A tárgyak, a tárgyak! Már írtam róluk, ironikusat, önterápiázót, és még azokat, amelyeket majd ajánl az algoritmus (három kapcsolódó posztot). Most van az, hogy nincs mese, szembe kell néznem a problémával: elleptek. Főleg amióta itt van gyerekkori otthonom maradéka újabb dobozokban. A másodikos és a nyolcadikos írásfüzetem, dolgozataim…

Itthon vagyok, mert pihennem kell, és expedíciókat folytatok: egymásba kapcsolódó, bonyolult, többcélú túrákat. Háromezer lépés is összejön ilyenekből. Hol a ragasztó. Az ezüst ajándékzsinór. Az a papírtasak, amelybe az összes képeslapot és szép borítékot gyűjtöm. A csipesz, a sebbenzin. Tízezer feletti értékű bélyeget találok összesen, időtállóakat (belföld). egészen vékonyra reszelem manikűrgéppel (forgó csiszolóval) a problémás lábkörmömet.

Sokáig kikerültem az elhagyott tárgyakat, elvágtattam vagy elhevertem mellettük, rájuk se néztem, csak felidegesednék! más dolgom van!, de most megfogadtam: élhető viszonyokat teremtek. Egyáltalán, ideje megválni Lőrinc általános iskolai röpdolgozataitól (!). Most tűvé teszek egyik-másik becses kincsért minden négyzetmétert. És jön velük minden, elveszettnek hitt személyi, az eredeti, profi papírvágó ollóm!, király mini varrókészlet, megkezdett naplók és regény-jegyzetfüzetek, ötszáz euró (!).

Elképesztő méretek vannak itt, és tárgyakból özön. Ami értelmet ad minden félórának: megtisztogatom, új használatba helyezem mindazt, ami szép, hasznos. Semmi ne legyen céltalan – ami az, az megy adományba, szemétbe. Új tanítványaim kapnak egy-egy füzetet, annyi, de annyi megmaradt. Bizony, a negyedikes olyan vonalazásút kap, ami neki való életkorilag. Én adom az alapanyagot, Juli gyárt. Jaj, olyan ez a lány, mint én voltam. Csak ő hibátlan. De ahogy alkot, ragaszt, amilyen ötletei vannak!

Én is gyártok. Kidobásra ítélt (mert elavult) turistatérképbe, NatGeo naptárba, címlapba vagy János-féle, A0-s stencilezett területrendezési tervekbe csomagolom a saját, tanári füzeteimet. Vagy csomagolópapírból vágok ki zebrát.

Egyébként meg kidobtam az összes Magyar Narancsot – és megsejtettem a csí létezését. Áramolni kezdett az energia. Mert eddig bizony nem a szárazvirág (Juli ballagási csokra) gátolták. Kiment a gonosz a lakásból. Mennyi pénzt költöttem ilyenekre! Hogy én MEGMENTEM A NYOMTATOTT SAJTÓT!

Hányok tőletek: rideg, szívtelen, az élet értékét nem ismerő, követelőző, materiális, boldogtalan banyák, meg az önző pasijaik. Nemhogy embert ölsz, DE A SAJÁT GYEREKEDET, és te szexeltél, és tudtad, hogy az mivel jár, nem a levegőből ugrott rád a terhesség. Nekem ne jöjjön senki megerőszakolt, tudatlan kislányokkal. Hát lógtok a pornón!

Miért nem mertem dühös lenni régebben? Kimondani ezt, amikor babát soha nem érintő, anyaságra alkalmatlan, csúf, más gyerekeit viszont gyanúsan tapizó aktivisták “álltak ki” “a döntés joga” mellett?

Nem minden nyomtatott sajtót selejteztem ki azért: maradt a National Geographic (a leány aprítja, ha olyan a kép a barkácsoláshoz, de van a 2018-as arcátültetéses szám, az nagyon érdekes). Maradt az Amiről az orvos…, a Magyar Építőművészet, a Good Housekeeping, a brit és amerikai Shape-ek, jé, van egy ausztrál Fitness And Life (vagy valami ilyesmi) című.

*

Just for the record, kérem, jegyzőkönyvbe venni. Kiröhögök minden olyan platformot és szerzőt, amely, aki a következő szavakat leírja, kiejti:

összemos, privilégium, LMBT közösség, neurotipikus/-divergens, macskás fadísz, efebofil, random, valid, szakember, mentális egészség, kutatás, tudományos, transzgenerációs, mikroagresszió, bántalmazás, bullying, mikromegcsalás

(aki nem most kezdett olvasni, pompásan végigkövethette és érti ezt a folyamatot)

Azt is megvetem, és hú, hányan vannak ők, aki nyavalyog a szolgáltatóiparban az éhbérért küzdő szerencsétlenek munkavégzésén: futáron, eladón, pincéren. Aki megengedheti, menjen elit helyre, ott a segge ki lesz nyalva, aki nem, az tűrje a bunkóságot, mert ugyanannyira vagy te is bunkó egyébként. Ha nem elégedett, írjon a panaszkönyvbe, váltson szolgáltatót. Otthon heversz, rendelgetsz és fikázod, aki dolgozik? Agyonhajszolt embereket megalázni, gyáván a hátuk mögött puffogni? Te vagy a frusztrált. Gyere le a netről!

Aztán, aki harmincévesen öntudatos, pattogó, kólásüveg alkatú, és még ő van megsértve, hogy neki nem jött be annyira a csodaéletmód:

https://telex.hu/techtud/2025/09/28/bryan-johnson-dont-die-emberkiserlet-orok-elet-szelsosegesseg

…ha valaki azt érzi, hogy életmódot kell váltania, akkor valószínűleg nagyobb, drasztikusabb lépésekre is képes, főleg, ha érez valami kényszert, ami miatt így döntött. Vajon ha egy ilyen lelkiállapotú valaki találkozik Johnsonnal, aki előadja, hogy protokollja miatt a biomarkerei alapján

• mennyire fitt;
• milyen egészséges;
• milyen jól alszik;
• az „éjszakai erekciók szempontjából a top 1 százalékban van”,

és látja, hogy a protokoll gyakorlatilag open-source, Johnson mindenkivel megosztja, akkor vajon nem érez-e valamiféle nyomást, hogy „ha ennek a fickónak bejött, amit csinál és használ, talán nekem is be fog” alapon a Blueprint-webshopból vásároljon? Szerintem de, de mint mondtam, lehet, hogy kicsit cinikus vagyok.

A tetejébe nincs jó fogalmazókája, semmi szókincse. Lapos közhelyeket okád és negatív.

Van elég önkontrollom, hogy főzzek, és ne egészségtelen kajával tömjem magam? Van elég önkontrollom, hogy ha már ezeket sikerült megugranom, elnyomjam magamban a késztetést, hogy egy csomó mindent vegyek Johnson boltjában?

Önkontrollod a cikk szerint nincs, viszont ugyanitt olvasom, hogy pénzed sincs, szóval nem kell tipródni. Mindenki azt veszi meg, amit ki tud fizetni, bármilyen jobboldaliasan is hangzik ez.

…egy magyar mediánkereseten élő ember szerintem nem engedheti meg magának, hogy mindenből havonta új adagot rendeljen…

Akkor nem lehet életmódváltain, mert az úgy nem BluePrint, irány a kocsma…

És

Az önkontroll nagyon fontos, de csak attól nem lesz jobb az élet, ha minden részét megpróbáljuk mikromenedzselni. És a hosszú életnek csak akkor van értelme, ha ki is tudjuk élvezni.

Ez a tanulság. Élvezet = önkárosítás. Milyen lehúzó, teljesítményellenes, irigy!

Megjegyzés, utólag szúrom be: nem csoda, hogy nem bírta. Nem említi egyszer sem, csak Ács Bori a kapcsolódó cikkében, hogy ez vegán égrend, abból is szélsőséges: gabona- és gyümölcsmentes. Csak zöldség, hüvelyes és olajos magok. Még erjesztett ételeket sem ajánl.

Nem lehet elviselni a szimpátiára vágyva panaszkodó, örök elégedetlen, vagy egyszerűen nyomorú, ám bőbeszédű embereket. Humora sincs, semmi. Maradjál már csöndben, hát ha a saját, “boldog” életmódoddal harmincpár évesen ilyen lettél (fotó a cikkben), akkor az nem lehet olyan nagyon jó. Csóró és boldogtalan, és nem szégyell erről nyavalyogni EGY HÍROLDALON. Nem megy neki ez a diéta, de ilyeneket ír: “egy átlagember nem engedheti magának, hogy Bryan Johnsontól vegyen például kakaóport”. Amerikából. És mentegeti azokat, akik engedtek a nyomásnak (valójában: buta, sznob, irracionális konzumvágynak), hogy a gurutól vásároljanak. Ha hülye vagy, és/vagy gazdag, vegyél onnan, de amúgy írja: a BluePrint nem szállít Magyarországra. Kiért aggódik akkor?

…amíg a Telex és a többi független szerkesztőség létezik, a magyar emberek biztosak lehetnek abban, hogy kiállunk az érdekeikért, kiderítjük, ha épp megrövidítik vagy átverik őket, és hiteles információkkal segítjük a tájékozódásukat, döntéseiket.

Pont ők, a szitán átlátó cinikusak, a tényellenőrük, a racionálisak. Kártyavárként omlik össze a küldetéstudat (és már hányadszor! hány kamuügy, komolykodva tálalt kókler, eminens-vegánkodó cikk volt már!). “Független”, csak ugye a a progresszív normák béklyójában létezik: ami a haladároknak tabu (genderideológia aljassága, a nonbináris aszex queerek röhejessége, a migráció, a család öröme mint olyan: soha nem ír semmi ilyesmiről az se, akinek van gyereke!), az nekik is tabu, és Orbánt, Trumpot, Putyint kell gyűlölni mindenért.

Addig módosítgatja a guru életmódját, amíg a kis minimálprogramnak már tényleg semmi értelme. Morcos és kudarcos lesz csak tőle, mert számára a jó élet lényege a későig fennmaradás, a nem edzés és a zsíros, feldolgozott kaják. De ő írja az emberkísérlet-cikket – akkor miért? Unja, utálja, fikázza, miközben erről írni, “kísérletezni” neki a munkája, amiért fizetést kap! Sehol senki, aki nem érzékenykedne, csak csinálná, amit vállalt? Mint Grafitember is: van neki több bringája, de a bringa nem jó, mert akkor megizzad! …Mindenki ADHD-s, azért nem súlyzózik? Unja?

Úgy is néztek ki. Bár még egyszer emelhetnék fej fölé hatvan meg hetven kilót! Novemberben, talán.

Ha sokan panaszkodnak, és ez trend, azzal te is és mindenki elfogadhatóvá teszi, a társalgás kötőanyagává, hogy minden szar. Az egész 30-as generációnak ez a bűne, hogy folyton a mentális szarjaik, különcségeik, rigolyáik, értelmetlen hobbijaik a téma, egyszerűen nem fér el mellettük a boldogságom. Ha tudnák, csak sejtenék, mi a bánat! Mi a tragédia! Ezeknek sosem volt semmi bajuk, az a bajuk.

Mi lett volna, haver, ha fél hétkor kelsz és tízkor fekszel, de SÚLYZÓZOL, nem bohóckodsz, és derűsen, erősen tekintesz az életedre, arra a privilégiumra, hogy tudsz edzeni, megvan kezed-lábad, nem éhezel, kísérletezhetsz, és ez érdekel másokat? Nem a drága izé miatt vannak remek laboreredményei a gurunak, és nagy izmai sem, hanem azért (ha és amennyiben vannak), mert FEGYELMEZETT, nem sír a szája. Úgyis meghalunk, írja a kommentelő. Szerintem nem akarja tudni, milyen a fájdalmas betegség, a leépülés. Akár csak egy epekő, övsömör, májbetegség… Nem, nem mindegy, milyen életminőséged van nyolcvanévesen.

*

Komolyan rettegek, és erről is írok majd, a saját, esetleges elesettségemtől. Bármit, mindent megtennék, hogy ne legyek önellátásra képtelen, reszketeg, bűzlő, taszító. Sosem volt olyan családom, ahogy a filmekben a gazdag országok giccsét ábrázolják (vagy épp a szegényekét): a nagybeteget odaadóan ápolják, mindenki rohan gondozni, fogja a kezét, belefér az áldozat, semmi nem gusztustalan. Sajnos, igenis gusztustalan, és ilyen család nemigen létezik a valóságban, mindenki felszépíti.

Jánosnak jutott ilyen – és én gondoztam. Nem kórházban halt meg. És nem volt semmi gusztustalan.

De én…?

Az utóbbi időben rendkívül erősen érzem a szagokat, és viszolygok sokaktól. Természetes, ha viszolygunk a nagyon öregektől, a leépülés gusztustalan részeitől. Ez azért van így, mert nekik a természet törvényei szerint nem kellene már élniük, ez csak ún. modern orvoslással és az extrém kímélő, kényelmes életmóddal lehetséges, meg az állami nyugdíjjal. Úgyhogy ne sóhajtozzatok, régen az öregek nem kaptak nyugdíjat, sem, és ha nem hajtottak hasznot, nem volt semmilyen hatalmuk, a kezetlen-lábatlan háborús veteránokat kirakták a fagyos fészerbe, ahogy a nem kívánt újszülötteket is. Mit kezdtek volna velük? Éheztek.

Végül egyedül leszünk, és kényszeredettek lesznek a családi találkozók. Ha nem, én örülöük, de nem számítok másra és nem követelőzöm. Nagyon vigyázok, hogy ne legyen szagom, bajom, rendben tartsam az emésztésem, ne egyek förmedvényeket, ne legyek teher.

Ez a cél, nem kevesebb. Semmi haveroknak mesélhető, divatos külsőség nem kell ehhez. Az életmódból, ha egyáltalán érdekesnek találja a BluePrintet, ami egy netes trend és cég (tehát profitot akar), le kell vonni a körítést, a marketinget (olyan büszkék ezek a kritikai érzékükre, a tényellenőrzésre!). Nem mentegetni a hiszékeny butaságot, és nem tolni át a felelősséget.

Ezeknek az egész élete a felelősség áttolása.

Eközben ugyanennek a “menő”, azaz: alaptalan fölénnyel betűt vető, “progresszív” sajtónak a női munkatársai retek albérleteikben, loncsos hajukkal labubukról, tiktokutrendekről, a mentális bajaikról fecsegnek… ezen dühöngtem már. De hogy lehet ilyen lapos az, amit az okos, ellenzéki újságírás női részének szánnak? Kritikus, fiatal, aktív, városi olvasóknak? Sehol egy örömteli gyerekvállalás (nem szabad írni róla), egy kemény sportoló, egy depressziómentes, tetkó nélküli, egyszerű, életélvező lélek (sosem voltak? tönkretették őket? elmenekültek?). Mindenki nyűglődik valamin, Szily László még az elektromos bringát is nehéznek érzi. És sehol egy irodalmilag művelt szerző!

*

Ideül a leányom este az ágyam szélére, elég fáradt vagyok, sokáig voltam a városban. Viszont önállóan kötöztem-betadine-oztam át magam lefekvés előtt (tegnap G.), és nem is annyira gumiember-feladat, mint hittem.

Szóban elemzünk mondatot: mondj olyat, hogy tárgynak tárgya van, mondj példát olyanra, hogy a volt főige és önálló állítmány és olyat, hogy névszói-igei állítmány része. Mondj olyan célhatározót, ami főnévi igenév, és névutós szerkezetet, ami részeshatározó! Nézzük meg a tekintethatározót… lubickolunk. Te, leányom, érted egyáltalán, mi az az eset, és hogy vannak esetragok, de nem minden névszórag esetrag? A németben négy, a latinban öt, az oroszban hat, a finnben tizenöt eset van (partitiivi, a kedvencem, és a ChatGPT rosszul írta!:

A magyarban legalább tizennyolc eset van, de sok a definíciós, rendszert érintő, szemléleti vita. Nem értenek egyet abban, hogy a -kor, a –stul/-stül, a -ként, a -szor/-szer/-ször rag-e vagy képző. Mik vannak! Ha képző a -kor, akkor az ötkor határozószó, mert annak az a definíciója: “rag nélkül fejez ki határozói tartalmat”. Csak nem!

Azt meséli a leány: és akkor a hasonlító határozónál azt mondja, “nagyobb a testvérénél, vagy a testvérétől, így is mondják”… ááá, fizikailag fájt! Mit lehet erre mondani? – Hát hogy vidéken, esetleg. Ugyanúgy jajdul fel a capitalsnob leányom az ilyeneken, mint én. És megy OKTV-zni! Kell-e ennél több? Dávid is boldog most, önálló. Micsoda suli!

Elseje lett, ma van a házassági évfordulóm: a tizenötödik. Küldöm majd a jelszavakat.