a nyomik igazi tragédiája

A címben szereplő nyomi nem píszí szó, én ezt tudom, és mentegetőzöm miatta. A creepy értelemben használom. Az, akinek nem jön össze. Kinek mi: teljesítmény, önmegvalósítás, vonzerő. És ettől keserű.

A nyominak nem az a tragédiája, hogy ő nyomi. Ez nagyon fontos.

A nyomiság ritkán átmeneti állapot, és sokkal inkább attitűd kérdése, mint születésé, társadalmi helyzeté, kinézeté. Ritka a nyomiságból való kilépés, és nagyon komoly meló. Lásd lejjebb.

Nyomik léteznek mindenkor, és a nyomikkal kezdenünk kell valamit, és a nyomiknak is kezdeniük kell magukkal valamit, egymással, a nem-nyomikkal, az álnyomikkal, a máshogy nyomikkal.

Azt írja a kommentelő:

Én azt gondolom hogy (…) összemostad a kínlódó férfiakat az erőszakolókkal. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy erőszakoló a nőknél népszerű, kellemes társaság férfiak között pont annyi van, mint a nyomik között. A nyomik áldozatok, a rájuk terhelődő elvárások miatt nyomik, egyébként simán társtalan férfiak lennének. Nökre, férfiakra nemtől függetlenül pont egyformán lélekrombolóan hat az a szitu, mikor elvárásokat érez és nem tud nekik megfelelni.

Innen: https://csakazolvassa.hu/2016/06/08/amiert-a-rossz-fiukra-bukunk-es-amiert-a-beta-nem-kell-2/#comment-166295

Egyrészt, ilyen adatokról (“pont annyi van”) találgatni sem érdemes: nincs ilyen kutatás, módszertan – ki a nyomi, ki az alfa, mit jelent az erőszak?…

De szerintem hülyeség ez, úgy, ahogy van. Szerintem akinek jut elég (itt: nő, lehetőség, szex), az örül neki, és nem szorul rá arra, hogy nyomjon, erősködjön, rejtetten vagy nyíltan erőszakoljon érte. (Hacsak nem hatalomdeklaráció, hogy “én ezt is megtehetem”.)

De ami most fontosabb: a nyomi nem áldozat. Vigyázzunk ezzel a szóval. Sajnálhatjuk, persze, nyominak lenni nem kellemes. Na de kinek, minek (felőlem entitás is lehet, nem kell ember) a bűne, tette, hogy ő nyomi, “kínlódó”? Ki fosztotta meg és mitől, és járt-e volna neki az…?

Az erőszak és a hatalomgyakorlás az elnyomás kontextusában értelmezhető csak. Attól, hogy valakinek szar, még nem biztos, hogy áldozat. Akkor van erőszak, “tettes”, ha elszedik előled, ha a rovásodra csinálják. Ha végtelen a torta (pl. vonzónak, tehetségesnek lenni ilyesmi), akkor nem elnyomásról van szó. Neked nem kéne hogy fájjon, hogy másnak boldog párkapcsolata, sikere van.

És azt sem gondolom, hogy a nyominak az a baja, hogy nem tud az elvárásoknak megfelelni, mígellenben aki nem nyomi, az de bezzeg milyen remekül. A legnagyobb nemnyomik semminek nem felelnek meg, hanem új normát teremtenek. De régi normából is van sokféle. Olyan ez, mint a sportágak és a pontszerzés. Sokféle terep van. Ha például tetszeni akarsz a másik nemnek (már itt szívom a fogam, mert úgy általában a másik nemnek nem lehet tetszeni, csak egyes embereknek…), akkor lehet csendesnek lenni, meg rámenős-nagydumásnak meg jóságos mackónak meg művészléleknek – csak legyél valamilyen. A nyomiság a végpont: amikor sehogyse, így se, úgy se, és szemrehánysz, és a nyomiságoddal a világot nyomod.

Régen én is sajnáltam őket. Jaj, de sajnáltam. Mint magamat. Azt hittem, hogy annyi szenvedtek, morálisan igazuk van. Azt hittem, hogy a nyomi nemes lélek, ÉPP EZÉRT szenved. A nyominak tiszta a szíve, nem akar ő sokat, csak egy zugot, ahol fejét lehajthatja…

Aztán felnevelt a blogom.

Hogyan nevelt fel? Folyamatosan írtam, és folyamatosan néztem, firtattam mindennek a másik oldalát, a teljes megértés igényével. De ha így nézem? De ha úgy, és nem lehet, hogy ha amúgy, akkor…? Végső, intellektuális igazságérzet. Honnan nem néztük még, ami a problémában rejlik? Hátha van még valami vizsgálandó?…

És bejött a blogolás, ez a másik fajta felnövés. Átkerültem, mert elégedett lettem, Tétovából, éhesből szenvedélyes, önjogú élelmiszertermesztő. És: megláttam a másik oldalt. A hajdan kiválasztottnak hitt, mesebeli Erősekét.

Tulajdonképpen nekem sikerült a váltás. Sóvárgó, sérült, frusztrált hiányállapotúból, aki ettől nem lett gonosz, nem ideologizálta meg (ez fontos), és még szerencséje is volt (ez is) sikerült megvalósítanom a sorsom, ledobnom a terheket, fölöslegességeket, és önmagammá válnom. Mert amikor a hiányaid cselekszenek, és nem te magad, az nagyon terhes, kellemetlen másoknak is, neked meg romboló. Torzítja a valóságérzékelésedet is. Minden második embernek ez a tragédiája egyébként.

Igazán erős, alkotó, sugárzó ember nem tudsz lenni, amíg nyomi vagy. Tökre fáj, még most is, ezt leírnom. Annyira igazságtalan! Bünteti a szenvedést és jutalmazza az örömet?…

Én hajdan annyira mitikusnak láttam a Nagyokat, Erőseket, Szépeket, Szerencséseket. A Nemnyomikat. Zárt, bejárat nélküli osztály. Nem vettem észre az ő szempontjaikat. A küzdelmüket, a bánatukat, a melót, az árnyoldalakat. Azt a fajta alkotó sérültséget, amely képes transzformálni a fájdalmat. Az ehhez szükséges érettséget.

Milyen lehet annak, akitől mindenki akar valamit, ezt nem tudtam még akkor. Azt hittem, a közszereplőség, a népszerűség azt jelenti, hogy neki dolga mindenkivel foglalkozni, jó fejnek lenni, sőt, ennek örül is. Például a művész úrról is ezt hittem.

Ma rólam hiszik ezt. És követelik rajtam a fontosságot, a jogokat. Hogy ők is számítsanak, hogy nekik is azt legyen szabad. Manipulálnának, használnák időmet, figyelmemet. Adjam ingyen, nekem könnyű!…

Emlékszem rá, de jól, és, Rita, te is emlékszel, ugye? Nekem és csak nekem jár minden, gondoltam, hiszen én éhes vagyok. Éhségem érv, súlyos érv, sőt, valóságos erkölcsi tett. Igen, kiáltsd: gyáva az, ki boldog! A burzsoának könnyű, őneki van miből. És neki dolga is. Adjon, miközben gyűlölöm, neheztelek rá. Előlem vette el. A tőkét – vagy a tehetséget, lehetőséget, a bármit.

Homályosan nehezteltem arra, akinek könnyű. Akiről azt gondoltam: neki könnyű. Aki szép, akinek jól megy, akit a szülei benyomtak a pozícióba, kibélelték az útját, óvták, és soha nem állt ott a zivatarban, nem kellett neki egyedül…

(Mondjuk rájuk most is. És nem értem, mire alapozzák az öntudatukat.)

Ma ellenem megy a találgatás, megítélés, félremagyarázás. Bosszúhadjárat, olykor. A blogom, persze ez metafora, szóval ezek az évek, benne a gyerekeim, a házasságom, az írás mint életforma, a férjem betegsége és halála, az önmegvalósításom, emberi kapcsolataim és konfliktusaim, a sport olyanná nevelt, aki ebből a változásból elsősorban a régi önmagát érti meg. De durva, ami volt. Amit csináltam. És micsoda döbbenet, hogy így van!…

Homlokomhoz kaptam. Hogy is hihettem, hogy kihozni magamból a sokat, majd annak hatásaival együtt élni, az könnyű? Az önsajnálat, a beledermedés, az könnyű.

Ennek ellenére, sokáig rokon léleknek éreztem a könnyes szeműeket, akik nagyon hamar körém sereglettek. Segíteni akartam, az övék volt a szimpátiám. “Szolidáris voltam”, igen (ezt tette szóvá egy dundi olvasó: hogy csak addig voltam szolidáris a túlsúlyosakkal, amíg magam is az voltam! Vagyis: elvárná, hogy igazoljam, én igazoljam, hogy jól van az úgy, az az állapot, amiben ő szenved és érzékeny és sértett. Egy állapottal, ami neki sem jó, és amin lehet változtatni!…)

Most végre segíthetek!

Belebuktam. Engem is, még mindig az a régi, nem csillapodó szeretetvágyam vitt, amikor segítettem. Meg egy kis bűntudat, az imposztorszindrómáé, amiért nekem sikerült.

Senki, aki rászorulóként érkezett az életembe, nem szeretett tőle. Gyanakodott, inkább. Úgy érezte, neki járna, ő már annyit szenvedett, én meg itt virulok! És a végén rám haragudott, ha nemet mondtam. Amiért nem az ő scriptje zajlik.

Azóta nagyon sokszor találkoztam azzal, hogy aki nyomi, az mi mindenre képes, és hogyan lel rá felmentést. Ál-nemnyomikkal is. Elképesztő élmény volt: olyan kedves és helyes és vonzó. És ellenem sistereg, és ugyanez van a mélyén, az érzés, hogy ő csak egy nyomi.

A nyominak nem az a tragédiája, hogy ő nyomi, hanem a téves helyzetmegítélés. A nyomiságban a nyomi rosszabb ember lesz. Sajnos, ő nyomi, erre hivatkozva kevesebbet tesz, többet sír, sajnálja magát, nem vállal felelősséget, és tévesen értelmezi az emberi helyzeteit. Milyen gonosz és diadalmas mindenki más! Őt le se szarják. Ellene vannak! Kinevetik! (Valójában: elhúzódnak tőle, mert gáz ez a gonoszság és paranoia. És mert nem dolguk felnőtteket nevelgetni, babusgatni.)

A nyomi kudarcokat szerez, neheztel, tovább sérül és eszkalálódik. Kellemetlen vele lenni, mert érezteti, számolgatja, behajtaná a deficitet.

Ez az ő igazi tragédiája.

Döbbenetes volt meglátni, hogy aki frusztrált, aki hiánygazgadásban él, az mennyire torz, erőszakos és követelőző tud lenni. Mint aki nagyon beosztással kénytelen élni. És ettől soha nem nagylelkű, és nem lehet vele beülni kávézni, vagy megdicsérni egy cipőt a kirakatban, mert befeszül. És ez is csak metafora, természetesen.

Mindig gyanakszik, minden helyzetben azt szimmantja, hogy őt át akarják verni, csak mert valamennyibe kerül a bármi. És onnan nézve persze bűnös luxus, provokáció és közöny, hogy a másik leszarhatja az árat, és gondolkodás nélkül kifizeti. És mert finom a kávé és jó a cipő, és, mivel van miből, és örömre telik, úgy éli meg: ő jól járt.

A nyomi nem tud jól járni.

Ma már nem gondolom, hogy időm, figyelmem, netes felületem, munkám, jó szavam korlátlan, és jár.

Ma már nem gondolom, hogy nekem bárkin segíteni kellene. Lehet, de nem kell, nem morális kötelesség, nincs bűntudatom. Hogy nekem könnyű, azt sem gondolom. Egyre nehezebb – mert én vagyok, és ennek konfliktusai vannak, ha én akarok maradni. És ezt el kell bírni. És erőforrásokat használni, hogy megtehessem. Hogy elbírjam a szükségszerű különállásból eredő szükségszerű magányt, például.

*

És megjelent az a típus, férfiak, akik magukat valóságos genocídium-áldozatnak látják. A nők a hóhéraik, a női nem, amely, mint olyan, visszautasította őket. Mint olyanokat. Nyomikat.

Pedig a nyomiságért senki nem hibás. Nem akarunk olyanokkal randizni, akik nem vonzók. Inkább senkivel, mint nyomival. Nem lehet érvekkel megoldani, hogy vonzódjunk. A vonzalom nem igazságosság-alapon működik.

Lehet persze érzékenyítő kampányokat tartani, közösségek életét javítandó, hogy lássuk meg azokat is, akik elsőre nem olyan ügyesek és vonzók. Beszélgessük velük, igen. De ebben máris ott a vád: hogy eddig bezzeg felszínesek voltunk, nőként csak arra mentünk, hogy kigyúrt test, jó kocsi, nagy duma.

És ez nem igaz. Ez a nyomik érdekvédő szövege. Én soha nem voltam felszínes. Ami nem jelenti azt, hogy a nyomikat vonzónak találtam. A nyomikat, akiknek az az énképük, hogy ők rendesek, érzőek, ők nem erőszakosak (nem tehetik meg ugyanis).

Beszélgethetsz velük, lehetsz emberi, meg megértő. És akkor a Tibi beállít! (Olvasd el, mindenképp!)

Nekem, részben mint nőnek, aki csakis az alfákra bukik, részben “te persze megteheted” keserűséggel, vádként írták meg, hogy ők nyomik. Ő nem vonzó, őrajta átnéztek a nők. Visszautasítás, levegőnek nézés, idegenkedés volt a sorsa. Mint elnyomott osztály, most követeli a jogát. Az elégtételt!

Így születnek a nőket figyelgető, ideologizáló, irritáló trollok.

De hiszen ez nem jog! Tetszeni, kelleni, szeretve lenni! Látszani! Igent kapni feleletül, átélni, hogy vonzó vagy – ez nem jog, ez a non plus ultra!

Odataszít a muszáj is. Levezetik nekem, hogy de egy férfinak az érintés, az ejakuláció, a női test közelsége, az olyan, mint a lakhatás, az étel, a fűtés. Nélküle megőrül! Tőle ezt megvonják, tehát ő áldozat. És nem érzik, mekkora luxus önmagában az, hogy erre így gondolnak.

Lobster: Nincs olyan, hogy szexmegvonás

Manipulatív, hatalmaskodó önsajnálat.

És aki akad, attól meg csikarják az előnyt, és szidják… Aki elnyomisodott, az önző, az vadássza a panaszlehetőséget, és nem tud szeretni. Neki nincs megváltás.

Kérdés persze, és fontos kérdés, hogy lehet-e, és hogyan lehet segíteni a nyomikon. Biztos lehet valahogy, én nem tudom, nincs általános nyomikezelés. Fontosabb az, hogy nem dolgod, nem kell segítened. Mindenki magát tudja felnevelni. (“Nem kéne lemondani róluk… magukra hagyni őket…” – csinálja másvalaki!)

*

Ha igazán önmagad mersz lenni, ha nem vagy hajlékony, ha le mered szarni, ha nevén nevezed, ha képviseled, tehát: ha erős leszel és kijössz a nyomiságból, akkor még szarabb lesz ám. Magányos leszel, és értetlenség fog övezni. Magashegyi, ritkás levegő. Csak akkor már tudod, mi a fontos neked, és azt is, hogy megéri. A sóvárgás elmúlik. És nem akarsz már nekik jó lenni, általuk szeretve lenni. Nem lesz fogás rajtad.

Én jobb ember lettem attól, hogy kijöttem a nyomiságból. A bőségtudatú, döntésképes, nemet mondani tudó, határt húzó, nyugalommal cselekedő, ezen nem is dühöngő, magam értékét tudó, másokat többé nem illúziózó állapotomban én jobb ember vagyok. Korrektebb vagyok, tisztábban látom, mit miért teszek, és mi miért jön felém. Jobban gazdálkodom magammal.

És nagyon sok sara van annak a régi, szomorú szemű, rászoruló, másoktól megváltást váró énemnek.

54 thoughts on “a nyomik igazi tragédiája

  1. Hű de fájt ez most. A nyomiságom fetreng a sárban és most se tudja hinni, hogy egyszer ki tud belőle jönni. Mert amíg hiányérzettel gondolkodik, amíg szeretet-deficittel vagdalkozik, amíg nem mer annyira beásni, hogy rájöjjön, mi is az, amit mások bólogatásától függetlenül tud villantani az Univerzum és saját maga felé, addig nyomi is marad.
    Kösz

      • Világéletemben akaratgyenge voltam, vagyis inkább mindent arra vezettem vissza, hogy engem úgyse szeret senki, senkinek nem vagyok fontos, minek erőlködjek? Legutóbb, a gyerekapjának fontos voltam, de nem eléggé és nem úgy és nem látott ki a kváziaspi valamint az öröklött hímsovén paneljei mögül eléggé ahhoz, hogy felfogja, hogy mitől leszek sárkány. Soha életemben nem akartam mást, mint boldog családanya lenni. Mikor tanulni kellett volna, karriert építeni, azon depiztem, hogy nem kellek senkinek. Elment mellettem az élet. Most meg van egy tündéri gyerekem, akinek csak biológiai apja van és túl sok mindent tudok túl sok mindenről, de semmiről sem eleget és elég jól. Mint egy szétrázott kaleidoszkóp.

  2. Az életben mindennek ára van. Nekem sokszor gondot okoz hogy megkülönböztessem hogy azt az árat tényleg nem tudom megfizetni, vagy csak nem akarom.

    Most jövök ki egy depis időszakból amibe azzal ástam magam bele hogy ‘nem tudom, nem tudom, nem vagyok képes ezt elérni’. Közben csak nem akartam.

    Ha ezt érti valaki.

      • Kösz.

        De évekig depiztem egy kapcsolatban külföldön, mert nem akartam azt az árát megfizetni hogy továbbra is – és beláthatatlan – ideig ott kelljen élnem. És összeszorítottam a fogam és maradtam.

        És k*rva nagy szívás és tévedés volt. A pasi közben már rég elhagyott lélekben.

        Miközben nem bírta, hogy én többet kerestem.

        Hát ebből jöttem én haza. Kimásztam a depiből, itt vagyok.

        Remélem elfelejtem azokat az éveket.

        Ennyi.

  3. Nem is tudom. Sokban differenciált a nyomiság, mármint nyomi és nyomi között nagy különbségek vannak. A nyomi férfifajta, akire többször virtuális “nyilakkal” van utalva, egy, de van még olyan sok fajtájuk. És persze a nyomik között is van, akit mások tettek nyomivá. De nem akarok nyomivédő lenni. Ellenben, a deficitesek között valóban sok van, aki minél többet kap, problémamegoldást, odafigyelést, annál többet akar, és rögtön támad, kicsit olyan drogadagért verekedő feelingje van, és ez igen lehúzós. Nincs is mindenkinek annyi felszabadítható energiája, hogy a nyomikat mentegesse. Nekem se megy mnidig, de megtanultam kezelni, anélkül, hogy sebeket ejtenék az amúgy is nyomin, amíg nem válik agresszív manipulálóvá. Akkor viszont mehet elfele, és nem érdekelnek a sebei, gonosz bántalmazónak nem jár irgalom.

    • Igen, ez most nem csak férfi és nem csak béta. A nőért, tetszésért, randiért kuncsorgó férfi, a visszautasítási áldozat, az ideológiagyártó kellemetlen férfi, aki végül öl (!), csak aleset ezúttal. Mindenki itt van, aki sóvárog, aki szerint másnak bezzeg könnyű, és csak lopta, ő meg, a nemes szívű értékes lény nem viszi semmire, ez tipikusan magyaros mentalitás amúgy. És azok is itt vannak, akik igazságot követelnek olyan dolgokban, amelyek nem igazságalapon működnek. Mintha járna a boldogság, a társ, a siker.

      Az elején definiálom: nyomi az, akinek nem jött össze siker, önmegvalósítás, társtalálás, szexuális vonzerő, érdekes élet. Általában tehetségesnek, érzékenynek hiszi magát, ezt sokszor mondja is, mégsem halad semmerre. Más a hibás mindig. Sajnos, Magyarországon. A férje. De nem változtat. A szexpiaci igények, a felszínes világ, a média. Odagyűlik mások köré, őket nézegeti, provokálja, emlegeti, utánozza, rájuk neheztel.

      Egész röviden azt akarja mondani a poszt, hogy a hiány, a megfosztottság nem tesz erkölcsibb lénnyé, jobb emberré, illetve extra meló kell, vagy nagyon erős neveltetési hatás, hogy ne romoljon el ebben a frusztrált, de-hát-miért állapotban az illető. A kilépéshez meg még extrább. És, igen, rémisztően gyakran válik a nyomi a frusztrációja miatt ijesztő bántalmazóvá, és még akkor is magát sajnálja.

      Az is gyakori, hogy a nyomik (más szempontból nyomi az egyik, mint a másik) egymást nyomják, bántják, teszik még nyomibbá. aki nem nyomi, az nem erőszakol így, csak megvédi a határait. Aki másnak esik, őt firtatja, nem magával foglalkotik, hibáztat, bűnbakot képez, az mind nyomi.

      Van felelősség, vannak nyomisító tettek, igen. De ezeket feldolgozni sem fog segíteni senki, nekünk kell, illetve nem lehet elvárni, hogy másvalaki oldja meg. Se társ, se remélt társadalmi változás nem oldja meg az irigy, öntúlbecsülő, paranoid, rosszindulatú nyomiságot. A másik, hogy mindenki sok ilyen nyomivá tevő hatást kap, csak nem mindenki ragad bele. És az se mindegy, meddig megy el a nyomi, mekkora öntudattal veri le a világon a baját, mekkora károkat okoz, mert amiket csinál, arra visszajelzéseket kap, amitől még nyomibb lesz. Én pl. csendben szenvedtem, leginkább, magamat bántottam, én szorongtam, nem akcióztam mások ellen.

      • Igaz-igaz 🙂 átugrottam a definíciót, de amúgy úgy értettem,beleértettem mindet.

        És sajnos tényleg, otthon tipikus ez. Nagyon kontraproduktív probléma ez a “de sajnos nem lehet mit tenni, mert” szemlélet munkablei együttműködésben is.
        Többször fordult már elő, ha otthon bármelyik területen kooperálok (ahapersze, próbálok 😀 ) valakikkel, hogy elbukott az amúgy működőképes és jó ötletük ilyeneken.
        Nekem például az az egyik alap, hogy előbb legyen egy jó ötlet, amit ki kell dolgozni szakmai alapoka állítani, utána jöhet a többi..
        Nekik az az alaptétel, hogy hááát, igeeeen, de jó lenne, vágyakozunk, deháát ninnncsrápéénz.
        És pont. Neki se állnak.
        Leülnek, és mindekit elszidnak, mert nem mernek belemenni a közepébe.
        A nyomik. Ilyen emberekkel tényleg NAGYON nehéz kreatívnak lenni. (Nem is értem, mit akarok állandóan feszt hazamenni. 😀 )
        De magánéletben full ugyanez van. Hát igen, jó lenne, de nem lesz mert … (valamifeltétlenülrajtukkivűlállótényező)…miatt sajnos nem, úgyhogy utáljunk mindenkit, aki nonkonformista az éppen aktuális, ő szájuk íze szerinti értelemben.

        A nyomi viszont mindig bántós fajzat, ha pl: Te nem akcióztál mások ellen, akkor csak nyominak hihetted magad,de nem is voltál Te originál-nyomi. 🙂

          • Az.
            Én meg mindig fáradhatatlanul próbálkozom kirobbantani őket belőle. 😀 Mindig megpróbálom, újra és újra, de sokszor olyan, mintha jól éreznék magukat így.
            Pöcegödör, de legalább minden sarkát ismerik, a szagot meg már megszokták. 😀 Pedig milyen jó, amikor ki merészkedve a komfortpöcézésből megtapasztaljuk a “na ugye hogy mégis” érzését, azt a megugrom a lécet cuccot.
            Viccen kívül, valami magyar rendszerhiba lehet, megrögzött gyerekesengondolkodók, mástólvárók, maguknaknemsegítők.
            Sokat elemezgetem, mitől lehet, mert nagyon idegesítő bír lenni.

  4. Nekem nagyon fájtak mások forrásai, mások lehetőségei, meg az afölött érzett, öntudatlan boldogságuk is. Néztem őket messziről, és azt hittem, hogy elérhetetlenek. Irigység is volt bennem. A csóróság, rossz háttér mint valami kosz ült rajtam, a hangommal próbáltam takargatni.

    Aztán megcsináltam amiket akartam, magamat hajamnál fogva kihúztam, és akkor meg már úgy éreztem, hogy az ő eredeményeik kevesebbet érnek, mert ők nem így. Hiszen én annak ellenére, a sár dacára is ott állok a virágos füvön, a kosz rajtam valami plecsni, a tisztaságuk gyengeség. Akkor úgy is gondoltam, a tapasztalataim alapján, meg mert véreb módjára kerestem a csontvázakat mindenki szekrényében, hogy nincs tiszta, egészséges család, nincs önzetlen támasz, nincs jó gyerekkor, csak különféle traumák vannak, amiket a forrással rendelkezők jobban el tudnak rejteni (normálisék). Ebben van egyébként némi igazság, de nagyon árnyaltan kell megközelíteni, mert valóban van jó gyerekkor, van egészséges lélek, és óriási különbségek vannak az egyének, problémákra adott reakciói között. Mára elvetem a mindenki beteg valamilyen formában elvét, szerintem ez meghaladott. Kevesen, de szerintem vannak egészséges, ép lelkűek, akik nem felgyógyultak, hanem egyszerűen nem törték össze őket.

    Közben ennek a kérdésnek, a jelentősége is megszűnt. Ezzel a folyamattal együtt lettem a nagyhangú, hőbörgősből csendesebb, introvertáltabb. Már nem méregetem, nem hasonlítgatom, ki milyen módon érte el, amit, csak a teljesítmény számít. Akkor zavar mégis, amikor a jobb hátterű, gazdagabb forrásokkal bíró emberek hasonlítják magukat vakon, ítélkezően a kevésbé szerencsésekhez.
    Akkor megszólalok, és olyankor van egy történetem, amit ki tudok húzni a hátizsákból, de ezeken a helyzeteken kívül már nem turnézok velük. Akkor is csak azért, hogy fellépjek a gyengébb védelmében, vagy hogy megértessek valamit, amit élmény híján nem tud a másik.

    • De érdekes a második bekezdésed! Eddig nem tudatosult bennem, de mióta rájöttem, hogy mi az én nyomiságom fő oka, és elkezdtem dolgozni rajta, hogy én ne legyek nyomi, azóta hajlamos vagyok neki-vajon-mi-a-traumája-szemlélettel közelíteni mások felé. Ha nem találom a traumája nyomait, akkor nyilván nem ismerem még eléggé…

      És amit írtál, a saját szelektív vakságomra is rávilágít: amikor traumákat keresek, az mindig családtag által elkövetett rendszeres verbális/lelki erőszak, eszembe sem jut a rossz anyagi helyzet (vagy bármi más) nyomait keresgélni, hiába olvasom az Igazgyöngy Alapítvány blogját.

      • Pedig a tartós nyomor, de még a tartós szegénység is nagyon romboló, hosszútávon traumatizáló, gondolatformáló, főként, ha nem párosul hozzá egy olyan ambíció, ami küzdeni tanít. Akkor is, de akkor még fellelhető benne valami tanítás. Még rosszabb, ha identitássá válik, és nem a kimászás a cél, hanem a túlélés. Nem várható el senkitől, hogy harminc évig küzdjön, ahogy ellenzékinek sem lehet lenni ötven éven át, de közben meg azt hiszem, hogy valahogy mégis, ha felfogod, mi az érdeke a kölykeidnek hosszútávon, nem adhatod fel.

        (Egyébként itt jön be a képbe a tisztes szegénység kérdése, szerintem a méltóbban viselt szegénység, ha nem lesz belőle attribútum, építőbb lehet mintaként, ha párosul hozzá a kitartás a jobbért. Ellenben az elviselt, csakazértis csóróság, beleszarok és telefont meg csipszet veszek a gyereknek, nem mutat sehová. Megtanít valahogy hasonulni és a jelenben élni, de nincs jövőkép benne. Nyilván arról beszélek, amikor még van valamennyi döntési lehetőség a helyzetben.
        Nálunk a kétféle attitűd váltakozott, a kitartás a feladással, ami azt hozta, hogy önállósodva gyakran a siker kapujában léptem le. Nekem nehezen felismerhető minta volt, mindig úgy éreztem, hogy elvi gondjaim akadtak, mígnem rájöttem, hogy egyszerűen a sikert nem tudom elviselni és kezelni, az eredményesség ismeretlen volt egzisztenciális téren.)

        A mások nyomiságának megfigyelése nagyon sokat segít, abban, hogy a számkivetettség érzéséből ki tudj mászni. Csak időben el kell tudni engedni, a saját gyógyulás érdekében. Ha mindenki nyomi, te sem fogsz tudni regenerálódni, mert az egy tiltó program.
        A számkivetettség érzése később átalakulhat különcséggé, vagyis amikor vállaltan vagy inkább egyedül, szóval az is hasznos, de meg kell élni szerintem a valahová tartozást ahhoz, hogy az egészsséges különválás létrejöhessen. Kell az, amit meg tudsz haladni.

        • “Pedig a tartós nyomor, de még a tartós szegénység is nagyon romboló, hosszútávon traumatizáló, gondolatformáló” – Igen, épp arról beszéltem, hogy én ezt ELVILEG tudtam, ha valaki erre így rákérdez, akkor el tudom mondani, hogy a szegénység milyen nyomorító tud lenni, de erről nincs saját tapasztalatom, nem épült be a gondolkodásomba. Nekem egész gyerekkoromban az volt az élményem, hogy csórók vagyunk, mert apám mindig felfele próbált kaparni, olyanokkal barátkoztunk, olyan osztálytársaim voltak, akik Ausztriába jártak síelni, tengerhez nyaralni, és márkás ruháik voltak, nekünk meg volt, hogy csak krumplistésztára futotta a hónap végén. De amióta kilátok a közvetlen környezetemből, azóta tudom, hogy anyagi szempontból a nagy átlaghoz képest piszok mázlista vagyok. Diplomám van, diákhitelem nincs, felsőfokú nyelvvizsgám is van, mert amikor szar volt a tanár akkor mehettem különórára, és soha egyetlen osztálykirándulásról sem maradtam le anyagi okok miatt. Szóval igazából meg akartam köszönni, hogy rávilágítottál, hogy minden “tankönyvi” tudásom ellenére, másokat mindig csak az enyémhez nagyon hasonló traumákkal diagnosztizálok, pedig annyi minden működhet rosszul azon kívül egy ember életében, és ha ezt észben tartom, akkor sokkal jobban fogok tudni másokra figyelni, sokkal könnyebb lesz megérteni őket.

          “A mások nyomiságának megfigyelése nagyon sokat segít, abban, hogy a számkivetettség érzéséből ki tudj mászni. Csak időben el kell tudni engedni, a saját gyógyulás érdekében. Ha mindenki nyomi, te sem fogsz tudni regenerálódni, mert az egy tiltó program.” – Ó, igen. Két évet töltöttem azzal, hogy szépen bebetonozzam az identitásomba, hogy “sanyarú sorsú, bántalmazott gyerek voltam, ó, hogy kitolt velem az élet”. Az utóbbi pár hónapban többek között azzal foglalkoztam, hogy ezt leépítsem. A tény persze marad, de ne legyen már az identitásom egyik fő oszlopa. Szerintem mostanra sikerült a helyére tennem, de azért még figyelek, hogy felbukkan-e valahol, ahol nem kéne neki.

  5. A nyomiság ellen nap mint nap meg kell küzdeni és egy nap is elég, hogy visszacsússzál oda, ahonnan indultál. Sztem ez a legfélelmetesebb.
    Vannak nyomorultabb napjaim, aztán mindig rájövök, hogy ennek legtöbbször a lelki igénytelenségem az oka. Olyankor a kényelmem fontosabb lesz a pszichés jólétemnél.
    Elég nehéz.

    • Én tartósan lettem erős, vannak még halvány képek a bántás-mintázatokról és a reakcióimról, de nem csúszom vissza. Ami öntudatot ad, hogy nem lettem rossz ember, én szenvedtem nyomi koromban, meg hülységeket gondoltam és feltételeztem másokról, irreális dolgokat kergettem, de sikerült alkotó módon megélni. Nem éreztem magam szemétségekre jogosultnak.

      • “irreális dolgokat kergettem”
        De érdekes, én pont ebben vagyok most benne. Most érzem azt, hogyha nem változtatok magamon (tkp. ha a kvázi-tudatosságot nem váltom fel a tartós tudatosságra), akkor az később nagyon visszaüt.

        Gyerekkorom óta az ún. “nekem-úgysem-sikerül-majd” nyomiságban szenvedek, és csak mostanában kezdek ráébredni, hogy amennyi energiát a lelki nyomorgatásomba fektetek, annyiból 2-3* is megugorhatnám a feladatot.

        Szerintem azért nehéz ez az egész, mert csak akkor lehet gyakorolni, amikor éppen a mélyben vagy. Mikor az ember pozitív és éppen minden csillag összeáll, akkor nagyon egyszerű azt hinni, hogy nincs is semmi lelki gikszer.

        Olyan ez egy kicsit, mint a szörfözés. Hullám nélkül nem lehetsz hullámlovas.

        • Igen, ez nagyon pontos, ahogy írod. Mindig elhisszük, hogy mi már jól vagyunk, aztán jön egy helyzet, és újra a régi reflexek… nekem a család nyúl vissza a régi énemért, de a szerelmi élet sem egyszerű. Mondjuk ott bevezettem, hogy egyszer gázosan viselkedtél?, viszlát. Nincs mentségkeresés csak azért, hogy legyen valakim. Mindig biztos vagyok benne, hogy jól döntöttem, egyértelmű a dolog, erősnek érzem magam. És azóta olyan egyszerű ez a része, mármint az abbahagyós.

          • Engem is most hagyott ott az, akit a legjobban szerettem.
            Mert tök gázosan viselkedtem. Hiába igaz az, hogy nem tudok azonosulni az akkori önmagammal, mert az nem én vagyok. Ócska kifogás. És tök megértem, hogy nem akar velem lenni. Én sem akarok olyankor magammal lenni. Tőle milyen jogon várhatnám el?
            Nagyon nehéz ebből kijönni.

  6. Azt gondolom, a siker relatív dolog, az ember magát olyannak látja amilyen szemüveget visel éppen, lehet a bronzérem az olimpián életre szóló siker és életre szóló kudarc is. A nyomik (vagyis azok a valakik akikről a poszt szól), szimplán csak boldogtalanok, és másoktól, vagy más dolgoktól-körülményektől(pénz, paripa, előléptetés, befutó vállalkozás, házasság, válás,szenvedélyes szerelem, rendes férfi, 10 pontos szőkenő stb.) várnak megváltást, de sosem lesz, mert a szemüveg amit viselnek nem engedi át a sikert. Az, hogy valaki rájuk süti a sikertelenség bélyegét, csak egy extra rugás nem több, kb. mint amikor a szülő rögzíti jó mélyen a kamaszban, hogy ő semmire sem jó. Rengeteg olyan ember van, aki sokmindent elér az életben, mégis nyomi az életérzés ami árad belőle, és hajszolja a megváltást vagy csüng másokon hátha jobb lesz ettől. Aztán van aki el tudja ezt engedni, tudja élni az életét sikerhajszolás nélkül, van aki meg nem, akinek muszáj belefeszülnie a dolgokba. Nem lehet minden ember egyforma.

    • Nagyon szép, emészthető, bárki által helyeselhető gondolatok ezek. Csak nem értem, mire reagálsz, hiszen az elején teljesen világosan definiáltam, ki a nyomi. Nem, nem az a nyomi, aki boldogtalan, és az idézettel (te írtad) ugyanez a gond: nem, nem csak arról van szó, hogy a nyomi férfi (egyik típusá)nak nincs társa, és hogy nem tud megfelelni a “rá pakolt” elvárásoknak (ez is milyen). Nem arról van szó, hogy emberünk nem sikeres – a túlnyomó többség nem az, semmilyen téren, csak túlél vagy hozza a nem-normaszergő közepest, hanem arról, hogy a frusztrációja, sóvárgása elrontja, irigyen les másokat, ideologizál, hibáztat, és egyre jobban távolodik attól, hogy egyensúlyba kerüljön magával. Megint relativizálsz amúgy. Nem egyformák az emberek, de az cél, hogy ne legyenek ennyire rosszindulatúak, pletykaéhesek, ártani akarók, mint azok, akik azt hiszik, nekik járna a siker, a nő, de lemaradtak róla, és ennek másvalaki vagy a világ az oka, nem ők, vagy az, hogy így jártak, ilyen az élet.

    • Ja, és nem, a siker nem relatív. Ha átéled, ha megtalálod, ki vagy, ha képes vagy önállóan, alkotó módon létezni, megérted. Teljesen egyértelmű érzés, olyan, mint az orgazmus. Nem arról van szó, hogy “mindenki többet akar”, hanem hogy pont annyi és az vagy, aki vagy, akiről már kiskorodban sejtetted, hogy vagy (ez sokminden lehet, szexuális orientáció is, hobbi is, nem csak munka).

      Neked amúgy hiányzik valami?

      • A siker hétköznapi értelemben szerintem is relatív, de te nem arra gondolsz, ha jól értem. A normák szerinti siker az már közhely ezen a blogon. (hétszámjegyű fizetés, 3 autó, minden gyereknek lakás, nyaraló, síelés, hajóutak, tökéletes facebook profil…) A siker a normák szerint egyszerűen: pénz, több pénz. A gazdagsághoz egyébként ritkán nem mások nyomorának árán vezet az út, de nagy ára van az ilyesminek a közeli emberi kapcsolatokban is.
        Jó, amiről te írsz az belső megítélésű dolog, amihez nagy adag önismeret is kell persze.
        De mi van azzal a sikerrel, ami morális értelemben nem OK? A drogkereskedő is nagyon elégedett lehet magával, hiszen 300%-os haszonnal köt üzleteket a maga ügyességéből.
        Vagy ez a két dolog nem is tartozik össze? Megvalósította önmagát az egy dolog, hogy milyen áron az egy másik?

        • Önmegvalósítás volna? Nem hiszem. “Csak” siker. Attól viszont tartózkodunk, hogy abszolútnak higgyük saját erkölcsi normáinkat.

          Igen, én a kreatív, Maslow-teteji kiteljesedésre gondoltam.

          • Ehhez persze mélyebben elemezni kellene az önmegvalósítás jelentését, de nem tartom kizártnak, hogy az ilyesmi is lehet az. (Egyébként sem erkölcs, hanem törvény ebben az esetben, de nyílván árnyalható, értjük mi egymást. 🙂 )Nem csak jó dologban lehet kiteljesedni.

          • Ezért is emeltem kicsit külön az utolsó kérdést. Én is erre jutottam, a belső sikernek nincs morális értelmezhetősége. Persze aki úgy lett sikeres, hogy pl. tönkretett másokat, annak csak akkor lesz egyértelmü jó érzés, ha nincsenek erkölcsi korlátai…

          • Ezért is emeltem kicsit külön az utolsó kérdést. Én is erre jutottam, a belső sikernek nincs morális értelmezhetősége. Persze aki úgy lett sikeres, hogy pl. tönkretett másokat, annak csak akkor lesz egyértelmü jó érzés, ha nincsenek erkölcsi korlátai…

      • Nekem azóta kerek az életem, amióta elengedtem pont a kölyökkorból hozott elvárásaimat magammal szemben. Hogy valami nagyot, kreatívat alkossak, én adjam a világnak a fénysebességűrhajót vagy valami hasonló csuda dolgot. Eltűnt az a gyormortáji nyomás hogy Einstein már ennyi idős korára régen relativizált mindent, Petőfi meg meg is halt a csatában, én meg nem alkottam semmit.
        Alapvetően elemző alkat vagyok, nem alkotó, nekem ez a hazai pálya. Siker ha valamit vagy valakit megértek a világból hogy működik, az is ha látom valaminek a hibáit, és az is, ha látom hogy kerek egész, bármilyen plusz ecsetvonás csak rontana rajta. Azt, hogy ezt megtehetem, elszöszölhetek dolgokkal, megvan hozzá a szabadságom (időm-pénzem) hogy foglalkozzak ilyesmivel és az hogy sokan a környezetemből ezt értékelik nekem siker, nem érzem már a kényszert, hogy bárkihez viszonyítsam magam, vagy hogy normát szegjek erőltetetten, csak mert akkor abba lehet kapaszkodni hogy kitörtem a középszerűségből(amikor az ember már nem viszonyít, akkor amúgy sem értelmezhető a középszerű szó…). A gyerekkorból hozott fénysebességűrhajó megépítésének álmához képest ez kudarc, bár egyre inkább rájövök, hogy az nem saját álom volt, de mégis akár ostorozhatnám is önmagam érte. De magamat sem ostorozom és másokat sem, mindenki legyen olyan, amilyen. Szóval esetemben a legnagyobb siker a sikerhez való görcsös ragaszkodás elengedése volt…

        • Elengedni is jó, igen. Ahogy ő is rájött:

          https://tollampapirom.wordpress.com/2017/01/01/befejeztem-hogy-csalodott-legyek-amiatt-mert-teljesen-atlagos-ember-vagyok/

          De megcsinálni még jobb. Már bocsánat.
          Ilyen kiteljesedés nem csak munka lehet, amúgy, hanem hobbi, emberi kapcsolat, gyerek, stresszcsökkentés, utazás is.
          Csak elégedettség legyen az eredmény, múljék el a sóvárgás…

          Én azért nem hittem volna, hogy te megérkeztél, mert igen durván estél nekem, és azt mindig frusztrált és elégedetlen emberek szokták csinálni. Igaz, kb. két éve volt.

        • “esetemben a legnagyobb siker a sikerhez való görcsös ragaszkodás elengedése volt…” ami, ha nem vagy tehetséges (nem vagy), nem épp siker, csak sima realizmus. A gőg letevése. Űrhajó nélkül is lehetnél sikeres valamiben… de te kocka lettél.
          Értem amúgy, mire célzol. Tehát ha te nem értesz egyet, ha “más a véleményed” (leginkább semmilyen, jellegtelen, igazodó, kispolgári), akkor én erőltetetten normaszegek.
          Vagyis, én úgy lettem “sikeres”, whatever, hogy erőltetetten normát szegtem, ennyi. Amire te _nem vagy hajlandó_. Tehát nem arról van szó, hogy nem jutott eszedbe semmi, lusta, tehetségtelen és gyáva vagy. Viszont zavar a dolog annyira, hogy évente néhányszor idekend nekem, hogy én milyen vagyok.
          Próbálod elkenni a nyomiságot is, és deklarálod, hogy te milyen elégedett vagy. Ezt is értem. Évek óta megfigyelsz és trollkodsz. Ha szembesít valaki a manipulatív viselkedéseddel, akkor hallgatsz. Te ott se voltál. Nem, nem vagy értő olvasó attól, hogy gyakran kussolsz, és nem mindenbe kötsz bele.
          “Siker (…) az is ha látom valaminek a hibáit” :DDD értjük, de inkább alkoss valami sajátot. Finnyogni, neten unatkozva kötözködni, magadat okosnak érezni könnyű.
          A nyomiság azt jelenti, hogy ártó, aljas, kicsinyes leszel attól, hogy nem jött neki össze az élet, és ez eszkalálódik, egyre jobban elromlasz. Irigykedsz, önigazolsz.
          “ezt megtehetem, elszöszölhetek dolgokkal, megvan hozzá a szabadságom (időm-pénzem) hogy foglalkozzak ilyesmivel és az hogy sokan a környezetemből ezt értékelik nekem siker, nem érzem már a kényszert, hogy bárkihez viszonyítsam magam, vagy hogy normát szegjek erőltetetten”
          Tetszetős az énképed. Vajon tényleg ilyennek látnak, akik ismernek?…
          Nem tűnsz megérkezettnek, mert akkor nem szúrogatnál ilyen sunyin, és nem is lenne beakadásod a blogom.
          Igenis léteznek középszerűek, és én ezt észreveszem, abból például, ahogy az írásaimra reagálnak: közhelyesen, félremagyarázva, sértetten.

          • Nézd, én vágom hogy te a blogból élsz, és egy deklaráltan provokatív és megosztó gondolatokból élő blogon kell a közellenség, az olvasóközönség egy jó része a drámára bukik, de nem szeretnék egyes számú közellenség lenni. Majd csak akad olyan akit tényleg bánt valamelyik kiosztó bejegyzésed és bevállalja a troll szerepét, vagy ha nem, gondolom majd te magad eljátszod a trollt hogy jöjjenek a kattintások, ahogy más megosztó blogokon szokás, de én simán csak érdeklődéssel olvasgatom a blogot(igen, ez nem ugyanaz mint a te definíciód szerint értőn, nem okoz egyik poszt sem megvilágosodást, meg ölelést sem küldök utána, simán csak leköt). Szóval én ebből így kiszállnék (szerintem különben kettőnk közül te vagy az igazi troll, ahogy tettem egy hárommondatos elég unalmas kommentet valahova, lecsaptál rá, megírtad ezt a posztot külön nekem, valami ezeréve leírt dolgomból levezetve hogy kik is a nyomik:), majd ma megint bele egy flekk egy másik posztba tőlem beidézve, hát csak elkap a gépszíj, aztán eljátszom azt a rohadt trollszerepet, nehogymár ne tudj elég provokatív lenni ahhoz hogy legyen végre egy szerencsétlen aki itt konkrétan megszemélyesíti az ellenséget). Kösz nem, majd valaki más, én értem hogy kielemeztél meg személyeskedsz meg tudod hogy ki vagyok meg minden, de tényleg csak hozzászólni szerettem volna, a témához, nem hozzád személyesen, esetleg vitatkozni egyet, ez a műbalhé nem jön be, nekem nincs bajom veled, részemről béke van és readonly.

            • Kurva jó, már vártam, pontosan ezt!
              Readonly miért? Hiszen én deklaráltan provokációból élő, megosztó, ellenszenves valaki vagyok!
              Az, hogy megélek a blogomból, újabb vád. De nem, nem a feszkóból élek, a feszkó mellékhatás. Olyat írok, ami kell az embereknek. Neked is. Az írni tudásomból, lényeglátásomból lett a finanszírozás, és abból, hogy amit képviselek és megmutatok, megváltoztatja a nők életét, megerősíti őket. Nem tűnt fel? Ezért jönnek a képzésekre is.
              Mi kell neked innen akkor, ha én oly ellenszenves, provokatív vagyok? A feszkó?
              És ha kell innen neked bármi, akkor miért nem tisztelsz meg annyira, hogy nem szúrogatsz? Csakis frusztárltnak tűnsz tőle. Mint akit legyőzött egy nő. egy nő, bazmeg…!
              De megköszönöm, ha nem erősködsz itt tovább, irritáló az önigazolásod. Csak a read onlyn röhögök. Mind ezt ígérte be, aki így kockult itt. Hogy eztán csak olvas. Kösz!
              Nem tűnt fel, hogy mindig a sóvárgó-leskelődő-okoskodók csinálták a cirkuszt? Én meg csak nem kussoltam az erőszakról. Nem szokásom. Nekik tennék vele szívességet. Téged is ezért szembesítelek, hogy ne legyél olyan nagyra magaddal. Durva, amiket ide írtál az évek alatt, és egyiket sem revideáltad.

  7. most ezen így elgondolkozom, és nagyon próbálom értelmesen fogalmazni. a középszerűségről jutott eszembe. ugyebár, nem lehet mindenki nagyszerűen tehetséges, mert akkor nem volna mihez képest tehetségesnek lenni, ez világos. na de elméletileg, szerinted, létezhet-e olyan, hogy valaki viszonylag középszerű, és ezt derűsen elismeri, és szívesen néz, olvas olyanokat, akik nem, de nem belekötéssel, szurkálással, hanem tényleg. én sem érzem magam különösebben nobel-díjas tehetségnek semmiben, de hát az emberek többsége sem. lehet-e valaki megérkezett, derűs, és nem másokat leső, ha nem alkot igazi sajátot a kiskertjén vagy ilyesmin kívül? lehet-e olyan, mint a giccses képeslapokon, hogy tényleg észreveszi az apró jó dolgokat a világban, és elégedett, de nem különösebben tehetséges. lehetnek-e boldogok a lelki szegények? szerintem határozottan igen. de érdekelne a véleményed. azért is, mert a posztban ez még egyértelmű, de később, a kommentekben már sok olyasmi van, miszerint aki belenyugszik a saját középszerűségébe (azt végülis nem tudjuk, hogy derűsen békét köt-e vele, vagy passzív-agresszív módon beletörődik), az nem lehet elégedett, megérkezett, annál hiányzik valami. de ha így vaqn, akkor tulajdonképpen nincs is elméleti esélye mindenkinek elégedettnek lenni, mert az emberek jelentős része középszerű, különben miből is emelkedne ki az, aki nem.

    • Szia easternsugar, tudom, hogy a kérdést nem nekem tetted fel, de erről nekem is eszembe jutott, ez-az. az hogy “középszerű” már átformálódott a köznyelvben és rossz az akusztikája, bántó, ha emberről van szó – nem te vagy bántó, ne értsd félre, hanem a kifejezés. annyiszor látni állati jó képességűeket, akik megtorpantak, elakadtak valamiben, vagy nincsenek a helyükön, nem azt csinálják, amire vágytak volna stb. aztán jön vissza kúszópályán az a valami, nevezzük tehetségnek, és a versenyző kiteljesedik. sokféle ez. egyetértek veled, lehet lelkesen nézni mások teljesítményét, naná, és talán a többség ilyen is. mert különben mi is lenne velünk… az borzasztó lenne, ha nem lennénk képesek rá, örülni mindennek, ami hozzátesz a világunkhoz.

      • Az is a tehetség, hogy megtalálod az utat, a lehetőséget, hogy élsz a helyzetekkel. Illetve: a tehetség nem elég, mert a teljesítmény az, ami megkülönböztet. Ha nagyon relativizálunk, akkor abból, hogy “a tehetséges xy _majdnem_ megcsinálta”, eljutunk odáig, hogy “wz is nagyon tehetséges lehetett volna, ha olyanok a körülményei”, de így nem tudta szegény semmi jelét adni.

        Nem azzal van a gond, ha valaki nem szikrázik, hanem azzal, aki irigykedik, viszonyítgat, mások teljesítményéből azt szűri le, hogy akkor neki is _jár_ valami, sőt: hogy az vette el tőle az esélyt, aki viszont megcsinálta. Ez az egész nyilván az én szemszögem, és azért írok róla, mert engem döbbenetesen sokan elemezgetnek, akarnak befolyásolni, ha máshogy nem megy, úgy, hogy zavart keltenek, hazudoznak, vádaskodnak, hátha elveszik a kedvem, és iszonyú, indokolatlan rosszindulattal, befeketítősen nyomták. A legdurvább az ambivalencia: hogy kellek neki, nagyon is, ide kattint minden áldott nap, felbassza magát, és nem becsül, nem hagy békén. Folyondár. Itt les kussban, aztán támadólag kitör, amiből azért érezni lehet, hogy nagyon beakadt, hogy kvázi szerelmes. És én meg értsem meg.

    • Persze, hogy. Épp ezért definiálom a nyomit: nyomi az, aki nem robbantott, és emiatt frusztrált, és beleromlik, és másokat basztat.
      A többiek nem nyomik, a többiek a hiányt vagy a reális öndefiníciót építően tudják kezelni. Szövetszöcskének írtam, aki régi troll, és elég durván ítél és támad, hogy nem, ő nem érkezett meg. Vele nem az a gond, hogy nem tehetséges, ellenben lusta, de még az sem, hogy a “fénysebességű űrhajó vs. semmi” egy manipulatív hamis dilemma, hanem hogy alattomosan szúrogat merő unalomból és kompenzációból (“én is okos vagyok ám”), ambivalensen itt van évek óta, megfigyel és támad, és igazából nagyon zavarja a saját útja, meg az enyém is.
      Az szokott a baj lenni, illetve én sokszor átéltem ezt, és haragszom rájuk, amikor odagyűlnek, megnézegetik azt, aki érdekes, és már ott tartanak, hogy akkor ők is jelentősek, akkor nekik is jár, akkor “magukba szívták”, és ez könnyű, megcsinálható, majd elkezdenek neheztelni, haragudni, esetleg tényleg megpróbálkoznak ők is valami olyasmivel, ami bénácska vagy ideologikus önigazolás lesz. Előtte meg annyira elhitetik a szeretetet, a támogatást. Hogy nekik segít a blog.
      De az elejétől csak magukat tolták, nem volt ez őszinte. Meg hát majmolnak keményen, és haragszanak.
      Itt jegyzem meg, hogy a nagyon tehetséges, ám ki nem törőnek is kurva nagy kín, hogy “kéne valamit”, “telik az élet”, amíg el nem éri, tehát nem csak a saját tehetségét túlbecsülő szenvedhet nagyon.
      Én nem akarok ilyen álpozitív izéket se írni, hogy mindenki jó valamiben, mert persze, biztos, de most az élethiányról, az életméretű dolgokról beszélgetünk.

      • ja értem, igen, így már tökre értem.
        “Itt jegyzem meg, hogy a nagyon tehetséges, ám ki nem törőnek is kurva nagy kín, hogy “kéne valamit”, “telik az élet”, amíg el nem éri, tehát nem csak a saját tehetségét túlbecsülő szenvedhet nagyon.” – és egyébként szerintem a középszerű is. mert olyan is nyugodtan lehet, hogy valakinek egy másik középszerű helyen kiteljesítőbb lehetne, és nem tud a jelenlegi helyzetében mit kezdeni. mert mondjuk neki jobban feküdne valami más, unja, nyűglődik, valami újdonság meg lekötné valahány évig. mármint valami tevékenység, mert mondjuk a kapcsolatot nem biztos, hogy én idevenném. bár a kapcsolatokat is sok ember használja erre, és őszintén szólva engem is meglegyintett, hogy csinálni kéne egy gyereket, mert unom a munkámat, és csinálnék valami újat. csak aztán rájöttem, hogy úristen, nézzünk csak oda mélyebben, hát itt erről van szó, hű de ciki. (nem mintha amúgy nem szeretnék gyereket, de tisztában vagyok vele, hogy jó lenne a munka mellé most valami új kihívás, vagy egy másik hasonló, de nem ugyanilyen meló, és hogy jó lenne úgy szülni gyereket, hogy egy csomó más érdekes dologgal IS foglalkozom). nekem nagyon rossazt tesz, ha ráérek, és most egy kicsit jobban ráérek, mint kellene. és az ember hajlamosabb vitakényszereskedni akármilyen témában, ha ráér, mindennek nagyobb jelentősége lesz, annak is, hogy mit írt a blogger, és annak is, hogy mit mondott a faszi és hogy értette.

  8. Állat meg vagyok döbbenve amúgy, Szövet’, hogy te ezt az egészet ide írtad, a nyomik alá. Azt hittem fél szemmel, a szerkesztőből követve a kommentelést, hogy a micsoda nap alatt vagyunk, ott önigazolsz, ahol ujjongok, hogy milyen élvezetes a szellemi szabadfoglalkozás.
    Akáhogy csavargatod, itt az egész mondandód úgy hat, hogy te nem, nem, nem vagy nyomi, neked így jó, higgyük el… én viszont provokálok.
    Azért sem személyeskedem, mert egy típus vagy. Aki dúl, aztán feljavítja azt is, hogy az vélemény. Kissé ingerült, “Nézd” kezdetű mondatok.
    A provokáció hasznos, nem értem, miért ilyen pejoratív szó. A beszáradtak nem gondolkodnak el a sima érveléstől. Viszont megosztás nem szükségszerű. Ne oszolj meg, ne reagálj szélsőségesen, ennyi. Nem én csinálom. Vállald a felelősséget: te csinálod.
    Komolyan, azon képesek kötözködni, hogy én belejavítok a kommentjeimbe. A saját blogomon. Manipulálok!…
    Azt is bírom, hogy mindig azok emlegetik korholólag (de ezt se nyíltan ám, csak a jómagyar, nézegetős táptalajra “semlegesen” elhullatva), hogy én a blogból élek, akik soha egy fillért nem utaltak, viszont használják, naponta idejárnak, gondolatokat tanulnak el, írogatnak rá, és nem érzik pofátlannak a bloggert ekézni, önigazolni.
    Ez mindenképp, mindenhol gáz, vitának meg véleménynek titulálni az ellenségeskedést. (A bloggerek többsége persze nincs abban a helyzetben, hogy ezt szóvá tegye, vagy egyes kommentelőket elhajtson, tán nincs is kit.)

      • És te egy ilyen nő blogját figyelgeted évek óta! Nahát! :DD

        Szövet is, te is makacs, nyomasztó trollok vagytok, és itt lógtok évek óta, játsszátok a rajtakapósdit.
        Én meg nem kérek belőletek. Mit erőlteted?
        Nem kell itt lenned, ha nem jó itt lenned. De te itt vagy.
        Én tudom, mi kell a lelki békémhez, mi irritál. Te nem tudhatod, milyen bloggernek lenni. Ne akarj beleszólni ennyire.
        A rovatotok:
        csakazolvassa.hu/kedves-kommentelo

      • Nem kegyként fogom fel, hogy olvasnak, kommentelnek. Kicsit túlbecsüli magát a random okoskodó. Én döntöm el, kivel szeretek beszélgetni, és mi jelenjen meg a blogomon. Mert lehúznátok az agresszív, közhelyes butaságba ezt is. A dinamikátok ugyanaz, mint a zaklató “udvarlóké”, és úgy is kezellek.

        • Egész biztosan nem fogod rám nyomni, hogy hogyan kellene a kommenteket kezelnem, csak mert neked az volna kényelmes, hogy nyugodtan fölényeskedhess. 🙂
          Sok mentséget kerestem én nektek az évek alatt. Biztos nem is azért
          De nem normális, hogy itt lógtok évek óta, és kötözködtök. Nem lehet kimagyarázni, halál ciki.
          Nekem semmi bajom nem lenne a véleményetekkel, ha nem itt nyomnátok. Azt tesz gyanússá, hogy a nyakamba lihegsz, te is, Szövet is. Nem, nekem az ilyen kommentelő ittléte nem érdekem. Nem, nem fogadom jól. Igen, látom az okát (unalom, élethiány, sértett férfiság) és a célját (visszavágás, bosszú).

  9. Készítek egy best of kommentelők gyűjteményt, remekül szórakozom, ki mindenki talált meg és mivel az évek alatt. Na, és az jut eszembe az egyik kapcsán, és ez igazi creepség, hogy az az antifeminista férfivád, hogy a nők felszínesen csevegnek, pletykálnak súlytalanul, szociálisan és verbálisan fejlettebbek, vajon azon info-geek magányos nyomik fejében született-e meg, akikkel a férfitársaik, de talán még a saját anyjuk se áll szóba…?

    Miért van az, hogy igazi, hárdkór pletykásból, szociális-jólinformáltból én jóval több férfit ismerek, mint nőt? De úgy, hogy ők a faszméretet is említik ám.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s