A feleséglobbi visszavág: beszáradt, savanyú, jussukat féltő, szerelemellenes nők. Haláli! Milyen idegesek lesznek, ha valaki kimondja az igazat a kicsinyességükről, a játszmáikról. Ha nem bújhatnak be a készen kapott erkölcspanelek mögé!

Nagyon manipulatívan ír és aki nem kritikusan olvassa, annak árt. Lett volna ő a feleség szerepében, egész máshogy írna. Úgy állítja be, hogy a szerető mindig az értékesebb nő, akire végre rátalált a férfi,

úgy van! sótlan vagy, rossz fej, manipulatív, aki biztosnak hitted a csávót, mert egyszer már kiügyeskedtél egy holtomiglant, biztosnak hitted, hogy megvan az igavonó barom, és most pofára estél, semmi nem motivál téged se a személyiséged fejlesztésére, se arra, hogy jól akarj kinézni, felszabadult legyél. nem dolgom veled empatizálni, nem is álltam sose a te oldaladon.

csak hát az unalmas, a férjeikhez tulajdonképpen csak érdekből, tulajdonosi pozícióból ragaszkodó nők nem akarják engedni a csodálatos szerelmet kiteljesedni.

nagyon pontosan írod. egy kanál vízben meg tudnád fojtani azt, aki nem szerepbe merevedve él, aki élvezi a szexet, aki nem vetélkedik, csak van. de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy te abszolút nem tartod vonzónak a férjed, le is nézed, nem érdekel se a teste, se a lelke, de amit ki tudsz facsarni belőle, az persze kell. erre rendezted be az életed.

Úgy állítja be, hogy tőle egy férfi csak a konvencióknak engedve megy vissza a feleségéhez, az fel sem merülhet, hogy ő maradt alul a megmérettetésben.

fel se! te nem láttad ezt a nőt, sem a férfit, amikor elszabadult. és miket mesélt volna, ha hagyom! visszasunnyogás, letagadás, elfojtás, zavaros érzelmek, hatalmaskodás. a szenvedélytelen, üres, szánalmas összetákolt életbe, pótcselekvésekbe somfordálnak vissza, mert kénytelenek az érzelmi zsarolás miatt. se ihlet, se ötlet, se gondolat, se önkénesség, se őszinteség, se szenvedély… semmi. bűntudatkeltés, morális mutatóujj, állandó éreztetése annak: bűnös vagy, tartozol nekem. kicsinyes baszakodások hétköznapi apróságokon. agyhalott, szép előkerteket gondozó, kifele élő nők.

Tini korban még elmegy, hogy valaki ezzel dicsekszik, hogy ők a szerelmével végigcsókolózták a várost, kiöltözve, szép ruhában és mindenki őket nézte az utcán.

utoljára mikor voltál mámoros? dicsekednél te, ha volna mivel. és csak megemlítettem, te meg rohantál ide, kisúri kétszáz sor alól, hogy vajon mit írtam!

Az újdonság erejét persze sehol sem említi, ami a szerető malmára hajtja a vizet.

szegénykém. nálad se malom, se molnár, se víz, se liszt, még gluténmentes se, semmi se. sose néztél te senkire spontán vággyal nyárestén, neked TERVEID meg CÉLJAID voltak. mikor te új voltál, és csatakosra szexelhetted volna magad, már a kedvezményes lakáskölcsönön járt az agyad!

Hányan mennek vissza a kezdeti fellángolás után, amikor rájönnek, hogy a hétköznapok az új partnerrel sem jobbak mint a régivel? De persze szerinte a házasság mindig posvány, kivéve ha vele jön össze valaki.

visszazsarolják őket, persze. náluk van a fegyver: a társadalmi támogatás. velem nem volt hétköznap sose, én nem olyan vagyok. épp ezért velem nem volt posvány a házasság sem, mivel én nem játszmázom. szenvedélyes, izgalmas, szabad ember vagyok, aki nem süppedt pótcselekvésekbe – ennek jogán írhatok ilyeneket. és nem csak a derűs, fényes időszakokban voltam vele teljes lényemmel. lehetett nehéz vagy kihívás velem, de posvány, az nem volt.

*

E sorok névtelen írója magát okosabbnak hiszi másoknál (mert ő kritikusan olvas, bezzeg a blog olvasói megvezethetőek!), miközben ő am képes az életére és a magyar társadalmi helyzetre kritikusan nézni. Mások sorsát nem ismeri, de rajtam persze át kell látni.

Érvelni kellene, de az nem megy. Azért olvas, hűségesen, kívülről tudja a blogot… Ezek élvezik!

Én nem írtam a házasságról általában. Én a szerepalapú, kifele remek, képmutató, sövénynyíró jellegű házasságról írtam, amelyben vergődnek az emberek, például itt, itt és itt. Ezt tipikusnak gondolom, bármennyire fájdalmas is nektek a szembesülés. Emellett sokat írtam a jó házasságról, itt és itt. Átéltem. Volt nehéz. De őszinték voltunk.

Az pedig egyáltalán nem véletlen, hanem pont a lényege az érvelésnek, hogy én nem lettem ilyen szürkebuta feleség. Nem a feleségállapot teszi, hanem a karakter, meg a butaság.

Mindannyian választjuk az értékrendünket és a sorsunkat is.

Az sem véletlen, hogy nem függtem anyagilag, anyaságra hivatkozva az embereimtől, és nem megélhetési, életeltöltési céllal lettem anya. Nem lettem unalmas, birtokló, némasággal játszmázó, férjet infarktusba toló, elváró, építkezést kierőszakoló feleség, nem használtam parádézásra a férjet, nem volt egy kósza gondolatom sem másfelé, teljes szívvel voltam feleség. Nem én hagytam eltelni úgy évizedeket, hogy egyszer sem csókolózunk, nem engem “csaltak meg”, és nem engem akartak otthagyni. Nem is választottam olyan párt, akivel ez lett volna a sorsom, és akivel szerepekben léteztünk volna.

Volt helyette bántalmazóm, aki nagyon is akarta, hogy maradjak: “rád íratom a lakást” és a többi. Akkor még gyorsabban futottam el.

Én a ti szavaitokat sem értem. Nem szokásom senkivel összejönni. Vagy heves szerelem történik, vagy nincs semmi. Nem illegetem magam, nem keresek társat. Szexpiac sem létezik, csak emberi, erős, megélt, egyedi történetek vannak. Nem birtoklok, nem nyomozok, és nem vagyok váll, amelyen feleségről lehet sírni. A szerelem szuverén, egyedi, felcserélhetetlenek benne a szereplők. A miénk 2014-ben azért volt annyira kivételes, mert teljesen ketten tudtunk benne lenni, nem volt senki más az eksztázisban jelen. Vagy például le tudom írni azt a szót, hogy eksztázis.

Én azt akartam, azt is mondtam, hogy addig tartson, ameddig tart:

…iszonyodom azoktól a mondatoktól, amelyeket a férfiak a házasságukról mondanak, pedig ezek a mondatok nem egyfélék, de én mindtől iszonyodom. És semmit nem akarok tőled, ami nem árad belőled felém, és ezt az egészet addig akarom, amíg árad. Semmilyen nyűglődést nem akarok, csak élvezni, nem akarok súlyos se lenni, én szét akarok esni a lazaságtól, nagyvonalúnak lenni, játszani. (Ez közelség vagy “cicus”?) És nem akarom, hogy ez az intenzitás, amelyet a mai e-mailedben belőttél, szétszedje a te életedet (avagy illékonynak bizonyuljon), se azt, hogy az enyémet szedje szét, hogy mindig csak sóvárogjak, és ne legyen más örömöm. Én nem vagyok fegyelmezett. Ezért, ehelyett tartok ellen, és ezért nem írok eksztatikus sorokat neked. Soha nem tartottam ellen. Furcsa érzés.

Az jogosít fel erre a blogra, ilyen témákra, hogy szuverén vagyok, meg merem kérdőjelezni a hiedelmeket. Ha nem ilyen lennék, nem írnék semmit, mert érdektelen volna. Tudom: a lapokat nem osztja senki, magunk választjuk helyzeteinket, szerepeinket. Van döntés, van kiszállás. És valóban végigcsókolóztuk a várost, és épp azért furcsa, mert bőven nem voltunk már tinik, és mert olyan sok éve nem éltünk meg ilyet. Valószínűleg régimódi a neveltetésem és túl sok elsőrangú könyvet olvastam. Ezért nekem sose volt nem-szerelmem, pasim. A sorozatpasizók, előnylatolgatók, részeg estéken összefekvők meg a látszatházasságban vergődők ezt nem értik, hüldezenek: te mindig szerelmes voltál a férfiakba?

Én igen. Egyébként nem is érdekeltek. A vonzalom önmagáért való, és az irodalom is.

Ne rám haragudj.

Nekünk soha nem voltak közös hétköznapjaink Tamással. Nem is forszíroztam ezt. Nem én voltam a fontos: neki inkább volt baja az egész életével, kötöttségeivel, mint amennyire velem elköteleződött. Megpróbált borítani, de ő, sajnos, papucs. Akinek a legfontosabb, hogy le ne bukjon, meg ne büntessék. Aki egy ideig az én szavaimat ismételgeti dacosan a feleségnek, aztán nekem magyaráz a nő magasröptű elveivel: “nincs kis megcsalás és nagy megcsalás, csak megcsalás van”. De ezt miért nekem mondod? Te, aki megcsaltad őt (én senkit), és most is itt vagy, eljöttél? Te elhiszed a kamut, attól, aki csakis a státuszát félti, és rég nem szeret?

Nem mintha nekem olyan jó lett volna a kapcsolat. Iszonyú önző volt, csak magával volt elfoglalva, és mindig a gyávaság vezérelt, aminél csak a feleség iránt zfrzeztt gyűlölete volt erősebb. nyilván megutálta önmagát is, amikor visszasunnyogott. Amikor ezt kimondtam (ne hidd, hogy nekem ez jó volt, hogy “vissza akarnálak szerezni i”, csak aggódom érted), 2015 őszén, akkor kezdődött az igazi gyűlölet. Addig tetszelgett maga előtt, hogy ő a vágytárgy, utána sóvárognak, ő mondott nemet.

Az önmagának hazudozó fajta, aki évekkel később is jeleket ad, közös edzésről fantáziál, sunyiban ketogénezik, aztán átkozódik és bosszúinfókat terjeszt a legádázabb irigy libáknak a hátam mögött. Aztán pereskedni, ami kultusz lett nála, és amikor ebben is kudarcokat szerzett, még pokolibb lett a dühe.

*

Ha mindenkinek, vagy csak minden nőnek tekintettel lennék az egyéni érzékenykedésére, akkor nem írhatnék fontos, értékeket deklaráló szövegeket. Nem én fogok változtatni, bármilyen “sértő” is a poszt. A gondolatoktól, az igazságtól nem kell félni. A névtelen elemzőnek írom: ha fáj, amit írok, egyszerűbb, ha te keresel megfelelő olvasnivalót!

Mindent el lehet torzítani. Nickeken, névtelenül taglalni. A hű és szoros olvasók pályám egészét ismerik, csak az a kár, hogy fel nem fogjátok a posztokat, mert akkor önkritikusnak kéne lenni. A düh és az értetlenség uralja el a tudatukat.

Másnak is döntése, hogy mit választ, és abban, amit választott, hogyan él, marad-e, játszmázik-e, érti-e, ha nemet mondtak rá, mire tartja magát, mennyire számít neki a külvilág ítélete. A játszma rombol. Nyilván fájdalmas megérteni az egész elszúrt életeteket, egyszerűbb másra haragudni, érdekalapon mondogatni az erkölcsös mondatokat – és még évekig a gyűlölt nő blogján leskelődni.

Aki le se szarja a férjét, nem beszélget vele, duzzog éves távon, majd amikor a férj lépne (szintet), akkor cirkuszol, mert a férfi az övé és ő szereti, és még ő játszik évekig bűntudatkeltő, vesszőfuttató erkölcsi műsort, hogy “rendbe hozzák”, az megérdemli a sunyiban máshová kívánkozó papucsférjet. Egy biztos: én mindig őszinte voltam, és ezért én jól alszom.

Nem én tettem tönkre az életét egyiknek sem. Nem én árultam el a szerelmet.

A feleség azon aggódott annak idején, hogy én majd odamegyek az utcájukba balhézni, megtudják a szomszédok… Kurvára immorális, ciki, gyáva, ahogy most rám akarják kenni a bűneiket, elégtelenségüket, a kimondani sem mert szaraikat, hiányaikat. Ahogy a szerelmem vadidegen mocskolódókkal leáll engem szidni, ahelyett, hogy sűrűn hallgatna és levonná a tanulságokat.

Én képes voltam rá.

Aztán nem érti, miért kering netszerte kárörvendően, amit ő írt, hogy én dögöljek meg, várja a halálomat.

A prognózis mellettem áll, Tamás. Nem is én élek elfojtásban. Örülök, hogy segíthettem neki, mind orvost keresni, mind abban, hogy most olyan remek és erős a házasságotok, és mindenki elégedett. Remekül vagy, nem kell pszichiáter, gyógyszer. Véletlenül sem netfüggsz, acsarkodsz, pezsegsz fórumon, nem is kerestél új, naiv nőt, aki engem akar legyőzni azzal, hogy neked felkínálkozik, miközben elítéli a “családrombolást”. És persze nem húzol el otthonról vagy ki a házból a mindenféle hobbijaid miatt, nem farigcsálsz szárnyaló lélekkel horogkeresztes tárgyakat. És nem nyomtak be semmilyen zsíros kormányközeli állásba jó szüleid, hasít a karrier saját erőfeszítésből, kiérdemelted!

További írások a házasságról:

https://csakazolvassa.hu/tag/hazassag+kepmutatas/

A szeretőségről:

https://csakazolvassa.hu/tag/szereto/

a kertvárosi apuka