radics gigi csókja

Jaj, szegény, most itt exponálva van, látom is a spárpénztárnál, pont tegnapi hír, hogy eljegyzése volt, de nem róla lesz szó, de nyelvileg annyira szép ez a cím.

Janicsák Veca, egyébként. Mindegy, ki. Egy jelenségről lesz szó.

Mindenki jelenségekről ír mostanában a blogján, öröm látni.

A jelenség az össznépi hajlam, hogy juj, a híres ember, vele aztán együtt kell fotózkodni, a fotót gyorsan közzétenni, autogramot kérni, és mindenkinek elmesélni sűrűn, hogy milyen volt élőben.

Mert ott a bevásárlóközpontban vagy a közönségtalálkozón, ott aztán végre megtudod az igazságot, akkor te már tudod, ő milyen ember igazából, hiszen láttad őt.

Dagasztani ezt a gerjesztett sztárkultuszt, ráharapni, érdeklődni, zsizsegni, nem állni külön. Van ezen mit átgondolni: miért csináljuk, miért képzeljük olümposzi lénynek őket, mit nyerünk mi magunk a fontoskodással, és miért emlegetjük az egykori poplegendát kényszeresen a bizalmas becenevén, miközben ő egyáltalán nem tart minket számon?

És egyáltalán, miket várunk el, mivel ruházzuk fel a híreseket, akik ugye attól híresek, hogy valamiben jók, különlegesek, nagyot alkottak.

Mármint ha nem számítjuk azokat, akik semmi másért nem híresek, mint hogy voltak a tévében. Vagy épp hogy ügyetlenek voltak az első selejtezőben, és ezt bénán is kezelték. Így képezni celebeket, ez a legalja.

És persze ha a tehetségesekről is lehántjuk a gerjesztett médiafelhajtást, csak a teljesítményt nézzük. Mert ők is csak ürügyek, sőt, gyakran áldozatok, mint Michael Jackson. Használják őket is és minket is, használ a nagy gépezet, hogy kattintsunk és igazodni akarjunk és mi is olyan ruhát vegyünk és mi is a CBA-ban érezzük magunkat csinos magyar háziasszonynak.

A híres ember már megtette a magáét: szép a hangja, ügyesen evez az olimpián ötszázon, meg ilyenek, az belőle a miénk. Ezek után azt megítélni, hogy ő elég kedves-e a postán, stílusos-e a cipője, sőt, akár hogy szabadidejében drogozik-e, szerintem méltatlan és irreleváns. Ellenben össznépi hobbi, azok szokása, akik más életébe másznak, ott kotorásznak és fogalmaznak meg mindenféle elvárásokat, hogy a sajátjukat addig se kelljen élniük.

Kiss Tibi igyon, ha az esik jól neki, csak a színpadon ne legyen beállva és rontsa el a négysorost — az rám tartozik a belépőjegyem, a rászánt estém miatt.

Amúgy a híres ember nem más, mint a társadalom áldozati állata. Szokták mondani, hogy a sportoló ezrek példaképe, igen, mindenestül képviseljen valamit, az egész életével, mert mindenestül fogják követni is, cipőmárkától életviteli szokásig. És ő se csak énekes vagy sportoló, neki is nagyon sok előnye van abból, hogy ő híres, mondjuk teltház esetén is beengedik a dizsibe, mindenki kedves vele, amennyiben előnyöket remélnek. De egy kicsit olyan, mint ha ezekkel az elvárásokkal: legyél minden téren kiemelkedő! legyél teljesen más, mint mi! te ne parkolj tilosban! a híressége árát akarnák megfizettetni vele, jó keményen, kamatostul, feltartott mutatóujjal.

Én azt mondom, megtette ő már a magáét, igazából a személyes életéhez, szerelméhez, gyerekneveléséhez, szemétlevivési és drogozási szokásaihoz semmi közünk. Jó ízlésű ember nem szerez hírt, nem liheg és nem is véleményez celebek sarkában, hanem csodálja a művészetet vagy elzárja a rádiót, és inkább azon igyekszik, hogy ő is jó, jobb legyen valamilyen téren a kis érdektelen életében is, felhajtás nélkül is.

Szoktak háborogni, amúgy cizellált elmék is, hogy milyen fals ez a celebvilág, micsoda botrányok, páváskodás, morális mélyrepülés, és a GotTalentben is mennyit káromkodnak — hát, kedves nézők, ezek a ti elvárásaitok, ti tettétek ilyenné ezt az egészet, a ti seggetek van kinyalva, mert ti bizony erre kattintotok. Ez itt a ti kicsinyes reflexetek, pletykás hajlamotok, kritikátlanságotok, fusztrációtok, részvétlenségetek, irigységetek, a katasztrófaturizmus maga.

Érdekes, hogy ezen a fiam nyolcévesen is átlátott. Nem, nem azért, mert sok neves értelmiségi közelében nevelkedett, és nem nagy cucc neki egy tévéből ismert arc — egyszerűen érez ilyeneket. Hogy ha anyu elcipeli a kislányát valami lemezbemutatóra, és ott lesz egy közös fotó a tehetségkutatott tehetséggel ölelkezve, és ezzel aztán anyailag muszáj eldicsekedni a fészen is, és odaírni, hogy élőben is milyen szerény és kedves — hogy ez így ciki. És természetesen egyáltalán nem az énekesnőt minősíti, aki mit is tehetne, kedves és mosolyog és fotózkodik. (Mondjuk van, aki nem vállal ilyesmit, vagy morcosabb szokott lenni, csodálkozom, hogy nem többen.)

Eltűnődtem ezen az egészen mostanában: a híres emberek meg a nemhíresek, a rajongás, a pletyka. Komolyabban veszünk-e valakit, csak mert híres, sőt, csak mert a tévéből ismerős (vagyis: igazán, nagyon híres)? Vagizunk-e azzal, hogy van egy ismerősünk, aki jól ismeri? Elmesélem-e azonnal, hogy bemegyek a Szamosba és ott olvas újságot a miniszterelnökünk, akarok-e rögtön sztorit én is?

Nem, nem annyira van ez bennem, felületesen persze volt már, hogy meséltem ilyet, ha vicces volt, de a celebspotting, ki mindenkit ismerek, lefékezett a demjénrózsi a zebránál a kedvemért, és elütött kis híján a haumannpéter, ez nem téma. Ráadásul a korábban távolról csodáltak, harmincas színésznők, írók olvassák a blogom, és egyívásúként kezelnek, amikor beszélünk, ami megrázó élmény volt, mert azért én is úgy gondolom, ha nyüzsögni nem is szoktam volt körülöttük (kivétel a művész úr, de ő már én vagyok), hogy ők, akik a Nemzetiben, az Írószövetségben, ők valami más dimenzió, és nekik semmiképpen nem csúszik le a zoknijuk, itt eredetileg egy drasztikusabb metafora volt. De felületes ismeretség mindegyik, lehúzna engem, ha fontoskodnék, dicsekednék. Azt hiszem, én már nem gondolom, hogy az a valami, ha valaki híres, és amúgy is a szuverén, alkotó, gondolkodni merő embereket becsültem a legtöbbre mindig is, az ő inspiráló közelükre vagyok büszke és tőlük leszek több, hírnévtől függetlenül.

A minap megosztottam egy számot a facebookomon, nagyon megérintett pont akkor és úgy hallgatva, hogy ez milyen szépen van megírva, zene és szöveg. Előpenderül erre egy távolivá lett ismerős, akit amúgy évtizede ismerek, de csak most jelölt nemrég, és én vissza, és odatageli egy ismerősét, hogy Gerle Évától nem olvasott még ilyet (én ilyen mindenkibe harapó, vagy csak edzőteremről posztoló volnék a szemében?), és az ismerős, a kontakt segítene-e ezt eljuttatni az énekesnőhöz.

Hülyén éreztem magam, mit kell az én kis magángratulációmat elvinni innen, felelősséget vállalni a minden bizonnyal önbizalomhiányos énekesnő jó csütörtökéért (ami azért is kínos, mert őt csak másodsorban dicsértem meg)? És mit vagyok így is minősítve, miért nem lehetnek enyéim a szavaim?

A másik eset szeptember végén Kevin Levrone látogatása volt a teremben. Tökre becsülöm Ádámot, hogy így ide tud vonzani klasszisokat, ez tényleg emeli a Flex becsét, itt nem csak médiaesemény volt és pofavizit, interjú és fotózás, hanem pózolási szeminárium, közös edzés és koncert is. De nem nekem, nem vagyok őslakos, sem testépítő, ezért nem mentem el ezekre, nem ismerem nagyon a nagy neveket se, nem akarok szerepelni a fotókon, ez valahogy nem az én bulim, és hadd kerüljön sorra más, akinek ő a példakép.

Viszont amikor e programok másnapján feljött a crossfit szintre, a kanapékhoz interjút adni, oda, ami a mostani fejlécen mögöttem van, és ahova kifeszítették az őt ábrázoló molinót, és megnézte ott az egyik lány pózolását, akkor azért nem tudtam észrevenni, hogy valahogy én is érzem magam. Hogy ő ő, egy élő legenda, és ott megy, és milyen, mennyire látszik rajta a kora, hízott-e, milyen ruhában van. Ezt vajon a társadalom, a szokásos reakció tanította meg nekem is, vagy ez valami örök emberi?

És nem mulasztottam el őt említeni a blogon sem. Azért mégiscsak.

Na, szépen csendben edzek a szint másik végében, körötte a fotósok, meg a terem arcai, meg aki az interjút csinálta. Érzékeltem, hogy egyszer, amikor épp kipróbáltam, tudok-e fej fölé tartott 25 kilós tárcsával szabályosan guggolni, odanézett. Aztán vége lett az egésznek, mindenki elment, kiürült a terem eleje. Akkor már odamentem a korláthoz, súlyemelés után hátat nyújtani, ezzel a magam fejlesztette módon, hogy lógok lefelé, és lengetek egy 32 kilós kettlebellt, és akkor mégis ott volt valahogy, jött ki a kardiórészről, és megállt egy pillanatra, és akkor rájöttem, hogy ő, aki annyit tud az izmokról, ilyet valószínűleg nem látott még. (Egyébként nem egy magyar klasszis mondta a kérdésemre, hogy ja, ő nem nyújt, azt nem, sosem.) Erre írtam, hogy megtekintette a korlátgyakorlatomat.

És még egy eset, amire reflektáltam, beszélgetni kezdtem a teremben egy versenyzőlánnyal, aki igazi klasszis, tökéletes testű, Arnoldon indult, világbajnok és minden, és milyen aranyosak a gyerekek, nagyon közvetlen volt. Aztán Facebook-ismeretség, és megnézi az idővonalamat, és lájkolja a tornázós fotóm, de még kommentel is, és megosztja két cikkemet.

Nézem magam: mit érzek? Tök jó érzés.

Azt érzem, hogy ő tudja, mi a teljesítmény, és nem derogál neki engem, az amatőrt lájkolni.

Úgy érzem magam, mint amikor a profi megdicsér egy lelkes kezdőt. És hogy lát bennem valamit, van valami extra, legalább az, hogy teljesen mást csinálok a teremben, nem a gépeket nyüvöm.

Azt érzem, hogy az én edzéseim nem is attól olyanok, hogy pont mit csinálok, hányat bírok, mekkora a súly, hanem attól, hogy mindent én találok ki, és csökönyösen másképp csinálom, és azt már többen észrevételezték.

Azt érzem, hogy ő másfajtákat csinál, sokkal elkötelezettebben, régóta, azt, amit kell, egy konkrét célért, enni is úgy eszik, és onnan nézve ez, amit én csinálok, és amiben vannak látványos, dinamikus mozdulatok, izgalmasnak tűnik, meg átjön az élvezet (de ez egyébként kezdő szint, csak talajon megy ez-az, nem tudok szaltózni, nem tudok spárgázni, semmit gerendán, most próbálgatom a nyújtót).

Azt érzem még, hogy ezek a nímandok, a névtelenek itt cincálnak engem (egyszerre volt ez az eset a legutóbbi trollrohammal), ő meg érdeklődik és dicsér, pedig nem dolga neki, úgy volna normális, hogy én lájkolom őt, én kérdezgetem, mi hogy van (kérdezgetem is), de kiderül, ő szokta nézni, hogy én hogy, és kérdi, én edző vagyok-e.

Valahol mégis elhelyez a reakciója, ki is vagyok én, mit csinálok, egy újabb tekintet, egy profié, hízik is a májam, de nem gondolom magam ettől sokkal jobbnak. Inkább azt gondolom, ő milyen kedves, neki nem derogál ez, és inkább arra motivál, hogy akkor ne lazuljak ebbe bele, még többet, még jobban, fejben dől el.

cropped-1401190_895475940521698_1623169947332672049_o.jpg

25 thoughts on “radics gigi csókja

  1. Kapcsolatrendszert nyúlni zűrös. Volt egy ismerősöm, aki ezt ragyogóan csinálta, ráadásul még értelmes is volt hozzá. Pár kedélyes levél váltása után eljött látogatóba. Minden lehetőséget igyekezett hasznosítani, a fél órája nálam vendégeskedő barátaimmal egy pillanat alatt összejött – egy hét múlva már náluk lakott-dolgozott. A szintén látogatóba érkezett írónővel eltöltött pár órát – pár nap múlva már olyan intenzitással posztolgatott nála, ő volt ‘a magyar barát”. A munkahelyemre véletlenül jött be, mert épp arra jártunk és nekem dolggom olt: elkapta az ügyvezetőt és másnap már önállóan masírozott be egy munkaajánlattal. Mielőtt távozott, nagyon erősen elemeztem a helyzetet: én vagyok bolond vagy ez tényleg nem normális? Tusakodtam magammal – végül igen, azt hiszem, hülyén csináltam én is… a lényeg, hogy már a ruháimat hordta, a szerepeimben fickándozott a saját életteremben és még nekem volt lelkifurdalásom mindezért. Oké, ez extrém, mert sztem konkrétan beteg volt a csaj, de visszatérve: tényleg nem túl elegáns ott bokázni valakinek a holdudvarában. Az öncélú celebszpotting-pletyka meg azért egy bizonyos értelmi szint felett annyira nem jellemző – vagy mégsem?

    • Nekem barátlopkodós barátnőm volt. Olyan, aki az általam megismert embereket gyűjtötte be. Azért így fogalmazok, mert utólag derült ki a legtöbbről, hogy titokban találkozgatott velük, a hátam mögött. Saját ismerkedései ehhez képest elenyészőek voltak számszerűen is és -számomra- érdekességüket tekintve is. Persze mesél ez a másik félről is, hisz ők miért hazudtak nekem?
      Már nem vagyunk barátok, bár elég hosszú életű bútor voltam a nappalijában.

  2. A híres ember mint áldozati állat: erről készített a SP egy remek részt, amikor Britney Spears-t áldozták fel össznépileg, hogy jó legyen a termés:-) És kábé tényleg így tekintjük, tartjuk a híres embert, illetve inkább az úgynevezett celebeket.

      • Szerintem híres ember pl. Egerszegi Krisztina. Őrült munkával letett valamit az asztalra, ismerjük, tiszteljük, elismerjük. A celeb egyszerűen a létezésével akar kitűnni, ehhez semmilyen eszköztől nem riad vissza, a negatív reklám is reklám. Nem híres, csak hírhedt. Volt néhány saját magát lejárató, vagy médiakampány áldozatává váló híres ember, akiből celeb lett, azt hiszem, van az a pénz. Amikor már nem a teljesítmény, hanem a napi pletyka okán beszélünk róla.Azok nagyon szomorú sztorik.

          • Meg az, hogy a közbeszéd annyira összemossa, hogy Beton Irén (szerintem) joggal kérdezett rá. Valóban, okkal híres emberből is lehet viszont szerintem celeb, csinálhatnak belőle. Az én verziómban akkor lesz híresből celeb, ha orrba-szájba nyomják a képernyőn, mindenfélékhez hozzászól (mert hozzászólatják), amikhez nem ért, mikor mondjuk vitathatatlan tudományos/szakmai érdemeit arra is használja (pontosabban a média használja), hogy szakértsen abban is, amibe épp csak beleszagolt, vagy nagyszerű sportoló politikai okosságokat mondjon, stb.

                • Lett, volt, csak családanyaként egy-két év után feladta ezt a szerepet, meg jó ízléssel mondott nemet, ő nem szorult rá, hogy a médiajelenlétből csinálja meg magát (anyagilag se, az olimpikonok meglehetős anyagi biztonságban élnek halálukig).

                • Aha. Nem követtem, csak tudom,hogy egy időben nagyon előtérbe került, aztán meg eltűnt.

      • A celeb mesterséges médiakoholmány, termék, látványosság, gyakran komoly teljesítmény nélkül, pl. mert valakinek a férje vagy jól néz ki öt évig, a híres ember meg az, aki a Zeneakadémián van háromévente megfizethetetlen koncertje.

  3. Visszajelzés: híresember | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s