posztvakációs szindróma

Jaj, az én olvasóim, hoppá! Erős semmittevés van, csak úgy lihegünk bele. Negyvennégy öklömnyi kaszáspók szőtte be a nyílászárókat esernyőnyi hálóval, újabb lódarázs-szaporulat van, és még egy rémült pele is bent volt a lakásban, amikor hazajöttünk. Aludtunk nagyot, és ma csak a postás jő, levél az alpolgármestertől, nicsak. De hiszen én a polgármesternek írtam februárban. (Aszongya: a levele első harmadában foglaltakra válaszolva — mi lehetett az?)

Itt ugyan hét fokkal van hidegebb, mint az aszfalttengerben, és bent még sokkal, de azért egész nap ragadunk, nyomok dupla narancssárgából (etióp) egy erőteljes frappét, csíkosat, természetesen márkahű pohárban, excentrikusan kecsketejjel és elefánt alakú jégkockákkal, tele vagyok ezekkel a bohóságokkal, mintha örökké mulattatnék valakit, és tényleg. Gyógyulunk a nyaralási traumából, csak heverek, pisilni is fárasztó, hát még kifliburgonyát pirítani némi spanyol szűzérmével, újhagymákkal, vajon, s holmi tejfölökkel… és, igen: zöldbors.

Kőszegig nyomtuk végül Locsmándtól Lőrinccel, nekem tetszett a lankás Alpokalja, ő épp kibírta. Bár nekem is annyira élmény már a biciklizés, mint a levegővétel. A filmjelenet, az mondjuk jó volt, ahogy a monstre szalmabálaszállító jármű óvatosan kikerül minket a nagy, Kőszeg előtti lejtőn — balra napraforgómező, szabadtéri filmfesztivál (érti ezt valaki?) (elsüssem még néhányszor?) –, és az arcunkba csap a törek.

Aztán kegyetlenül ragacsos vonatozás, és juszt is a hátsó, biciklis ajtónál felnyomuló utasok.

Szóval ma csak nézünk magunk elé, s ami leesik, fel se vesszük (a vércukrot, legfeljebb). Azért kiöntöttem valamit, ami megpenészedett, megettük az áfonyát, amelyik nyilván génkezelve van, hogy így kibírta, mostam egyet a piros mosógépünkben, és büszke vagyok magamra. Nagy lustaság van, modorosolvasás, és azon igyekszem, hogy egy kicsit lejjebb kerüljek a táplálékláncban, mert ezek az öt sorban megfogalmazott főételek (“kétféle, rózsaszínre sült”, “bambuszrügy-ágyon”, “és pestós hercegnőburgonyával”) nagyon durvák voltak ott a szállodában, nem meglepő következményekkel.

Egy feszültségforrás van, mégpedig az, hogy a hupikéktörpikék nem akkor ér véget pont, mint a Jarrett-trió (a kezét figyeljétek!), és valakinek engednie kell.

Szóval, miről írjak. Ömlik a fülembe a zene, nagyon finom kis válogatás, fado, jazz, cserhátizsuzsa, még opera is, a Lakmé, de most nem segít, csak kattintgatok. Annyi sztorim volna, jó volt ezt a terhességi tesztet is kiírni magamból, de most tényleg magamról írjak, hát ki vagyok én? Olyan önös az. Pedig jó sztorik vannak, csak ahogy reagáltok néha, mindig van valami bennem, egy ilyen ördögügyvédje, aki csak vihog, hogy ezek az olvasók engem mennyire szeretnek, hát meg vannak babonázva, most már random írok valamit, most már minden jó, miközben tudom, súgja belül valami vakbéltájt, hogy nem elég jó. Írják is nekem ezt, pont ezt, amit az ördög ügyvédje mond bennem, hogy miért örül nekem ennyire mindenki, és pont olyanok írják, akik ugyanannyira elszántan olvassák a blogot, de valamiért azt akarják érzékeltetni, hogy ők felette állnak az egyetértésnek.

Írtam egy önéletrajzot, mert az egyik olvasó ezt kérte tőlem, de persze műfajparódia, csak ma nincs vicces nap, nem elég vicces, nem, félreteszem.

Aztán meg akarom írni, amiről eddig soha, hogy ki mindenki állt a Dunaparton, mert az nagyon ütős, tehát az én nemzsidó családomat és János — keresőt kicselező szóhasználat — másféle szocializációját, és a kettő döbbenetét, de annyi a troll, mit csináljak? Egyébként meg… hát félek én még bármitől?

És a lányomat is, aki oly könnyen válik meg a tárgyaitól, és hogy ez miért lehet, mert én meg úgy szorongatok mindent. Léhaság, elkényeztetettség — vagy épp érzelmi biztonság?

a kendő— ezt a csíkos kendőt meg elvesztettem —

Úgyhogy lesz holnap is bejegyzés, érdemes felkelni, most azonban elkerékpározom fagylaltért meg valami salátáért.

14 thoughts on “posztvakációs szindróma

  1. “Írtam egy önéletrajzot, mert az egyik olvasó ezt kérte tőlem, de persze műfajparódia, csak ma nincs vicces nap, nem elég vicces, nem, félreteszem.”
    erről az jut eszembe, egyszer én is írtam egyet, fiatalon, állást kerestem, jól nézett ki az önéletrajzom. annyira zavart a hamisság, megírtam őszinte önéletrajz címén a valódit, mi van a jól kinéző diplomák, nyelvvizsgák mögött, és hogy igazából csak az olvasás és hajfestés érdekel. és persze véletlenül elküldtem egy iskolába az őszintét. utána gyorsan csatoltam az “igazit”, hogy bocs, rosszat küldtem. sose jött válasz, ki tudja, kik olvasták.

    Kedvelés

      • De jó, de jó! Nekem ez most a Nyomorok Nyara, de jó látni, hogy van élet utána, nem is akármilyen. Szeretnék valahol ott tartani, sokkal utána…

        Kedvelés

      • nekem kettő olyan volt. most már szinte fizikai jóérzés azokra a forró, kilátástalan napokra gondolni, komolyan. egyfajta játék lett számomra nyaranta felidézni, mert már nem az van, nagyon erős az emlék, rágondolok, hogy még jobban érezzem, hogy már más van! erről évek óta nem tudok leszokni, pedig eltelt néhány év, a nyár nagyon erős színekben, szagokban, biztos ezért van, hogy mindig nyáron tudok ennyire örülni, hogy azok már csak képek.
        neked is így lesz!

        Kedvelés

  2. De jó, de jó! Frappé, piros mosógép és szálljunk alább a táplálékláncban! 🙂 Itt még csak prevakációs szindróma van. Várom, hogy a két szindróma közé ékelődjek már végre 😀

    Kedvelés

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.