mit adtak nekünk a rómaiak?

A blog hatodik születésnapja van ma. Összegzek, inkább mentálisan és elvek szintjén, mint a sportról.

vágom szaporán 2014-ben. jó, mi?

Az ismerősök szörnyülködnek és projektálnak (nem lesz ez jó! túl sok sport!), van, aki próbál rejtett utakon bűntudatot kelteni bennem a “nagy sportolás miatt”, de én tegnap, ama hosszú 21,097 km alatt összeszedtem, mit adott nekem az “életmódváltás”. Melynek váltás-jellege fel sem tűnik, hiszen maga az élet. Így volna normális, élhető!

Előreveszem a lelki, tudati, beérési felsorolandókat – de egy kicsit mosolygok most. Mennyire lebecsüljük a testet, az egészséget, a biokémiát! Hogy elromlásukat aztán szükségszerűnek, elkerülhetetlennek, afféle bárkire vakvéletlenül lesújtó végzetnek tekinthessük…

A “nagy sportolás” adta mindenekelőtt azt a sziklaszilárd tudatot, hogy érdemes küzdeni, kitartani, mert van eredménye, ráadásul sokakat gyarapít rajtam kívül, megsokszorozza önmagát. És nem nehéz: csak erre vezet út. Nem attól nem nehéz, hogy könnyű, hanem attól, hogy hihetetlen tartalékaim vannak. Nem is tudtam róluk.

Ezzel a megszerzett, kiismert énerővel tudok ellenállni mindenfajta függésnek, nyomásnak, zsarolásnak. Nem tudnak eltántorítani, nem veszek magamra olyan terhet, feladatot, ami nem az én dolgom. Pont az is az egyik cél (vagy inkább eredmény), hogy méltó, másra nem támaszkodó életem legyen, és tisztán lássam, mi kinek a dolga. Pedig úgy fogalmazzák, hogy kicsikarják valahogy, de én akkor sem.

A rengeteg edzésem, a tudatosságom és a szabadidőm eltöltésének módja mérlegre tette az emberi kapcsolataimat. Az az ismerős, akinek sara van a teste, egészsége terén, felcímkézett és utál, kikezdett, vagy csak eltűnt. Aki maradt vagy jött újonnan, az elfogad, ért, nem bánja, vagy – és ez a legjobb – az út egy részén együtt haladtunk. Együtt, egymással alakultunk ilyenné, hogy nem csapjuk be magunkat. Itt külön megköszönöm Juditnak, Marinak, Reninek és Mercinek, de még jó sokan vagytok ám, és akkor is azok maradtok, akik voltatok, ha kiszálltok valamiért.

Mi már nem mondjuk a semmire, hogy valami, és hogy jó úgy is, ha nem jó. Hanem csináljuk. Ha kevés, akkor keveset, de valamit. Ez pedig sorsszintű tanulság. Ebből lesz a profizmus és a több, végül a sok. Nem keresünk mentségeket, enyhítő körülményeket. Szigorúak lettünk, nem engedünk. Mert az idő nagy bíró, a legnagyobb, és ő végképp igen szigorú. Életről, halálról, a rövidke időben megélhető teljességről, örömről, elvehetetlen kincsekről és a gyerekeinknek adott emberi, életviteli útravalóról beszélek most.

Az idő előtt nincs ilyen kenegetés, hogy a szupersovány modellek nyomasztó médiajelenléte. Felszínes testmánia, ilyen sincs. Meg effjorbjutisztenderdsz sincs, semmilyen feszesre retusált kövér fürdőruhás ikon, és semmilyen hashtag. Harc a pozitív testképért a fitnesznyomasztás ellen, ilyen sincs. Nem a fitnesz és nem a modell nyomaszt ugyanis, hanem az, hogy szarul vagy, pótcselekszel, halogatsz és kóvályogsz a saját életedben. Egyszerű, nettó cselekvés helyett bonyolultan agyalsz és kombinálsz. Rossz a lelkiismereted azzal szemben, aki a tálentumokat adta – joggal. A tálentumokat meg az időt, amelyet herdálsz. Nem voltál te még elég beteg, nem látod az idő végességét, nem tudod, mit veszíthetsz.

S hogy ízléstelen sztájlisztok biztatnak arra, hogy hogyan takard el, manipuláld ügyesen a tönkretett tested látványát, az sem ér az idő előtt. Én ezért ítélem el őket: ami létkérdés lenne, ők könyökölve forintosítják, és nem segítenek. Hogy lehet az, hogy sok-sok pénzért, csillogó ígéretekkel árulja valaki a módszert, a bonyolultat, az agyalóst, a tilalomlistásat és számolgatóst, a kiszervezettet – amely módszer elemei egyébként minimális önállósággal, igényességgel ingyen is elérhetőek, összerakhatóak, okos és jól megfogalmazott, érdekmentes, saját verzióban. A módszerek hirdetői sok hónap alatt sem szereztek semmilyen fittséget (ne fuss, az hülyeség!), de a titok birtokosaként állítják be magukat. A módszerek hirdetői nem gyógyultak meg, nem járták be az utat, nem tudjuk, meddig lobognak, de már hülyére keresik magukat a reményteleneken, mondván, más árusok még sokkal tisztességtelenebbek. Kritizálják és leszélsőségesezik mindazt, amit nem lehet pénzért eladni, de ami valóban működik. És az nem termék és nem táblázat.

Bármilyen szomorúságot, válságot, kételyt tudtam produktívan kezelni az elmúlt években. Tehát nem alkohollal, búslakodással, hisztivel, csokievéssel, “ismerkedéssel” és műszempillával, hanem beleállva, teljes, tökéletlen valómmal tisztában léve, küzdve, sporttal, böjttel. És azt vettem észre, hogy nem félek már.

Irtó jó váratlanul, egy-egy csendes beszélgetésből, véletlenül megtudni, hogy általam nagyra becsült, alkotó emberek, akikkel amúgy alig van kapcsolat, követik, amit csinálok, és a sportban-életmódban motiválónak tartanak, információforrásnak. Hogy változtattak és jobban vannak.

Azt csinálom, ami megy, épít. Abból a nehezet is. Amitől kiborulok, erodálódom, ami improduktív, azt nem vállalom, elzárom magamtól. Nem megy.

Azt csinálom, amiből tanulok. Mert az igazán építő állapot: újra vállalkozni, kezdőnek és bénának lenni. Aztán fejlődni. Nem elkeseredni. Új élményeket, tapasztalatokat szerzek.

Hozott a súlyzós edzés, a napi mozgás és a ketózis még pompás alvásminőséget, ami nélkül nincs tiszta fej, éles gondolat, lelki béke.

Csontsűrűséget, magas izmot, alacsony zsírt, pörgő anyagcserét, sejtszintű egészséget, fájdalommentességet, hajlékonyságot, öregedésgátlást, szép bőrt.

Kifogásmentes, őszinte, egyszerű, “banki” tudatállapotot: ha berakom, akkor van, gyarapszik, ha nem rakom be vagy elköltöm, akkor meg nincs, sőt, eladósodom.

Olyan lelkiállapotot, hogy adni akarjak az egészségemből plazma, vér, csontvelő formájában.

Rugalmasságot is hozott: semmilyen túlagyalás nincs, “ez csak kaja”. Nem ragaszkodom mereven szabályokhoz, mert nem kell ilyen mankó, nem fogok ugyanis egy tortaszelettől (vagy épp a böjt utáni, heves kompenzációtól*) kiesni abból, ami igazán fontos. Igenis belefér néha a bármi. Hova szorítsak még meg, mi lenne akkor? Minden megvan, már 2015 tavaszán kész volt a lényeg. Mindezt, hogy nem kell olyan szigorúan, sok hónap szigorú kitartása után mondom. Néha, mint most a böjtnél, vagy a maratoni felkészülésnél, kell a szigor.

Arra tanított a sport és a ketogén, illetve ezek elképesztő eredményessége, hogy ne legyek önös és hiú. Mióta a lényeg stimmel, nem érdekelnek a pici részletek, nem nyafogok, hanem örülök annak, ami van. Csak az önös, csak az mutogatja a depresszióból a szépségét, aki még mindig bizonyít, még nem biztos abban, hogy elért valamit, és nem is nagyon van kedve a munkához.

Ez az életmód arra tanított, hogy minden bonyolítás nélkül keressem és megbecsüljem a minőséget: azt, ami szép és működő. Tárgyakat, helyeket, információforrásokat, ételeket is. Ne érezzem azt, hogy nekem nem jár, és azt se, hogy nem jut.

Döbbenten észlelem azokat, akik silány tartalmakon lovagolnak, ráharapnak a gumicsontra, komolyan veszik a bulvárt és a kattintásvadászokat, sőt, nekem is odatolják. Tartsd magad ennél többre! Az időd, a figyelmed értékes. Hadd háborogjanak! Neked dolgod van.

Az lett az eredmény, hogy ne plusz dolgokat vezessek be, hanem lomtalanítsak. Egyszerűen, ingyen elhagyjam a régit, azt, ami nem működik. Sétáljak az erdőben. Aludjak egy plusz órát. Böjtöljek.

És ne fájjon semmi, ne legyek nyűgös, feldúlható, lehangolt, hisztis. Erős és nyugis, bizakodó legyek. Ez legalább annyira biokémia megint, mint személyiség-érés.

S hogy megismerjek mindenféle más életeket, léttapasztalatokat, sorsokat. Negyvenes nők bátorságát, akik nem mondják, hogy ők feministák, de mentek előre, és olyat építettek, amit csak erősen, emelt fővel lehet.

A teljes egyediséget hozta el ez a folyamat, a pont nekem valót. Senkit nem koppintok, mondjuk arra soha nem volt hajlamom, de nincs bennem régóta sóvárgás, hiányérzet se. Ha viszket másoké, ha gyorsabban akarok futni, vagy még tónusosabb hasat, vagy egy edzőtábort a Garda-tónál, akkor nem őket vájkálom, hanem teszek érte.

Neked mire van szükséged?

Ha évek óta csak keresgélsz, nyűglődsz, elkezded-leállsz-újrakezded, az egész téma teher és feladat, villogó felkiáltójel a tudathorizonton… akkor e téren semmire. Biztosan nem foglak rábeszélni semmire, érvelni, erősködni. Én igyekszem élvezettel, élményszerűen írni az élményeimről, azoknak is, akiknek nem ekkora ügy a sport, és nem mint módszert kínálom, amit írok.

Aki kognitíve megértette, miért meddő a halogatás, magyarázkodás, miért fontos (nem jótékony plusz, hanem kihagyhatatlan alap) a teste használata és/vagy a sport, az már ott tart. Az már csinálja.

Sikerélményre és inspiráló, görcsöket oldó közegre vagy gondolkodásmódra van szükséged.

Arra van szükséged, hogy a szeretteid és a munkád, a feladataid, a gyerekeid is hagyjanak időt, teret, pénzt arra, hogy jobban lehess. Ne szabotáljanak.

Vitákra, elvek ütköztetésére nincs szükséged, az nem visz közel a jobban-léthez.

Biztos, hogy nincs szükséged gurura, termékre. A guru infantilizál akkor is, ha speciális tudást kínál, és megnyesi a szabadságod. Ez az érdeke. Hogy ő legyen a fontos.

Te vagy a fontos.

Legyél tisztában azzal: minden infó fenn van a neten. Ételről, eü állapotokról, edzésmódszerekről, élettanról. Gyakorlatok. Azt válaszd, ami tetszik. Ez a te felelősséged, a te döntésed.

Ne fizess edzésért, programért. Ez egyszerűen inkorrekt. Ha találsz egy aranytehetségű személyi edzőt, és olyan problémád van, ami az ő kezébe való, akkor neki a munkájáért persze. De módszerért senkinek. Ne fizess közösségért, bátorításért, klubtagságért se, hanem teremtsd meg, gyűjtsd magad köré, vagy csatlakozz együtt edzőkhöz, helyi futóközösségekhez, netes tapasztalatcserélőkhöz!

Amire esetleg szükséged lehet, és pénzbe kerül: nagyon jó orvos, laborvizsgálat, kondibérlet, uszodajegy, futócipő.

Mindenből egyszerűt válassz, ne ragadj le ezeknél a részleteknél.

A rómaiak igen bőkezűek. Hajrá!

* Kilenc nap volt. Elmúlt. A súly mínusz hat a kiindulóhoz képest, plusz kettő a böjt mélypontjához képest.**

** Ma: mínusz négy, plusz négy. 🙂

27 thoughts on “mit adtak nekünk a rómaiak?

  1. Ez vegytiszta inspiráció. Mondom én, a lajhár. Vagy mégsem: olyan különös ez, mert elképesztő energiákat bírok megmozgatni: megfőzöm spontán 25 (fizető) vendégnek a vacsorát, hajnalban kelek, ha kell, fáradhatatlanul tolom, ha fontos, legyalogolom a turistáimmal minden nap a 13-28 kilométert, szóval ez mégsem lajhártempó. Viszont kampányszerű. De az életmódváltó tevékenységek valami mást is igényelnek: kereteket. Nem kampányszerű kitartást. Rendszerességet. Bár hiányzik, és igényelném is, mégsem merek belefogni. Két dolog van, amibe nem merek belekezdeni: az egyik az, hogy ezen a téren rendbeszedjem az életem. Totálisan be vagyok szarva, hogy nekifogok, nem sikerül, és a kudarc majd leblokkol. Tudom, ez marhaság. Nagy dolgokra gondoltam. Edzéstervekre, feszes diétára, tudatosságra. Utóbbiból nagy a hiány az energiáim rosszul osztom be és még mindig nagy része megy pocsékba teljesen értelmetlenül. A morzsákból főzöm a 25 fős vacsorát… Aztán jött a tavasz, egyszer kimentem a kutyákkal sétálni a töltésre, és közben észre sem vettem, hogy már a szomszéd faluban járok. Másnap is jólesett. Harmadnap már kötelességszaga volt, rövidebbre is sikerült. De aztán kivirágoztak a fák és nagyon jó volt látni őket. Elkezdett hiányozni, a kutyák délután hat körül bökdösni kezdtek az orrukkal (közben egy majdnem elpusztult, de azóta már ő is velünk tart), és van, hogy rá kell beszéljem magam, mert annyi más is lenne, mint ez a negyven perc-egy óra, de már nagyon jólesik. Semmi pucc, a kihipózott térdű macialsóban, az ugrókötélből készített pórázzal. Nem biztosm hogy a napi séta megér egy hozzászólást, de mással is jár. A a háló a napokban frissen fehérre festve, miután száműztem minden vackot, lim-lomot és se-nem-hasznos-se-nem-szép dolgot. Maradtak a használható tárgyak, ezzel felszabadult a szoba háromnegyede, élvezhető a tér és az átláthatóság. Egy lépéssel közelebb, hogy ne nyeljen el a káosz. Napról napra jobban esik a letisztultság, a kerülők helyett az egyenes út. NIncs edzésterv, nincs futás-torna-ilyesmi, de előkerült a bringa is, amit egyre gyakrabban használok. És az ilyen írások megerősítenek, inspirálnak. Köszi.

    • Nagyon örülök! Lennék a kutyás, akkor mindig ott mehetnék veled a töltésen, és beszélnél hozzám, aztán főznél rám valami csontos-zsírosat. Itt jelzem, hogy nem eszem meg a Chappit. Csodálatos volt ott futni!
      Én is rendrakás előtt…

  2. A kezdetektől fogva olvaslak, bár a külső körből beljebb nemigen merészkedtem. Olykor írtam komment 🙂 sokat adott és sokat ad az olvasás, és az ennek hatására történő formálódás is. Nagyon boldog idei blogszülinapot és még sokat!

    • Köszi! És majd…
      (Képzeld, Peakék egy avatott dietetikusszerű hatására felfedezték és azonnal poiaccá, ígéretekké, termékké formálnák a ketogént. Nagyon röhögök. Mi ment éveken át, hogy nem jó meg szélsőséges…)

  3. Avatott, fontos észrevétel (bírálat) érkezett.
    Szerzője pszichológus, nem akar kiállni ide, de ekként figyelmeztet arra, hogy nem biztos, hogy jó ötlet azt sugallni, hogy ezt mind az életmódváltás/sport/jó kajálás/biokémia tudja, mert nem igaz.
    Nos, leírom, mi még.
    Teljesen, mindenestül tisztában vagyok azzal, mit és miért csinálnának velem, hogyan próbálnak szar érzéseket kelteni bennem, és ezt nem hagyom.
    Nem veszem magamra azt, ami nem az én bűnöm, saram,. nem engedem elrontani, megkeseríteni az életem. Teljesen egyértelmű lett ez.
    Ez a családom főleg, de trollok is.
    Nagyon érdekes, hogy az énem, erőm, depressziómentesen azóta virágozhatott ki így, amióta nincs kapcsolat a születési családommal. Amióta azt csinálom, ami nekem megfelel, nekem jó, és ebben engedményt csak akkor teszek, ha a gyerekeimről van szó. Senki másért. De értük sem élek, az is engedmény. Magamért élek, és ha mindneki így tenne, a világ jobb hely lenne.
    Nem dúlnak fel már, nem érzem a Tekintetet, nem kapom a sunyi bezzegelést meg a megjegyzéseket, hogy az én életmódom a botrány… azzal basztattak, hogy biciklizem, nincs tévém, nem vagyok rasszista, színházba járok…
    Nincs romboló párkapcsolatom.
    Nincs nehéz gyerekem, gyerekemmel kapcsolatos emésztő esemény, vagy hiányérzet, hogy miért nincs gyerekem.
    Vagyonon, gyereken, munkán nem kell civakodnom senkivel.
    Noincs főnök, feszesség, beosztottság, elvárás.
    Nioncs hitel, anyagi prés.
    Van szembenézés, felvállalás.
    Boldog, diadalmas tudat, hogy mennyire gyík az összes firtató kavaró, irigykedő nagyokos, és hogy én addig is edzettem és jó szövegeket írtam, míg ők kavartak.
    Ez mind.
    De asszem, nem először foglalom össze.

  4. Kész vagyok, hogy folyton magyarázkodni kell. Ezt a fentebbi kommentre írom, csak rossz helyre kattintottam.
    Mindegy, hogy mit csinál az ember, ha eltér a checklisttől, akkor az úgy nem lesz jó.
    Még azt is bírom, amikor _kérdésre_ elmondom, hogy én hogy csinálom a bármit, erre, mintha én a beszélgetőtársam személyes életét támadtam volna, sértett visszavágást kapok válasz helyett, hogy “de nem csak úgy a jó, ahogy te gondolod” meg “de a xxx (tetszőlegesen behelyettesíthető, gyerek/kertesház/lakásban tartott állat/házasság/bármi) azért mégiscsak nagyon jó, nem kell leszólni”. Nem azt mondtam, hogy nem jó, hanem elmondtam, egy kérdésre válaszolva, hogy én hogy csinálom a bármit. Most olyan fáradt vagyok ettől, mert egy kicsit sok ilyen volt. Nekem szerencsére nem családtól, onnan kevés kivételtől eltekintve soha.

    Boldog blogszületésnapot, jó ide járni. Understanding my life here since 2012!

    • “de azért mégiscsak” áhh igen, eszembe jutott, ezt szokták mondani. Van egy ehhez tartozó arckifejezés is, már ha meglátom, tudom, hogy jön a deazértmégiscsak. Néha még a legintelligensebbnek tűnővel is sikerül ide kilyukadni. Aztán jön, hogy “Rita, te nem szeretsz beszélgetni”. Hátö. Ja, persze, pont erről van szó.

      • Enyhén félrebillentett fej, felhúzott arcélek, apró szemhunyorítás. Nálam így fest, amikor jön a ‘de azért mégiscsak’. Mint amikor bugyorognak a belek, olyan arckifejezés!
        Amit mostanában kerülök, az a vitakényszeres ember. Eleve, az ilyen többnyire azt képzeli, hogy a vita rossz dolog, és mivel ő csak véleményt közöl, ő nem vitatkozik. Annyiszor elkezdtem már onnan, hogy a vita nem negatív kifejezés, az a veszekedés, perpatvar, szóváltás, és a többi. Szóval, hogy amit most csinál, az valójában vita, és nincs annyira kedvem. Lelkesek: de csak ezt hagy mondják el! Vérmesebbek meg se hallják, érzékenyebbek megsértődnek.
        Ezután jön, hogy akkor mondjad, és szépen bevonódom, és míg ők, a tipikusan kényszerből okoskodók, pusztán agyból tolják, és empátia híján beszélnek is annyi faszságot, addig én lassan de biztosan kijövök a sodromból. Mert egyszerűen vannak dolgok, amiket nem akarok megvitatni, meg föl is háborít a hülyeség. És ha ezt jelzem, már nyomják is, hogydeőknemvitatkoznak. Lófaszt nem.
        És ki a tökömet érdekli a véleményed, én sem mondtam a sajátom. Különben meg.
        Kedvenc alcsoport, aki a tényt véleményként kezeli 😀 És azzal áll le vitázni.
        Komolyan, én nem szeretek annyira beszélgetni, már.

      • Szerintem nem vitatkozik. Felületet keres a verbális agressziójának, alterofóbiájának, el nem fogadásának.
        A vita nem ezt jelenti.
        Jelent kölcsönös szándékot a vitára.
        Nyitottságot, aluakulási vágyat, meggyőzhetőséget (lezárt meggyőződéseket vagy veleszületett állapotokat, vagy pl. egy diéta szükségességét nem érdemes megvitatni, és egyébként informálódni sem vitából szoktunk).
        És még érveket, korrekt érvelést jelent, eszközként.
        Aki neked előáll ilyenekkel (mi ez? kajatéma? világnézet? sport?), az okoskodó, aki butaságból, unalomból, erőszakos-manipulatív hajlama kiélésére kapva kap a témán.
        A legdurvább, hogy mindegy, mit gondolsz, mert ő mást fog, illetve mindig megkeresi a konfliktusos pozíciót, és rád is nyomja.
        A családtagjaim valamiért mindig kikezdtek, tették a megjegyzéseket. Lehetett volna, hogy anyám a szoptatáspárti, én meg a tápszerpárti, de úgy alakult, hogy én hardkór szoptatós voltam, így neki az jutott, hogy erőlteti a tápszert. Szerinte persze ez mértékletesség, józan ész.

      • ‘A legdurvább, hogy mindegy, mit gondolsz, mert ő mást fog, illetve mindig megkeresi a konfliktusos pozíciót, és rád is nyomja.’

        Így van, pontosan.
        Talán tényleg nem vitatkoznak, de vicces, hogy még ehhez képest is ők érzik túlzónak a vita kifejezést, holott még az istenes volna.
        Úgy tapasztaltam, hogy akinek valami ilyen görcse van, annak szinte tök mindegy, hogy mi a téma. Mivel általában, akik ilyenek a környezetemben, erősen racionalizálnak, logikusnak is hat amiket mondanak és sokszor az is. Sok időbe telt, mire egyáltalán azt észrevettem, hogy az sem fontos, ha már rég eltértünk a tárgytól, vagy netán az eredeti állítás ellenkezőjénél járunk. A lényeg azon van, ahogy írod is, hogy ne legyen konszenzus, hogy mást mondjon az illető, ellenkezzen.
        Én ezt amúgy, alapvetően kompromisszumkész emberként nem is értem. De azt látom, hogy ebből haszon van a másik oldalon.

      • Igen, ezt is ismerem, az ellentmondás-és vitakényszert, de amit próbáltam megfogalmazni, az egy kicsit más. Az illető nem vitázni akar, hanem tényleg “beszélgetni”, és ez azt jelenti, az a definíciója, hogy ‘megerősíteni a világnézetemet rajtad keresztül, a te felhasználásoddal’. Ez egyszerű olyankor, amikor egyezik, csak mondani kell a paneleket, mindenki bólogat, nagyszerűen érzi magát, és úgy megy haza, hogy milyen remek beszélgetés volt ez, újat ugyan nem tanultam, komfortzónám határának még a közelében sem voltam, de remekül éreztem magam. Ezzel sincs gond, mondjuk én ilyen embert elég nehezen találok, de találok azért. Viszont van az, amikor valaki ezt akarja csinálni, de nem ugyanaz a világnézete, leggyakrabban checklist-hívő, velem ellentétben, ezért hoztam pont ezt a példát. Ilyenkor feltesz egy kérdést, pl. na, és mikor lesz az esküvő? vagy valami ilyesmit, tök jóindulatúan, mert rövid válaszra számít, pl hogy augusztus negyvenkettedikén, vagy jövőre, vagy valami ilyesmi. Én viszont nem tudok neki ilyet mondani, csak azt, hogy egyelőre úgy néz ki, mi nem fogunk összeházasodni. Ez viszont problémának éli meg, aggódni kezd, jobb esetben értem (“nem baj, majdcsak megkéri a kezed”… mintha én azért szomorkodnék, hogy még nem… ilyen frankón volt), vagy pedig a társadalomért, és nekiáll érvelni a házasság mellett, hogy de az mennyire jó, meg a fiatalok (mi 34 és 42 vagyunk, de mindegy) azt gondolják, hogy jól csinálják, de majd rájönnek… (ezt nekem címzi, de nem mondaná E/2-ben soha). Érted, mintha én szózatot intéztem volna a házasság ELLEN. Ha jobb indulatú, akkor úgy kezdni, hogy “hát igen, sokféleképpen lehet”, viszont ekkor törvényszerűen következik a “de azért mégiscsak”. És innentől az egész beszélgetéstől elmegy a kedvem, és nem is titkolom. És ebből szűrik azt le úgy általánosságban, hogy én “nem szeretek beszélgetni”.

      • Igen, értelek. Csak ugrottam az én mondókámra, azt hiszem elsősorban azért, mert mostanság ettől vagyok ki. :))

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.