egészet az irigység mozgatja?

    • Kövérnek lenni
      NEM GÁZ, HANEM SZAR.

      Nem azért nem vagyunk kövérek/fogyunk le, mert tetszeni akarunk.
      Én tetszeni is akarok. Mégpedig nagyon. Diadalmasan. Magamnak, és másoknak is. Megélni a test örömét, öltözködés, futás, erőnlét, strand, szex, fotók látványa. Nem ügyelni a behúzott hasra. Kiáll, egyébként, túláll a bordán, csak épp izom.
      Szeretem, hogy profi testépítő mondja, hogy látszik, nem most kezdtem, és kidolgozott az izomzatom (ezt szeretem, ha csak “jó a segged/alakod”, “add meg a számod” lenne, azt nem szeretném. Mert ez nekem nem születés, hanem teljesítmény, friss. Nem ismerkedni akarnak, hanem megkérdezik, hányas sorozatokat csinálok.)
      Én kifelé élőnek, önmegmutatónak születtem, mint egy színész, és egészen biztos vagyok benne, hogy ez nem megy az elmélyültség rovására.
      Gyereket elhízatni pedig BŰN.
      Szerintem.

      • Az önmegmutatásról: engem mindenki nyomaszt, hogy mutassam meg, mit tudok, harcos vagyok, hiszen sérülten is sportolok. Olyan elemi undort érzek ezzel kapcsolatban, hogy elmondani sem tudom. Miért? A saját sportolásom megmutatását heroizálónak, normatívnak, privilégizáltnak érzem, a tiedet nem. Vagy azért, mert téged kvázi sportolónak látom, magamat meg nem? Azért zavar ez, mert ezt olyannak érzem, mint egy Blikk címlapot? Sportol a sérült lány!
        Nem értem magam.

      • El tudjátok képzelni mekkora felhördülést váltana ki az alábbi kutyás hírlevél emberre vonatkoztatva?
        http://www.eukanuba.hu/tudas-centrum/cikkek/221-a-koever-kutya-beteg-kutya.html
        Nem érdekes, hogy a kutyánál le lehet írni, hogy a “a kövér kutya beteg kutya” meg, hogy “a kövérség betegség, amit kezelni kell: diétával, mozgásgyakorlatokkal, sőt akár gyógyszerekkel is” akkor ez az embereknél miért olyan nagy tabu?
        Erről jut eszembe, vicces volt mikor egy amerikai állatmentős sorozatban a kövér kutya szintén igen túlsúlyos gazdáinak magyarázták a kutyamentők, hogy ez tűrhetetlen, és most még elengedik az 500 dolláros büntetést, de ha visszajönnek x hónap múlva és a kutya még mindig nem lesz fitt, karcsú és egészséges, akkor jön ám a bünti, sőt később akár el is kobozhatják, meg állattal így bánni az tilos kérem. Közben meg ott álltak a kutya mellett a család kövér gyerekei és velük kapcsolatban nem volt senkinek ez szava sem. Kutyát elhízatni bűn, gyereket oké.
        Hogy is van ez?

        • Szerintem kutyára vonatkoztatva is felhördülést váltana ki.
          Itt mindenki annyira szereti verni az asztalt a jogaira vonatkozóan, majd őt tudja mit ad ennei a kutyának, demokrácia van estébé.

    • Ezt így lehet lokalizálni? Nahát.
      Gyereket elhízatni bűn, és csak ámultam, amikor okos nők tömege horkantak fel azon, hogy az ő gyereküket márpedig ne testneveljék heti egy óránál többször, majd azt ők eldöntik. És a testnevelés milyenségét illetően totál egyetértek, csak közben meg nem látom, hogy a másik oldalon, a szülői felelősség terepén olyan jók lennének az eredmények. Mert tényleg egy gerincferdült, lúdtalpakon járó ország vagyunk, de nagyon jókat lehet rajta sértődni, européerség alapon.

  4. Engem ez komolyan elszomorít, amikor egyszer csak azért vagyok lebaszva, már azért is le vagyok, mert odafigyelés, tudatosság, fitness, akármi, vagy mert szimplán nem hagyom, hogy betemessen a szarkupac, egészségileg-testileg se … sehogyse jó, valamiért jó nem lehetek sehogyse, vagy csak annyit kérek, hogy észre se vegyen, ne rajtam fenekedjen, ne így egobetonozzon. Az meg, hogy ez feminizmus-mérőszám lett, az meg külön kac-kac.

    • És hogy olyan mondja, hogy én testszégyenítek, aki majdnem egy éve patkánykodva les, irigyel, és ugyanazzal a fotóssal löveti a vérvörösre rúzsozott, felismerhetetlen dívaglamourjait és vadászik lájkokra, mellette meg elsírja, hogy nem és nem bír lefogyni… Igazi feminista, igazi sisterhood, igazán van mit rajtam számonkérni.

      • Sajnos vagy nem, nem vágom, ki lehet, de igazából mindegy is. Mármint nekem. Merthogy, amikor ilyesmi ér, én legalább annyira testszégyenítve vagyok, mint az, aki a testszégyenítés alapértelmezése szerint részesül ilyesmiben, csak éppen másért, más miatt.

      • Csak az olvassa, megkacagtatsz! Mindig találni valami csemegét .

        “Patkánykodva les, irigyel” — ki beszél így? Aki épp keservesen irigy a másikra. Ez nagyjából a világűrből látszik, mint a Nagy Fal. “Elsírja” — ez is milyen. Izzol az irigy gyűlölettől. Nem tudom, kit aprítasz már megint, de gondolom, szép nő lehet, mert csúnya lányokról nem szokás dívafotókat csinálni.

        Tényleg, ennyire nem látod magad?

  5. Én most leírom megint, mi a helyzet nálam.
    Elhíztam az elmúlt években, ezzel párhuzamosan lett egy csomó bajom. Rosszabb teherbírás, alvászavar, gyomorgyengülés, de említhetnénk a komplett ruhatárcserét is. Tavaly ősszel voltam egy rendezvényen egy tanyán, ahol mindenféle ügyességi játékokban vettünk részt, poén volt. Akkor nem röhögtem, amikor a zsákbanfutásnál kidőltem, visszafelé már csak vonszoltam magamat. Pár nap múlva megláttam az ott készült képeket, teljes döbbenet volt. Ugyanez történt a családi karácsonyi képek kapcsán is. Mi lett belőle? – kérdeztem. A téli szünetben eldöntöttem, változtatni fogok. Apró lépésekkel kezdtem, most értem el oda, hogy jöhet az aktívabb sport és egy tudatosabb étrend.
    Megláttam, hogy itt többen vagyunk így, bekapcsolódtam a beszélgetésekbe. Ezek a beszélgetésbe nem nyomasztó dolgok, hanem inspiráló gondolatok. Intelligens emberek mondják el, hogyan szeretnének változtatni az életükön.
    Itt olvastam először a ketogén diétáról, ami nekem jónak tűnt, kipróbáltam, de rájöttem, nem az én utam. Nem vagyok szomorú miatta, nem nyomaszt, hogy másnál működik.
    Az egész rovat, a te életmódváltásod, sportod sem nyomaszt, nem írsz nyomasztóan. Le van írva ezen a blogon, honnan indultál, mit jelent ez neked. Neked, nem nekünk.

    Általános jelenség, hogy a testükre figyelőkkel elutasító a társadalmunk, csak mindenki más okkal magyarázza, szerinte miért nem jó, ha valaki figyel a testére.
    A szülőfalumban múltkor a túlsúlyos, mindenféle egészségügyi gondokkal küzdő nőismerős gúnyolódott Sárin meg Gizin, hogy ilyen izé bottal sétálnak itt este (nordic walking). Milyen röhejesek, kefélni akarnak, ahelyett, hogy gyomlálnának a kertben, nagyon rondákat mondott róluk. Megkérdeztem, mi a baj azzal, ha valaki sportol. Válasz: ez itt nem szokás. Neked nem az, neki meg az. Még egyszer kérdezem, mi a bajod ezzel? Ott is, itt is létezik ez a “kritika”.

    Hihetetlen az, hogy magamért csinálom, hogy ez jó is lehet, hogy tudok időt szakítani a biciklizésre, a főzésre. Hogy nem akarom a túlsúlyból következő betegségeket, erős testet akarok, én akarok dönteni magam felett. Hogy ez lehet öröm is, járhat erős elégedettség érzéssel. Vagy miért vagyok én azért szarabb ember, kevésbé feminista, mert nem tetszett az zsákbanugrálós kép magamról?
    Sem megélni nem tetszett, ami ott történt, de az ezt dokumentáló képet látni sem tetszett nekem. 35 éves vagyok, 10-15 kiló túlsúllyal, a túlt nem egy uniformizált előíráshoz képest, hanem eleven, aktív, egészséges önmagamhoz képest értve.
    Én azt a döntést hoztam, hogy most felállok, elmegyek biciklizni, más meg azt, hogy kommentel még 3 órát arról, milyen romboló, ha valaki arról (is) ír, hogy elment biciklizni.Nincs azzal gond, ha valaki nem megy, de hogy minek olvassa akkor most az én soraimat (is), azt tényleg nem értem.
    (Amúgy most nem bringázni megyek, hanem itthonról fogok dolgozni.)

    • Nem én írom le ezen a blogon először: könnyebb lehúzni valakit (magunk mellé(a sárba)), mint fellépni az ő szintjére. Mert az erőfeszítésbe kerülne. Leszólni meg nem éget kalóriát.

    • “Milyen röhejesek, kefélni akarnak, ahelyett, hogy gyomlálnának a kertben,”
      Hát ez beszarás. Tehát sok esetben innen fúj a szél, hogy mindenben a férfiaknak való tetszeni vágyást látják, másról ez a dolog nem is szólhat nyilván. Mint a falusi idős néni, aki a pénzszűkében kiadta az egyik szobáját egy fiatal lánynak, de kidobta mondván, hogy ilyen rossz életű nő nála nem lakhat. A kérdésre, hogy miből gondolja, hogy a lány “olyan” azt válaszolta, hogy mert minden nap mosogatta magát (tehát megfürdött!), amit tisztességes nő nem csinál. Mert a nők csak akkor fürdenek ha illetlenkedi mennek.
      De most megtudtam, hogy sportolni is csak azért járnak mert kefélni akarnak. Mondjuk azt nem tudom miért ne lehetne anélkül?

      • Ez a nő múltkor pont ezt az “illetlenkedést” fejtette ki valakiről, elhangzott a tűsarkú kifejezés is, beszarás tényleg, és még csak nem is egy nagyon idős mámika.
        Őt idézve arra a párhuzamra akartam felhívni a figyelmet, hogy amin röhögünk, és azt gondoljuk, hogy a falusi, régi időktől elszakadni képtelen jánosnék sajátja (volt), megvan most is, és tök mindegy, hol élsz, mennyire vagy tájékozott olyan értelemben, hogy kinyílt-e előtted a világ, milyen társadalmi környezetben élsz, milyen a mikrovilágod.

  6. Már sokszor gondolkoztam rajta, de nem tudom mi a válasz arra, hogy a feminizmus és a testtel való törődés miért zárja ki egymást?
    Az a feltételezés, hogy a nők csak azért törődnek magukkal, járnak fodrászhoz, szőrtelenítenek, edzenek stb…, hogy tetszenek a férfiaknak és az általuk ránk erőltetett szépségideálnak megfeleljenek?
    Bezzeg a férfiak szabadon lehetnek kövérek, büdösek és szőrösek?

    Mert én a saját mikrokörnyezetemben pl. azt látom, hogy a férfiak is foglalkoznak a testükkel, sőt.
    Én kimentem a strandra (bikiniben) szülés után 3-4 héttel is, mert szeretem süttetni a hasam és vajmi kevéssé érdekel mások véleménye, de attól még utáltam a testem, mert nem bírom, ha tohonya. (Most is az, már kevésbé és azon vagyok, hogy egyáltalán ne legyen az, de ez nekem fontos, nekem szempont, hogy fel tudjak mászni egy fára 35 évesen.) Szóval az én sportom, szőrtelenítésem, cipőm magamnak szól és igenis fontos. Akkor én már nem lehetek feminista? Akkor már nem vehető komolyan, ha azt gondolom, hogy simán érek annyit, mint egy férfi (sőt)?

  7. Nekem oltárimód szerencsés alkatom van, teljesen arányos mezomorf-vékony, ha nagyon elszállok, hízok kicsit, de általában nem nézem, mit eszek. Viszont figyelek a testem jelzéseire, aki nem szereti magát túlzabálni, aki nem kívánja a nehéz főtt ételeket, aki kihagyja az ebédet mert úgy esik jól, aki nem szereti az édességeket. És 30 éves korom óta mozgok rendszeresen, mert igen, 30 évesen eljutottam oda, hogy a nemmozgás fáj. Én ezt nem a testem deformálódásában tapasztalom, hanem az elviselhetetlen testi fájdalmakban. És nekem is kínszenvedés néha, hogy rávegyem magam a mozgásra, hogy felemeljem a seggem a jó kis képernyő elől (internet, félreértés ne essék 😀 ), néha komoly lelki tusa, de a testem egyszerűen könyörög, hogy mozgassam meg. Nem értem, hogy ezt hogy nem lehet érezni, hogy a nemmozgás FÁJ a testnek.

    • Kihagytam, hogy pár éve híztam 5 kilót (mert kvázianyóséknél sértés volt nem enni), borzalmas volt, kínkeserv leadni, és ma már egy kiló plusznál villog az alert gomb. És főként nem esztétikai szempontból, hanem mert szarul érzem magam a bőrömben. Egy plusz kilóval is.

    • Mert nem mindenki teste könyörög 5 kilónál, főleg nem egynél, vagy igen, de sokkal jobban gondozott füldugója van, vagy a beidegződései miatt könnyebben menti fel magát, vagy tényleg a hormonjai vagy a helyzete… hosszasan sorolhatnánk. Szerintem az tényleg fontos, hogy miközben mi örülünk annak, hogy milyen fasza csajok vagyunk, mert pl. rajtam sem volt egész életemben 6 kilónál több felesleg, az ne azt jelentse, hogy ítéletet mondunk afelett, akin van, mert a frusztráltság csak még egy krémes betolásához vezet, mint ahogy a dohányos is gyorsan rágyújt még egy cigire, ha el kezdik basztatni.Ha viszont arról beszélünk, hogy milyen jó mozogni, milyen jó könnyebbnek lenni, milyen jó örülni a testünk feletti -akár minimális- kontrollnak, akkor az vágyott lesz ( már ha van ilyen szó), és motivál.
      Engem az Éva soraiból áradó életöröm sokkal jobban megfogott, mint bármi más.

    • Néhány éve akkor kezdtem el újra rendszeresen sportolni, amikor már feszültek hastájt a farmerek, de még épp nem kellett nagyobbakat venni. Jól tettem.

    • “Nem értem, hogy ezt hogy nem lehet érezni, hogy a nemmozgás FÁJ a testnek.”

      +1

      nekem is faj. mindig is fajt, csak regebben nem tudtam mi az / nem torodtem vele

  8. Tegnapelőtt olvastam egy blogposztot, Sarka Katáról. Nem érdekelnek a bulvárcelebek, nincs róla különösebb véleményem, megértem, ha valakit zavar ez, én sem őket nézem. De az a mértékű mocskolódás, amit ott előadtak, “dolgozó nők vs. kitartott picsák”. Megint ez, neki könnyű, bezzeg ha dolgozna/gyerekezne/stb. Mert bezzeg a keményen dolgozó magyar nők. (Most tekintsünk el attól, hogy technikailag milyen volt SK felkészülése, ehhez nem értek.) Mindig ide jutunk, nem érdemes amúgy itt csinálni semmit, csak akkor, ha mellette az Atlaszt is a válladon viszed, mert különben úgyis megkapod, hogy “neked könnyű”.

  9. Mlékszem, kicsit több mint egy éve az első hozzászólásom kb ilyen tartalmú volt, amiért tömegesen úgy leoltottak, hogy csak úgy füstölt 🙂 Pedig baromira nem azt mondtam, hogy fújmindhájasok vagytok, én meg hogy lefogytam, csak hogy ha valaki már tizedszerre is azt írja, hogy rosszul tűri önmagát, mitöbb szívesen szájon vágná azt is, aki közli vele, hogy semmi baja, nem kövér, akkor nincs más megoldás, mint lefogyni. Nehéz-nehéz, de akkor is jóval kevesebb energia, és pozitívabb a végeredmény, mint évekig nagy erőfeszítéssel önelfogadni, ami ha netán sikerül (kétlem) még akkor is ott vannak az egészségi szempontok.

  10. Sziasztok!
    Az egész egészség-test-blog-fejlődés történethez ( írások+kommentek):

    számomra végtelen üdvözítő volt, amikor évekkel ezelőtt először sikerült integrálva meglátnom-megélnem a testem állapotát- a szellemem és a lelkem egységével. Nem voltam szerelmes- csak épp kicsattanóan boldog a puszta létezéstől. Jó volt biciklivel suhanni, de sétálni, vagy épp a metróban ülni és szemlélni az embereket. Akkor éltem meg először- hogy látom őket. Túl a fáradt arcokon és a leharcolt lelkeken- át tudtam érezni az önvalójukat, mikor csak elment valaki mellettem. Mindeközben nem éreztem szükségét annak, hogy megrágjam, ítéljem, továbbvigyem a történetét – csak szeretetet éreztem- a hájas, vagy épp züllödt korábban épp megmért vagy elkerült emberek iránt is. Tudom, hogy ez az alap állapota az embernek- nekem is, másnak is. Szerettem azt is, aki nem szeretett, vagy nem értette meg vagy épp kritizálta a ‘jólvan’-ságom.

    Annak az állapotnak az előidézője az volt,hogy foglalkoztam napi rendszerességgel a testemmel, és aktívan használtam a sporton kívüli életemen is, olyan munkát végeztem végtelen lelkesedéssel kifulladásig, amit szerettem, a fennmaradó perceket órákat a családommal, barátokkal közös aktív kikapcsolódással töltöttem (jellemzően kulturális vagy természetközeli). Nem volt “baj”. Maximum élethelyzetek, amik több odafigyelést igényeltek- mindent kihívásként éltem meg. Egy ellenem irányuló gyűlölethullámot éppúgy harmóniába akartam hozni, mint a szőnyegporszívózás közben összegubancolódó rojtokat. Nagyon keveset gondolkoztam! Szép voltam- és ez az állapot hála!!!! belémégett.

    Nem- nem csudacukiországból szalasztottak, zaklatott gyerekkorom volt- testképzavarokkal, abúzussal, széteső,majd csonkacsaláddal… messziről jöttem és nagyon finom volt megérkeznem ebbe az állapotba- magamnak köszönhettem- az önerőnek.

    Azóta eltelt pár év- jelentősen átalakult az életem. Más országban élek, más a munkám, a mindennapjaimból a legrégebbi barátok hiányoznak és gyerekkel az idő ritmusát sem a belső hangom diktálja. ( olvasni talán, kommentet írni ááá- sosincs idő 🙂

    Jobban kell figyelnem, mert a fent leírt komfortzóna olyan távoli, hogy csak az érzetre tudok már támaszkodni. Gyakorlatilag állandó mozgásban élünk, nincsenek merev szabályok, sem kialakult szokások- itt nincs mire hagyatkozni. A belső tengely- az ha van, hasznos-ballanszban tart.
    Kizárólag a test- vagy csak szellem művelése deformál és hiányérzethez vezet.

    Sokszor nyűgös, önsajnáló, harcos, vagy dacos érzések jelennek meg. Ezek mutatják nekem!, hogy nem vagyok harmóniában magammal. Ekkor csattogás lármázás helyett kérek sos időt, és leülök magamon dolgozni. Éljen a mentálhigiénia!
    Fizikális testem átrendeződött- de feszes, a minimális domborulatok kialakulását olvasom. A lelkem- ha hullámzik- természettel kezelem. A szellemem barátokkal töltött együttlétekkel táplálom- és végtelenül hálás vagyok, ha ezeket elmélyülten igazan meg tudom élni.

    Akkor régen volt egy jelszava az életemnek: nem tagadunk, integrálunk!
    Úgy erdeményt és fejlődést lehet megélni, egyébként kívülrekeszt és falat épít az élet.

    U.I. A cikkben- azt hiszem első rész, ( nincs időm végigolvasni ne haragudj!) Éva kérded- lehet, csak költőien- nem tudod mi motiválja a modelleket vagy épp az élsportolókat.
    Miután mindkettőből több is van a családban és a szerelmem még egy extra műfajt képvisel-balettművész- van egy elég reprezentatív mintám, a tapasztalataim, pedig a következők:

    A testükhöz fűződő viszonyuk kapcsán én azt látom, hogy egyszerűen csak jól akarják érezni magukat a bőrükben. Nyilván a munkájukból fakadóan más a norma, de miután a legtöbben aktívan foglalkoznak a testükkel, edzőterem, kosárlabda, nem megterhelő kínszenvedésként, hanem örömforrásként jelenik meg az életükben. ( A Black swan legalább olyan túlzóan stereotípi, mint a csontsovány heroinista modellmítosz.)
    A testvérem barátnője a futással a meditációt éli meg, az öcsém a kosárral fűz le, a szerelmem 4-5 óra gyaksi+próba után jógával lazít.
    A szellemükről- hogy velük fogok-e értekezni a non-verbális dokumentumfilmek kialakulásáról? Miért ne? Néznek filmeket- mint bárki más, járnak koncertre ( hangversenyre is), színházba. …
    A (modellekhez fűződő) előítéletektől csak a szemellenzőt viselő válik szegényebbé.
    Hogy a barátaikkal, családjukon belül mi teszi őket boldoggá, vagy hogy milyen elvek mentén akarják majd neveleni- pl. a gyerekeiket- az ő dolguk.
    Sokat látnak, sokat utaznak, sokféle tapasztalattal bírnak- és ha van olyan nyitott és nem beszari az ember, hogy kérdezzen, vagy csevegést kezdjen, hihetetlen jókat lehet diskurálni, szórakozni velük.

    Ugyanaz motiválja őket, mint bárki mást- szeretnének boldogak, elégedettek és sikeresek lenni a szakmájukon belül, emberként egyaránt. Az extra: pontosan tudják, hogy csak akkor lesznek azok, ha mennek és tesznek érte. Ebben a körben ugyanis könnyen olvasható a verseny- míg bölcsészfutamon, nem annyira szembetűnő a lemaradás. ( Természetesen a befektetett munka az ő esetükben anyagilag is megjelenik, cserébe viszont félúton szakmát kell váltaniuk. )

    A “jóhír”: az élsportoló, a modell, a soványizmosbalettáncos örül, ha sikert lát maga körül!
    (Az összes, akit ismerek- százon felül van a számuk, többségük nemzetközi vizeken evez.)
    Értékeli a befektetet munkát, tudja mit jelent izzadni. Nem várja el az “átlag halandótól” a 49 kilót és a szállkás izomzatot- tisztában van vele, hogy más qualitás szükséges a cipőkészítéshez vagy épp a fogorvos szakasszisztensi hivatáshoz.
    A “rosszhír”: azt is tudja, hogy napi 20 perc, egy izomcsoportra fordított maximális erőkifejtéssel el lehet érni azt az alakot, ami neki is van- csak a falást és a kifogásokat kell félre tenni
    Rosszhír2:ha valaki fröcsög, leszól, beszól, intrikál- pro vagy kontra, bármi érdekében is tegye: nem kellemes a társasága-
    akárki legyen is az illető.

    Jah! A protein: PUR YA! – isteni íze van, tiszta, növényi
    http://www.purya.de
    Mi ezt isszuk 🙂

  11. Hűha …. én eléggé konfliktuskerülő vagyok, de néha nálam is elszakad a cérna. Ez az egyik téma, ahol egy idő után visítani tudnék nőtársaimtól, anyatársaimtól. Mondjuk úgy, én nem vagyok annyira tudatos, mint te, de a mozgás öröme, a kifulladás utáni mámor engem is vonz. Most éppen van némi kis hájacska a hasamon, a derekamon, a belső combom a legkritikusabb területem, és ezeken még tudok is dolgozni, de mit csináljak a kicsi mellemmel? 😀 Semmit. Tornázni kell, erősíteni, formázni. Erre jöttem rá, a magam “kutatómunkája” révén….Szülések után (három szülés) sírva kezdtem el egy év múlva a tornát, a lassú, de az izmokat alaposan átmozgató callaneticset, a youtube kínálta fél órás tornákat, egy órás zumbát. Kész kínlódás volt mondjuk éjjel tornázni, mert csak akkor volt időm, néha úgy éreztem bealszom :-D. Elsődlegesen nem(csak) az alakom helyrehozataláért küzdöttem, hanem mert fájt mindenem, görcsbe voltak az izmaim a gyerekcipeléstől, órás szoptatások alatt felvett lehetetlen pozícióktól. És jó érzés friss, fitt testben lenni, jó, hogy nem egész nap fáj a lábam a túlsúlytól….Ezt nehéz elmagyarázni, azoknak, akik valamiért nem akarnak “erőszakot tenni” a megszokott napirendjükön. Nekem furcsa látni azoknak a nőknek a tekintetét, akik ideológiát gyártanak maguknak miért nem tesznek semmit önmagukért, és igyekeznek az irigységüket úgy lövellni felém, hogy én ettől rosszul érezzem magam. …. Nos “megöregedtem” (negyven fölött vagyok már) és épp ezért nem szórakoztat, de nem is tud bántani “az” a tekintet, “az” a szó. Egyébként sajnos nemcsak a test lehet irigység célpontja, hanem az is ha valaki a szellemi fittségéért is dolgozik. De ez tényleg annak a sara, bűne, aki nem nőtt fel, nem tudja, hogy nem irigykedni kell. Ha rosszul érzi magát, akkor az jelzés, önmaga számára.Változtatni kell. Ha mégsem, akkor csak irigykedjen. A saját “szarát” (bocsánat a vulgaritásért) ő szagolja. Én csak nem értem őt, nem értem miért nem mozdul már, hogy jobban legyen…..És azt sem értem, hogy ha már vannak, akik tippeket adnak, akik tényleg nem lenézően segítenek, akkor miért nem jó velük lenni. A bátorítást visszautasítóknak, a folyton “síróknak” van egy kicsi hibájuk, túl beképzeltek, ahhoz, hogy beismerjék, egyedül nem megy, vagy együtt jobb is lehet….Nem lehet megváltani azt, aki nem akarja. Ez van. … Te megdolgoztál önmagadért 🙂 , ez példaértékű. Amikor én is lankadok 😀 majd eszembe fog jutni, hogy nem vagyok egyedül.

    • Üdv a blogon!

      Nagyon fontos, amit írsz. Most azt emelném ki, hogy annyi motiváció, hogy három gyerek mellett, fáradtan, éjjel tornázzon valaki, akkor van, ha nagyon fontos neki a formája, kinézete. Egyesek szerint ez akkor túlzás, hiszen pihenni kéne, nem küzdeni, jó lesz az úgy is. És tényleg olyan simogatós és nőbarát üzenet volna, hogy ne legyen ennyire fontos, ne gyötörd magad, pihenj, de közben benned tiltakozik, hogy oké, pihennék, csak épp nem akarok úgy kinézni, mint akik pihennek és vigasztaló desszerteket is esznek.

      Meg aztán felmerül, hogy hol a határ az önmagunkkal való elégedetlenségben, amikor a szálkásító fitneszlányok-fiúk gyötrik magukat, akaraterőnek hívják a pusztító rögeszmét, a táplálkozási zavarosok világát látva, amelybe könnyű ám belepörögni, az irreális eszményt kergetőket elnézve — vajon nem kéne-e ezt az egész testparát elutasítanunk, letennünk, és derűs közönnyel lenni akármilyennek? A válasz: nem, csak öröm- és belső megélés-alapúvá kell tenni, nem külső kontrollossá, nem negatívvá, nem rombolóvá. Akkor csodák történnek, és akkor a lelket is gyógyítja. És ezért írok én az élményemről, a jóleső, önbizalomteli sportról, napfényes erdőben futásról, új mozgások mámoros kipróbálásáról, erőről.

      Amit a végén írsz, az igaz, de nehéz elviselni az álruhás és nyílt irigységet. Megnehezíti az emberi kapcsolatokat. bennem most sokan azt látják, aki kigyúrta magát, és csak erről beszélnek. Én is hajlamos vagyok, de én mindig az izgalmas vagy vicces, ironikus momentumokról.

      És a mell, igen, ez nehéz. A mell nem az alak része, a mell, tehát a gömbölyű, szexualizált idom nem más, mint zsírraktár, meg némi, életünk nagyobb részében inaktív és nem túl nagy térfogatú mirigyszövet. Azon pedig van egy bőrfelület, és ha azt nem tölti ki valami, igen csúnya tud lenni a mell. Az alacsony zsírú nőknek, különösen ha lefogynak, nem marad mellük. Gyakorlatilag nincsen olyan fitneszmodell, akinek ne lenne megműtve a melle, mégpedig drasztikus méretű implantátummal, és ezt teljesen természetesnek veszik, miközben nagyon költséges és rengeteg probléma lehet vele, esztétikailag, érzetben és a szövődmények miatt is.

      Viszont nem mindegy, hogy az a valamennyi zsír milyen alapon, izomzaton van. Kidolgozott izomzatú férfiak képeit elnézve, a pectoralis maior igen változatos elhelyezkedésű, formájú lehet, meglehet, hogy az edzése kiemeli, büszkévé teszi a mellkast, és rajta épp jó helyen, harmonikusan, kettős kontúr nélkül van a zsír/mirigy/mellbimbó, de az is lehet, hogy nem (és az igen csúnya).

      Egyébként az átlag rendszeres terembe járó/hobbisportoló alkatának köze nincs a profikéhoz, úgyhogy nem kell félni, senki nem fog úgy kinézni egy tízalkalmas bérlet után, mint Arnold/Rubint Réka.

      A vékonyság meg a kidolgozott test is össze van keverve néha, amikor azzal vádolnak, hogy ez, amit én csinálok, fogyókúra és extrém vékonyság már, és ez a célom. A fitneszes test ugyan lehetőleg zsírtalan, de nem ez a cél, hanem az izomzat. A különbség jól látszik a profi divat- illeve fitneszmodellek lábán, fenekén, karján, vállán. Illetve egy divatmodellnek nem cél és nem is szép, ha kockás a hasa, vagy eres a karja. Divatmodellként kell bizonyos állóképesség, de a sportoló testének bírnia kell a keméyn igénybevételt, hosszú futást, nagy súlyt is. Erős. Én erős akarok lenni, kérdezte az edző a minap, mi a célom, és habozás nélkül ezt feleltem: én erős akarok lenni, igazán. Nem erősnek tűnő, nagy (glikogénes) izmú, nem vékony, nem kecses, nem látványos, nem dögös, hanem erős, arányos (és még szép mozgású). Súlyemelek, és növelem a licitet.

      A lövellt tekintet… igen, lövellik, igen, megnézegetnek, kibeszélnek, igen, megkérdezik, hogy csináltad, és elpanaszolják, hogy nekik nem sikerül, majd hirtelen önigazolásba vált az illető, és tanácsokat ad, hogy mit egyél, meg ne ess túlzásba, illetve hogy szörnyűek ezek a fitneszmodellek, nem? Szóval ez létezik, és irritáló. Amikor már sok ilyen tekintetet megtapasztalt, akkor az ember frusztrálódik, és érzékeny lesz. Tényleg el kellene ezt vállrándítással intézni. De annyira irritáló. Van egy formás lábú nő, aki ezt meg is mutatja, és akkor az egyáltalán nem formás lábúak azt taglalják, hogy annyira nem is formás az a láb, keresik a hibáit, kibeszélik, keltik ellene a hangulatot. Idegesítő, hazug, szorongató.

      És azt mondják: őket nem érdekli a lábuk, vagy nem ennyire, hogy nekik ilyen sok erőfeszítést megérjen. Vagy ők nem olyanok, ez alkat, nekik ez nem menne. De azért mégis a te lábadat nézegetik.

      Sok elhallgatott, lehazudott zűr van itt, az önismeret és felelősségvállalás az egyetlen út, nem mások nézegetése, a viszonyítgatás, a rosszindulat.

      Én szándékaim szerint az örömöt, élményt erősítem, de ez csak a valóságalapú emberekkel működik, a pótcselekvőkkel és irigyekkel nem.
      Nemrég még én is úgy voltam vele, hogy szinte mindegy, hogy nézek ki, nem fogok itt reklamálni meg nyűgösködni, hiszen élek (amikor a férjem meghalt).
      Ha egy szomorú szemű, kicsit dundi, alkoholista panaszkodó lennék, sóhajtozva, hogy de nehéz nekem, akkor hoznám az elvárt szerepemet.
      Most nekiálltam önmagamnak. Előtte sem fenekedtem, mutogattam másokra, csak egy kicsit azt hittem, úgysincs mit tenni.

      Most nagyon meglepnek egyes reakciók.

  12. 1, A két nőből aki áll a kép előtt, az egyiknek SÚLYOS gerincproblémája van. Nem tudom látja e mindenki, a megereszkedett gerincoszlopot. EZ OROVOSI ESET. A beach body meg esztétikai kérdés.
    A kettő nem egy szinten van, és mégis egy szintre helyeződik, az egyiknek orvosnál lenne a helye.
    Aki a testét edzi nem árt senkinek, ugyanolyan kategória mint aki magánnyugdíjat köt. Előre próbál tervezni. Ettől még kaphat rákot holnapután, vagy történhet vele olyan életesemény, aminek nem örül, sőt, még akár olyan is előfordulhat vele, hogy valakinek nem tetszik majd így. De, a társadalomra semmilyen súlyt nem helyez, másoktól semmit el nem vesz, nem ingyen van neki a Nike cipője. Mióta betiltották az etnikai konfliktusokat civilizált helyeken, azóta a köveréek vs. soványak vita megy, minden jelentős eredmény nélkül, úgy hogy a magazinok profitálnak, a reklámok, a média profitál, az emberek meg tönkre mennek lelkileg benne.
    2, Férfiak. Hát tegyük már kellő zárójelbe ezt a férfiaknak nem tetszés-tetszés kérdését. Az, hogy valakinek tetszel e, vagy se huszadrangú kérdés, mert jó hír, hogy biztos hogy van olyan. Nagyon durván sok ember él a földön, a civilizált nyugaton legalábbis a nő választ, tehát a fele-fele társadalomban, ahol kb ugyanannyi a kövér férfi mint a kövér nő, simán találsz magadnak faszit ha akarsz. Kövéren is. De. Szuverén nő ilyenekről nem gondolkodik, mert minek. Döntéseit nem a másoknak való megfelelési vágy hajtja.
    Miért lenne szempont, bárkinek is, hogy más mit gondol róla?
    És itt érkezünk el a body shaming témájához. Hogy mi különbözteti meg az építő kritikát a mások testével való kényszeres foglalkozástól. Hát a motiváció.
    -Orvosilag, össztársadalmi terheket nézve az elhízás EGY KÜLÖNÖSEN KERÜLENDŐ ÁLLAPOT. Nem biztatjuk, az alkoholistát sem hogy igyon még egy felest, józanul nézve tudjuk mennyire káros.
    Viszont nem teszünk fel részegen fetrengő emberről képet sem a netre, mutogatva rá nézd milyen részeg, de gáz, hogy néz ki neki a térdhajlata.
    Ha az elhízást betegségnek tekintjük, már nem is olyan mókás másokat megalázni, meg mutogatni rá, hogy jaj szerencsétlen alkesz, hát csak rajtad áll, hagyd abba az ivást.
    Ez a nettó body shaming. Esztétikai kérdést csinálni egy objektíven felmérhető orvosi esetből, és vérre menő vitát folytatni olyan mellékszálak mentén mint a pasik meg a turmix, miközben a beteg épp haldoklik.
    És igen, ha valaki meghízott, joga van élni, joga van magát ÚGY IS jólérezni (nem nullahuszonnégyben bányarémnek, mert az elhízás nem egy perc alatt jön létre. Senki nem tudhatja a másikról, hogy úgy néz ki így, hogy fogyot tmár 20 kilót, és épp kirobbanó formában megvette a két számmal kisebb farmerját és próbálja magát belepréselni, vagy azért mert mindkét lábában vasak vannak egy autóbaleset miatt, és zálogosítják az ingatlanát és a gyerekei külföldre költöztek, neki meg a chipsen kívül semmi jobb nem jutott eszébe és amúgy is 10 éves kora óta ilyen, és legalább 3 évébe telne lefogyni, de neki se áll, mert mindenki cikizi ha norbi update kaját visz a melóba) joga van szemre ártalmas feszülősnadrágban és muffin topos felsőben grasszálni, joga van véleményt formálni a ropikról, meg a csülökpörköltről, meg joga van betegséget tagadni, szavazni is mehet, szexelhet, nem szexelhet, mindenesetre ELDÖNTHETI, hogy mihez kezd magával. Nyilván társadalmilag arra kellene ösztönözni, hogy fogyjon le, de társadalmilag főleg nemzetünk tudata és empátiája egy általános iskoláséhoz hasonlatos, és inkább ha lehet valakit intenzíven basztatni, emberi mivoltában megalázni, és külsőségeken lovagolni, akkor azt választjuk.
    A feminizmus meg…na igen. Az orvosi esetek olvasztótégelye sajnos, és ebben nagy kerékkötő.
    Pedig a beach body meg a kövérség között pont ott van az, amit ideális testsúlynak neveznek, amiről sosincs szó.

    • Ez valami hihetetlen szakadék a kétféle test között: ami elénk van tolva mint eszményi test, és mivel az úgyis elérhetetlen, meg mű, az a másik, amivel aktív korú, kvázi-egészséges, lehetőségekben viszonylag bővelkedő nők megpróbálnak kibékülni, benne jól lenni, legfeljebb apró látszatait korrigálni, közben hangsúlyozva, hogy ők igazi nők, nem ám műk, néha fenekedve is a műnők ellen. Ez elfedi a lényeget, hogy gyengülsz, romlasz, roskad a gerinced, és ez igenis lehetne másképp is, ha nem lennél szarrá gépesítve, rossz kaján, ülőmunka stb. Én is tartáshibát, koordinálatlan mozgást, aránytalanságot látok mindenhol, nem annyira zsírpárnákat.

      A motivációs kép egyébként a maga szemléletes egyszerűségében azt mutatja meg, amit már nagyon ununk: hogy bizonyos határok között szinte tök mindegy, hány kiló vagy, ez az adat nem sokat árul el a tested épségéről és esztétikumáról, illetve azt is, hogy figyelhetsz a kalóriákra, nem az a kulcs, meg összességében azt üzeni, hogy érdemes (és kell is) fitneszezni, mert az ennyire átalakít (eközben a mellek problémájáról mélyen hallgat mindenki). Ezzel nem állítom, hogy csak a másik test az ép, és aki nem úgy néz ki, feszengjen, szenvedjen, gyűlölje magát és aggódjon. A jobb oldali amúgy egy “szaktest” (speciális célokra való, és hétköznapi életbe nehezen illeszkedő módszerekkel van kidolgozva).

      Senki nem vitatja el, hogy joga van élni.

      Az én módszereim is speciálisak, de inkább sűrűek, ami azt jelenti, hogy sokat csinálom, és keményen, ami időigényes, viszont így igen hamar lett drámai az átváltozás. Lassabb változásokkal ez az egész egyáltalán nem ellentétes a teljes munkaidős, több gyereket nevelős élettel, ellenben nagyon sokat javít mentálisan, közérzetileg is, stresszlevezetős is, és nem is különösebben sok pénz, idő. Annyi van, hogy ha valaki utál mozogni, csak végigszenvedi a célért, akkor nem fog menni, de nyilván nem adható ki parancsba, hogy élvezd.

      Én provokálni, támadni akartam a testem erős ingerekkel, meglepő dolgokkal (újabban: olimpiai súlyemelés), mindig is volt erre hajlamom, kíváncsi voltam és kúlságnak éreztem, mulattam magamon, hogy én is ott, úgy, sose voltam én ilyen. Az eredményben nagyon sok részhiba van, de a lényeg megtörtént, a testérzetemben, mozgásban, önbizalomban is.

      • Épp ez az Éva.
        Hogy te magadon mulatsz, ők meg azt hiszik hogy rajtuk.
        Ez az amit nem tudsz Mo-n elmagyarázni. Hogy ha kiröhögöm magam mert orra estem a Blahán délidőben, (elterültem, szemem sarkából még látom hogy az útlevelem a pisával barátságosan és másságfóbia nélkül vegyülő galambszarban landol) akkor nem mindenkin röhögök aki már esett orra a Blahán délidőben.
        Állandó támadottság – érzés, védekezési kényszer, kisebbrendűségi komplexus?, sportból mindent magunkra vevés jellemez minket. Akkor lehet jól ellenkezni.

        • ÉS lehet, hogy ebben még az is benne van, hogy magunkra venni valamit ad egy olyan kamu érdekesség érzést, ami legalább magunk előtt elfedi, hogy le se szarnak minket. Ami mindennél rosszabb ugyebár.
          Na, abbahagyom a vasárnap reggeli filozofálgatást.

        • A kúlság-mulatás az nem hasraesős (tehát nem szerencsétlennek érzem magam, hanem vagánynak, a helyzet a vicces), és tényleg nagyon személyes. Ebből inkább azt hozzák ki, hogy ők is akkor lesznek menők/izmosak, ha terembe járnak, fekvenyomnak, és mivel igazából nem akarnak vagy nem tudnak terembe járni, és ez frusztráció. Akkor jön az érvelés, hogy ez miért nem jó.

          De hát van egy csomó sport, bőven lehet válogatni. Az járjon terembe, aki terembe akar járni, jól érzi ott magát, akit ez motivál (önmagában egy megvásárolt bérlet is motivál). Hozzátéve, hogy eleinte, mint ismeretlen, tud ijesztő lenni egy-egy gép.

          Ki hitte volna, hogy én majd nehézfiúk között edzek, és a súlyemelés fog vonzani. Most már kesztyűm is van. És eközben az egész annyira vicces és fotóra való.

          • Tudom-tudom, rossz volt a párhuzam.
            Valahogy minden emberit átitat ez a magunkon való nevetés képtelensége. Ebből meg az következik, hogy másokkal se tudunk, mert a másokét meg azonnal kritikának, szembesítésnek, bezzegelésnek tekintjük. Könnyebb is az mint futni menni reggel.

  13. Nekem ugye súlyos testképzavarom, meg még egy csomó agybajom van, és e mellé még hízékony is vagyok – igen, a testképzavar egy dolog, de én attól eltekintve is tudom, mikor vagyok dagadt, olyan ez, mint hogy attól, hogy paranoiás vagy, még nem biztos, hogy nem üldöznek – szóval azért valahol örülök annak, hogy soha nem volt bennem gyűlölet azok iránt, akik szebbek, sportosabbak, vékonyabbak voltak, mint én. Nagyon szívesen nézek ilyen embereket, örömöm lelem a látványukban – mintha szép virágokat, vagy fákat néznék.

    Nálam a harag és az indulat egyedül saját magam ellen szokott irányulni, hiszen arról, hogy hogyan nézek ki, egyedül én tehetek, mert nem bírom megállni, hogy ne egyek egészségtelen és hizlaló dolgokat és nem sportolok eleget. A hájaimban egyedül én magam vagyok a vétkes, az én lustaságom, gyengeségem, nem az, aki szép, sportos, és nem lusta és gyenge. Nekem nem vele van dolgom, hanem magammal.

    Én amúgy, mivel szép, karcsú és sportos emberek között nőttem fel, soha nem tudtam kicsit nem odanézni, kicsit eltekinteni attól, ahogy kinézek. Én mindig szemtől szembe álltam-állok a tükörrel, meztelenül, nappali fényben, és nem bírom azt mondani, hogy jajj, ez nincs is, nem is hájas, nem is lóg, nem is stírás – de bizony az, gáz, és ezen nincs mit szépíteni. Ez a hozzáállás talán fájdalmas és egészségtelen is, de engem ez visz vissza mindig a mozgáshoz, mert egy idő után már nem bírom elviselni magamat. Meg a fizikai fájdalom: ha nem sportolok, nekem borzasztóan fáj mindenem, a hátam, a derekam, a nyakam, úgy nyögök, mint egy vénasszony.

    A kövérség – nekem vannak kövér barátnőim is, és fura módon, őket is szépnek látom, mert szeretem. De aggódni szoktam értük, mert pontosan tudom, hogy a túlsúly milyen kockázatokkal jár, és aggódom a tanítványaimért is, mert van köztük olyan, aki 16 évesen 25-30 kilót cipel. Ennek ellenére soha nem mernék ezért szólni, vagy felhozni ezt, vagy fogyókúrás tanácsokat osztogatni – ez ennyire intim dolog, és olyan lenne, mintha a szexuális életükbe szólnék bele, legalábbis én így érzem.

    • Hát sajnos a legtöbb kövér ember tudja magáról hogy bajban van, de szerintem az intelligens támogatás érzése mindenkinek jól esik, és nagyon tud hiányozni, egy olyan világban, ahol a nők teste gyakorlatilag nemzeti kincs.
      Mert hát a jó nők mellett, a rossz nők testére is rengeteg figyelem társul. Csak éppen borzasztó romboló, megalázó figyelem ez. Holott mindkét nem vastagon benne van a kövérségbuliban, csak ha egy faszi kövér, az neki jól áll. A nő meg egy bálna.
      Népegészségügyileg kicsit nagyobb gáz, ha a férfi robban le előbb, mert hát ebben a szép világunkban ugye a férfi keresi a kenyeret, és a nők leginkább gyerekszülés kapcsán híznak el, ami ugye eleve munka kiesést jelent, míg ugyebár a derék jó fárfiakat meg ugyanezen nők etetik halálra, miközben férfitársaink meg vékony modellekre csorgatják különböző testnedveiket.
      Ez nem egy intim kérdés, hanem kb olyan, mintha észreveszed valakinek a hátán a feltehetőleg rákos anyajegyet. Én már buszon is szóltam egy embernek, aki a döbbenettől nem tudott köpni nyelni se, hogy hogy mertem, ő biztos nem merte volna, úristen, jaj de köszöni.
      Embertársaink figyelemmel kísérése, számomra nem eszétikai-nemi szerepeken keresztül értelmezendő.
      Annyi módon figyelhetünk egy testet, egy szellemet. Miért pont a poszterek lennének az irányadók?
      Miért pont a szexualitás jutna eszembe egy testről?

      • Én nem érzem, hogy dolgom szólni. Emlékszem, milyen volt, amikor engem próbáltak rávenni valamire és ítéltek meg, és helyezték magukat ez által fölém. Nem tanárom, nem szülőm, nem dolga, ne legyen okosabb, hagyjon.

        Az egyik, hogy eléggé tájékozódós vagyok, önfejű és egyedül-felfedezős, ezen kívül még igyekszem az objektív lényeget keresni, összefüggéseket megérteni és önállóan analizálni, mögé látni. Nem tudok mit kezdeni az ilyen árnyalatlan, ám konszenzusos állításokkal, hogy “a gyümölcs egészséges” vagy “kölest kell enni, mert abban sok a vas”. Van persze olyan paradigma, amelyben “a” gyümölcs egészséges, és mindenképpen egészségesebb, mint a Kinder tejszelet, de mennyi gyümölcs, milyen gyümölcs, mi a cél épp a táplálkozással stb. Ja, és nem akarok kölest enni.

        Sose kérdeznék senkitől ilyet, hogy nincs valami jó diétád/sütirecepted/láttál valami jó filmet/hogy csináltad/mikor jön a busz, hanem utánajárok magam, vállalolm a felelősséget és a lehető legpontosabb és legnekemvalóbb infót keresem (“mindenkinél okosabbnak hiszem magam”, hát, az így megtalált és működő, egyéniesített dolgaim és a konszenzus igazságai között drámai különbség van. Az orvosom szerint “nem jó a szélsőséges diéta”, és “a ketogén epilepsziás gyerekeknek való”. Ebből tudom, hogy nem tájékozódott). Nem is szeretem ezt, hogy valaki a saját sütijét finomnak találja, vagy a testét szépnek, és akkor az a személyes, szubjektív, sok tekintetben esetleges módozat, ahogy neki a süti, test lett, generalizálódik, módszerré válik. Ilyenkor jönnek az olyan mondatok, hogy “én úgy vagyok vele”, egyrészt tök nem látja át a saját összefüggéseit, másrészt itt nem arról van szó, hogy hogyan süssek én finomat vagy legyek tónusos, hanem őróla, az énképéről.

        A másik, hogy asszem, az ügyben, hogy mekkora vagyok, én nem áltattam magam (egy 44-es nadrággal aligha lehet vitázni), én inkább abban hazudtam, hogy mit és mennyit eszem, és miért pont azt. Akkor normális, jóleső, életélvezős táplálkozásnak tűnt az, ami ma már falásroham. Most se számolgatok egyébként, csak szempontjaim vannak.
        Minden ilyen kérdőíven mindig be tudtam írni, hogy heti 15 órát mozgok (bicikli, futás), és nagyon a BMI-m sem volt ciki, továbbá mindig is arányos, egészséges, erős voltam, csak az a lassulás, kedvetlenség, az jött észrevétlen.
        2013 februárjában volt egy csúcs a hájmennyiségben, fotók tanúsága szerint, kb. fél évvel Dávid szoptatásának befejezése után. Azóta folyamatosan, lassan fogyok, futok.
        Én annyira utálom az össznépi, öltözőbeli sirámot is, hogy jaj, le kéne fogyni, milyen kövér vagyok, nézd a hasam, ezt mint témát, panaszkodást. Hogy így nem vállalják a felelősséget. Ha érdekel, akkor nem dumálok, hanem változtatok, ha nem érdekel, akkor meg nem panaszkodom.

        Mindannyian tudjuk, mi a helyzet, hogy meghíztunk, eltunyultunk, nem ilyenek voltunk még nemrég, csak azt gondoljuk, ez elvégeztetett: ennyi idősek vagyunk, ilyenné váltunk, nagyon nehéz lenne lefogyni, így maradunk, visszafordíthatatlan ez a folyamat, csak tüzet lehet oltani. Nem hiszünk az igazi, nagy változás lehetőségében. Fáradtak vagyunk, más a projekt épp. Annyian vergődnek körülöttünk a diétáikkal, rossz üzenetek közepette, és nyilván vergődni, erőlködni, kínálást visszautasítani senki nem akar. És vannak azok, akik akkor fogynak le vagy kezdenek sportba, amikor durva jel érkezik: stroke, cukorbetegség, ízületi sérülés, durva vérkép. Na, mi nem vagyunk olyanok. Mi egészségesek vagyunk.

        Illetve van néhány előnye is a nagyobb méreteknek, amiről nehéz lemondani. Ez önkéntelenül zajlik, csak fogyáskor gyászolja meg az ember.

        • Én pont így érzem, hogy nem dolgom, másrészt azt hiszem, tudom, mit jelent, ha valaki nincs rendben a testével, és pontosan látom, hogy túlsúlyos ismerőseim többsége szenved a túlsúlyától, egészségügyi problémái vannak, frusztrált, stb. – semmit nem használna, ha még én is elkezdeném nyomasztani vele. Ha ő hozza szóba az más, akkor támogató vagyok meg minden, de én nem fogok rámászni azzal, hogy fogyózz meg sportolj.

          Én pont olyan ember vagyok egyébként, aki megkérdi a másikat, hogy nem látott-e jó filmet, könyvet, sütireceptet is igencsak hajlamos vagyok kérni, örülök a programjavaslatoknak, ötleteknek. Talán, mert lusta vagyok önfelfedezni, másrészt, mert érdekel, mi érdekli a barátaimat – egy csomó jó dologra bukkantam így, ami nemcsak magában volt élmény, hanem másokhoz is közelebb hozott.

          Milyen előnye van a nagyobb méreteknek, amit gyászolni kell? Tudnál erről írni?

        • Talán azért látom máshogy, mert hozzám nagyon sokan fordulnak segítségért, csak úgy. Folyton megtalálnak az emberek ezzel-azzal, ócska ismerkedőszövegek mennek (nem férfiakról beszélek most) és mondják mondják mondják:)
          Talán ezért mozgok én nagyon otthonosan az idegenek világában, és merek esetleg húzósabb dolgokat is mondani.
          Nálam nem fér bele, a más háján való összenézés, más ruházatán nevetés, más szemöldökének, repedt sarkának, ócska táskájának a vegzálása, esetleg kibeszélése. Ha nem érdekel más testi épsége, akkor tényleg nem érdekel.
          Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy Teréz anyaként kóborlok városszerte, és megmondom a frankót minden elhanyagolt otthonkás 50-es nek, de mivel a túlsúly nem egy gyógyíthatatlan betegség, a dohányzás nem egy örök állapot, és a szemölcsöt is el lehet távolítani, miért ne beszélnék róla bárkivel.
          Én például a poltikai nézetemről nem szeretek beszélgetni, meg arról, hogy mit evett a gyerek reggelire, meg arról, hogy mennyi a fizum, a férjem fizuja, meg hova megyünk nyaralni.
          Konkrétan lefagyok ezektől a kérdésektől, és elzsibbad a lábam. Mindig valami frappánsat akarok mondani (kényszerből) a saját szórakoztatásomra, aztán meg totál ellentétbe kerül azzal, hogy hát nem lenne etikus a kérdezővel szemben, mert hát ő nem tudja, hogy gúnyolnám vele, sőt, azt meg nem akarnám, és csak makogok mint valami hülye.
          Apám a Nagysemmitmondók Országos Szövetségének az elnöke, én fél óra után viszketést kapok.
          Inkább bárkinek a lelki baját-háját-anyját-körömgombáját! csak azt ne.

  14. Ma reggel Buda egyik igen kiemelt helyén reggeliztem teraszon ülve és a szomszédos virágboltra láttam (miközben tömtem a fejem a nem annyira diétás, de legalább fincsi koszttal). Nagy volt a forgalom, lévén anyák napja van és ilyenkor mindenki veszi a virágot törődés, vagy jó szó helyett (na jó, lehet azért, hogy van, aki mellé). A lényeg, hogy néztem az elit Budán élő, tehát jó eséllyel anyagilag viszonylag jobb helyzetben lévő, 30-as 40-es korosztályt és rémisztő. Komolyan mondom, hogy döbbenet. Elhízottak, aki nem, annak is izomtalan a lába, rossz a tartása stb…
    Én nem akarok ilyen lenni, nagyon nem.
    Aztán néztem a szemben ülő férjemet és láttam, hogy ő is. Baszki. Pedig látja, hogy én csinálom, próbálom. Persze beszól a súlyzóimra, kicsit gúnyos is, kb. mit bohóckodok itt, meg aztán ki ne gyúrjam magam nagyon…, de nem igazán mozdul. Mert ugye sok a meló, fáradt… pedig valójában tohonya és lusta. Ha meg mondom, akkor kurvára megsértődik.
    Nyomasztó ez az egész. Mármint nem a blog (az nekem nagyon nem, sőt), hanem körbenézni.

  15. Szeretem olvasni, ahogyan az életmódodról írsz. Tanúságtétel valamiről, aminek már-már a létezésében is kétkedni kezdtem. Olvasom, ha minden egyes blogbejegyzés után bőgni lenne is kedvem. Nekem is volt ilyen, most miért nem megy?

    Nekem ez az egész sport/életmód téma olyan, mintha az agyam egy lezárt szobájában elrejtett kincs lenne. Tudom, hogy fontos, tudom, hogy egyszer örömet okozott és egyszer örömet fog okozni, de most nem érem el.

    Eddig háromszor híztam és kétszer fogytam sokat, mindkétszer 85 kiló körül voltam a legnehezebb, és eddig 63 kilósan voltam a legkönnyebb. Emlékszem, milyen diadalittas érzés volt mozogni, sétálni az utcán, ruhát próbálni (mennyivel izgalmasabban és önkifejezőbben lehet öltözni, ha nem csak a kedvező ruhák közül válogathatok!), futni, buggyanó háj nélkül leülni, edzeni, a testemnek is jókat enni… Az egy tudatállapot volt.

    Most januárra harmadszor is elértem a nyolvanötöt, és egyre jobban kétségbe vagyok esve, de nem tudok tudatállapotot váltani. Taszít a testem, fáradt a lelkem, nem okoz örömet a mozgás. Január óta leadtam 7 kilót, de csak mint egy robot, semmi örömöm nincs benne. A mostani súlyom még mindig “overweight”, pontosan ugyanolyan érzés a testemben lenni, mint 4 hónappal ezelőtt. A sportot még mindig nem tudom élvezni, az étkezés önbüntetés és önjutalmazás egyszerre.

    Remélem, majd átkattan. Valami lelki ügyet helyre kattintunk, és rendben leszek.

    Addig is maradok és olvasok.

  16. j…ban e-mailű kommentelő: komolyan gondolod, hogy azok után, amiket írtál nekem a férjemmel kapcsolatban, így idevethetsz nekem egy kérdést?

    Bisou: történt sok minden az életemben, a blogomban, a hízelgő hajlamú olvasókkal, te erről nem sokat tudsz, nem kell ennyire okosnak lenni. Egész pontosan három olyan terület is van, amit nem bocsátanak meg nekem.
    Értem, hogy te nagyon erősen valamilyennek akarsz engem látni, és ez jólesik neked, de vedd figyelembe, hogy nincs más információd, mint amit itt a blogon látsz, ezért alapvető logikai tévedés azt mondani, hogy “nem hiszek neked”. Az ott mind a te fantáziád, tulajdonításod, rosszindulatod. Nyugodtan röhöghetsz amúgy, megszoktam, hogy ilyen is van a nagy érdeklődés szélén, és nem befolyásolja a közérzetemet.
    Nem olyan bonyolult, értsd úgy, ahogy írva van:
    dívafotót készíttet = dívafotót készíttet
    (akárki készíttethet, pénz kérdése, divat lett, az eredmény nem elsősorban szép, inkább látszatkeltő és mesterkélt, annál olyanabb, minél kevésbé van rendben az alany a maszkírozatlan arcával-testével)
    elsírja = elsírja, mégpedig hosszú, őszintének szánt, nyilvános szövegekben
    Nem irigylek magukat meg nem talált, pótcselekvő embereket. Ha 60 százalékkal csökkentettem a testzsíromat, és e folyamatban úgy robbanok be naponta a terembe, hogy az önmagában eksztatikus, aligha irigylek olyasvalakit, aki évek óta vergődik a maga túlsúlyával.

  17. Én is szeretek az életmódváltás, önazonosság témakörben olvasgatni, nagyon is, ugyanakkor az ezt övező negatív reakciók, interpretációk, jelenségek és támadások számomra már nem az “érdekesebb, mint amennyire elkeserítő” kategória.
    Néha furcsállom, h ennyi időt szentelsz ennek az egésznek ahelyett, h vinnéd tovább a saját történeted, inspiráló írásokkal jönnél – én értem, h ezek a posztok nem magyarázkodásnak lettek szánva, de van értelme állandóan kifejteni a saját nézőpontodat a gyűlölködők táborával szemben? Akik szándékosan hibát keresnek, nem lesznek fogékonyak ezekre az írásokra sem, gondolom, bármennyien is gondoljuk, h igazad van, így kéne ezt látni és csinálni.
    Bosszant engem is a sok szarrágó és rosszakaró, de még inkább bosszant, h ennyi idő – és bejegyzés van nekik szentelve… 🙂 Avagy csak nem látom a célt ezzel.

    • Szép nyugodtan, nagyjából ugyanazt, állhatatosan, egy-egy új és találó mondattal. Hátha megértik. Mint egy magyartanár, arról, hogy nem a költőnek fáj a szíve.
      Jellemző amúgy ez a fajta reakció, mindegy a konkrét sztori, van mondandóm annak hamisságáról, ahogy mindenkit megtámadnak, szételemeznek, aki erőfeszít-örül-sikerül neki-nem akar úgy élni, mint mások.
      A másik, hogy sokan kezdtek el valamit, és anyjuk, férjük a jelképes ellenséget, a súlyzót, a proteint vagy akár a nemzabálást támadja. Esetleg kinek akarsz te tetszeni. Nekik is fontos gondolkodnivalóik vannak erről.
      Meg aztán a testszégyenítés és az egészségtudatosság határán valóban megterem néhány fontos kérdés.
      Másoknak meg az “akkor én most felszínes vagyok, hogy ennyit kattogok a testemen?” “ha igazán jól (szexualizáltan is jól) akarok kinézni, akkor én nem vagyok feminista, elárulom vele a többieket?” elvi meghasonlás. Nekem is.
      De kösz a visszajelzést, egy kicsit hajlok erre én is, ugyanis minden egyes ilyen támadás után, amikor eltelik fél év, mindig megdöbbenek: nagyon szemetek voltak (ezek konkrétan egészen bent voltak az életemben), muszáj volt kiírnom magamból, de ezek a nímandok ennyi karaktert és töprengenivalót érdemeltek?
      Akkor is stressz, ha nem veszem figyelembe.
      Újabban nem olvasom el, egyáltalán.

    • Ja és nem biztos, hogy az írásokban cél van. Van, amikor ok van: hogy annyira irritálóak, ahogy maszatolnak, kavarnak. Kötődtem hozzájuk.

      Meg a trollok. Naponta erősködnek, próbálnak kikészíteni, és jogosnak érzik.

      Borzasztóan elítélik, amit asztroJV-val “tettem”, pedig 1. nem én tettem (nem szerveztem és nem manipuláltam olvasókat, öt-tíz kissé túl lelkes olvasó pörgette be magát, többségük nincs már itt, néhányan fúrnak), 2. amit írtam, nyíltan írtam, 3. JV engem megtámadott. Tényleg döbbenet, mennyire ittragadnak, figyelnek, miket össze nem kombinálnak, miket írnak máshol is, hogy lesz az ellenszenvből aktív, tönkretevős gyűlölet. Tudom, szarjam le. Én élem az életemet, és az nagyjából lombsusogás meg súlyemelés meg lazacsült, de nem mondhatom, hogy nincsenek hatással. Nyilván az a cél, hogy nekem többet ne lehesen munkahelyem, nyugis emberi kapcsolatom, ők is elhitték, amit rólam összeírogattak mások, és arra játszanak, hogy mások is elhiszik, amit ők írnak. Én már sosem tudhatom, valaki miért kezd velem hülyén viselkedni, nekem csak a szaunában mondják, hogy rádkerestem, látom, mennyi zűr van veled…

      Ha szeretnéd megérteni, milyen ez nekem, empatizálj és kérdezz, mert nyilván könnyebb, ha másokat basztatnak, mint ha téged.

      • Nyilvánvalóan nyomasztóak a támadások, látszik itt egynémely reakciódból. Én eléggé értem, 1-1 “vihar a biliben” netes vitám is nyomasztott, fél-ismeretlenekkel, ők meg, ahogy írod, közel álltak és szünet nélkül tolják.
        Csak annyit tudok mondani, együttérzek!
        Körülem elfogynak az emberek, nagyon sokszor érzem, hogy nincs mit mondanunk, panelek vannak: ha kérdezek, beszél magáról, de nem kérdez vissza (=nem érdeklem, tehát lekopok), beszédkényszeres (=ugyanez, nincs kapcsolódás), játszmázik és lehúz és nincs kölcsönösség (hát ez főként családtagok, de egynémely barátnő is).
        A terapeutám szerint 😀 ez a kapcsolatszűkülés normális, pláne, ha az ember tényleg megtanulja az asszertivitást, amely emel ugyan, de arra is tanít, hogy lásd át egy pillanat alatt a kommunikáció célját, amely gyakran mögöttes. Szerinte a legtöbb ember egy masszában él tudattalanul, nem reflektál magára, inkább másokat, helyzeteket basztat. Mondjuk én sem voltam valami asszertív, ezért is járok hozzá ezt tanulni :).

  18. ha már a dokumentumfilmeket említettem… épp ezt nézem és olvasom:
    Dobai Péter Archaikus torzó

    annyira a témába vág- bár 1971-es—
    A film fiatalemberről szól,akinek megváltoztatta az életét a filozófia,és függője volt a testmozgásnak.
    “Főszereplőjének eszményképe a Goethei klasszikus embereszmény realizálása és a béke.”

    —van benne szó Marxról és arról is mi köze a “köznek” az egyén önmegvalósításához, legyen szó akár testtudatról–

  19. Bisou, ekkora bajok, amelyekről szorgos hozzászólásaid tanúskodnak, nincsenek.

    Legalábbis itt, az én életemben.

    Erősködhetsz itt, de az örömeimet, a blogomat, a lelki életemet nem érinti ez, rólad viszont szomorú látlelet: ennyi időt, energiát… ilyen régóta? valakire, akit hisztérikusan gyűlölsz? miért, hogy jut erre idő, mivel telik a te életed vajon, milyen a tested, amelyből kinézve az enyém “valamivel harmonikusabb” (nem, én nem egy kicsit lefogytam végre, és nem is csak edzett lettem, hanem kirobbanó, szabályos atlétatestem lett, 34-es méret, pedig azt hittem a férjem halálakor, hogy nekem már soha nem lesz életem, kedvem, örömem, csak küszködés. ezt sikerült felfogni, hogy mi az a kontextus, amiből ez /blog, szerelem, sport/ ekkora dolog?).

    Nem nyomok le senkit, nem állok bosszút, nem járkálok máshová, a saját ügyeimmel foglalkozom, te jössz ide, próbálsz provikálni, és simán hazudsz (vagyis, összetéveszted azt, amit kikombinálsz, a valósággal, mert ostoba is vagy).

    Nem is állítasz semmit, tehát neked nincs semmi tudásod pl. a ketogénről vagy a gyümölcsökről, azt állítod csak, hogy amit én írok, az nem lehet igaz és szar (és bekajáltad, hogy “a” gyümölcs “egészséges”) — ez könnyű és buta játék ám.

    Az mondjuk igaz, hogy a konditeremben rendszeresen odahánytam a sarokba és egy vízilót is megerőszakoltam, ezért hajítottak ki (istenem, mennyi rosszindulat).

    Jó, legyen: röhögésre ennyit? nem normális ez, és ebből a magad választotta pozícióból igazad se lehet soha, mindig áskálódónak és aljadéknak fogsz tűnni, aki csak meg akarja valahogy keseríteni, hogy másnak jó (te is meg a többi is, nem vagy ám egyedül).

    Amúgy is tudom, hogy az új, vitaminozott, 97-es (!!! naked!) proteinemet irigyled, de nem adok.

    Nem olvasom el a kommentjeidet amúgy, ez még az előzőre, amely huszonöt sor, és úgy kezdődik: sok beszédnek sok az alja.

    • Hihihi! érdekel a testem? Hát jó: 169 magas 56 kiló, sose volt túlsúlyom. De azt tudom, hogy egy 70 kilós nő nem lehet 34-es, már megint vakítasz. Én ezekkel a paraméterekkel vagyok 36-os. Majdnem 15 kilóval könnyebben. A harmincnégyest amúgy senki, a megmaradt olvasóid sem hiszik ám el, csak hogy tudd, bár már biztos láttad, hogy egyikük beírt ma az oldalra. Nem nehéz azonosítani.

      Ja, és 15 éve sportolok, nem fél éve, én erősödni akartam, nem fogyni, de tökmindegy. Nehéz újat mondani hát a proteinről. Ez csak neked ennyire új 🙂

      Nem, Éva, nem a blogod meg a fogcsikorgatva bizonygatott boldogságod “akkora dolog”, hanem a rendkívüli gonoszságod, rosszindulatod, primitív bosszúvágyad és az elegancia teljes hiánya. Azért jó rajtad röhögni, mert megérdemled a retyót, amit a saját nyakadba borítottál. Jól áll neked 🙂

      Nincs egy másik lemez? Te mindenkinek ezzel riposztozol, hogy éjt nappallá téve veled foglalkozik? Szeretnéd, ugye?

      Az meg milyen gyerekes már bizonygatni, hogy nem olvastad el a hszt, na persze, majd el is hiszem 🙂

      • MA olvastam el. Kerestem valamit. 🙂
        Nem tudom, mi ez az oldal, és nem is keresgélem, hiába provokálsz.
        Te engem legfeljebb fotókról ismersz, vegyesen régiekről és újabbakról. Sosem volt konyhásnéni karom, ezt pont Pika írta a sajátjáról még februárban, tőle veszed, amúgy szellemes.
        Én nem vagyok olyan, máshol szaglászó, másokkal foglalkozó, ugrásra kész, mint ti. Nem érint, amit írtok. Olyan az alkatom, amilyen, abból hoztam ki a legtöbbet. Nem, nem vékony, hanem nehézatléta-szerű, ez csak a ti fejetekben van, hogy vékonynak kell lenni, vagy hogy én vékony akarok lenni. Annyi kiló, amennyi, pontosan megmért testzsírszázalékkal: 16,6. Büszke vagyok a telejsítményre, és élvezem is. Nem a te mércéidnek csinálom. Három gyereket szültem. Mindjárt 40 vagyok. Világéletedben 56 kilónak lenni, ezt én nem gondolom érdemnek.
        ESPRIT 34, direkt írtam, check the size chart. További jó olvasást!
        A protein meg fricska volt, hogy irigy vagy, de a vicsorgás megöli a humort.

      • Bocs, de szerintem a blogger soha nem állította, hogy ő vékony. Ez inkább a te ráfeszülésed, nem? Mit izélsz ezen? Te akarsz vékony lenni.

        Pont hogy a nagyon izmos test az eszmény, én úgy látom. Ha vékony akarna lenni, balettozna… És ha új a protein, akkor mi van?

        • Meg aztán mi értelme testeket összehasonlítani? Idekattint és engem így néz, hogy “nemisvékony, énvékonyabbvagyok”, és ilyen gyűlölettel ír, tényleg döbbenet.

          Nekem 174 centihez kell egy 43 centis ajtófélfa, tehát ilyen széles a vállam. A csontsűrűségem kilóg a percentilis-grafikonból fölül (98). Boka 24. Ilyen vagyok, és abszolút nem szégyellem vagy tagadom vagy bánom. 70 kilóm, vagy inkább 68, csupa izom, az izom csupa víz. Tényszerűen tudom a csontsűrűségem, izmaim mennyiségét, zsírszázalékomat, mert megmérettem. A vékony csontú, kevésbé izmos, alacsonyabb nő lehet akár nálam magasabb zsírszázalékú is, és úgy is 56 kiló. Engem pedig, mint általában a fitnesz folkot, a zsírarány érdekel. A sajátom. Az ő teste meg az idevágott frusztrált dühe nem annyira.

          Szerintem hülyeség összehasonlítgatni a testeket de ha már, akkor ne a kilókat, hanem mondjuk zsírszázalékot vagy haskörfogatot. Idejárni patkánykodni, saját testet-méretet így villantani, az meg viccesen árulkodik kommentelőnk lelkivilágáról. (Eközben engem neveznek testszégyenítőnek, fellángolt újból a vita a fb-n.)

      • Ja, nem érdekel a tested, így se bizonyosodtunk meg se szép formáiról, se a hozzá tartozó lélek mély belső elégedettségéről. De ha annyi kilósan az ESPRIT 36-osa jó rá, akkor inkább zsíros lehet, mint izmos, zsír és izom különböző térfogata miatt.

        A lényeg, és itt a blogon ez a téma, nem mások teste: én jól vagyok a magam testével, akárhány kilójával, bőrminőségével, hasával, sportolásával, illetve azon részletek miatt, amelyekkel nem vagyok jól, vállalom a felelősséget, elfogadom őket vagy változtatok rajtuk. Másé nem érdekel. A világ is jól van a testemmel, csak az irigy kukkolók vannak rosszul. 🙂

        te nem vagy jól. de nagyon.

  20. Visszajelzés: ne asszisztáljatok az öncsaláshoz | csak az olvassa — én szóltam

  21. http://www.dailymail.co.uk/tvshowbiz/article-2167975/I-cried-hours-Model-turned-bodybuilder-Emma-B-opens-bullying-faced-revealing-new-physique.html

    Testszégyenítés ez is. Ha azt mondod egy akármilyen testre, hogy “ez gusztustalan/ez már túlzás”, akkor testszégyenítesz, és ha ezt egy lepucolt, feszes, kemény munlával kidolgozott testre mondod, akkor még irigynek is tűnsz. Nem, a fitnesz/bikiniverseny nem a közízlés szerinti nőgusztálgatásra való (mint a modellek, bár ők sem teljesen), hanem speciális szabályok szerint működő valami, félig sport, félig szubkultúra. Ha nem érted, ha nem érdekel, ha nincs türelmed megérteni, miért barnítanak vagy pózolnak, akkor pof. bef.

    De azért tanulságos, mennyivel árnyaltabbak és intelligensebbek a brit kommentek, pl. testrészeket elismernek, gratulálnak is akkor is, ha amúgy nem tetszik nekik ez a fajta test, ellentétben az egységesen undorodó vagy lelkesedő, felkiáltójeles hazai kommentekkel.

    Ez is bulvár amúgy, szóval nem a műfaj teszi okosabbá a kommenteket.

    • “a fitnesz/bikiniverseny nem a közízlés szerinti nőgusztálgatásra való”
      Ezt kellene felfogni végre, de nem csak a fitnesz versenyzőknél, hanem az összes sportolónőnél. Mert ugyanezt mondják ám a súlylökő, rúdugró vagy tornász nőkre is. Valahogy tőlük elvárt, hogy bármit csináljanak is, közben azért nézzenek ki úgy, hogy megfeleljenek az aktuális nőképnek, mert az minden körülmények között nagyon fontos ám. A politikuson vagy tudóson is megy a rosszindulatú vihorászás, hogy ha ő a közízlés szerint csúnyának találtatik, de csak ha nő.

      • Minden szexualizálva van, minden arra való, hogy irigyeljék, példaképek legyenek, nyálcsorgassanak. Ha túl sok izmos nőt engedünk be a közös térbe látványként, akkor mi lesz, jaj. Akkor talán nem lehet tagadni többé, hogy a maguk alkata szerint a nők is izmosak, erősek, az izom sem csak férfiprincípium, és a nők is tudnak keményen küzdeni, kitartóan dolgozni a célért, nem csak maszkírozni meg öltözködni.

  22. “When I got rolling, quitting never entered my mind. I approached it as a life change. I was real with myself before I started and knew I couldn’t eat bags of chips or devour pizza. I let go of my old life and was ready to start again. Food is a drug that I was done with. I wanted something different.

    I lost nearly 100 pounds and never gained weight back. I looked inside myself every day, thought about what I was doing, and viewed it as rehab. I was addicted to food and self-harm for most my life. My inspiration came from the control I felt and the person I could see emerging.”

    http://www.bodybuilding.com/fun/body-transformation-sheryl-gatzke-found-meaning-from-muscle.html

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s