miért nézzük mások testét?

Én amúgy szeretem Drugs Bunnyt.

(De jó így kezdeni a cikket, ez olyan, mintha úgy kezdődne a film, de frankón az első kocka:

Harminc évvel később

by veriférje, köszönet! Ezt megveszem, mondaná EP.)

Ő ezt írja:

Először is tudnod kell: nem kell jól kinézned. Semmiféle nemzetközi egyezmény nem kötelez erre. Senki előtt nem kell megfelelned. Az emberek nem mutogatnak rád ujjal az utcán, ha nem vagy izmos, vagy ha kövérebb vagy az átlagnál. Akinek nem tetszel, vagy aki lenéz, annak komoly mentális problémája van, hogy a te külsőddel van elfoglalva, nem a sajátjával vagy a jó édes anyukájáéval.

Egészséges lelkű, önbizalommal rendelkező ember nem foglalkozik mások külsejével. Maximum a belső értékekkel, vagy mások cselekedeteivel, de a külső az irreleváns, kivéve, ha valaki csekély önbizalmának nyomorát azzal próbálja csökkenteni, hogy másokhoz méregeti magát és ha gyengébb ellenfélre akad, azonnal kiéli vélt felsőbbrendűségét.

Itt írja: Miért nézel ki szarul?

Ez érdekes. Meg tök jól hangzik. De számoljunk ma le a nézés és a szépség iránt érzett bűntudatunkkal. Ma sem leszek népszerű. kérlek, olvass figyelmesen.

Nekem fura, hogy pont egy testépítő, mégpedig igazi hárdkór, meg szakedző meg tanácsadó tagadja ennyire a kinézet és a tekintet szerepét. Ők aztán folyamatosan a formát nézik, a fejlődést, a magukét és másokét.

De a termen kívül is: a test az, amivel a világ felé fordulunk. Azt érzékeljük először a másikból, az a lélek üzenetének hordozója, ha van egyáltalán külön test és lélek. Arc, haj, alak, öltözködés, stílus, életmód; döntések és lélek. Ez mind egyben van. A test, ha jó érzés, akkor jó érzés a hegyfokon a szélben is (van-e vajon a remetéknek tükrük?), jó benne lenni, jó, hogy szépen, olajozottan működik, mégis nézzük magunkat mások szemével is… mások is néznek, és a tekintetekből az ember visszakövetkeztet magára is. Ha csak a ránézésről beszélünk, engem újabban a fiatalabb, menőbb, izmosabb, formára nyírt szakállú stb. férfiak néznek meg nagyon. Intellektuális rajongótáboromat szinte elveszítettem. Érdekes.

Szóval, igenis: másoknak csináljuk. Nem csak az izmokat és a feszességet, hanem a hajat, a bőr fényét, a pont szuper melltartót, a rafinált fülbevalót és a színek összehangolását, az illatot is.

Ők néznek minket, mi nézzük őket.

Vagy: látok valakit, aki pont olyan alkat, mint én. Jé. Csak vékonyabb. De az egész felépítése olyan, a hajminősége is. Talán az ikertestvérem.

És ha a barátunk az az ember, akkor azt az arcot nézzük egész este a kocsmaasztalnál. A pórusokat is, én külön a szemöldököt, szálanként. A gyerekeimet is, büszkén és boldogan. Jé, idén szeplős lett, pedig azt hittük, neki nem olyan a bőre. Vagy hogy van-e rajta újabb kinyomandó. Pucolja-e rendesen a fülét, mert ott nekem ne legyen lakógyűlés. (Légyszi, ne írjátok kommentben, hogy nem szabad a fülbe nyúlni. Mindannyian tudjuk, mindannyian jólesően kotorjuk mégis.)

Hát még ha a párnán, az övét. Persze, hogy nézzük, a pórusokat, a pihéket, az arányokat. A testen amúgy sem lehet átnézni, de az övével meg nem lehet betelni. Vélemény nélkül, tanulmányozva is nézem. Hogy ne felejtsem el soha. Agyi dagerrotípia.

img_8667-2

De csak úgy, a buszmegállóban is, ismeretlenekét. Nem finnyogva, csak úgy, mint mindent.

És így is. Persze. Felmérve, besorolva, következtetve, és szexuálisan is. Én úgy érzem, ez nem ítélet. Ez a valóság. Aki vonzó, az vonzó. Erre persze az én agyamban is, az igazságosságra hajló agyamban is rögtön mozgalommá szerveződnek a nem szépek: mintha diszkriminálnám őket. Nem tehetnek róla! Őket is szeressék! Hát a lélek, az smafu? Magyarázkodási kényszerem lesz: nem vagyok felszínes, nem ellenük van, nem ítélek, tág a tetszés határa, nem bántok vele senkit (de, istenem, hogy lehet ennyire béna a haja???).

Minek a valóságtól félni? Ki fél a valóságtól? Ezen a blogon ki kell tudni mondani a legkeményebbeket: rák. Magány. Kövérség. Függőség. Önátverés. Játszma. Kihűlés. Árulás.

A strandon is nézzük a testeket, igen. Hogy miért? Mert önigazolunk, talán. Vagy mert imádunk ítélni? De nem csak érdekből lehet nézni, hanem szemlélődve is. Nem lehet nem észrevenni, hogy ezek nem egyéni kinézetek, hanem társadalmi szimptóma, elrontott életek üzenete. Roskadás. Itt minálunk a testek elhibázott, tunya, információfosztott, beletörődő életekről vallanak. Ez a norma: istenem, nem vagyunk már fiatalok.

Miért ne vennénk ezt észre? Szomorú, amúgy. Nem esik jól a látvány. És furán néznek, ha nem ilyen vagy.

Persze, kiragyogsz, már az is kiragyog, aki nem görnyedt, és a dereka kekenyebb a csípőjénél. De kósza, kétséges fölény ez. Sokkal jobb lenne olyan testek között létezni, amelyek jól élt életekről üzennek. És ez nem szépségfasizmus. A jobb életminőségű és/vagy tudatosabb emberek általában jobb testi állapotban vannak. És jobb érzés olyanok közelében lenni, akiknek erre is telik figyelemmel, idővel, pénzzel. Én tudom, hogy ez elitizmus, és nem tehet róla az, akinek nem telik, de számomra a lenőtt haj és a keskeny váll pont olyan, mint az ápolatlan fogazat. Az meg dühít, amikor valakinek volna rá erőforrása, nem csinálja, majd nyervog, hogy mindenki a test alapján ítél, és ő nem tud lefogyni, vagy rám teszi a megjegyzéseket, aki pedig nem tettem az ő kinézetére. Ez irritál, és az ilyen önigazoló nyavaly ritkán jár egyedül, ők másban is szoktak maszatolni és lényegnemlátni.

Nézzük a testeket. Is. Ez nem gond. A téves jelentéstulajdonítás a problémás csak. Az, hogy aprólékosan megnézem az emberek testét, nem azt jelenti, hogy a kinézetük alapján állapítom meg az értéküket. Pedig ez egy népszerű feltételezés.

Habár, azt, aki ad magára, és az enyémhez hasonló ízléssel csinálja, közelebb érzem magamhoz. Ha segítő szakmában dolgoznék, vagy ügyfélszolgálaton, vagy tanárként, ezzel a hajlamommal volna feladatom.

Lehet nyomasztódni, ha azt akarsz: én üzemszerűen figyelek és elemzek. Az emberek kiejtését is figyelem, a témáikat, a szavajárásukat. Nem úgy, hogy helyes-e, ez hülyeség. Hanem: miről vall. Azt is, van-e saját véleményük, vagy általános hiedelmeket szajkóznak (vagyis: intellektuálisak-e). Igen, nagyobb élmény olyanokkal beszélni, akik nem igazodnak és másolnak.

A terembe a testünket formálni járunk, és természetesen másokat is nézünk, és véleményünk van. Miért ne lenne? Magunkat is nézzük, másokat is, a feltűnőeket, az újakat, és mindenkit. Még ruhában meg tudom-e mondani, ki a versenyző. Hú, micsoda váll. Híresversenyző az utóbbi időben feleakkora lett, így is pompás, de azért furcsa (igen, azért: leállt a cuccal). De jól áll annak a lánynak a rövid haj. Neki két hét múlva lesz a versenye, itt tart a zsírtalanodással, amannak meg két hónap múlva, hajrá.

Megfigyelünk jelenségeket. Hogyan lesz tónus verseny előtt két hónappal. Hogyan esik szét a forma utána. Gazdája, világszínvonal, elmeséli a táplálkozási zavarait. Őszinte. Így is csodálom, mert neki ennyivel is nehezebb. És mégis megcsinálja újra.

Viszonyítgatunk. Nem rosszindulatúan, hanem magunkat elhelyezendő. Például, jó testet akarunk, de nem úgy, hogy ahhoz képest, hogy már negyven, meg három gyereke van, hanem igazán.

Nézünk, és megtanulunk látni. Nézzük a saját testünket, a különböző kontextusaiban, és a változásait. Viszonyítunk is, igen, és meglehet, nem vagyunk egészséges lelkűek, önbizalommal rendelkezők, én vállalom: ez az út nagyon nehéz volt, lelkileg és agyban követni a testem változását, és nőnek lenni, negyven éves nőnek lenni, és a valósággal szembenézni sem könnyű. Csak a szexuális eksztázis a megváltás ebből. Az se könnyű, hogy enyém a felelősség, és tehetek érte, és az se, hogy van, amivel nem lehet mit kezdeni (na, azt kell elfogadni).

Vagy: nincs mire önbizalommal lenni, mert elhagytuk magunkat. Emberek folyamatosan beszélnek nekem a testükről, hogy mivel elégedetlenek, kérdezgetnek. Eleve úgy álluk Ed elé: mondd meg, mit alakítsak magamon, hol nem arányos. Nekem újabban, amióta Ed deklarálta, hogy izmos vagyok (milyen furcsa, csak neki hiszem el), szokásom egy-egy versenyzővel (vagy éppen az istennővel) kapcsolatban feltenni a kérdést: mi a különbség. Leszámítva a zsírt, van-e olyan izomzatom? Erre az volna a korrekt válasz, hogy a zsírt nem lehet leszámítani. (De hát a cicim!) Ed viszont, akinek profi a szeme, viszont nem ítél és nem kategorizál, azt mondja: van. Talán a vállad nem annyira. Neki alkatilag keskenyebb a csípője. Oké, mondom. Akkor jól látom.

Nincs görcs, tények vannak. Nem, nem tudunk megelégedni. Azért sem, mert a test állapota nem statikus, nem elég egyszer megcsinálni. Nem marad úgy, változik. (Főleg ha csak heti kétszer edzek, és egész nap írok.)

Mindig lehet jobb. Ez nem valami kórság, ez maga a motiváció.

És nem aktuális szépségelvárás van, meg őrület, hanem az anatómia egyszerű igazsága. Ezek az elvárások (a bikini bridge és társai) médiahájpok, valójában nem léteznek. Illetve: te döntesz arról, hogy unatkozol-e annyira, hogy beleteszed őket a tudatodba. Nyilván lehet olyan instagramokat nézni, hogy nyomasztódj, de az is a te döntésed. Nem igaz, hogy az elvárás esetleges, koronként változó (már ez sem), tehát ebből az következik, hogy bármi szép (ez meg végképp nem).

Tegyük fel, hogy érdekel a külső, a sajátod is, másoké is. Lehet, hogy ezt nyíltan is vállalod, vagy arra neveltek, hogy ez felszínesség, akkor csak titokban. El tudom képzelni persze, hogy van olyan ember, akinél hiába ásnánk le, igazán és mélyen nem érdekli a kinézet és így a teste állapota sem. (De egy fogfájás se…? Vagy hogy nehézkes fölmenni a lépcsőn…?) Mondjuk annak örül, hogy ő egészséges, vagy egyszerűen nincs erre szeme. De maradjunk a túlnyomó többségnél, akinek igenis szempont a test esztétikuma. Ja, hogy minek a szempontja? Nem az emberi értékesség szempontja, hanem egyszerűen: életörömmel örülni annak, ami szép, működő, és az egészség metonímiája. Hogy ez mitől ekkora tabu?!… Függetlenül a saját kinézetünktől, egyéni problémáinktól, meg attól, hogy miről tehetünk és miről nem, szerintem nehéz vitatkozni a következőkkel:

A dús haj jobb, mint a ritkás, fakó. (Még jól vagyok, még nem félek nagyon, mit gondol az olvasó.)

Fiatal állapotunkban szebb a testünk, és mindazt, ami a fiatal felnőtt test állapotát idézi, szépnek szoktuk tartani. (Ez már érzékeny pont?)

(Mitől félünk ennyire? Mi, akik az igazságot keressük? Te, aki olvasol, és én, a blogger?)

Aki arányosan magas, annak jobban állnak a ruhák és előnyösebb a megjelenése (ez milyen?).

A hosszú láb jól mutat.

A feszes szebb, mint a puha. (És ez már fitneszfasizmus és nyomasztás?).

A magasan álló és gömbölyű cicinek inkább örülnénk a Képzeletbeli Katalógusból, mint a… nem olyannak. (Mindenkitől bocs. Nekem a mellem a legnagyobb parám, most is.)

A formás szebb. Mi a formás? A kontrasztos, például. Boka és vádli kontrasztja. Mértékkel, nem nagyon. Ahol az izom adja ki a formát: láb, has, kar, fenék.

A sportolók, az atléták, a tornászok testét majdnem mindenki szépnek látja.

Sorolhatnám, de ennyiben maradhatunk, így is tág lehetőségek között marad, kinek mi a szép, én az oliNpián figyeltem meg, milyen sokféle szép test van, és persze van eszmény meg hétköznapi, tartós és felvillanó, plakátra való és lélektől iszamós szépség. És akármit is tartasz szépnek, az nem jelenti azt, hogy olyannak kell lenned, vagy hogy csak olyanok tetszenek. Az csak olyan, mint… mondjuk egy festmény. Érdek, érintettség nélkül is tetszik, önmagáért. Nem, nem baj, ha nem vagy olyan. Az a baj, ha:

nem vagy olyan, ÉS ez zavar, ÉS picsogsz rajta, vagy letagadod, de nem teszel semmit, ÉS kitalálod, hogy az nem is szép, és ők túloznak, és másokat vádolsz. Ez sima frusztráció.

Ha ilyenekben nem megy a szembenézés, akkor mit csinálunk majd 2018-ban a szavazófülkében? Vagy atomtámadás esetén?

 

64 thoughts on “miért nézzük mások testét?

  1. “Én úgy érzem, ez nem ítélet. Ez a valóság.” Hát, én nagyon igyekeztem figyelmesen olvansni, de ez olyan önigazoló duma, amit leginkább csak puáktól szoktam látni, és nem találok semmi eredeti érvelést, ami amazokhoz képest finomabban indokolná meg a dolgot. Ha valaki még nem tudott leállni azzal, hogy mustrálgasson másokat, s elkezdjen agyalni a kinézetükön, akkor optimistán csak annyit tudok mondani, hogy legalább van hová fejlődni. Nekem ezerszer jobb az életem, amióta elengedtem ezt. Nehéz elmagyarázni, hogy ez hogy történt, de igazából sokkal könnyebb és derűsebb így élni, jobban vagyok önmagammal és másokkal is. Valahogy még mindig az az érvelési hiba bujkál itt, miszerint a kinézet és az életvitel vagy teljesítmény között van akkora az összefüggés, hogy egyiket a másik helyettesítőjeként kezeljük. Miközben pontosan tudjuk (és te is leírod, szóval annyira nem értem, hogy mi van itt), hogy pl. egy bikiniversenyző karrierje olyan szintig szól arról, hogy mindent a kinézetnek rendeljen alá, barnítóspréstől, átlátszó tűsarkústól, vízhajtóstól, hogy nem kéne túl nehéz dolognak lennie belátni, hogy mondjuk egy súlylökő is ugyanúgy csodálatra méltó, és a testén lévő zsír legfeljebb csak ürügy a kisszerű, kétbites előítéleteink kiéléséhez. Megint csak magammal tudok példálózni, mint eddigi egyetlen hozzászólásomban jó régen a strandos posztra, hogy a végigmérős dolog alapján én valami félistennő vagyok a 185 centimmel, végtelen végtagjaimmal, vékony derekammal, feszülő tricepszemmel és combizmommal. Csak közben meg vannak köpcös negyvenes családapák, akik simán tartják velem a lépést 10km-en, mert egyszerűen nem vagyok olyan k jó futó, és a genetikai lottót nem kéne átváltani másra. Persze, tudom, nem erről van szó, hanem arról, hogy sokan *tényleg* szarul élik az életüket, és akkor már mindjárt oké a concern trolling oltárán feláldozni az irántuk tanúsítandó tiszteletet, és dobálózni a roskadással meg a tunyasággal, no és persze egy lapon említeni a kövérséget a rákkal és a szar házasságokkal. Ha most a futó köpcös fickók meg dögöljenek meg, hogy még arra se képesek, hogy a kinézetükön “látsszon”, hogy jól futnak, akkor nincs több mondanivalóm ezen a blogon. (De a megoldás meg nyilván az, hogy ők is dögöljenek meg, és dögöljek meg én is, úgyis ronda és ezáltal megvetendő leszek 20 év múlva, ha nem sikerül lemennem 4 perc/km-re, vagy nem kezdek el pénzt fizetni egy edzőteremnek, mint a nagyok. Hát milyen igénytelen vagyok, miért nem kell nekem a motiváció.)

    “A téves jelentéstulajdonítás a problémás csak. Az, hogy aprólékosan megnézem az emberek testét, nem azt jelenti, hogy a kinézetük alapján állapítom meg az értéküket. Pedig ez egy népszerű feltételezés.

    Habár(…)”

    “Hanem: miről vall.”

    Oooooké. “Én nem vagyok [szó], én csak [szó jelentése].” Meg én szurkálódom, pejoratív kontextusba helyezek dolgokat, de a te hibád, ha “nyomasztódsz.” Nyilván.

    A nem szépek nincsenek rászorulva a te elismerésedre, de az mondjuk jól jönne, ha békén hagynád őket.

    “Fiatal állapotunkban szebb a testünk, és mindazt, ami a fiatal felnőtt test állapotát idézi, szépnek szoktuk tartani. (Ez már érzékeny pont?)” Persze, hogy az. A fiatalság fetisizálása és a láthatóan öregedő arc és test szépségének eltagadása elég komoly probléma. Alkotórésze az erőszakkultúrának (nem véletlen, hogy míg az idős emberek szexualizálása tényleg elutasításra talál az emberek túlnyomó többségénél, addig a gyermekeké, gyermeki jegyeké csak elvileg tabu, a gyakorlatban pedig mindenhol ott van, ami nem kis hatással van aztán arra, hogy egy felnőtt mondjuk meggyőzi magát, hogy nem is erőszak kikezdeni egy tizenhárom évessel). Nagyon erős a gender-vonulata is: ezt az okcupid-felmérést biztos mindenki látta már. Mi a következő, hogy biztos azért tartjuk szépnek a fiatalokat, mert ezt diktálja az evolúció?

    “az anatómia egyszerű igazsága.”
    Ja, bocs, meg is vagyunk. A paralimpia alatt különösen szép ez.

    Amúgy bocsánat, hogy nem vagyok tisztességes, konzisztens kommentelő. Gyakran elkezdek hozzászólást írni egy-egy posztra, aztán becsukom azzal, hogy úgysincs értelme. Ennek sincs valószínűleg, de most megint nem bírtam tovább (ami persze az egyik legrosszabb motiváció a hozzászólásra.) Azt mindenképp szeretném leszögezni, hogy továbbra is nagyon tetszik, amikor a saját utadról, küzdelmeidről, prioritásaidról írsz, és ezt egyáltalán nem szeretném támadni. Elképesztő teljesítmény, és inspiráció is azoknak, akik ezt keresik. Csak a fentiekhez hasonló módon externalizálni, burkoltan gyűlölködni, “nem ítélkezni” és kezdetleges, alá nem támasztott “igazságokat” kritikus vizsgálat nélkül kitenni nem túl szerencsés.

    • (Én ezt az egészet hirtelen és figyelmetlenül túlírtam. Minden kommentszerkesztésem ezért van, egyébként.)
      Te egy ritka értelmes kommentelő vagy, látom az értéket benne.
      A problémáim (szétszedem, hogy olvasható legyen):
      1. Azt mondod, figyelmesen olvasol. Akkor hogy lehet, hogy azt a felsorolást (rák, kövérség, önelhagyás) nem bírtad kontextusban értelmezni? Mit állítok? Hogy ezek kemény dolgok. Tabuk. Fájdalmas őket néven nevezni, de ezen a blogon megtesszük. Mit vádaskodsz? Nem azt mondtam, hogy összefüggés van közöttük, pláne nem oksági. Mi az, hogy egy lapon említem??? Mit várjunk akkor azoktól, akik nem is figyelnek, és nem is annyira eszesek? Te vádaskodni és rajtakapni akarsz.
      Megint azt érzem, hogy általában nem érted (te sem, mások sem) az ilyen típusú véleménykifejtés, a tevékenységem és a blogom célját.
      Az összefüggések szerintem így néznek ki: Önelhagyás, beletörődés, belekényelmesedés, eldologiasodás, belegörnyedés, kifogáskeresés, pótcselekvés, leszarás tud rontani házasságokon, illetve rossz kapcsokat következménye is lehet mindez (tkp. az, hogy az ember nem becsüli meg magát), és mindez a kinézeten is meglátszik. Önelhagyás megfoszt egy csomó jó érzéstől, testi örömtől. A szégyent nem csak a világ csinálja belénk: valóban nem jó boldogtalanságunk nyomait, azt, hogy nem engedjük meg magunknak a törődést, a testünkön viselni. Nem csak ilyen hízás van, és nem csak hízás van. Vannak boldog kövér emberek. Senki nem bánt senkit, aki valóban jól van az akármilyen testében. De a többség csak mantrázza, hogy neki jó úgy, elfogadta, közben frusztráltan figyelget és fikáz másokat. Ők izélgetnek, hogy én nem vagyok elég vékony (!), és hogy ők nem akarnak ilyen lenni. Na, ez az önigazolás. Eközben felborul mérlegállásban, semmi komoly változásba nem fogott bele mostanában, de nagyon okos. Én vagyok az egyetlen, aki kézenállásról, fekvőtámaszról és testi érzetről beszél, ők szinte mindig kinézetről, divatról, mániáról, megfelelésről. De még azokat sem bántom, akik nincsenek jól, de engem basztatnak, vagy a “szépségfétist”. Csak nem tudom nem látni az összefüggést.
      Életmód okoz kövérséget és rákot is. Kövérség tud korrelálni rákkal. Rákról egy másik bejegyzésben volt szó, az én nem címűben, abban viszont egy kukk nem volt se kövérségről, se fogyásról, csak te kevered most ide. Ha olvastál régebben is, tudhatod, hogy egy sor olyasmit csinálok, ami nem kinézet, nem alak: a hidegtűréstől a tudatos nyomelempótláson és az omega 6:3 arányosításán keresztül a vércukor alacsonyan tartásáig. Meg azt is, hogy nem vagyok vékonyságfetisiszta, a saját ideális alkatomat keresem (és ennek a mell alakja jó indikátora).

      • Bocs a késői reakcióért meg úgy mindenért. Nem tudom, a ritka értelmes szarkasztikus-e, de igazából még akkor is bóknak veszem, ha igen, mert összeírok hirtelen felindulásból mindent, és valszeg nem érdemlek ennyi figyelmet.
        Oksági viszonyt nem feltételeztem. Az egy lapon való említést azért tartom túlzónak, mert míg mondjuk a rák elsősorban azért szar dolog, mert önmagában az, addig a kövérségben elég nehéz elválasztani azt, hogy mi szar az ítélkezés, lesajnálás, nyomasztás miatt, és mi szar azért, mert a kövérség és annak közvetlen okai és következményei önmagukban rosszat tesznek az embernek. Ha a rák is egy társadalmilag stigmatizált dolog lenne, amihez azt társítjuk, hogy aki rákos, az buta, lusta meg koszos, akkor látnék okot az ilyen jellegű egymás mellé helyezésre.
        Teljesen igazad van, hogy sokan önigazolnak, és általában siralmasak a testmozgással kapcsolatos normáink (egy hétig nem fürödni nem oké, bevallottan hónapokig semmit sem mozogni teljesen oké.) De mindezen nem segít a kövér emberek megbélyegzése, és annak a sulykolása, hogy aki kövér, az nyilván elhagyta magát, miközben az a helyzet, hogy fogyni elképesztően nehéz dolog, és ha valaki kövéren elkezd sokat mozogni, jó eséllyel továbbra is kövér marad. A mozgást élvező, testére adó kövér ember narratívájának pedig nem jut sok hely továbbra sem. Mondhatnánk, hogy ez egy elhanyagolhatóan kicsi réteg, de szerintem pont ezért nem kéne elhanyagolni.

        • “Nem tudom, a ritka értelmes szarkasztikus-e, de igazából még akkor is bóknak veszem, ha igen, mert összeírok hirtelen felindulásból mindent, és valszeg nem érdemlek ennyi figyelmet.” – ez bókcsikarós és manipulatív, mert e szerénység közben nagyon is érezteted, hogy hogyan kéne blogolnom, azt is burkolt megfogalmazással. Általában komolyan veszem a kommetelőimet, szotam reagálni az értelmes felvetésre, de nem szoktam egót fényezni, vállveregetni. Csak, néha, szeretni egy-egy kommentet, kommentelőt, de az nem látszik.
          “pont ezért nem kéne elhanyagolni”
          Akkor ne hanyagold el, írj ilyen témájú blogot… Én szeretem a “bármi lehetséges” fajta robbanást, a saját módszerű, feltűnő, dögös változást, és ezt képviselem, mert ez jó cégér. Elismerem a kitartó hobisportolókat, de nem nagyon szeretem a divatfutókat, a valós teljesítmény nélküli, facebookon mutogatott sportolást. És szerintem nem baj, ha az csinálja az adott sportágat, akinek arra alkalmas a teste, aki hal a vízben. A többiek sportolása lehet örömforrás meg önkarbantartás, de a teljesítmény szempontjából nehéz komolyan venni. Természetesen sportáganként másfajta testről beszélünk. Murakami Haruki írja, hogy aki sokat fut, annak olyanná váik a teste, mint egy futóé. A szintén amatőr Lubics Szilvi is ezt mondja az őszi Runners’ Worldben. Forma és fuknkció egy.
          Az én testem kinézete afféle sportágközi egyezkedés, mert én nem csak izoláltan edzek, hanem akrobatikázom, ugrókötelezem, futok, sőt, gyalázatosan, de úszom is, és minden nap sokat használom a testemet bringa, favágás, hegyen gyaloglás, hidegtűrés közben. Meg ne szokja az egyféle terhelést. Illetve tudjon több mindent.
          De a teljesítmény más. Én aztán nem dédelgetek senkit, magamat sem, amikor szar a félmaraton-időm, pedig hájpolhattam volna, hogy lefutottam, úristen, de már nem itt tartok tudatilag. Hát, nem úristen. Továbbá, most nem annyira jó a formám sem, nem vagyok olyan hajlékony, fürge, kardioterhelés-bíró és zsírtalan. Ez nem az az időszak, talán, nem tudom. Viszont nem csak sport van, ez csak a sport része, de élet van, és abban most nagyobb teret kapnak a gyerekek, a barátok, az itthoni teendők, az írás.
          Aki évek óta mozog, és élvezi, és felelősséget vállal az egészségéért, de még mindig nem látszik rajta, hogy sportol, az valami nem jól csinál. Mondom ezt egy olyan sportág közelében, amelyiknek nem az erő, nem a teljesítmény, hanem a fizikum, az izmok anatómiájának felfedése, a zsírtalanság a célja, és amelynek naturál űzőinek nagyobb részén szintén nemigen látszik, mert itt a nagyobb rész a táplálkozás volna.

    • Nyomasztódni meg az fog, aki valamiért belőlem, hozzám viszonyítva vezeti le az énképét. Amit én rohadtul nem értek, hogy lett nekem ilyen szerepem internetes betűvetőként az ő életében? Nem vagyok hatalmi helyzetben, érett, egyenrangú olvasót feltételezek.
      Igenis vállaljon mindenki felelősséget.
      Megerősödni, szellemi pezsgésben lenni, inspirálódni, szemszögeket és szavakat kapni, felismerni dolgokat lehet itt, de engem vádolni, hogy ő nyomasztva van, szarul érzi magát, csak mert én ezt leírtam, ezt gondolom? Miért? Ki vagyok én? Miért ne gondolhatnám ezt? Nem mint egy igazság és elv van hirdetve, hanem szembenézés önmagammal. Adatott szólnom, és ezt gondolom, de tökéletes nem vagyok. Nekem ez az elvárás a hihetetlen és nyomasztó. Gyerekes is. Nem, nem mindenkit látok egyformán szépnek (és? mit csinálok velük, ellenük? semmit. kötelező vagyok? nem), nem tartok minden embert egyformán értékesnek vagy építőnek vagy jól élt életűnek sem (ami nem jelenti azt, hogy bántanám őket vagy ne ismerném el az alapjogaikat), és nem gondolom, hogy mindenki sokat tett magáért és vállalta a felelősséget. Ez elitizmus? Oké. A nem-elitizmus úgy látszik, külső kontrollossá tesz és nem vezet eredményekhez.
      Az a bajom ezzel a kirekesztés-ellenességgel, hogy az egész világot igazságosságalapon képzeli el, afféle egyformán szolgáltató bíróságnak, amely kiporcióz elfogadást, sikert, szeretetet. Eszményeit, céljait összetéveszti a realitással. Én az eszményeket nem vitatom, élményeim azonban csak a realitásból származhatnak, és elképesztő, mitől fosztottam volna meg magam, sok más mellett egészségügyileg, intellektuálisan és szexuálisan, ha ezt a szembenézést és melót nem végzem el magamon. Milyen pl. valakinek a lelkét szeretni, hangsúlyozni, hogy ó, a külső nem is fontos, miközben arról van szó, hogy egy olyannak, aki igazán lázba hoz, nem is kellenék.
      És látom közben, és meg is írják, legkésőbb, amikor betegek, hogy nincsenek jól, szeretnének változni. Igenis gyerekes dacnak tartom, ha valaki olyan nagyon tiltakozik a valóság ellen. Közel sem csak a kövérségről beszélek.
      Az nyomasztódik, aki nem bírja elviselni, hogy ki így, ki úgy látja, aki egyfélét akar, lehetőleg olyat, amibe ő is jól belefér, őt is igazolja.
      Én a testi önelhagyásnak és vakságnak olyan mértékéről beszélek, ami már mentalitás, életstratégia is. Nyilván öregapáink meg a szegény vándorlegények is roppant értékesek voltak, akár valódi hősök, de nem cserélnénk azzal, hogy görnyedten jártak, öt foguk se maradt negyven évesen, meg a harminc évesen tébécés halállal.
      Nyomasztódni az fog tőlem, aki túl fontosnak tart, és még az, aki igazságot követel a világon — magának.

      • Bocs, én teljesen olyan szellemben reagáltam, hogy te itt mint publikus figura, népszerű blog, illetve egy újra és újra felbukkanó elgondolás képviselője jelensz meg. Nyilván szíved joga, hogy a saját blogod ne bármiféle kötelezőségről meg a megfelelésről szóljon. Mentségemre, én a kirekesztés-ellenességet azért nyomatom annyira, mert nekem kritikusan gondolkodni igyekvő emberként egyszerűen tényleg sokkal koherensebb, lényeglátóbb, mint az alternatívái. Azt nem gondolom, hogy a kirekesztés-ellenesség arról szólna, hogy valakinek személyes kötelessége vonzódni valakihez, akihez nem, vagy bármi hasonló. De amellett, hogy nem tagadjuk meg saját érzéseinket, szerintem nagyon fontos szemügyre venni, mennyire lehetnek ezek az érzések a társadalmi elvárások által nagyon erősen befolyásolt dolgok, ahelyett, hogy úgy vennénk, hogyha én ezt érzem, akkor ez nem lehet gond, elvégre én Jó ember vagyok. Nekem ez a szembenézés. Én pl. ekkora létemre is kedvelem azt, hogy magasabb nálam a partnerem, és úgy egyáltalán a magas fiúk tetszenek csak igazán. Ez van, nem teszek én semmit ezellen, nem ostorozom magam vagy osztogatok vigaszdíjakat az alacsony fiúknak. Ettől még elgondolkodtat, hogy vajon mennyire tett be az, hogy egész életemben csak magasabb férfi-alacsonyabb nő párokkal találkoztam, és ugyan miért annyira kedvelt ez a toposz. (Amikor pedig már a not-quite-após/anyós említi meg, hogy jobb is, hogy nekik nem lett lányuk, mert milyen nevetségesen magas lett volna már, sose talál párt, akkor felborítom a kibaszott asztalt:))

        • “te itt mint publikus figura, népszerű blog, illetve egy újra és újra felbukkanó elgondolás képviselője jelensz meg” — igen, de ez nem az ölembe hullott, hanem én értem el, a teljesítményemmel, a gondolataim innovatív jellegével és a mögé tett fedezet-életemmel. És nem rekesztek ki, csak emberek, akiknek magukkal, elakadásukkal, szexualitásukkal, kinézetükkel van bajuk, de azért kényelmesebb nekik benne maradni, mint változtatni, ide járnak megsértődni, rám projektálni a kínjukat. Azt hiszik, hogy én akarok tőlük (személyként, egyesével) valamit, sőt, sokan azt, hogy rájuk célzok, pedig mondjuk azt állítom, hogy a csíkos, derék körüli háj nem annyira esztétikus, de ami a nagyobb baj, hogy egy önpusztító életmód tünete.
          “ezek az érzések a társadalmi elvárások által nagyon erősen befolyásolt dolgok, ahelyett, hogy úgy vennénk, hogyha én ezt érzem, akkor ez nem lehet gond, elvégre én Jó ember vagyok.” Természetesen befolyásolt dolgok, ezt gyakran kiemelem magam is. Mindannyian ugyanott nőttünk fel, mondja Lobster, nem nagyon van esélyünk teljesen kívülről nézni azt, amiben benne vagyunk, pláne nemet mondani rá. Illetve lehetne, mondjuk, nemet mondok a szépségelvárásra, és nem sminkelek, nem leplezem az őszülésemet, de nem kívánom átélni ama hátrányokat, amelyekkel jelen kontextus engem emiatt sújtana – ennyire nem vagyok bátor, és ezt nem gondolom gyávaságnak.
          Nem gondolom, hogy “elvégre én Jó ember vagyok”, de azt igen, hogy bőven eleget önreflektálok, vitázok magammal, önkorrigálok, vállalom a tévedéseimet, felelősségemet, esendőségemet. És még azt is gondolom, hogy persze sokan szeretnék, ha női szolidaritásra hivatkozva (“de te szolidáris/baloldali/feminista/kirekesztésellenes vagy, nem?”) én partner és hivatkozási alap lennék a halogatásban és tagadásban. De én nem leszek, és szerintem pont ezzel vagyok szolidáris és előremozdító. Akkora kamu ez, hogy “fogadd el magad, mert ezt csak az eszement magazinelvárások tették veled” meg a többi.

    • Utálom ezt az “akkor dögöljenek meg?” érvet. Az Ákost-kirúgta-a-telekom-mert-puruttya témánál voltak ilyenek. “Akkor most öljük meg? Ákos is egy ember kedves liberálisok, vagy őt nem véditek? Akkor most öljük meg?”
      Krisztus kegyelmezz.

      (másik kedvenc még, ugyanattól aki előbb még félt, h megölik ákost a libsik, az ákos úgyis meg fog élni, rengeteg pénze van, így dühösen odavágva, Lol)

      Bocs az offért

      • Persze, full bűntudatkeltés, manipuláció és átnyomás az egész. Másokat tesznek felelőssé, mintha másoknak több hatalmuk lenne, náluk lenne a “kivégzés”. Mosakszanak. Igen, ebben a metaforikus értelemben Ákos dögöljön meg, vagyis: ássa el magát, szégyellje magát. Nem azért, mert nem szimpi, vagy mert egyszer hibázott, hanem mert ezek a nézetek ne legyenek a közéletben meg Kossuth-díjjal meg példaképként jelen.

        Szerintem jó, hogy a komoly sport meglátszik az ember testén, mondjuk olyanokén, akik sok éve, sokat edzenek, és engem meglep, ha nem így van. Nincs külön kinézet, meg sportosság, itt funkció és forma egy. És nem közömbös, “ártatlan” verzió hasra vagy csípőre-combra hízni, hanem eü probléma.

        De ha más másképp gondolja, az is oké, nem tartozik nekem semmivel, az ő véleménye is egy, az enyém is. Én nem elégednék meg azzal, ha nem látszana.

        Meg aztán… van az a túlsúlyos férfi, van az a semmit sportoló is, aki… (Csak hát nincs. 🙂 )

        Á, de nem bírom ezt a csúsztatást: neked fontos a test, te nézed mások testét, TEHÁT neked csak az a fontos, te csak azt nézed, te csak ítélkezve nézed… és amikor ehhez elkezdik az én bloggeri felelősségemet emlegetni, jajj.

    • 2. Lám, te sem mulasztod el megjegyezni a magasságod, a tricepszed… no, legalább ezt is tudjuk. Neked se mindegy. Mondjuk azt nem tudom, neked mennyi ebben a meló (megőrzés, fenntartás vagy visszaalakulás), és mennyi a születés, mert én az elháromgyerekesedett, nem feszes, ám nem rossz arányú (izmosodó, szimmetrikus, jó mozgáskoordinációjú) testemből csináltam ezt, kemény, kitartó melóval, szerek nélkül, és erre igenis büszke vagyok. Én úgy érzékelem, aki “nyomasztódik”, annak sokkal inkább ez a makacs meló és kitartás a zavaró, nem a kinézetem, mert az annyira nem feltűnő (inkább olyanok mondják, hogy hűha, akik ismertek régebben). De persze lehet, hogy tévedek.

      • 2. Épp azért írtam, mert nemigen van benne meló, főleg ahhoz képest, mi mindent tesznek oda mások, milyen eredménnyel. Komolyan Egy szóval se mondtam (s remélhetőleg nem is sugalltam), hogy ne legyél büszke arra, amit te elértél, mert fantasztikus. De pont ez a lényeg, hogy ez állati nehéz, és nem feltétlenül szükséges…? Én is leadhatnék még mondjuk x gramm zsírt, de nem akarok (tudom, ez most be lesz nézve önáltatásnak, de tényleg nem. Izmot csinálok többet.) Ha akarnék, nem tudom, mi lenne. Néha hosszabb futások, túrák mellett néhány napra, hétre kalóriadeficitben vagyok, és ilyenkor kb. azonnal elmegy az életkedvem, egyfolytában csak alszom, nem bírok létezni (igen, eszem elég fehérjét.) Nekem ennyit egyszerűen nem érne meg, és szerintem teljesen fair, ha másnak sem. Úgy is lehet sokat és szuperül mozogni, ha az ember történetesen továbbra is annyit eszik, amennyit felhasznál.
        A “nyomasztódásról” megint csak azt, hogy én ezt nem erre az adott posztra vagy amarra az adott posztra értettem (volna), és jelentem ki, hogy ez egy bűnös poszt, és ez fog tönkretenni mindenkit, hanem összességében mindenre, ami a világban a megbélyegző, nyomasztó normákhoz hozzájárul. Aminek szerintem ez is egy kis része.

        • “tudom, ez most be lesz nézve önáltatásnak, de tényleg nem”
          ne tudjad.
          ne tulajdoníts. ez állati manipulatív.
          ne verj körém habot, engem láss, ha velem beszélgetsz. arra figyelj, amit én írok, ne arra, amit te szorongva összeraksz a fejedben.
          az interpretációd te vagy.

    • 3. És igenis, nem titkolom, ha frusztrál valami, ha féltékeny vagyok, ha ítélek. Nem állítom be ezeket helyesnek, követendőnek, roppant önkritikus vagyok, de azzal nem vagyunk előrébb, ha letagadjuk. És emberi. Dolgozom vele. Csak abból van elegem, hogy mindig engem akarnak magyarázkodásra rászorítani. Mindig nekem több a melóm valahogy (egész életemben ez volt, tanárként is, hatszor annyit dolgoztam, mint mások, mégis nálam reklamált kolléga is, diák is…), más nyugodtan piszkafázhat meg dagadékozhat meg fitneszpicsázhat… csak én legyek igazságos. Remek.
      Te az egész posztot átható önkritikát egyáltalán nem érzékelted. Így könnyű betámadni. Amikor azt mondom “azt érzem, ez a valóság”, az nem büszke tökéletességhirdetés és “gyertek utánam”, hanem önkritika.

      • 3. Bocs, tényleg nem érzékelem akkor. Nekem nem jön át az “itt van, ezt gondolom [insert sokféleképpen káros társadalmi normáknak megfelelő dolgok]” ha nincs kifejtve az, hogy “ezek amúgy ezért meg azért sokféleképpen káros társadalmi normáknak megfelelő, tán azokból is fakadó dolgok.” Pesszimizmus vagy az emberek lenézése, nem tudom, de szerintem ideális esetben minden progresszív gondolkodónak van valamekkora felelőssége, hogy az ilyet ne hagyja így magában állni. Ha odarakod az embereknek a Harcosok Klubját, a nagy része úgy jön el, hogy Tyler Durden meg a radikális individualizmusa király, hiába szólt volna szubtilisen arról a mű, hogy mekkora destruktív trükk az egész. Az emberek baromira hajlamosak egy történet elmesélését a történetben található dolgok helyeslésének venni. Én is.
        Köszönöm, hogy vetted a fáradságot a válaszra, most talán jobban értem, miért izgága szemétkedés pont rajtad, pont itt (vagy pont egyvalaki máson, ott, ahol) számonkérni ilyen felelősséget. Ha a jövőben hozzászólok, igyekszem enélkül kifejteni a véleményemet. Tényleg.

        • “Nekem nem jön át az “itt van, ezt gondolom [insert sokféleképpen káros társadalmi normáknak megfelelő dolgok]” ha nincs kifejtve az, hogy “ezek amúgy ezért meg azért sokféleképpen káros társadalmi normáknak megfelelő, tán azokból is fakadó dolgok.”” Ha neked nem jön át, akkor próbáld meg máshogy érteni. Ha úgy sem, akkor meg nem értesz egyet. És akkor mi van? Ez nekem rossz? Nem érthetünk egyet, és célom is, hogy ne bólogatós, helyeslést kiváltó állításokat tegyek, hanem kifejezetten kényelmetleneket.
          A “sokféleképpen káros” eléggé szubjektív ám, nem gondolhatod, hogy más is pont azt tartja károsnak, amit te.
          De a tények is kényelmetlenek, nem is kell nekem írnom ahhoz, elég a fotó, vagy a személyes találkozás, és magyarázkodnak és furán néznek az emberek. Pedig ez csak hobbi.
          A blogon meg érvelés van. Nem egyes emberek testéről, hanem jelenségekről. És leginkább vallomás a saját utamról, minden nehézséggel. Érdekes, hogy emberek ide járnak megsértődni.
          “nincs kifejtve az” Te most csinálod ezt a nem túl okos “legyen ilyen meg olyan a blog” követelőzést. Nem lesz olyan. Olvasd olyanná, vagy olvass mást, ez, amit tolsz, sima kötözködés, bűvészkedés a szavakkal, intellektuális maszturbálás. Írjál blogot, ha fontosak neked az ilyen kifejtések, és úgy csináld, ahogy te gondolod. Nekem pont ez a véleményem, nem akarom, hogy mindenki helyeselje, és elég rég dolgozom azon, hogy érintetlenül, öncélúan is igényesen gondolkodjam és fejezzem ki magam.
          Köszi, ha reflektálsz amúgy, olvasom azt is, de még mindig keservesen sok a tulajdonítás, amikor előre vélelmezed, hogy én majd erre mit mondok. Nekem nincs dolgom se a te testeddel, se az értelmezéseiddel, és véleményem sincs a testedről.
          Az emberek meg vegyék másképp (filmekből egészen ritkán lesznek életstratégiák amúgy, mindenki a helyén kezeli, és a nagy bólogatás után megy is vissza alkatrész-kispolgárnak. Épp arra szolgál az egész, hogy levezesse a kezdődő lázadhatnékot).

    • 4. Ha én önigazolnék, tele szájjal hirdetném, például, hogy a legszebbek a negyvenes nők (a pont negyven évesek!), illetve a kicsi, sportos mell, illetve a nagy, duzzadt izom, öt kilónyi zsírral fedve. Meg a hosszú haj. És a stria nem is csúnya. Simán tehetném, lájközön lenne, és még a dogmává merevedett elvekkel se basztatna senki. Illetve hirdetném, lásd gumiszoba, hogy a szex nem is annyira fontos (amikor szűkében vagyok). Nem teszek ilyet. Nem önigazolás a célom.

      • 4. Ez piszmogás, de most komolyan, miért csúnya a stria? Olyan tényleg nincs, hogy tényleg nem csúnya, ez csak ilyen populista fogás lehet?

        5. Korrekt. De attól, hogy valamivel nem értek egyet vagy nem tudom elfogadni, nem lesz az még rögtön bátor, nevén nevezős valami, ami végre megmutatja, hogy nem vagyok rendben. Ezt mindenki ráaggathatja a saját, ellenkezést kiváltó álláspontjára, de nemigen visz előrébb.

        6. Nem várom, hogy mindenki kötelességből találjon mindent esztétikusnak, sem azt, hogy mindenben azt írd, ami nekem tetszik, csak több reflexiót, elemzést meg ilyesmit, ezt mostanra talán elmagyaráztam. Nyilván leginkább semmit sincs jogom várni, ezt belátom.

        “Nem érzem továbbá, hogy bárkit ne hagynék békén, ezt nem is értem. Nem gyűlölködöm azzal, hogy van álláspontom az életvitel romboló szerepéről, a megmagyarázott lustaságról, a kajafüggésről, a szempontok nélküli életről, az automatizmusok követéséről, a “tudományos” bulvár önigazolásra használatáról és a magyar életmódoldalak és -magazinok siralmas színvonaláról, és a lakosság esztétikai és eü állapotáról.”
        Nekem az esztétika és eü állapot összemosása a fő gondom. Oké, a legtöbb emberre igaz. Oké, csak azok nagyon izmosak, akik keményen (vagy félkeményen) dolgoznak érte, de mi a helyzet a szexin kinéző lusta, kajafüggő stb emberekkel és az egészségesen élő jajjajkövér emberekkel? És igen, tényleg nagyon sokat írsz a mozgásélményről, hidegtűrésről és ilyesmikről, de azért elég gyakran jön elő az is, hogy úgymond “ha nem vagy elégedett a külsőddel, az legyen motiváció a változtatásra.” Biztos túldimenzionálom az élményeimet, de egy bizonyos rétegben tényleg nagyon sok a testképzavar meg az egészséges fogyásnak indult, restriktív evészavarba fordult sztori (sajnálom, de augusztusban volt az egyik általam követett fitneszbloggernek egy ilyen coming outja, és teljesen kikészültem.) A bikinimodelleket pont azért hoztam fel, mert ők is példát adnak arra, hogy az esztétikum nem korrelál mindig az egészséggel, és ez talán jó alap arra, hogy felülvizsgáljuk (nem azonnal, gondolkodás nélkül megtagadjuk) az esztétikai prioritásainkat.

        (7-8-hoz nemigen tudok már mit hozzátenni, amit nem írtam volna eddig.)
        9. korrelál, korrelál, de nem annyira, amennyire ezt mindig mondogatjuk. Egy tökéletesen atlétikus, szó szerint top formában lévő test persze nyilván tényleg mindig úgy is néz ki, de ha tényleg az általános népegészségügyért aggódunk, akkor ez mit számít? Szerintem ez a hajtogatott összefüggés nem segít, hanem árt a legtöbb embernek, akinek egészségesebben kéne élnie, jól ennie, többet mozognia, vagy akit nyomaszt a szépségideál, vagy akit az nyomaszt, hogy a mozgás csak akkor ér valamit, ha jön vele az elismerésre méltó fogyás is satöbbi. Lehet ez így önmagában egy ártatlan dolog, de nem lehet kiszakítani a kontextusából.

        • Egy kicsit fáradt vagyok, majd olvasom a többit. Stria: a vérvörös, kitágult stria roncsolt, gyenge kötőszövetet mutat, amelyikkel hirtelen történt valami drasztikus. Általában nagyfokú elhízással jár, és gyakrabban fordul elő olyan nők terhességekor, akiknek edzetlen a hasfaluk, és nagyon nagyra nőtt a hasuk. Egyenetlen bőrfelszín, soha nem lesz sima. De én a fehéret, elhalványultat, összehúzódottat sem szeretem. Megvagyok velük, és remélem, nem tartják csúnyának azok, akik látják, de ettől még nem gondolom, hogy szép lenne.

    • 5. Mindannyian ugyanott nőttünk fel, mindannyiunkat a patriarchális tekintet és kontextus szocializált. Ez nem úgy megy, hogy eleget olvasunk, vagy megérünk lelkileg, és akkor az egész, amiben felnőttünk és ami körülvesz és meghatároz, nem létezik.

      Szerintem felületesen olvasod a posztot, az érvelést, és nagyon ugrasz valamire (“nem bírtad ki”), okossági és rendreutasítási kényszered van. Te is magadat domborítod, domborítanád elém, fölém, mint aki bezzeg megérkezett és milyen elfogadó.

      Könnyű azt tisztelni, amivel egyetértünk, és elfogadni azt, akinek rosszabb a sorsa. Azt nehéz elfogadni, akit nem tudsz sajnálni, és azt, aki nevén nevezi, ami van, és ezzel kognitív disszonanciát kelt, mert arra kell rájönnöd, nem vagy rendben, nincs igazad, nem jól élsz.

    • 6. Az elvi (linkes) felvetéseidre annyit, hogy
      a. anatómiája (és jobb, optimális állapota) mindenkinek van, nem értem, miért ugrasz a szóra. Mit gondolsz, mire gondoltam? Sérülésre is rá lehet hízni, sérült testet is lehet jó karban tartani, és a paralimpiai testnek is van esztétikuma, sőt, minden fajta testnek, de nem érdemes a tetszést másoktól megkövetelni, elvárni, hogy szépnek lássák.
      b. Nagyon ritka az esztétikus idősödés, és ez civilizációs ártalom. Könnyű művészfotókon tanulmányozni, hogy milyen szépek az idős emberek…
      c. Én nem jöttem evolúcióval, te lovallod magad ebbe tovább.
      d. Készséggel elismerem: lehet, hogy ez nekem vakfoltom, épségfetisiszta családban nőttem fel, és borzasztóan nem tudok mit kezdeni testi vagy szellemi sérültekkel. Most akkor mi van? Nyilván az érintettek vagy az érzékenyebbek azt akarják majd hinni, hogy ellenük “csinálom” ezt, de nem, ez nekem fejlesztendő.
      e. Ez nem elvi poszt és én nem vagyok sem elvi, sem elvhű ember e téren, mert vannak területek, ahol nem érvényes a demokrácia és az igazságosság, ilyen a tetszés, az esztétikum, a párválasztás, az alapvető szimpátia, a szexuális gerjedelem.
      f. Nagyon hülyén hat, hogy a saját meggyőződéseidet számon kéred rajtam, axiómának kezelsz attitűdöket és szemszögeket, másokra is kötelezőnek. Ezt dogmának nevezzük, részletek a kevesebb izmust! című posztban.
      g. Nem egészen értem: azt várod, hogy mindenben azt írjam, ami a te véleményeddel és érzékenységeddel egybeesik, vagy valami mindenek fölött álló, tökéletesen mérlegelő elviséget, humánumot vársz tőlem? Egyik se megy, én most azokat szerettem vona megnyugtatni, akik amiatt görcsölnek, hogy miért nézik mások testét, vagy a magukét. Az is lehet, hogy nekünk, frissen átalakultaknak (sokakkal beszélek erről) ez csak valami gyermekbetegségünk, és ekként kérjük e gyarlóság átmeneti elfogadását. Egészen addig fogadják el, amíg személyesen nem kezdünk gúnyolódni, kirekeszteni, sértően fogalmazni, sértő szavakat használni. Itt ilyet, ha megfeszülsz, sem találsz. Nem hiszem, hogy előremutató volna nem merni nevén nevezni, azt, hogy emberek tömegei edzetlenek, kövérek, és hogy ez lehetne másképp.
      Vagy simán okosabbnak képzeled magad? Hajrá, lehet blogolni, terjeszteni fáradhatatlanul, nem az én felelősségemmel meg feladatommal jönni mindig.

    • 5. Nem érzem továbbá, hogy bárkit ne hagynék békén, ezt nem is értem. Nem gyűlölködöm azzal, hogy van álláspontom az életvitel romboló szerepéről, a megmagyarázott lustaságról, a kajafüggésről, a szempontok nélküli életről, az automatizmusok követéséről, a “tudományos” bulvár önigazolásra használatáról és a magyar életmódoldalak és -magazinok siralmas színvonaláról, és a lakosság esztétikai és eü állapotáról.
      És nem is szeretek mindenkit, ez nem is dolgom. Ha indulataim vannak kövér, magukat elhagyó, sopánkodó, csodaváró, edzetlen, magukat gyönyörűnek gondoló emberekről, azokat nem tagadom. Nem hiszem, hogy jogod, okod vagy értelme lenne számon kérni vagy felróni ezt, ehhez képest elég nagy hévvel és valamiféle mindentudó bölcs szerepéből esel most nekem.
      Minden ismerős, aki komolyan edz és az anatómia közelében van, elkezdi látni, hogy mivé lettünk (miből jött vissza). Hallgatunk róla, többnyire, ahogy hallgatunk arról is, hogy a nagyobb hányadot robotnak, önsorsrontónak vagy ostobának tartjuk. Nem így kéne kinézni (sem) sem ennyi, sem annyi idősen. Nem szükségszerű, nem születés vagy szerencse dolga, az állapot nem statikus, és nem kell mindent alárendelni a testnek ahhoz, hogy változzunk.

    • 6. Akármivel érik is el a bikinimodellek a formát, az esztétikum, az absztrakt testi szépség vitathatatlan. És mesterséges is, fenntarthatatlan, egészségtelen, de az anatómiai eszmény mégiscsak olyasmi volna. Csak a naivok hiszik azt, hogy “olyannak ‘kell’ lenni”.
      Talán feltűnt neked, hogy én nem az üvegcipős, hanem a mezítlábas (izmosabb, kevésbé szépségverseny jellegű) alágakat preferálom, ha már valamit, talán a saját alkatom és kedvelt edzésélményeim miatt is.
      Én magam kifejezetten nem tartom építőnek, ajánlhatónak, szerencsésnek a sportnak ezt az ágát, fokát, erről többször is írtam. Én nem űzök semmit, ami egészségtelen, szélsőséges, ugyanakkor elismerem a teljesítményt. De nem is ekézném a modelleket, mert közöttük edzek, és mert az is önigazolás és intolerancia volna. A meló mindig szimpatikusabb, mint a nyafogó semmittevés és másra mutogatás.

    • 7. Nem tudom, milyen elvek, miféle elfogadás és humánum nevében kérsz számon. Miért mondod, hogy “nem túl szerencsés” (mihez képest? kinek?) ilyeneket kitenni és miféle további kritikus vizsgálódást hiányolsz, hiszen te az elemi önkritikát nem vetted észre, és a rák stb. felsorolást is félremagyaráztad.

      Nekem Az apostoléhoz hasonló tapasztalataim vannak “az emberiséggel”, nem is szeretek mindenkit, leginkább nemigen érdekelnek, főleg, ha nem én kezdeményezem az interakciót velük. Megérteni bennük az általános emberit akarom, nem az egyedit, nem vagyok sem civil szervezet, sem pedagógus. Az irigység és az agresszió, a kíváncsiság, az elszámoltatási hajlam megriaszt, és sokkal durvább, mint hittem volna.

    • 8. Érdekes, hogy a “habár” utáni részt nem idézted. Tán nem véletlen. Mert nem igaz, hogy a “külső alapján állapítom meg az értéküket” azt jelenti, hogy “közelebb érzem őket magamhoz”. Van ellentét, de csak habárnyi, ami árnyalat. Miről vall: életmódról, értékrendről vall. Ebben mi olyan fantasztikus? Nagyon sok információhiány is van, önsorsrontás is abban, ami az emberek testén meglátszik, és különben értékesek azok az emberek, és jobbat érdemelnének.

      Nem arról van szó, hogy én jó vagyok, tehát aki hasonló hozzám, az is jó, a többiek meg rosszak. Hanem, hogy szerintem az életünkkel mit érdemes kezdeni. Annak, aki ezt a blogot úgy olvassa, hogy bármilyen részét hasznosnak találja. Lásd: csak az olvassa — én szóltam.

    • 9. “Ha most a futó köpcös fickók meg dögöljenek meg, hogy még arra se képesek, hogy a kinézetükön “látsszon”, hogy jól futnak, akkor nincs több mondanivalóm ezen a blogon” Az nem is volna rossz, mert meglepően támadó és fölényes vagy, miközben nem értelmezel. Nem tudom, miért gondolod, hogy a futását nem ismerem el. Főleg hogy simán lefutottak ilyen köpcösek, tíz kilométeren is, félmaratonon is. Én mégse szeretnék olyan vagy olyasmi testet, szeretnék viszont ezzel az én testemmeel jobb futáseredményt. Hamis dilemma, amit írsz.

      Az döbbent meg, hogy szerinted a “kinézet” és a teljesítmény külön van. Nem hiszem, hogy a funkcionális (ügyes, arányos, túlsúlytalan, mindenhol egyenletesen izmos, célszerűen edzett) test független lenne a futásteljesítménytől. Legalábbis korrelál. Én azokról beszélek, akik évek óta remélik, hogy a futástól arányos, funkcionális testük lesz. Én is azt hittem valaha. De tévedés. Nyilván vannak kivételek, de az arányos, funkcionális test (értsd: mindenféle mozdulatra képes, sokoldalúan terhelt) egyébként jobban is fut.

    • “(De a megoldás meg nyilván az, hogy ők is dögöljenek meg, és dögöljek meg én is, úgyis ronda és ezáltal megvetendő leszek 20 év múlva, ha nem sikerül lemennem 4 perc/km-re, vagy nem kezdek el pénzt fizetni egy edzőteremnek, mint a nagyok. Hát milyen igénytelen vagyok, miért nem kell nekem a motiváció.)”

      Ezt te mondod magadnak. Ettől félsz, leírtad, és most befordítod a bejegyzés felé, mintha az tükröződne. De nem.

      • Fú, de frusztrált.
        Vajon miért hozzám vagy a “nagyoknak” nevezett leszólt-irigyeltekhez viszonyít?
        Engem ugyan nem érdekel, ki mennyivel fut és hogy néz ki, előttem nem kell levizsgáznia. De őt se érdekli? Dehogynem. És azt hiszi, én basztatom ezzel.
        És nem szabad kimondani, hogy elkeserítő, hogy egészséges, fiatal emberek tömege nem mer mászókázni, izomtalan, nem képes fél lábon állni, vagy megtartani a mérlegállást.

        • Legkésőbb ott, ahol jöttek a végtelen végtagok, vagy mi, lehetett tudni, hogy a komment írója retteg attól, hogy ő nincs szépnek látva. Ezért dühös. Ezért kell hosszan bizonygatni, hogy de ő elengedte a szépségparát, de tényleg, és igazán, és te vagy az, aki őneki azt mondja, hogy nem is szép, de muszáj, MUSZÁJ bizonygatni, hogy 1. de, szép, 2. ha véletlenül mégsem lenne szép, akkor az nem számít, és te ne nyomaszd, valamint 3. de ő igenis szép.

        • Bocs, de a nagyokat csak azért írtam megint, mert a teremben/komolyan edzős emberek magyar szócsövei annyian ezt a lenéző, seggfej stílust és mondanivalót közvetítik (csak futsz? hülye vagy. nem fogysz le? hülye vagy és szar.) Ezt nem kellett volna rád vetítenem, sajnálom.
          De ha nem érdekel mások kinézete, teljesítménye, akkor hová tegyem azokat a megjegyzéseket, amikből úgy tűnik, hogy igen? Hogy te jól megfigyeled, milyen valakinek a vádlija?
          ritalll lent jól gondolja, rettegek. Nem attól rettegek én, hogy nem vagyok szépnek látva, hanem attól, hogy bárki egyáltalán foglalkozik a kinézetemmel, bármilyen előjellel, adott esetben szóvá is teszi, ahelyett, hogy békén hagyna. Nyilván az én bajom, de egyszerűen rühellem ezt.
          A végtelen végtagok meg egy kicsit ügyetlenül lettek kivéve a kontextusból, faszom akart kérkedni, az tényleg csak annyit illusztrál, hogy az erőkifejtés meg a kinézet nemigen korrelál, és engem akkor is fittnek néztek emberek, ha épp nem csináltam semmit, mert a magazin és a tévé megmondta nekik, hogy a fitt nő az az ilyen magas, nyúlánk fajta (tekintet nélkül arra, mit, mennyit mozog.) És akkor is legszívesebben elsüllyednék, ha valaki ezt teszi szóvá csupa pozitívságból, mert alapvetően zavar, ha az emberek ezen rugóznak, mondjuk a mozgásélmény helyett.
          És hát a fenét nem szabad kimondani a fentieket, ezt pont nem vitattam.

    • Zso, én egy egyre kevésbé kövér nő vagyok. Rossz olvasni, amit írsz, mert olyan, mintha tagadnád mindazt, amin átmentem, és ami tipikus. A szar házasságomban elhíztam, nem a 4 gyerek miatt, hanem a megroskadt lelkem miatt. Rengeteg munkám van abban, ahogy most kinézek, sok óra pszichológusnál, sok óra futás. Éveket fiatalodott a testem, és látom, még lehet jobb. Nem értem el a lehetőségeim végső határát, és nem nézek ki jól, csak sokkal jobban, mint pl. 3 éve. Viszont erősebb vagyok, egészségesebb, és élvezem. 20 évesen 5 km-t futottam könnyedén, most 40 évesen tizet, ez is kevés, de lesz több, felhőtlen öröm erre gondolni.
      Innen nézve érthetetlennek és felületesnek látszik a felháborodásod.

  2. Hát persze, hogy a magasabbaknak jobban áll minden. Rájuk tervezik ugyanis, meg hát valahol, gondolom látványosabban arányos egy 168 centis nő, mint egy 155 centis. A hosszú lábra ki vagyok rúgva, mert nekem rövid, és utálom, hogy elég, hogy hosszú, már jónak számít, akármilyen csúf is. Irigykedni nem szoktam rá, de feltűnik rajta a gondozatlanság, igénytelenség. Viszont mikor izmos is meg hosszú is, arra csorgatom a nyálam! (állítólag a hosszú láb népszerűsége alapvetően szexuális gyökerű, a női nemi szervhez szalad fel rajta a tekintet, ezért kedvelik jobban a pasik, mint a rövidet)
    Az enyém meg izmos, arányos, és én ugyan szeretem, de sosem leszek vele olyan látványosság mint a másik, aki meg csak simán rászületett a gólyalábra. Hozzá kell tennem, a nem sportolás eléggé vaskossá is tette őket. Simán zsíros és vizes volt évtizednyi hosszan mindig, amikor nem fogyókúráztam.
    A mell para, szerintem abszolút para. Az valóban pornó gyökerű nyomasztás. Mármint ami a formát és a méretet illeti. Én is szoptam, nekem is ugyanolyan az alapvető viszonyulásom a mellhez mint egy férfinek, mégsem akarok nagy, kerek feszes de azért puha melleket fogdosni. Nem is látni másfélét, csak tökéleten szimmetrikus és körzőkerek melleket. Szerencsés vagyok, ilyennel születtem, bár a sport és a sok hízás-fogyás elvette a dússágát.
    Persze hogy a dús haj szebb, mint a fakó és ritkás. Az enyém vékonyszálú, nem vagyok vele szerencsés, de jó fodrászokat választok, és fontosabb a trendnél az, hogy mi áll nekem jól. És az bizony kompenzálja a legdúsabbat is.
    A fiatalság behozhatatlan előnnyel jár. Nekem mostanában központi témám az öregedés, mármint a fejben folytatott beszélgetésekben. Hogyan kezeljem, hogy ráncaim lettek? Hogy már nem huszonötnek néznek, hanem harmincnak, ami még mindig kevesebb mint a valós korom, és állandóan kialvatlan is vagyok. Angliában többnek néznek, mint Erdélyben, ez azt jelenti, hogy itt sokkal jobb karban vannak a nők.
    Kell -e ezentúl decensen öltözködni, bőrdzsekit pasztell kardigánra cserélni? Hülyén festek -e a rojtos farmer+sportcipő kombóban? Bolondot csináltam -e magamból az ombre inverzzel, amit aztán egy fél falunyi tinédzser utánozott le.
    Nem akarok olyan benyomást kelteni, mint az ötvenes mamik, fehér halászgatyában, átlátszik a tanga, pink hastopban, piercinggel, hogy húszévesnek akarnak látszani. Aztán, amit korábban butaságnak tartottam, mára fontos választási lehetőséggé finomodott. Hozzányúlnék a mellemhez, tetováltatnék szájat, szemöldököt is, ugyanis az a szőrzet is kopik, és lehet csodásan dúsnak ható, szőrszálakat tetoválni. Ez mind-mind azért, hogy fiatalabbnak nézzek ki.
    Szerencsém, hogy hiú vagyok, sokkal ritkábban nézek ki szarul. De amikor igen, jobban is zavar. Mondjuk ritkán.

    • Ez sem igazságalapon megy, úgy látszik. Mint ahogy az sem, ha valaki aranykézzel születik, és képes igazán zseniálisat festeni.

      Attól még magunktól elvonatkoztatva gyönyörködhetünk az absztrakt vagy az aktuális szépségben.

    • Ezt meg most én nem bírom ki. Én rászülettem a gólyalábra, a határán vagyok annak, hogy a felsőtestemhez képest aránytalanul hosszú legyen, viszont ehhez örököltem bűbájos focista karikalábakat, ami ráadásul felül dús, alul meg pipaszár (nagyon küzdök a vádli edzésével, mert bármilyen fokozott terhelésre orbitálisan bedurran és napokig lüktetve fáj, tiltakozik). Nagyon meg kell fontolnom, hogy mit vegyek fel, hogy ne nézzek ki esetlennek. Például a maxiszoknyán kívül bármilyen szoknyában úgy nézek ki, mint egy nagyra nőtt kiselsős. A rövidnadrág is nagyon nem mindegy, a hosszúnadrágról már nem is beszélve, évek óta nem tudok normális farmert venni, mert a skinny jeans a divat, viszont abban meg tényleg úgy nézek ki, mint aki első napját tölti a cirkuszban mint gólyalábas artista. Vicces ez egyébként, és nekem nem igazán parám ez, csak mondom – szimplán az, hogy “gólyaláb”, még nem tesz azon nyomban istennővé senkit.

  3. De jó, akkor most klasszikussá váltam? 🙂
    Azt tapasztaltam, hogy a testünkről alkotott kép és a mentális állapotunk szoros összefüggésben áll. Én kb. 1,5 hónapja elég szarul vagyok. Visszatérve a rekord királynak számító nyaralás után, itt egy tudott és önként vállalt nagy változás küszöbén, (munka) eléggé kikészültem. Az elromlott emésztésemtől kezdve a rossz alvásig van itt minden. Fájnak a stresszizmok rettentően. Sport elmaradozik, rekord fáradtság van. Nem híztam és nem fogytam, izmaimat sem veszítettem, asszony szerint teljesen ugyanúgy nézek ki, ám én mégis gyengének, vállalhatatlannak tartom magam. Ennek pedig most belülről jön az oka, nem kívülről. Ja, és mindettől függetlenül engem néznek, szóval nem sugároz ez semmit sehova, csak befele. Lehet, hogy ez inkább a sportrovatba való, de most ez jutott eszembe erről.

  4. Nekem most legújabb élményem, hogy két hét is számít. Tavasztól rengeteg meló volt, kedvesnek végig szar volt a háta, térde, túrázni se nagyon jártunk, nemhogy más mozgás, éjszakai kolbász-joghurt-lilahagyma partik. Aztán elmentünk két hétre nyaralni. (Tegnap éjjel jöttünk haza.) Hatalmas túrák, mindennap minimum két óra nettó úszás (az embernek ráadásul kézellenállással, mert frusztrálja, hogy a tömegéhez képest kicsi a keze, és nem tud vele rendesen lapátolni), folyamatos biciklizés (ami nekem nagy áttörés volt, itthon is fogok ezentúl), tollasozás, emellett visszafogott kajálás (fapados körülmények között napokig tojásos lecsó, rengeteg zöldség valami hirtelen hallal vagy tojással, néha bűnözési rohamok: két marék füge meg tíz deka gorgonzola). Mivel nyaralás, bikinis fényképen nagyon jól látom a változást.
    (Mea culpa, nekem nagyon jó a genetikám, de a korral előrehaladva – igen, a nicknevemben a születési évem található – azért romlik az állag. Most látom, hogy ez milyen viszonylag kis erőfeszítéssel visszafordítható, ha az ember nem rogyik bele abba, hogy a koromhoz képest, de hát szültem három gyereket, és különben is intelligens és jó fej vagyok, szeressenek inkább azért, az nem igényel akkora melót. Amúgy igényel, persze, de én szeretek ötven felé is jócsaj lenni a strandon is, vesse rám az első követ, aki elég gyors hozzá.)

  5. ” Én azokról beszélek, akik évek óta remélik, hogy a futástól arányos, funkcionális testük lesz. Én is azt hittem valaha. De tévedés.”
    Erről tudnál írni bővebben?
    Kedvenc testedzésem a futás, remélem nem szeded le róla a keresztvizet..

    • Nem, miért, ki vagyok én? 🙂
      Ne gondolkodj dichotómiában (“futás jó, többi sport nem jó”, se azt, hogy “én a futást szeretem, tehát az jó”).
      És nem vagyok tekintélyszemély.
      A véleményem:
      Csak futással nem lesz arányos, izmos teste az embernek, nagyon ritka, kivételesen szerencsés alkatok kivételével, de az már nem hobbifutó szint. Le lehet futni az izomzatot, ami a jó formát adja (főleg hosszú távokkal, és például a feneket. Nem zsírt, hanem proteint (izmoszövetet) használ energiaként a futás. Hosszútávfutóknak ritkán van kerek fenekük.
      Természetesen ki vagyok én, és el tudom fogadni, ha valakinek nem eszmény a kerek, izmos fenék, de nekem az.

      Az arányos test kulcsa:
      (általában) lezsírtalanodás (has!) — diéta
      helyi izomépítés: súlyzós edzés, funkcionális, erősítés.

      Továbbiak:
      http://shop.builder.hu/a-futas-szivas-a2176
      http://shop.builder.hu/edzes-futas-mellett-a2605#__sOTJjYjg2YmE4MTRmMzFiMQ

      • Éreztem én is, hogy a futás önmagában kevés (hiába kedvenc).
        Kell mellé valami felsőtestre is. Fekvenyomás, bicepsz, tárogatás pl.
        Ha nagyon belejövök, lehet hogy futás közben fogok bicepszezni. 🙂

        • + fenék.
          Nagy dolog, ha szeretsz és szoktál futni.
          Csak hát a forma. Hülye vagyok, hogy ennyire érdekel a rövidnadrágos seggem? lehet, hogy az edzőtermi közeg tette velem ezt. Vagy a sok fotó.
          Tőlem is kérdezte Szűcs Csaba, aki a magyar maratoni csúcstartó, 23 éve, jelenleg a Spuri boltban dolgozik és üzemeltet (fú, vennék egy Nike Race cipőt!), hogy minek guggolni, minek ez a sok izom.
          Neki csak annyit mondtam, hogy arányos, sportot hirdető testet csak az csinál, méghozzá nekem nagyon hamar és látványosan.
          Futásszempontból nem jó ez a tömeg, ezért is lett olyan gyászos az időeredményem a félmaratonon.
          De megjelenésileg, üzenetként és a szexben igen eksztatikusan pompás.
          Érdekes ez, hogy mondjuk egy kapcsolatban mennyire számít a saját test, nem csak a másik.
          És hogy valahogy “mi izmosak, akik nőben is az izmosat látjuk szépnek”, miféle szubkultúra vagyunk.
          Én is futok, továbbra is és csakazértis. És le van fogyva a sokat emlegetett 4 kiló végre. Így könnyebb.

            • Ez csuklóra és bokára húzható, tépőzáras. Nem kell emeléseket csinálnod, hiszen a futáshoz szükséges karmozgás eleve adott, és nagyon nagy erőfeszítást igényel már egy kisebb súllyal is. Amikor először futottam így, háromszor kellett megállnom azon a távon, amit amúgy játszva leszaladok.
              Az egész vállat, kart, kicsit még a hátat is megdolgoztatja. Tulajdonképpen az összes olyan izmot, ami a karmozgás során használódik.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s