motiváló hatás

Amilyen vagyok – örök megértésre, elemzésre vágyó, pontos részletekre szomjazó –, a szombati félmaraton sokkja után, regenerálódás közben olvasok. Futós interjúkat, szaklapot, olimpiatörténeti fejezeteket és példaképeket (Szűcs Csaba). Futni csak a hét vége felé fogok.

Kiborultam, ez az igazság. Túlleszek rajta, futni is fogok, nem dőlt össze a világ. Előtte nem volt határozott elképzelésem, nem abban csalódtam, én rég realista vagyok, a valóság érdekel.

Az átbattyogó teknősbéka (rajtszám nélkül!), az jó volt. Nem akartam feljavítani az élményt: az volt a jó benne, hogy lefutottam, több ismerőssel rajtolva, a szép éjszakai rakparton, és hogy ribizli, a 2013-as blogév egyik aktív tagja ott várt pezsgővel a célban, meg is masszírozott.

Fotó - 2016.08.05. 13.49

De nagyon szarul lettem. Kiszáradás? A meleg (én jól bírom, amúgy is parti hűs légáram volt)? Elektrolithiány? Nem voltam ketózisban?

Vagy ez a bajom?
Az időm szar lett (21,1 kilométer, a csip szerint 2 óra 33 perc 24 másodperc alatt, ezzel 296 induló közül a 104. lettem, szóval a mezőny is elég izé volt, a legjobb 1:16-tal nyert.

Frissítés. Vannak figyelmes olvasók, utána is néznek rögvest, nehogy valami tévedés, megtévesztés vagy sikerélmény legyen. Ezért névtelen és aláírás nélküli  levelet írnak, és javítanak: a nők között lettem 104-ik, és 123. nő indult. Köszönet! Éljen az igazság! 🙂

De ettől még a mezőny izé volt. Semmi értelme félmaratonon indulni, harmadrészben gyalogolni, majd átvenni a befutóérmet (és nem sérülés miatt állni meg).

Én viszont úgy éreztem a táv kétharmad részében, hogy vágtatok, magamhoz képest, nyilván, és sokan kínlódnak mellettem, előttem. A vágtatás túlzás, mondjuk azt, hogy hosszú, eltökélt, tág tüdejű, energikus lépésekkel haladok. Futottam én már ennyit, terepen. De a pontos időt most mérték először.

Most ideírhatnám, könnyű mentségként, hogy én nem vagyok igazi futó, és nem is ambicionáltam soha a futást, csak el-elmentem kocogni, heti 1-4 alkalommal, kiegészítésképp, vagy futópadon. És hogy meleg volt, meg pára. És hogy mindenkinek van kütyüje, és sokkal tudatosabban készültek: edzésterv, táv, időmérés, kilométergyűjtés. Minthogy így is van, de mindegy, mi vagyok, hogy csináltam, mim nem volt, mert sportoló vagyok, alkatilag, tudatállapotilag, ez biztos, és vannak elvárásaim magammal szemben. Ha nem idő, akkor eufória, de valami legyen. Hogy a versenynek értelme legyen. Egyedül futni jobb, gondoltam másnap. Amikor én vagyok a cél és a rajtés a mezőny. Meg az őzek.

Mindenesetre most olvasok, elemzek és ismeretszerzek, mert újságíró is vagyok, sőt, főleg.

Mérlegelem azt is, mi az én üzenetem. Mert közben a blog felszíne alatt csendben megy az életmódváltás, képzések, közös edzés, megkeresések, egymás támogatása, új meg új csatlakozók.

Az a gyanúm, hogy egy éve még mámoros lettem volna ettől, hogy az éjszakai Budapestben együtt futunk ilyen sokan. Pusztán ettől. Valahogy ez elmúlt, már a teljesítmény érdekel, és úgy érzem magam, mint versenyzongora a zeneiskolai előfelvételin, amelyiknek eltörött a lába.

De nem mondom én, hogy “mindenki divatból fut” meg “mi ez a sok kütyü” és “alig valakinek arányos a teste”. Fusson mindenki, ahogy bír, idős, fiatal, telt és vékony, mondjuk szerintem ne gyalogoljon (versenyen), ha nem sérült le, tehát taktikázásból váltogatva, mert az gáz és lerohasztja az ethoszt. (Ezen sikerült összevitatkozni az esemény értékelésekor a futó ismerőseimmel.)

Én nem tudtam örülni mindenkinek, aki valahogy beérkezett. Ott persze nem kellett nekem senkinek örülnöm, nem kérdeztek, nem blogger voltam, csak a mezőny tagja, és a mezőny második felében végezvén nem is példakép. Csak aztán a történtek megvitatásakor éreztették velem, hogy nem szép tőlem, hogy nem tölt el örömmel az, hogy bárki bárhogy sportol.

Én elhiszem, hogy mást nem zavarna, de engem zavart, és én voltam ott, és én bele szoktam tenni a dolgaimba a melót, és igenis számítanak a többiek a versenyen, ők a mezőny, és velük együtt vagyok ott és hozzájuk képest vagyok valahanyadik — ahol ők nem számítanak, az az erdőm. Tőlem távol áll a hurráoptimizmus, a körítés, a méregdrága kütyü, cipő, a dizájnos arcfestés, az app eredményeinek ujjongó megosztása. Mert ebből van az, hogy minden van, de leginkább az van, hogy megy ez mindenkinek, csak csinálni kell, és hogy voltaképp mindegy, mit csinálunk, csoszogjunk végig hét kilométert, majd meséljük el, hogy megvan a félmaraton.

Utólag írogatok ebbe bele, ahogy javítgatom. Már péntek van, és nem enyhült, hanem egyre jobban zavar a dolog. Elhallgathatnám, akarhatnék szimpatikus lenni, de így van, és nem hallgatom el. Ha a tartós gyaloglókat kizárták volna (én így képzeltem, naiv vagyok?), akkor jóval kevesebb befutó lett volna, és érne valamit a helyezés. Értjük, miért nem éri meg ez egy amatőrversenyen, csak így a sport van meghekkelve. Olyanok közt futottam szar időt, akiknek jó része kicsit sem volt tisztában, mire képes, és csak én tudtam, hogy végig futottam.

Valami megy mindenkinek, menjen is, hajrá, mozgás, de sokszor kampányszerűen megy, kifelé kacsingatva és a kifelé kacsingatásért, helyeslésért megy. Nem neki való megy, sérülést okozóan megy. Lelkes futó, egyre kevesebb izommal, állandósuló zsírral.

Vegyük már komolyan. Ne repessük, pofázzuk szét, ne legyen ennyi lényeg helyetti külsőség, szalmaláng. Mert fotózni lehet, persze, diadalmasat is, befutáskor. Méregdrága cuccot venni is lehet, meg heti 20 órában tolni a sportot, meg nagyágyúval VIP edzeni (jön Jay Cutler a Flexbe!), meg erről áradozni – akkor, ha már a nagy csatákat megvívtam, és tényleg a véremmé vált.

Egyedül megvívni a kis harcokat, meg a nagyokat. Amikor telnek a hetek, nem változik semmi, nem értem, merre tartok, sok-e a protein, vagy kevés, kiiktassam-e a tejterméket, a kávét, miért nem megy úgy a böjt, kéne-e többet hasazni, és mindent mégsem bízhatok az egyébként zseniális Edre. Megtalálni a módját. Eleve: mi a cél?

Hát ez se könnyű. Mert mindig valami nemelégjó-érzet van.

Na, mi a cél?

A cél az energikus, lételemként sportoló, éhségből evő, hosszú távon is fenntartható állapot és a vele járó forma, az, amitől a működésem boldog, örökké élek, szépen öregszem, magamat pedig szépnek látom.

Hasonlóan kezdtem erről írni, mint a többi, azóta motivátorrá vált blogger. Eleinte személyes beszámolóként meséltem a változásomról és keresésemről, de azért mindenben az összefüggéseket vizsgálva. Már az elején kérdések, olvasói történetek, tapasztalatok jöttek. Később az újságíróagy győzött: elvi összegzőként, tévhitek, mellébeszélés és sztereotípiák ellen léptem fel, mert szerintem a hazai női újságírás jelentős szegmense (és ez az okosabbik szegmens) hamiskodik, üzenetei testtémában az öncsalásnak, az áldozatiságnak, mások hibáztatásának a melegágya. A júzer a celeben lóg, szeme kocsányon, miközben basztatja; védhetetlen szokásait magyarázza, “én úgy vagyok vele” módon általánosít, vagyis a saját, nem egészséges és nem is tetszetős dolgaiból szabályt, elvet farag; morális kérdést csinál a kockahasból, figyelget, gyanakszik, ítél, magát nagy okosnak és elvinek tartja, és nem mozdul a saját élete megjavítása ügyében. Mindezt rettenetesen improduktívnak tartom, és irritál, és szeretnék intellektuálisan is igényesebb és pontosabb lenni. És hát jöttek a bírálatok is, az “úgyis abbahagyod”, az “és ettől te most boldog vagy?”

Nehéz ez. Igen, boldog vagyok. Szélsőséges vagyok? Kinek mi a szélsőség? A valóságból nem ugyanazt látjuk.

Mostanában pedig jönnek a beszámolók, hogy csendben régóta olvas, elkezdte ő is, és ez mekkora változás és öröm. Egyébként pont azt, amit csinálok, és ami nekem a nagy alter felfedezés volt (nagy súlyos edzések, akrobatika, mozgáskoordináció-fejlesztés, hidegtűrés, “kitettség” és ketogén) nemigen kezdték el, de valamit elkezdtek, ami nem csodaszer és nem sültgalamb. És megérezték a mozgás örömét.

Egy szerepben találom magam: én vagyok a motivátor. Későn kapcsolok: mire rálátok, hogy ez a szerepem lett, addigra már csináltam valahogy, önkéntelenül: reagálva vagy önkifejezve. Történt velem a szerep, alakult, nem én terveztem valamilyennek, nem törekedtem, hogy megnyerjek embereket, pláne minél többeket, sem arra, hogy szimpatikus legyen az ügy, és nem volt profin felépítve az imidzs. Azon kapom magam, hogy már feladat van, üzenet van, felelősség van, elvárás van. És hogy nem tehetem meg. Egy csomó mindent nem tehetek meg: hogy egyszer csak leállok, már nem teszek ki fotót, már nem próbálok ki új dolgokat, egészségtelen eszközökkel élek, vagy visszahízom.

És akkor a kérdés: én miért csinálom, nekem mi a motivációm?

Én azért csinálom, mert képtelen vagyok nem csinálni. Nem tudnék lisztes dolgokat enni, például, mert mélyen értem, hogy mitől rossz nekem. És bár sok minden látványos, nem mondok olyat, ami csak a látvány, ami elhallgatás. Nem ujjongok, ha épp nem dübörög bennem a mozgásvágy, sőt, ha igen, akkor se mindig, és a kételyeket is megírom. Nekem nem megy másképp, és remélem, ettől emberibb is. Azért is, mert látom, mi megy a mindig mosolygós fitneszcsajok és gyúrós idolok valóságában. Többszörös sérv, például. Bezabálások, fészen pofázás a komoly diétáról. Kínlódás, nemfejlődés. Szezonkihagyás. Régi képek publikálása sorozatban. Szarrá retusált, világított, pózolt fotók.

Nem állok le, ez biztos, de a szereppel súlyos bajaim vannak. Elkezdenek úgy kezelni, mint valami ügy elkötelezettjét, feladatokat testálnak rám, számon kérnek. Fontosabbá válik a forma, mint a lényeg – a lényeg a teljesítmény volna. Vigyázni kell, ne legyek “túl sok”. Kedvesnek kell lennem, mindenkinek válaszolni, mindenki barátja lenni, mindennek örülni. Nem bánni, ha kritizál, nem kritizálni senkit. Rezzenetlen arccal fogadni, amikor egótupírra használ, és bizonygat, mellém lép: ő is, ő is annyira.

Nem először találom magam a szerepben. Ez volt már, és katasztrófába torkollott.

(Micsoda eufória volt a később máshol felbukkanó mondat, hogy itt a nők végre elmondhatják a történeteiket. Volt is nagy elmondás, és mindenkinek megírtuk: nem te vagy a hibás, a Rendszerben van az ok, semmi se sok, mondd ki a tabukat. “Olyan közösség lett az azóta eltelt egy évben blogom olvasóiból, amilyenről nem is álmodtam. Rendszeresek a találkozók, szívmelengető a pezsgés. A csakazolvassa.hu derékhada intenzíven tudja támogatni egymást a kommentekben és élőben is, ítélet és kotnyeleskedés nélkül meghallgatják azokat, akinek nehéz, fontos kérdéseket vetnek fel, összegyűjtik a női létet érintő médiatartalmakat, engem pedig írásra inspirálnak: mindennap megjelenik egy bejegyzés.” Ezt én írtam ám, 2014 tavaszán. Kimondták, és mások rájuk tromfoltak: én tudok még erősebbet! (Nyomorlicit.) Sorstársiasság, jópofi, segítségnyújtás, egymás nyakába borulás. Aztán kiüresedés, pótcselekvés, önjelöltek, konfliktuskeresők, kíváncsiak, elégedetlenek, elvárás, nyomás, belepofázás, harag. És engem lehetett egy ideig a népszerűséggel zsarolni és a szeretetigényemmel és bloggeri identitásommal rángatni. Te akarsz olvasókat, nem?

Nem. Nem biztos, hogy sok olvasót akarok, ilyen eltömegesedő-zsizsegő-civakodó káosz és nívósüllyedés, örök nyelvembe harapás árán biztosan nem.

Ez az egész áldozati és abban konzerválódó feminizmus…! Ahol botrány és bűn az erő, a felelősségvállalás, a teljesítmény (az arcába vágom kevélyen, hogy neki is sikerülne, csak akaratgyenge!), és stratégiai hiba az önkritika vagy a be nem dizájnolt fotó, mert szétszednek miatta. Ahol tényeket tagadnak le. Túl sokat remélés és frusztráció, csalódottság. Mert nehéz kimondani, hogy én vagyok az, aki nem teszem bele a melót, én nem lépem meg, én látom tévesen, nekem esik jól a harsány hibáztatás, én imádom csak a jópofit; én vagyok az, aki a szexet, érzelmi részt nem is élem meg örömként, nem voltam őszinte, következésképp az egész párkapcsolatom színjáték, szerepmegfelelés, kivagyiság, hivatkozási alap, érdekalapú huzakodás, státusz, és mégse lépek ki, és mégis olyan előnyöket remélek tőle és úgy vagyok csalódott, mint ha valódi volna. És: én viselkedem magamból kivetkőzve, és a valaha szeretett és választott partneremet árulom el és fröcsögöm szét a magánügyeit. – A csakazolvassa súlyosbította a depressziómat, írja az olvasó, engem ekéző threadbe. Miközben a depressziót sokszor méregdrága, erre szerződő szakemberek sem oldják meg, évek alatt sem.

Százak között apróztam el magam, csak mert olyan kedves, hogy írt nekem, kommentel, hát jaj.

És ezt nem akarom, nem akarok vállakat veregetni többé. Nem akarok hivatalból jó fej lenni.)

Azt akarom, hogy belső erő legyen az emberekben, ne másoktól várják a sült galambot. hogy komoly, eltökélt emberek motivációja legyek, akik nem figyelgetni meg rivalizálni akarnak. És azt akarom, hogy lehessek az, aki. Sok, ha nekem az a jó.

Ha motivál, amit megmutatok, jó. Csak el ne kezdődjön az, hogy én ettől mindenki cimborája vagyok, és nekem kell vigyáznom, hogy jaj, csak el ne veszítse a lelkesedését. Arra vigyázzon ő. Meg ha ő is volt már ötször konditeremben, akkor jobban tudja és kritizál. Hogy a felelősségemmel vádolni kezdenek. Mintha én ígértem volna valamit, és én osztogatnám. Nem is jó a ketogén. Dehogynem, csak finoman nyúlj hozzá, mert szuperfegyver, annak való, aki bírja. És: nem vagy dietetikus. Nem vagyok, tisztában vagyok vele, don’t try it at home.

Vannak motivátorok, akik sokakhoz szólnak: kezdje el mindenki, van remény a változásra. Lehet velük azonosulni.

Dagadt Köcsöggel például könnyű: egy beszédhibás, gátlásos, önironikus srác, informatikus, urbánus technológiafan, aki egyszer csak felébredt, és megváltoztatta az életét. Motiváló ereje abban is áll, hogy a nagy ügyetlenségből kezdte. Ma már komoly futó. Mára ő is kinőtte magát, jobban ért hozzá, és megjelent benne egyfajta elitizmus. Neki sem könnyű határt húznia, amikor mindent rátolnak, gyámjuknak nézik, szidni kezdik.

Rita pánikbetegségből gyógyult a fitnesszel, az izomzata nemzetközi nívójú kidolgozottság. Azonosulni azzal lehet, hogy 40 fölött van, és egyedül nevel gyereket. Mindig pozitív, de nem ígér könnyű utat.

És itt van az elmúlt harminc év legkomolyabb hosszútávfutója, Szűcs Csaba. Ő nem motivátor, ő a Spuri üzemeltetője, de őt is olvastam. Heti 240-270 kilométereket futott edzésként. És nála is látom ezt a komolyságot. Azt mondja, lehet haladni a korral, nem baj a kütyü meg a szuper pulzuskontroll, az a baj, hogy emberek komoly eredményeket akarnak, de kevesebb erőfeszítéssel, megkerülve az edzésmunkát. És ő ebben nem hisz. A maratoni csúcsát (2:12:35) huszonhárom éve nem döntötte meg magyar futó.

Nem kell mindenkinek félmaratont se futnia, ez nem reális. Hogy én majd ott a kocogásaimból főnixmadárként szárnyalok. Lássa az ember a helyét, alkatát, jelen szintjét, amatőrségét, és ne az legyen, hogy ettől megsértődik és önérzeti kérdésnek veszi, és aztán feladja. Ne vegye el a kedved a valóság. Lehetsz jó, lehetsz jobb, fejlődhetsz, de kiváló valószínűleg nem vagy. Never let your emotions to corrupt reality. Nekem is okosabb lett volna tíz kilométeren indulnom.

Álljunk mármost a tükör elé, és mondjuk (ki-ki a magáét):

elbizakodott voltam a jó erőnlétemben, ketogén terhelhetőségemmel, mitokondriumaimmal. Meglehet, nem vagyok ketózisban régóta, magas a fehérjém vagy a szénhidrátom. Nem tehetem meg, hogy a testem jelzéseire hallgatok csak egy versenyen, és nem iszom gyakorlatlag, csak azért, mert nem esik jól.

Elbírod a valóságot? Te, olvasó?

Te, blogger?

És akkor innen csinálni másképp. Az önátverés és ujjongás nem jó motiváció.

Én tisztában vagyok azzal, hogy engem nem kérdeztek, de ha megkérdeznek, akkor szerintem az az út, hogy komolyan veszed magad, és nem elégedsz meg akármivel, és főleg nem kapsz bele ebbe-abba.

Nem másokért csinálod, nem szívesség. Lehet közösségben csinálni, és az motiváló, lehet edzővel csinálni, meg szakértővel, de a lényeget egyedül csinálod, és kell tudnod egyedül is csinálni.

Nagyszerű, ha mozdul mindenki, csak azért ne dicsérjünk már meg embereket, hogy, teszem azt, milyen ügyesen mostak fogat.

Vedd magad komolyan. Határozd meg felelősen a célt, és készülj fel. (Nekem nem sikerült. És nem az idő miatt, meg az eufória elmaradása miatt mondom, hanem mert annyira szarul lettem utána. Előtte volt az Ironman, ez a futás annak a kísérőrendezvénye volt, és ott meghalt a cél előtt kétszáz méterrel egy 41 éves befutó.)

Csodálom amúgy azokat, akik könnyedén és eredményesen motiválnak másokat. De, mint azt nemrég egy éles helyzetben ki tudtam mondani: nekem a dolgok talán fontosabbak az embereknél. Pontosabban: a tisztánlátást, az igazságot, az öncsalás és hajlítgatás nélküli létezést többre becsülöm, mint a sima szavú, mindenkivel kedves, hajlékony szeretetreméltóságot. És nekem sok minden nem tetszik, és nem játszom el, hogy igen. És nem akarom, hogy abból, ami nekem erő és lelkesedés, kiviruljon a másra tologatás meg a követelőzés.

A videó tegnap készült.

 

26 thoughts on “motiváló hatás

  1. Jó dolog is az, amikor belülrôl jön a motiváció! Én lehet nem vagyok elég szigorú, de a legutóbb mikor 10K futóversenyen voltam – az eddigi egyetlenen – akkora 6 fôs csapatomból, nekem lett a legrosszabb eredményem. Mondhatni túl jól tartalékoltam az energiámat a végsô hajrára, ahol már nem tudtam behozni az 1-2 perc lemaradást. De én úgy vagyok vele, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy megmutassam mennyit tudok, nem is bosszantott a dolog sokáig.
    Itt egy video, ami azért tetszett, mert motiváltságból nála sem lehet hiány. Nagyon jó látni, hogyha jól csinálja az ember, akkor mégsem tesz tönkre a versenysport, ha valaki 10+ évig ûzi: http://www.bbc.com/news/world-asia-36968942

  2. nem vagyok sportban járatos 1én,ám már az is teljesítmény,NAGY,hogy végigfutottad. Olvasom,hogy edzel,meg minden,ám a futás,különössen a hosszabb távú az más.
    Bár lehet az egész másról szól, nem tudom összehozni,hogy mi is van,de nem is lényeges.
    (az az elütés tényleg szándékos? 😀 )

    • Köszi! Tudom, hogy sokaknak teljesítmény, de nekem már nem, mert nem az aligsportolókhoz viszonyítok. Extra élmény sem volt, és ezt nem szeretném letagadni, bár érzem, hogy illene. Én tudtam, hogy le tudom futni, mégpedig egyenletes tempóval.
      Elég jó állóképességem lett, nyugalmi pulzusom 46, durva edzésnél 134-re megy fel, szóval ez alapján okés. Eddig mindig öröm volt az új mozdulat, a brutál edzés is, ez meg hidegrázásos, hányingeres sokk.
      Csoszogva lefutni nem érdemes, inkább felgyúrom magam, vagy megyek 10-es távra. Vagy nem megyek versenyre, eddig se voltam.
      Hol van elütés?
      Nem tudom, miért gondolják többen, hogy kezdő vagyok. 13 éve futok, öt éve terepen, 8-12-16-20 kilométereket, télen is, futópadon, rengeteg intervallt csinálok, csak nem tartom lényegesnek, kiegészítő kardió volt. Időt se mértem, inkább kocogtam.

  3. nem mondom meg 😀 lényegtelen,- amúgy mielőtt beírtam rá is kerestem,hogy tényleg jól látok-e,vagy ennyire változott a nyelv- csak “bizonyítani” akartam,hogy végigolvaslak. mégha nem is mindig szólok. néha rámgyün az llyen …

    Üdv Endre,Doroszló!

    P.s.: Még hallasz Rólam .. :innocent:

    • “gugol”?
      Vagy mi?
      Sok elütésem van, de a helyesírás változott 2015 nyarán!
      Meg sok poén is van, egyedi fonetikus írás.
      Örülök, ha végigolvasod! 🙂

      Amúgy asszem, a magam kütyütlen módszereivel rámegyek a futásra, finom tempófejlesztgetés, ez építőbb, mint neheztelni a hosszútávfutásra. Amúgy a futás lehet egy semmit nem mozgónak élmény, főleg eleinte, meg egy verseny adhat identitást, de nekem meglepően halovány élvezet a többihez képest, illetve egyedül élvezhetőbb.

  4. Szerintem meg nem gáz futóversenyen gyalogolni. Gyaloglóversenyen futni tilos, de ha valaki lassabb módot választ, lelke rajta, a saját eredményét rontja. A tiedet meg javítja, mert gondolom ők végeztek mögötted, nem gyalogoltak gyorsabban a te futótempódnál.

    • De hát írtam, hogy nem így volt. És hogy nem is végig gyalogoltak.
      Hanem kitaktikázta azt a módot, vagy csak élt vele, hogy elfutja az elejét (gyorsan), majd szépen váltogatja a futást, és elég jó, futós idővel ér be. És nem sérülésről beszélünk, hanem arról, hogy elindul félmaratonon olyan, aki a jelek szerint 15-öt sem tud egyhuzamban lefutni.
      Ez a futás meghekkelése, szerintem és nekem.
      Nem akarom, hogy más is ezt gondolja, nekem mindegy, ki mit gondol, csak azt szeretném, hogy amit erről én gondolok és írok, az pontosan értse az olvasó.
      Akármikor ér be, ő is, én is elmondhatjuk magunkról, hogy lefutottuk a félmaratont. Csak én mondjuk tényleg. Én is előbb értem volna be azzal a módszerrel.
      Aki úgy nevez, hogy nem tudja, le tud-e ennyit futni, csak “megpróbálja”, na, az a divatfutás, facebookfutás.

      • OK, asszem értem (bocsi, kicsit hosszú volt, elvesztettem a fonalat :). Furcsa nekem, ha valaki pl. arra hivatkozik, hogy a másiknak jobb volt a taktikája. Minek a taktika? Én úgy csinálnám (ha sportolnék), hogy futok teljes erőbedobással, aztán lesz, ami lesz. De hát a sportba sok minden belefér, színészkedés, sérülés szándékos okozása, eredmények elcsalása (bunda), stb. Ezért nem is értem, miért tulajdonítanak neki akkora jellemjavító erőt. Aki korrekt, az sport nélkül is az, aki meg ügyeskedő csaló, az a sportban is az. Bocs az offért 🙂

        • Nem off, csak én empatikus olvasóra számítok, aki átérzi, ha nekem bajom volt, és azért olvas, mert az élmény és az előadásmód érdekli, nem pedig ellenségesen, belekötősen, vitakényszeresen (úgy nem is lehetne írni). Ehhez képest ki-kimazsoláznak a lényeg megértése nélkül egy-egy részletet, és kezdődik a vita. Az nem ellenérv, hogy az olvasó nem így érzi (érezné). Ez az, amiben tényleg nincs igazság. Mert én meg így éreztem.
          Futótársi dejóhogymindenki fílinge vártam önkéntelenül, és ezekkel az emberekkel nem érzek közösséget.

          Teljesen okés a korrekt taktika, győzzön a jobbik. A hekkelés nem okés.

          Leírhatod, te hogy érzed (futsz amúgy?), de ezen a versenyen én voltam ott, és én érzem és dolgozom fel azóta is, és erről írtam, nem általában sportról vagy futásról. És szeretném az élménymegosztást úgy csinálni, hogy ne legyek helyrerakva.

          A relativizálással (“mindenhol sok a mocsok, úgyis mindenki csal”) nem megyünk semmire, ez csak maszatolás (és empátiahiány). Akit zavar a konkrét csalás, szóvá fogja tenni. (Vagy ez most megnyugvás, hárítás, hogy nem kell sportolni, hülyeség az egész?)

      • Szerintem is gáz a taktikus gyaloglás, én legalábbis így éreznék. Én versengő típus vagyok, a csalás, nem fair play kiborít és nagyon elveszi a kedvem. Ha én szerveznék ilyen versenyt, biztosan megtiltanám a taktikus gyaloglást.

        • Aki lesérül, és azért gyalogol, az is de facto DNF (nem fejezte be), de legalább nem DQ, ami meg szégyen. És ez nem ultratáv, nem is terep. Most hogy ki mit szeretne, kinek mi jönne jól, pláne azok fejtegetése, akik nem is sportolnak, nem túl érdekes.

          • Tavasszal kerte az edzonk, hogy menjunk futni valami maratoni valtora, en rovid tavokat futok, hosszutavban nem igazan vagyok jo, bar fejlodtem sokat. Tobben mondtak, hogy ok nem tunak hosszan futni es erre o azt mondta, hogy nem baj, bele lehet gyalogolni, csak tok jo lenne a resztvetel. Egyreszt ezt ertem, marmint a resztvetelt egyaltalan, de vagy le tudom futni vag nem indulok, a belegyaloglast elfogahatatlannak ereztem. Nyilvan adodohatnak varatlan helyzetek amikor a gyaloglas marad, de eleve ezzel a tudattal indulni en nem voltam kepes. Csak ennyit akartam hozzafuzni.

    • Ja, eszembe jutott, ki vagy. Örülök, hogy nem vadultál el a blogtól, és azóta is olvasol! Sajnálom, ha sok volt a múltkori, viszont ahhoz hasonló oda-visszát, direkt félreértelmezéseket, gyanakvó alapállást nem akarok.

  5. Megnéztem most a gyerekekkel Katinkát, az éremátadást, Himnusz, sírva vigyázzba álltunk meg minden.
    És ott volt az ezüst meg a bronz, a spanyol és az amerikai úszó, és integettek, ölelkeztek. És filóztam, milyen lehet nekik mosolyogni, mit élhetnek át, úgy, hogy szarrá előzte őket az úszócsodánk. Mire számítottak vajon, mennyi munkájuk van benne. Mi van, ha akár több is, csak éppen Katinka a zseni, az igazán alkalmas “gép”. (És az hogy lehet, hogy a sokat emlegetett innovatív úszásfejlesztés pont ez: hidegtűrés-tréningek, anyagcsere-edzés, erősítés konditeremben, haskerékkel, lezsírtalanodás, izomtömeg-növelés. Hogy nem jöttek rá eddig a magyar úszók?)
    És nekem ő sem messziről csodált valaki, hanem érteni vélem, mit élt át, hogy készült, és milyen az, amikor semmi se drága, a versenydrukk, a koncentráció, és a két hét múlva valószínű kisebbfajta kiégettséget is.
    Én nem vagyok élsportoló, természetesen. De az eltökélt, magányos, kőkemény munkát, a mennytől pokolig tartó amplitudó jellegét ismerem. A nagy akaratot, a testtel való alkudozást, az önismeretet, a továbbmenést, amikor csak én vagyok, amikor fejből és lelkierőből kell, amikor olyanba vágok bele, amit alig valaki csinálna, amikor hülyének néznek, de akkor is, és a mélypontokat is. És ez nem új élmény, ez elég régóta van. Ezért nincs bennem tömegsport-jellegű motiválás, ezért gondolom, hogy csak a kiváló a jó, és ezért szeretném, ha a futóverseny komoly lenne, ha rangja lenne a félmaratoni távnak, akár szintidő lenne, az enyémnél jobb is, záróbusz. Mert az a kihívás, a többi lötyögés. Ezért gondolom, hogy ne vicceljünk már, hogy mindenért lelkesedünk, meg mindenkit megdicsérünk, ezeket a kéthetes fellángolásokat.

írd ide, amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s